Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Nyári ügyeleti napok:

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • 2019. július 3. (szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 10.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 17.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 24.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 31.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 14.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 21.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 28.(szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.


Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

2019. augusztus 26-én (hétfő) 9.00 órától


 

    Holló László[0]:

    Gyón(j)unk-e még a 21. században is?



    Tanulmányom címe sokatmondó. Kérdés a teológiához és kérdés saját magunkhoz. Gyónjunk-e, gyónunk-e még a 21. században is? A hagyományos erkölcsteológia a teológia részeként és a 17. század elejétől önálló tudományként nem szerette a kérdőjeleket. A mondat végi pont vagy még inkább a felkiáltó jel volt jellemzője. Napjainkra ez annyiban változott, hogy majdhogynem csak kérdéseink vannak. És ha egy kérdést sikerül is megválaszolnunk, további kérdések adódnak. Mert nyilván ha a válaszunk a feltett kérdésekre: igen gyón(j)unk, akkor rögtön adódik a további kérdés: Mit gyónjunk meg? Mi a bűn? Kérdések végeláthatatlan sora. Gyónjunk-e hát?

    1. Mi a bűn?

    1.1. „E század bűne a bűntudat elvesztése”

    XII. Piusz pápa 1946. október 26-án az Amerikai Egyesült Államok bostoni nemzeti katekétikai kongresszusához intézett rádiós üzenetében hangzott el a már szinte szállóigévé vált mondata: „E század bűne a bűntudat elvesztése.”[1] A bűnről és a bűnbánatról szóló értekezés kezdetén tisztában vagyunk e kijelentés igazával, és ezért János apostol kinyilatkoztatott szavaira hagyatkozunk a bűn kérdésében, melyek az egyház hajnalán hangzottak el: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, megcsaljuk magunkat, és nincs bennünk igazság. Ha megvalljuk bűneinket, ő hű és igazságos, hogy megbocsássa a bűnöket, és megtisztítson minket minden gonoszságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem vétkeztünk, hazuggá tesszük őt, és az ő igéje nincs bennünk.” (1 Ján 1, 8–10).

    Ez a kijelentés a bűn problémáját antropológiai síkon érinti, mint ami igaz az emberről, de ugyanakkor rögtön átviszi isteni síkra, ahol a bűn az isteni szeretet valóságával találkozik, mely igazságos, nagylelkű, hűséges, és főként a megbocsátásban és a megváltásban nyilvánul meg. Ezért írhatja le ugyanaz a Szent János apostol nem sokkal később ezeket a szavakat: „Mert ha a szívünk vádol is minket, Isten nagyobb a szívünknél, és tud mindent.” (1 Ján 3, 20).

    Szekularizálódott világunk ezt nem ismeri fel, nem érti meg. II. János Pál pápa a Reconciliatio et paenitentia kezdetű apostoli buzdításában utal arra, hogy a bűn iránti érzék elvesztése az Isten iránti érzék eltompulásának logikus következménye.[2] Ugyanakkor az Istenhez való visszatérés lehetősége is abban áll, (és az elengedhetetlen kezdete is), hogy bűneinket elismerjük, magunkba mélyedve ezekre reflektáljunk, önmagunkat bűnösnek valljuk. Be kell látnunk, hogy bűnre hajlók vagyunk, és képesek vagyunk vétkezni.[3]

    Az Újszövetségben az egyik legközismertebb megtérésről szóló példa Jézusnak a tékozló fiúról szóló példabeszéde. Ebben a fiú a „bűn idegenségéből” megtér és hazaindul, hogy irgalmat és megbocsátást nyerjen. Ezért nevezhetjük ezt a történetet az irgalmas atyáról szóló példabeszédnek is. A katolikus teológiában a bűn vizsgálata manapság sem történhet a gyermekeit visszaváró jóságos Atyáról szóló keresztény tanítás egészén kívül. Ennek a belső hozzáállásnak a lényegére mutat rá a következő történet:

    Egy férfi hirtelen haragjában megölte a feleségét. Bár nem derült ki a tette, lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Segítséget és vigasztalást keresve egy rabbihoz fordult. „Rabbi segítsen! Gyilkoltam.” A rabbi ijedten összerezzent, majd keményen rászólt az emberre: „Súlyos a te bűnöd, megtorlásra vár, bosszúért kiált. Nem tudok segíteni, hiszen írva van: szemet szemért, fogat fogért.” Az ember vigasztalanul menekült tovább. Egy, az ezoterikus tanokba beavatott guruhoz fordult segítségért: „Nagy mester, én gyilkoltam. Segítsen!” A nagy guru kelletlenül szakítja meg a meditációját, hogy kenetesen elmondja a bölcs igéket: „Gyermekem, az élet csak látszat. Sem jó, sem pedig rossz nem létezik. Nézz át a látszaton, a cselekedeteid is csak látszatvalóságok. Ne nyugtalankodj. Elmélkedj, és ismerd meg magad.” Az ember vigasztalanul megy tovább a maga útján. Végül egy gyóntatószék előtt találja magát. Fény szűrődik ki. Nyugtalanságában bemegy és letérdel. Félve suttogja: „Atyám, kérem segítsen. Gyilkoltam.” Egy pillanatig halálos csend telepedik a gyóntatószékre, majd a gyóntató atya szelíd, jóságos hangja hallatszik: „Hányszor fiam?”

    Ez a történet, bár nyilván tendenciózus, találóan mutatja, hogy az egyháznak a bűnnel és bűnössel szembeni magatartása ugyanaz, mint ami Jézus cselekedeteiben és példabeszédeiben jut kifejezésre. Bár a bűn tagadása esetén nyomatékosan figyelmeztet, azzal szemben azonban, aki beismeri a bűnét, az egyház magatartása teljesen megváltozik, irgalmas anyává válik, aki vigasztal, megbocsát és felsegít, mint az atya Jézus példabeszédében.

    Számomra a tanítóhivatali megnyilatkozások egyik legszemléletesebb példája ebben a tekintetben II. János Pál pápa Evangelium vitae kezdetű, az emberi élet sérthetetlenségéről szóló enciklikájának befejező passzusa. A pápát mellesleg nem lehet erkölcsi kérdésekben, főként az abortusz-kérdésben laxistának tartani, mégis így ír: „Külön szeretnék hozzátok fordulni, akik abortuszon estetek át. Az Egyház tudja, hogy mi minden befolyásolhatta döntésteket, és biztos abban, hogy sokszor fájdalmas, esetleg drámai volt a döntés. A lelketeken esett seb valószínűleg még mindig nem hegedt be. Valóban, ami történt, mélységesen igazságtalan dolog volt és marad. De ne bátortalanodjatok el, és ne hagyjatok föl a reménnyel! Sokkal inkább próbáljátok megérteni a maga igazságában azt, ami történt. Ha még nem tettétek volna meg, alázattal és bizalommal nyíljatok meg a bűnbánatra: az irgalmasság Atyja vár titeket, hogy megbocsásson és megbékítsen a bűnbánat szentségében. Akkor majd megértitek, hogy semmi sincs elveszve, s még a gyermeketektől is bocsánatot kérhettek, aki most az Úrban él. Barátok és szakemberek segítségével fájdalmas tapasztalatotok tanúságával ti magatok lehettek mindenki élethez való jogának leghatásosabb védői. Az élet melletti kiállásotokkal, amit esetleg egy új élet születése koronáz meg, s a közeletekben lévő rászorulók elfogadásával és gondozásával az emberi élet új szemléletének művészei lehettek.”[4]

    A bűn problémája azonban éppen a bűn súlyosságának megismerésében és beismerésében rejlik. Sokan nem értik a bűn ill. a vétek fogalmát, sőt sokszor el is utasítják azt. Ennek ellenére marad a tény, hogy személyes és közösségi életünkben sok minden nincs rendjén. Segítséget keresünk a kérdéseink megválaszolására, és ezt a segítséget sok esetben az egyháztól várjuk. Mi a bűn? Mikor követek el bűnt, amelyért nekem kell felelősséget vállalnom? Mi a köze Istennek vagy az egyháznak az én személyes bűnömhöz?

    1.2. A katolikus erkölcsteológia bűnfogalma

    A bűn és a vétek[5] fogalma, amely valaha a katolikus erkölcsteológia központi témája volt, mára már egyre inkább háttérbe szorul. Egyik oka talán abban keresendő, hogy az ember bűnre való képességét a humán tudományok egyre inkább kétségbe vonják. Különös módon azonban a bűnre való érzékenység gyengülésével nem jár együtt az erkölcs, vagy etika elutasítása, sokkal inkább azt mondhatjuk, hogy a szekularizálódó miliőben is jelen van az erkölcs iránti igény, egy feltétellel: legyen „bűn nélküli erkölcs.”[6]

    Ez az életérzés nyilván a katolikus erkölcsteológiába is beférkőzött. Számos okot fel lehetne sorolni, amelyek hozzájárultak a kialakulásához. Azonban két ok minden bizonnyal kiemelkedő fontossággal bír: a) egyrészt az istentudat gyengülése, b) másrészt a korábbi teológia túlzása.

    Az istentudat gyengülése nem csoda, hiszen az Isten által teremtett világ, a fa, fű, virág helyét az ember által alkotott beton, fém és műanyag foglalja el. Az istentudat gyengülését erősíti az a tény, hogy az ember nem érzékeli, hogy egy nagyobb hatalom jelenlétében él, aki életet ad és fenntartja azt, aki előtt a cselekedeteiért felelősséggel tartozna. Ilyen körülmények között a bűn jelenségének is el kell tűnnie.

    Newton harmadik törvénye, a hatás-visszahatás törvénye – úgy tűnik – a teológiában is érvényesül. A bűnről szóló korábbi teológia hibája – II. János Pál pápa szerint is – a túlzásokban lelhető fel. Egyrészt a Reconciliatio et paenitentia kezdetű apostoli buzdításának 18. pontjában hangsúlyozza, hogy „a keresztény közösségekben az evangéliumok olvasása révén nemzedékek során nagyon érzékeny lelkiismeret alakult ki, mely éberen figyel a bűnben rejlő halálos erjedésekre. Ez az, amit bűn iránti érzéknek nevezünk.” Másrészt azonban a bűntudat napjainkban tapasztalható gyengülése kapcsán így ír: „magában az egyházi gondolkodásban és életben is egyes irányzatok kikerülhetetlenül kedveznek a bűntudat hanyatlásának. Például egyesek hajlanak arra, hogy a múlt eltúlzott beállításait újabb ellenkező túlzásokkal billentsék helyre: mert a bűn mindenhol tapasztalható volt, odáig jutottunk, hogy már sehol sem látjuk. Az örök büntetéstől való félelem túlhajtásától eljutunk Isten szeretetének olyan hangsúlyozásához, mely kizárja mindenféle bűnnek a büntetését; a szigor helyett, amellyel a téves lelkiismeretet korrigáltuk, olyan tiszteletet adunk a lelkiismeretnek, amely az igazság kimondhatóságát is kétségessé teszi.”[7]

    Az örök büntetéstől való félelem túlhajtása miatt korábban sok jelentéktelen dolgot is bűnként tartottak számon, olyannyira, hogy a bűnfogalom ilyen jellegű meggondolatlan használata a fogalom inflációjához és a bűn leértékeléséhez vezetett. A bagatell dolgokkal kapcsolatos használata bagatellizálta magát a bűn fogalmát is, és a bűn iránti érzékenységet fokozatosan kiüresítette, komolyságát kompromittálta.

    A bűnfogalom változása kapcsán két dolgot kell kiemelnünk: a) egyrészt az egyház bűnről szóló tanítását minden időben a bűnbánati fegyelem változó formája befolyásolta; b) másrészt a leglényegesebb változást a halálos bűn fogalmának a kibővülése, valamint a halálos és a bocsánatos bűnök lehető legpontosabb megkülönböztetésére való törekvés eredményezte.

    A pápa reményének ad hangot, hogy – mindenekelőtt a keresztény közösségben – ismét felszínre fog kerülni az egészséges bűntudat. Ennek feltétele a jó hitoktatás, ezt világítja meg a biblikus teológia, ezt segíti elő, ha az Egyház Tanítóhivatalára figyelünk, mely szüntelenül megvilágosítja a lelkiismeretet, ha bizalommal hallgatunk szavára és főként, ha a bűnbánat szentségét gondosabban kezeljük.[8]

    1.3. A kiengesztelődés szentségének történelmi alakulása

    „A kiengesztelődésről és bűnbánatról szólva a mai világ embereinek fel kell figyelniük, és újra át kell gondolniuk Jézus Krisztusnak, megváltónknak és tanítónknak azokat a szavait, amelyekkel működését megkezdte: »Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumban!« (Mk 1,15). Mai élő nyelvre fordítva: fogadjátok el a szeretet örömteljes jóhírét, a fogadott istengyermekséget és az ebből következő testvériséget.”[9] Soha nem volt aktuálisabb ez az intelem, mint most, amikor általánossá kezdett válni a bűnérzék hiánya, amikor sok katolikus nem tapasztalja meg a szentgyónásban a lelki növekedés eszközét, Isten közelségét.

    A közelmúlt időkig a legtöbb katolikus havonta, de legalább évente járt gyónni. Ma úgy tűnik, sokkal ritkábban járulunk ehhez a szentséghez. Azonban ez nem az első eset, hogy éppen a kiengesztelődés szentsége kerül krízisbe. Az egyház történelmét vizsgálva láthatjuk, hogy az általános vallási megújulások idején gyakran éppen a kiengesztelődés szentségének a gyakorlati formáját kérdőjelezték meg és alakították át. A szentségek egyikét sem érte a történelem folyamán olyan gyökeres változás, mint éppen a kiengesztelődés szentségét. A mai helyzet megértéséhez ezért nem lesz haszontalan, ha megvizsgáljuk egyházunk bűnbánati gyakorlatának a fejlődését.

    1.3.1. A kiengesztelődés szentségének szentírási alapjai

    Egy megrögzött ellenvetés szerint az evangéliumokban nem található olyan passzus, ami arra engedne következtetni, hogy az apostolok az eukarisztia ünneplése előtt, vagy akár megadott program szerint gyóntatószékben ültek volna. Ez így igaz, és ezen nem is kell csodálkoznunk, ha figyelembe vesszük, hogy Jézus örömhíre nem egy „újabb” megtérést hirdetett, hanem a benne való hitre és ezáltal „megtérésre” szólított fel. Ha a szív ilyen jellegű megtérése megtörtént, akkor ezzel adva volt a Jézushoz való tartozás, későbben pedig a keresztség feltétele.

    Jézus halála és feltámadása után követői az Isten országát hirdették. Akik hittek a szavukra, azokat megkeresztelték. A megtéréssel (keresztség) azonban a visszaesés lehetősége nem szűnt meg. Ellenkezőleg, a fiatal közösség nemsokára tapasztalta, hogy némelyik tagjának a kezdeti lelkesedése csupán szalmaláng volt. Az ilyen eseteket a közösség Jézus tanításának szellemében a szeretetparancs alapján igyekezett megoldani. Kezdettől fogva hittek benne, hogy hatalmuk van a bűnök megbocsátására, hiszen Jézus, amikor feltámadása után megjelent, küldetésüket megerősítette: „»Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.« Amikor ezt mondta rájuk lehelt, és így szólt hozzájuk: »Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak.«” (Jn 20, 21b–23). Ha valami tisztázásra szorult, az az, hogy ki gyakorolhatja és milyen formában a Krisztus által az egyházra bízott feladatot.

    Az Újszövetség több helyén is utalást találunk az ilyen esetekre vonatkozó érvényes eljárásra. Máté evangéliumában (Mt 18, 15–18), a „közösség szabályzatában” olvashatjuk, hogy ha valaki vétkezik, „négyszemközt” kell figyelmeztetni őt. Ha ez nem járna eredménnyel, akkor tanúk bevonásával kell megismételni az intést. Abban az esetben, „ha rájuk sem akar hallgatni, mondd meg az egyháznak” olvassuk szó szerint a tanítást, és akkor ki kell zárni a közösségből, mindaddig, amíg megtérve vissza nem fogadják.[10]

    A fentiek mutatják, hogy a szentség kialakulásánál már az egyház kezdeti gyakorlatában megvoltak a bűnbánati fegyelem lényeges elemei. A kiengesztelődés gyakorlata tehát Jézus megtérésre való felhívásában gyökerezik és mindig is létezett.

    1.3.2. A bűnbánati fegyelem alakulása: az egyszeri nyilvános bűnbánat „római gyakorlata”

    A századok folyamán az a meghatározott forma, amely szerint az Egyház a szentségi kiengesztelődést gyakorolta, sokat változott. A kereszténység első századaiban a főbenjáró bűnök (hittagadás, szándékos gyilkosság, házasságtörés, később ide számították a vérfertőzést, súlyos lopást, uzsorát, rablást, engesztelhetetlen gyűlöletet, hamis tanúskodást, iszákosságot) veszélyeztették a közösség életét, és nagyon komolyan kellett venni azokat. Az ilyen bűnök bocsánatának elnyerésére a bűnösnek csatlakoznia kellett a „vezeklők rendjéhez”. A vezeklés kérése a bűnösség beismerését jelentette. Bevezették az ún. „liturgiáról való exkommunikációt”, ami azt jelentette, hogy a vezeklő az igeliturgián csak a „vezeklőknek” kijelölt helyen vehetett részt, az áldozati liturgián pedig nem lehetett jelen. A vezeklés ideje alatt azonban a helyi közösség állandó imával és törődéssel támogatta a bűnbánót. A vezeklés egyszeri lehetőség volt a keresztények életében. Visszaesés esetén megrendült a közösség bizalma az egyénben, és újabb lehetőséget nem engedélyeztek számára. Ez csak akkor érthető, ha meggondoljuk, hogy kezdetben főbenjáró bűnökért járt ilyen jellegű vezeklés és kiengesztelődés.

    A gyakorlat pozitív eleme volt, hogy az emberek tudatába bevésődött a bűn közösségi hatása, szociális dimenziója, az a tény, hogy az egyén bűne a közösségnek is árt. Árnyoldala volt azonban, hogy látszólag szem elől tévesztette Jézus szolgálatának gyógyító jellegét. Másrészt a bűnbánati fegyelem súlyos megszorítása és felvételének egyszeri lehetősége azt eredményezte, hogy a bűnbánat szentségének felvételét a halál pillanatára tolták ki, ami képmutatáshoz, álszenteskedéshez, és így szükségszerűen e gyakorlat válságához vezetett.

    Amikor a túlbuzgó püspökök a nyilvános bűnbevallás gyakorlatát a bűnök minden fajtájára ki akarták terjeszteni, Nagy Szent Leó pápa (440–461) 459-ben Magna indignatione kezdetű levelében ezt a gyakorlatot az apostoli rendelkezés elleni vakmerő állásfoglalásnak bélyegezte és az egyéni gyónás gyakorlatát szorgalmazva, megtiltotta azt.[11]

    1.3.3. A többszöri gyónás lehetősége: ír-skót bűnbánati fegyelem

    A négyszemközti, lelki irányítás típusú gyónás gyakorlatát az Anglia és Írország területén virágzó szerzetesközösségek fejlesztették ki. Az ír és skót kolostorokból kiinduló új bűnbánati gyakorlat arra törekedett, hogy a vezeklés mértékét az egyes bűnök tárgya, indítékai és körülményei szerint állapítsa meg. Mivel a szerzeteseknek a kisebb, a mindennapi bűnöket is be kellett vallaniuk, hogy ezáltal siettessék lelkük megtisztulása mellett fejlődését is, hozzájárultak a bűnbánati fegyelmet alapjában megváltoztató és annak szigorát nagyban mérséklő fülgyónás és magánvezeklés általánossá válásához.

    Ez a fejlődés – mivel sok ellenzője akadt –, eleinte nehézségekbe ütközött. A visszaélések elkerülése végett 589-ben a III. toledói zsinat ítélte el,[12] majd a karoling korban elindult reformtörekvések igyekeztek gátat vetni neki, amikor 813-ban több galliai zsinat az ősegyház régi, szigorú bűnbánati fegyelmét írta elő.[13] Mivel ezek az előírások a mindennapi életben keresztülvihetetlenek voltak, csak igen súlyos esetekben alkalmazták őket, és a titkos fülgyónás vált általánosan elterjetté.

    A szerzetesek a gyóntatás megkönnyítésére különböző penitenciás könyveket állítottak össze az egyes bűnöknek megfelelő vezeklés nagyságáról. A következőkben álljon itt ízelítőként néhány elégtétel egy bizonyos Beda angol szerzetes elégtételeiből: „Aki testvérét haragjában megátkozza, béküljön ki vele és böjtöljön hét napig…. Ha egy pap, vagy diakónus annyit iszik, hogy megbetegszik, negyven napig kell böjtölnie. A szerzetesnek hasonló esetben harmincnapi, míg a laikusnak tizenkét napi böjt jár. Aki torkosság miatt betegszik meg: háromnapi böjt az engesztelés…. Egy nőtlen, aki bűnös kapcsolatot tart fenn egy más férfi asszonyával, két évig böjtöljön. A nős férfi, aki egy férjes asszonnyal tart fenn bűnös kapcsolatot, három évig böjtöljön, miközben a böjt első évében nem közeledhet a feleségéhez.”[14] Bár a böjt a kenyér, víz, gyümölcs és zöldség fogyasztását engedélyezte, mégis a különböző bűnök után járó böjtös napok felhalmozódása tetemes bűnbánatra adhatott okot. Mivel a vezeklés ezen formája is nemsokára tarthatatlanul nehézzé vált és akadályozta a kiengesztelődés folyamatát, megszületett a vezeklés megváltásának gondolata. Ilyen volt a kirótt böjt időtartamának a súlyosabb böjt vállalása által történő lerövidítése, vagy a böjt imával és alamizsna osztásával, közérdekű létesítmények, pl. hidak építtetésével történő helyettesítése. Bár eredetileg csak alapos megfontolás után, súlyos okok alapján (betegség, nehéz munka) engedélyezték a böjt megváltását, a 9. századra általános gyakorlattá vált. Ez a gyakorlat akkor kezdett válságba kerülni és elszemélytelenedni, amikor lehetőség nyílt az elégtételt bánatpénz felajánlásával, vagy más személyek bevonásával elvégeztetni.[15] Egy, a 10. századból származó penitenciáléban olvashatunk arról, hogy egy gazdag ember hogyan végezheti el pár nap alatt a hét éves böjtjét: „Tizenkét ember kenyéren, vízen és gyümölcsön böjtöljön helyette három napig. Azután fogadjon meg százhúsz embert, akik hét alkalommal böjtöljenek három napig helyette. Az így elvégzett böjtnapok megfelelnek a hétévi böjtnek.”[16] Ezek a számunkra különösnek tűnő gyakorlatok csak úgy érthetőek, ha figyelembe vesszük, hogy az akkori ember az igazságosságot nagyon „materiálisan” értelmezte. Minden bűnös tettnek megvolt a megfelelő elégtétele, hogy azt hogyan teljesítették, az másodrendű szempont volt. Azonban éppen az ilyen mentalitás és az ebből következő gyakorlat által, a vezeklés túlhangsúlyozódott, és a kiengesztelődés szentsége a jézusi ideáltól, a személyes megtérés gondolatától egyre inkább eltávolodott.

    1.3.4. Vezeklés helyett belső bánat: a IV. lateráni és a trentói zsinat

    A 12–15. századig terjedő időszakban az egyház doktrinális és morális tanítása a szentségekről tovább kristályosodott. 1215-ben a IV. lateráni zsinat előírta, hogy minden katolikusnak évente legalább egyszer meg kell vallania bűneit és legalább húsvétkor szentáldozáshoz kell járulnia.[17] A középkori bűnbánati rend újdonsága az volt, hogy a hangsúly átkerült az elégtételről a belső hozzáállásra és bánatra, miközben Isten kegyelme kihangsúlyozást nyert, mint a bűneink fölötti bánat elindítója. A trentói zsinat megismételte a középkori egyház tanításának érvényességét, miszerint a gyónás Krisztus által alapított szentség. A zsinati atyák előtt azonban az egyházi bűnbánati rend története ismeretlen volt, csupán az akkor gyakorlatban lévő egyéni gyónást ismerték. Ennek tudható be, hogy elfogadták, miszerint a magángyónás a kereszténység kezdetétől fogva az egyetlen mód az egyházban a bűnök bocsánatára. Ez a nézet téves volta ellenére meghatározóvá vált a következő századokra egészen napjainkig. Olyannyira belénk ivódott, hogy amikor már beszélünk a kiengesztelődés különböző lehetőségeiről, azokat a gyónáson kívül nem vesszük igazán komolyan.

    A különböző változásokon túl, amelyeket a kiengesztelődés szentségének a kiszolgáltatása és fegyelme a századok során megismert, ugyanazt a két elemet tartalmazó alapvető struktúrát lehet fölismerni. Egyik elem a megtért ember cselekedetei (bűnbánat, bevallás, elégtétel), a másik pedig „Isten cselekedete az Egyház szolgálata által.”[18] A kiengesztelődésről szóló tanításunk és annak kiszolgáltatása ebben a formában maradt fenn napjainkig. A középkortól évszázadokon keresztül gyakorolt formája, a fülgyónás azonban napjainkra válságba került.

    1.3.5. A fülgyónás válságának okai

    Minden keresztény érzi, hogy a gyónás nem könnyű. Pszichológiai gátlások akadályozhatják, hogy megnyíljunk egy másik ember előtt és a legbensőbb valóságunkat kiteregessük. Ez nem föltétlen rossz. Az egészséges testi szeméremérzethez hasonlóan lehet az emberben egy egészséges lelki szemérem is. Ugyanakkor lehetnek lelki exhibicionisták, akik a belső kiteregetésére éreznek kényszert. A krízisnek a gyökereit tehát nem itt kell keresnünk.

    Kiváltó okként nagyon sok tényezőt lehetne felsorolni: a gyengülő bűntudatot, a pokoltól való félelem gyengülését, vagy akár a gyóntatók alkalmatlanságát, illetve kellemetlen tapasztalatokat ezen a téren. Továbbá a kiengesztelődés szentségét illető krízisnek oka lehet az a tény is, hogy a bűnt nem annyira a saját cselekedeteinkben látjuk, hanem sokkal inkább az intézményekben és azok szerkezetében gyökerezőnek tartjuk. Valaki komolyan veheti azt is, hogy a bűnbocsánatnak és kiengesztelődésnek többféle módja lehetséges. Bizonyos mértékben a laxizmus is szerepet játszhat az utóbbi időben tapasztalható hanyatlásban. Ez azonban minden időben jelen volt, ha nem is ilyen mértékben. Vannak, akik a gyóntatószékben kellemetlenül érzik magukat, azonban személyes beszélgetésre sem jelentkeznek, mert nem igazán tudják, hogy ott hogyan viselkedjenek.

    A gyónással kapcsolatos tapasztalatok nagyon különbözőek. Vannak, akik megtapasztalják benne az isteni kegyelem áradásának a forrását. Azonban sokan kényelmetlennek és félelemkeltőnek találják, és ez elzárja az utat a bűneinket megbocsátó és szabadságot adó Isten szeretetének a megtapasztalása elől. A keresztények nagy része nem éli át a kiengesztelődés szentségében a segítséget, a Krisztussal való találkozást, azt a húsvéti fényt, amit a gyónásnak az ember lelkében gyújtania kellene.

    1.3.6. A kiengesztelődés szentségének új formái

    Az egyház kezdettől fogva a bűnbánatnak sokféle formáját ismerte és gyakorolta. A szentmise bűnbánati aktusától az eukarisztia vételéig, amely már a Szentírás szavai szerint kibékít Istennel azáltal, hogy „a bűnök bocsánatára” (Mt 26, 28) részesülünk Krisztus testében, az engesztelő ájtatosságoktól a zarándoklatokig, a cselekvő felebaráti szeretettől az aszketikus jellegű bűnbánati gyakorlatokig, mint például a böjt, minden a bűnök fölötti bánat kifejezésére szolgált. Ezek a lehetőségek minden bűnre vonatkoznak, kivéve a halálos bűnöket, amelyek a Krisztus testében való részesedésből kizárnak, és csak a szentségi gyónásban nyernek bocsánatot. Ezért a kiengesztelődés legjelentősebb – a súlyos illetve halálos bűnök esetében egyetlen – formája minden időben a kiengesztelődés szentsége, a szentgyónás volt.

    A II. vatikáni zsinat utasításának megfelelően, ami a szentségek korunk igényeihez való alkalmazását írta elő, az 1974-ben VI. Pál pápa által kiadott Ordo Poenitentiae (A bűnbánat rendje) a kiengesztelődés szentségének három formáját ajánlja: az egyes személyek bűnbánata és kiengesztelődése, a bűnbánat közös ünneplése egyéni bűnbevallással és feloldozással, valamint a kiengesztelődés közös ünneplése, általános bűnbevallással és általános feloldozással.[19]

    2. A kiengesztelődés szentsége a nyugat-európai lelkipásztori gyakorlatban

    2.1. Személyes tapasztalataim

    Az alcímben megadott címmagyarázatom sokat mond, többet, mint amit az előadásomban fel tudok mutatni, hiszen az a nyugat-európai lelkipásztori gyakorlat széleskörű ismeretét feltételezi. Mégis úgy érzem, hogy e tekintetben joggal hivatkozhatom az ausztriai, innsbrucki egyházmegyében 1994 és 1996 között eltöltött két éves lelkészi, valamint a würzburgi és mainzi egyházmegyékben több alkalommal végzett egy-egy hónapos helyettesítő lelkészi tapasztalataimra.

    Az innsbrucki egyházmegyében, egy hétszáz lelket számláló, festői alpesi faluban, Imsterbergben nagyon virágzó egyházi élettel találkoztam. A szombati előesti és a vasárnapi ünnepi szentmisén a hívek 50 százaléka rendszeresen részt vett. Ez a részvétel nem csupán a szentmisén való ottlétet jelentette számukra, hanem a liturgiában való aktív részvételt is énekkel, imával, valamint az Úr asztalához való járulással. Két éves lelkipásztori munkám idején szentgyónását nálam csupán hét személy végezte el, bár az első évben a szentmise előtt fél órával, a második évben pedig szentmise előtt negyed órával a gyóntatószékben ültem, így adva meg a lehetőséget a szentgyónás elvégzésére. Egy alkalommal tartottam egy három vasárnapra kiterjedő tematikus szentbeszédsorozatot a bűnbánat szentségének jelentéséről és jelentőségéről. Ugyanakkor tudtam, hogy néhány hívem a közeli kisváros kapucinus kolostorában végzi a szentgyónását.

    Az első év nagyböjtjében a kerületi esperes a diakónusát kiküldte a kerület minden plébániájára, így Imsterbergbe is, egy bűnbánati liturgia megtartására. Egy jól előkészített bűnbánati liturgikus szertartással érkezett. Bevezető ének és meditatív jellegű orgonamuzsika után én köszöntöttem a híveket, a diakónus pedig bevezető könyörgést mondott, majd egy újabb ének után a főpapok önteltségét, Júdás földies gondolkodását, a bátortalan Péter vértanúságát, Pilátusnak a leigázottakkal, idegenekkel szembeni ellenérzését, Cirenei Simon segítőkészségét, a Boldogságos Szűz Mária csendes fájdalmát, és Jézus kereszthalálában és feltámadásában megmutatkozó isten-emberségét mutatta be röviden. Mindenik személy leírása után három, a lelkiismeretvizsgálatot elősegítő kérdés és a kérdések között rövid csend következet. Ezt egyetemes könyörgés követte, majd egy ének eléneklése után a híveket bűneik megvallására intette és felkérte, hogy feloldozásra egyenként az oltár elé járuljanak. Mi ketten, ő meg én az oltár két oldalán állva a sorban elénk járuló híveknek kézföltétellel adtuk meg a „feloldozást”.

    Következő évben a diakónust elhelyezték, ezért az esperes körlevélben arra kért fel, hogy hasonló bűnbánati liturgiát végezzünk, most már a „Pfarrkuratorral”, akinek a feladatköre tágabb volt annál, mint amit mi pasztorálasszisztens vagy plébániai gondnok név alatt érthetünk, mert a plébánia teljes adminisztrálását végezte, hitoktatóként működött és püspöki megbízás alapján minden második vasárnap prédikált. Bár nem volt teológiai végzettsége, de az Innsbrucki Egyetemi Lelkészségen kitűnt hitével, lelkesedésével és tanúságtételével, így kerülhetett egy plébánia élére.

    Jóhiszeműleg elhiszem és meggyőződésem, hogy néhai híveim mindkét alkalommal megkönnyebbülve, Istennel és emberrel kibékülve várták a feltámadás örömünnepét.

    2.2. A lelkipásztori gyakorlat háttere

    Az innsbrucki egyházmegyében, az egyre erősödő paphiány következtében és az idők jeleinek a sürgetésére, a papi tanács megbízásából egy munkacsoport Das Geschenk der Versöhnung – A kiengesztelődés ajándéka címmel kidolgozta a helyi egyház számára a helyi sajátosságok figyelembevételével a kiengesztelődés lelkipásztori gyakorlatának alapelveit.[20] Ezt az egyházmegye püspöke 1994. március 17-én hagyta jóvá.

    A dokumentum öt fejezetre oszlik. Helyzetleírással kezdődik, ami abból indul ki, hogy bár sokan érdeklődést mutatnak a gyónás iránt, „sokak számára – olyanoknak is, akik aktívan részt vállalnak a közösség életében – egyáltalán nem téma a gyónás”[21]. A dokumentum szerkesztői egyebek mellett abban látják az okokat, hogy az egyházi dokumentumok és a lelkipásztori törekvés olyannyira az egyéni, vagy fülgyónásra koncentrál, hogy azt a megtérés és kiengesztelődés egyedüli kizárólagos érvényes és hatékony módjának tünteti fel.

    Miért gyónni? Sokakat korábbi kellemetlen tapasztalat tart távol a gyónástól, mások nem kapnak segítséget, életidegennek érzik, nem találnak megfelelő lelkipásztort, akihez őszinték tudnának lenni, és tulajdonképpen mindennapi gyarlóságokról van szó, amelyeket – úgy érzik –, nem annyira a gyónásban, hanem a mindennapi életben kellene rendezni.

    A hagyományos bűnbánati fegyelem gyakorlását nehezítik a megváltozott életkörülmények is. A mai ember számára a tekintély, az intézmény és az intézményes formák már nem jelentenek sokat, erősödik a szabadság és önrendelkezés igénye. Nyilvánvaló ugyan a bűn és gyarlóság letagadására való törekvés, de hasonlóképpen ismert a rigorista lelkiismeret problémája is, amely sokakat bűntudatba fojt és ezek példája riasztóan hat a környezetükre csakúgy, mint a paphiány, valamint a papok rátermettségének hiánya következtében a bűnbánat szentségének rutinszerű kiszolgáltatása. A bűn és megbocsátás individualizációja odavezet, hogy a bűn közösségi vonatkozása háttérbe szorul. „Tény az – állítja a dokumentum –, hogy a hivatalos-hagyományos bűnbánati gyakorlat, amely minden keresztény számára az évi, legalább egyszeri magángyónást írja elő, a hívek széles tömegei számára hatástalan marad. Az is kérdéses, hogy az előírások formális teljesítése alkalmas-e az emberi élet számára olyannyira szükséges bűnbánat és kiengesztelődés megtapasztalására. Ezért szükségesnek tűnik a megtérés és kiengesztelődés egyházunkban lehetséges sokféle útjának a tudatosítása és ápolása.”[22]

    Ugyanakkor nehezményezi a dokumentum, hogy a bűn és a megbocsátás túlzottan individualizálódott. A bűnössé válás közösségi dimenziója és ennek megfelelően a közösségben és a közösség általi kiengesztelődés a jelenlegi gyakorlatban háttérbe szorul. Bár a gyóntatószékben és gyóntató szobában történő egyéni gyónás gyakorlata mellett helyenként a nagy lelkesedéssel előkészített és ünnepelt bűnbánati liturgia is megtalálható, mégis gyakran az a benyomás erősödik, hogy a beleegyezés kelletlenül, lelkipásztori meggondolásból (paphiány, a hívek nyomása) történik, nem pedig abból a meggyőződésből fakad, hogy a kiengesztelődésnek és a bűnbocsánatnak ezek is önálló útjai.

    A dokumentum második pontja a kiengesztelődés szentségének teológiai megalapozásával foglalkozik. Ez abból indul ki, hogy Istennel a keresztségben engesztelődtünk ki, illetve Isten a keresztségben engesztelt ki önmagával. A kiengesztelődöttségnek ez az állapota kegyelem és Isten ilyen életre hív bennünket. Mivel a megkereszteltek nem mindig tudnak hivatásukhoz, a bűntelen élethez hűek maradni, ezért Jézus tanítása szerint a keresztség után is kérhetjük bűneink bocsánatát, és Isten meg is adja, ha hajlandóak vagyunk a megtérésre és arra, hogy megbocsássunk testvéreinknek (Mt 6,12–14).

    A továbbiakban a dokumentum különbséget tesz a „súlyos” bűnök és a „mindennapi” bűnök között. Súlyos bűnről beszélve példaként már a Szentírásban és az ősegyházban súlyosnak mondott bűnöket sorolja fel (hittagadás, gyilkosság, házasságtörés vagy fajtalanság; vö. 1Kor 6,9k; Gal 5,14–21). Ezek a bűnök alapos megtérést igényelnek, amely az Isten által felajánlott kiengesztelődés elfogadásához vezet, amit az egyházzal való kiengesztelődés közvetít. Bár az újbóli kiengesztelődésnek ez a folyamata a történelem folyamán különböző formában történt, a középkor óta az egyéni gyónás formájában érhető el számunkra. A gyónásban a lelkész az egyház felhatalmazott képviselőjeként Isten nevében bocsánatot ígér illetve ad. A kiengesztelődés ilyen módjának a kötelezettsége mindig és csak akkor kötelező – hangsúlyozza a dokumentum –, ha valaki súlyos bűnt követett el. Még röviden utal arra, hogy meg kell különböztetnünk a dolog objektív súlyosságát (vagy mindennapos csekély voltát) és a bűnös magatartás súlyosságának (vagy csekélységének) szubjektív érzékelését, mivel ezek nem föltétlen födik egymást. Fontos lelkipásztori feladatnak mondja ebben a tekintetben az emberek túlságosan tág, vagy szűk lelkiismeretének a korrigálásában való segédkezést.

    Ami a „mindennapi” bűnöket illeti, a mindennapi, hittel és együttéléssel kapcsolatos hibákat, a hanyagságot és mulasztást sorolja fel. Hangsúlyozza, hogy ezeket sem lehet ártalmatlanoknak tekinteni, mert bár nem szüntetik meg az Istennel, egyházzal és felebarátainkkal való kapcsolatot, azonban károsítják és megterhelik azt.

    A Szentírás és az egyház hagyománya alapján a kiengesztelődés számos érvényes és hatékony útját sorolja fel. Így a kiengesztelődést szolgálhatja a mindennapokban: a felebarátainkkal szemben elkövetett gyarlóságok jóvátétele és a bocsánatkérés, gondoskodás a szegényekről, síkraszállni az igazságért, a lelkiismeretvizsgálat és a hibáinknak Isten (szív gyónása) és a felebarátaink előtt való beismerése, lelki vezetés igénybevétele, a felebarátokért végzett ima és intés, lelkigyakorlatokon, bűnbánati napokon való részvétel.

    Az istentiszteletben a kiengesztelődést szolgálja: bűneink nyilvános beismerése és az egymásért való ima (a szentmise bűnbánati cselekményében, közös végzés esetén a napi zsolozsma utolsó imaórájában a kompletóriumban, bűnbánati istentiszteleten), Isten igéjének hallgatása és az afölötti elmélkedés, a bocsánatos bűnök beismerése az egyház által ajánlott (nem kötelező) ájtatossági gyónásban, valamint Krisztus a „bűnök bocsánatára” értünk adott testének és vérének, az eukarisztiának ünneplésében és különösen az eukarisztiában való részesedésben.

    Az igehirdetés és a lelkipásztori szolgálat feladata a kiengesztelődés örömhírének az oly módon történő hirdetése, hogy abból híveink egy megfelelő kiengesztelődési gyakorlatot tudjanak kialakítani, valamint a kiengesztelődés különböző, a mindennapokban gyakorolt formáit hittel értelmezzék, és ha szükséges a magatartásuknak új irányt tudjanak adni.

    A dokumentum vastagon szedve hangsúlyozza, hogy a kiengesztelődés minden formáját úgy kell megtapasztalnunk, hogy az bennünk ne félelmet keltsen, hanem boldogító, felszabadító ünnep legyen az életünkben.

    A dokumentum függelékként még néhány gyakorlati formát ajánl a bűnbánati istentiszteletek megszervezéséhez.

    3. A kiengesztelődés szentsége a nyugat- és keleteurópai lelkipásztori gyakorlat feszültségében?

    Feszültség van a nyugat-európai és a mi lelkipásztori gyakorlatunk között a kiengesztelődés szentségét illetően? Talán igen. Első látásra úgy tűnhet, hogy a nyugati keresztények, bár nem gyónnak, mint mi, mégis érthetetlen módon nyugodtan járulnak szentáldozáshoz. Lehet hogy nem gyónnak, de, amint a fentebb bemutatott elméleti fejtegetés és vázolt gyakorlat bizonyítja, tudatosan keresik a kiengesztelődést Istennel és felebarátaikkal, hogy így nyugodt boldogságban élhessenek.

    Mi, a kelet-európai egyházak tagjai szeretjük ugyan azt hinni, hogy ájtatosabbak vagyunk, mint nyugati szekularizálódott, a liberális szabadon gondolkodás által korábban „megfertőzött” testvéreink. Mire alapozzuk ezt a hiedelmet?

    Mi is a mi gyakorlatunk? Kevés kivételtől eltekintve, ugyanaz, mint a nyugati testvéreinkké, csupán kevesebb lelkesedéssel és tudatossággal keressük a bűnbánat és a kiengesztelődés alternatív formáit. Ha valakinek kétsége volna kijelentésem megalapozottsága felől, úgy csak a Gyulafehérvári Főegyházmegye zsinati könyvét kell felütnie. Zsinati anyáink és atyáink a Liturgia és a szentségi életről szóló dokumentumban, bár rövidebben és talán kevesebb alapossággal, mint a fentebb bemutatott innsbrucki dokumentumban, de ugyanazokat a nehézségeket fogalmazták meg.[23] Bár elkerülte a figyelmüket a bűnbánat szentségén és a bűnbánati liturgián kívüli – legalábbis a bocsánatos bűnökre vonatkozóan – lehetséges és a kiengesztelődésre alkalmas módozatok felsorolása, megfogalmazták a javaslataikat is.[24]

    Ha a kiengesztelődés szentségére, a gyónásra gondolunk, szívünknek erősebben kellene dobognia, hiszen ha megfelelő lelkülettel járulunk hozzá, úgy a húsvéti föltámadás örömének teljességében részesít mindhárom formájában,[25] és akkor megértjük az efezusi levél üzenetének a jelentését is: „Valamikor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban. Úgy éljetek, mint a világosság gyermekei – a világosság gyümölcsei pedig csupa jóság, igazságosság és igazság” (Ef 5, 8–9).


    Jegyzetek

    0. A szerző római katolikus pap, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológiai Karának erkölcsteológia tanára.

    1. XII. PIUSZ pápa, Rádióüzenet az Amerikai Egyesült Államok bostoni nemzeti katekétikai kongresszusához (1946. október 26.), Discorsi e Radiomessaggi di S.S. Pio XII. vol. VIII, 288.

    2. II. JÁNOS PÁL pápa, Reconciliatio et paenitentia kezdetű apostoli buzdítása a kiengesztelődésről és bűnbánatról a mai Egyház küldetésében, Budapest 1985, (ford. dr. Kiss László) 18.

    3. RP 13.

    4. II. JÁNOS PÁL, Evangelium vitae kezdetű enciklikája az emberi élet sérthetetlenségéről (Ford. Dr. Diós István) 1995. március 25, http://www.katolikus.hu/roma/pe27.html (2003. november18), 99.

    5. A vétek kifejezés a bűn fogalommal ellentétben lényegében teológiai fogalom. Egyértelműen utal arra, hogy Isten elleni vétségről, igazságtalanságról van szó, míg a bűn kifejezés tisztán evilági értelemben is használható. Vö. WEBER, H., Általános erkölcsteológia. Hívás és válasz, Budapest 2001, 285.

    6. Vö. WEBER, 288 utal A. Hesnadrra, aki ezt a gondolatot már 1954-ben könyvcímnek választotta: Moral ohne Sünde.

    7. RP18.

    8. Vö. RP 18.

    9. RP 1.

    10. Az ősegyház gyakorlatára utaló további szentírási helyek: 1 Tessz 3, 6; Tit 3, 10; 1 Kor 5, 1k; 2 Kor 2, 5–11.

    11. Vö. DENZINGER H., Enchiridion symbolorum definitionum et declarationum de rebus fidei et morum. Kompendium der Glaubensbekenntnisse und kirchlichen Lehrentscheidungen. Lateinisch – Deutsch (Hg. Hünermann P) Freiburg i. B. – Basel – Rom – Wien 1991, 323.

    12. Vö. VOGT, H. J., Innerkirchliches Leben bis zum Ausgang des siebten Jahrhunderts, in: JEDIN, HUBERT (Szerk.), Handbuch der Kirchengeschichte, II/2 kötet, Freiburg – Basel – Wien 1985, 213–330, 256.

    13. Vö. JUNGMANN, J. A., Kirchenverfassung, Kultus, Seelsorge und Frömmigkeit vom 8. Jahrhundert bis zur gregorianischen Reform, in: JEDIN, HUBERT (Szerk.), Handbuch der Kirchengeschichte,III/1 kötet, Freiburg – Basel – Wien 1985, 294–401, 344–345. 15 (Pseudo-)Beda penitenciás könyve, idézve in: IMBACH, I., Vergieb und unsere Schuld. Sünde, Umkehr und Versöhnung im Leben des Christen, Mainz 1978, 110.

    14.

    15. Vö. JUNGMANN, J. A., Kirchenverfassung, Kultus, Seelsorge und Frömmigkeit vom 8. Jahrhundert bis zur gregorianischen Reform, in: JEDIN, H. (Szerk.), 345.

    16. (Pseudo-)Edgar király kánonjai, idézve in: IMBACH, I., 110.

    17. DS 812.

    18. A Katolikus Egyház Katekizmusa. A latin mintakiadás fordítása, Budapest 2002. (Ford. Dr. Diós István) 1448.

    19. A kiengesztelődés szentsége új formáinak bővebb kifejtéséhez vö. HOLLÓ L., A kiengesztelődés szentsége: a „mellőzött” szentség, in: Beszéd a láthatatlanról. Teológiai és egyháztörténeti írások (Keresztény Szó könyvek – 2), Kolozsvár 2001, 189–201.

    20. Das Geschenk der Versöhnung. Leitlinien zur Busspastoral in der Diözese Innsbruck. Hg. Bischöfliches Ordinariat der Diözese Innsbruck, Innsbruck 1994.

    21. Vö. Das Geschenk der Versöhnung, 5: „Aber für viele andere – auch kirchlich aktive – ist die Beichte überhaupt kein Thema mehr…”

    22. Das Geschenk der Versöhnung, 10.

    23. Vö. GYULAFEHÉRVÁRI FŐEGYHÁZMEGYE, Zsinati Könyv, Kolozsvár 2001, 41–58, 45–46.

    24. „23. A lelkipásztorok oszlassák el a hívekben a gyónás körüli félreértéseket. Beszéljenek a bűnről, a bűnbánatról, a megtérésről, a lelkiismeret-vizsgálatról, a gyónás formájáról és gyakoriságáról, mutassanak rá arra, hogy a gyónás elsősorban nem kötelesség, hanem lelki kincs, öröm, újjászületés, boldogság a megtapasztalt Isten-szeretetben. Segítsék híveiket ennek megtapasztalásában. - 24. Nagyobb egyházközségekben, ahol több pap van, gyakran mise közben gyóntatnak. Ezt a gyakorlatot fokozatosan meg kell szüntetni, és a híveket a misén kívüli gyónáshoz hozzászoktatni. Legyen a vasárnapi mise előtt és a hét adott napján (napjain), meghatározott időben gyónási lehetőség. Így könnyebben elkerülhető a sietős gyóntatás, a hétköznapi gyónási lehetőség pedig alkalom lelki beszélgetésre még olyanok számára is, akik nem kaphatnak feloldozást. - 25. A gyóntatószéken kívül teremtsünk lehetőséget gyóntató-helyiségben, „gyóntatószobában” való gyónásra is. - 26. Az úgynevezett „kaláka-gyóntatás” kezdődjék bűnbánati liturgiával, és közös hálaadással fejeződjék be. Szorgalmazzuk a bűnbánati liturgiák tartását, különösen adventben, nagyböjtben, az egyházközség nagyobb ünnepei előtt. A Bűnbocsánat és Oltáriszentség című liturgikus könyvben találunk erre alkalmas szövegeket. - 27. A gyóntatónak a bűnbánóval szemben nagy tapintattal, türelemmel és irgalommal kell lennie, hiszen a bűnöst is szerető Istent képviseli, aki meghalt érte. Sohasem szabad a gyónóban rémületet keltenie, sem pedig úgy beszélnie, hogy szavai a személy elítéléseként hangozzanak a bűn elítélése helyett. - 28. A gyóntató igyekezzék olyan személyre és alkalomra szóló elégtételt adni, amivel a gyónó lelki gyarapodását, fejlődését szolgálja.” Zsinati Könyv, 54.

    25. Vö. HOLLÓ L., A kiengesztelődés szentsége: a „mellőzött” szentség, in: Beszéd a láthatatlanról. Teológiai és egyháztörténeti írások (Keresztény Szó könyvek – 2), Kolozsvár 2001, 189–201.

    Forrás: Studia Universitatis Babeş-Bolyai, Theologia Catholica Latina, XLVIII, 1, 2003