Hát talán azzal kezdeném, hogy ugye a katekézis az tulajdonképpen az Isten tanításának, kinyilatkoztatásának a közvetítése. Az Isten megszólított minket és azután – nagyon érdekes – hogy nem egyenként... egyénként számon tart minket, egyenként kigondol mindannyiunkról egy külön tervet, és mindannyian nagyon fontosak vagyunk neki, de ugyanakkor nem egyenként szólít meg bennünket, hanem mint közösségként fordul hozzánk. És ez azt jelenti, hogy első látásra egy kicsit, mikor ezt úgy meggondoljuk, akkor szomorkodunk is emiatt. Hogy hát az Isten elég nagy ahhoz, hogy tulajdonképpen mindenkivel külön szót érthetne, és hát talán mégis azért kicsik vagyunk ahhoz, hogy ennyire megbecsüljön bennünket. De tulajdonképpen, hogyha jobban meggondoljuk a dolgot, akkor észrevehetjük, hogy ez nem szomorúság, hanem inkább öröm, mert ez azt jelenti, hogy nemcsak befogadói vagyunk az Ő tanításának meg szavának, hanem letéteményesei is. Tehát ránk bízza ezt a szót, és egymásnak átadhatjuk. Ahogy az élettel is úgy vagyunk, hogy hát azért öröm az, hogy valakinek gyereke születik, hogy egy apa, anya szerelméből gyermekek születnek, és aztán akkor fölnevelik őket, és azok pedig, akik az apjuknak, anyjuknak köszönhették az életüket, a tudásukat, az első emberi tapasztalataikat, azok pedig később fölnőnek és maguk is apává, anyává lesznek. Hát valahogy így vagyunk a természetfölötti javakkal is, a kinyilatkoztatással is, hogy az Isten nem külön-külön játszik velünk ilyen szimultán mérkőzést, mint egy nagy sakkmester, aki körbejár és azután – nem tudom én – 160 vagy 180 emberrel külön-külön partit bonyolít le, hanem együtt játszik velünk egy nagy, mondjuk, mérkőzést vagy egy nagy játékot, amiben mi az Ő megszólítottjai vagyunk, és ugyanakkor az Ő szavának a hirdetői. Tehát azt mondja, hogy menjetek, tegyetek tanítvánnyá minden népet. És ez nemcsak a papokra vonatkozik, hanem például a szülőkre is, akik a gyermekeiket nemcsak az evilági tudásba meg bölcsességbe vezetik be, hanem a hitbe is. És azután, hát egyébként is, egymásra vagyunk bízva. És ugyanakkor ez megszenteli, sajátos mélységet ad az egymással való kapcsolatainknak is, hogy ne csak egy futballcsapatot alkossunk együtt, vagy ne csak egy zeneteremben örüljünk annak, hogy egy hangversenyt együtt meghallgathatunk, meg hogy ott muzsikálhatunk, meg énekelhetünk, meg mi minden, hanem hogy ennek a nagy kincsnek, amelyben az Isten titkainak a vannak ránk bízva, ennek lehetünk közösen a hordozói, őrzői, továbbadói. És tulajdonképpen a személyiségünk ad ennek az isteni üzenetnek valami sajátos színt meg elevenséget. Nem egy palackba zárt – nem tudom én – üzenetet adunk át. Egy postás, az, kérem szépen, hát egy borítékot juttat el a címzettnek, és fontos ember, mert nélküle nem jutna el ez az üzenet a címzetthez, de tulajdonképpen hát egy zárt borítékot kézbesít. Mi nem egy zárt borítékot kézbesítünk, hanem az Isten igazságait magunk befogadjuk, elmélkedve, imádkozva elsajátítjuk, és végigjárjuk magunk is a hitnek az útját, és közben pedig másokat is ránk bíz az Isten, és ezen az úton az ő vezetőik leszünk. És a saját tapasztalatainkkal színezve nem arról beszélünk, hogy mi számomra az Isten, hanem hogy mi... mit tudok róla. De azért mégis: amit róla elmondok, az valamiképpen éppen attól is válik élővé meg izgalmassá meg érdekessé, mert az én személyes viszonyom, Vele való kapcsolatom, annak az emlékei, annak a sajátos hát tényezői is beleépülnek abba, amikor én az Istenről beszélek. Tehát valami közösséget teremt az Isten köztünk, vagy a köztünk egyébként is meglévő közösségnek egy sajátos, új gazdagságot ad akkor, amikor a kinyilatkoztatását, a titkait ránk bízza. Ugye ez az Egyházban is – mint tanító egyház –, hogy vannak papok, akik ennek a tanításnak különös – nem tudom én – letéteményesei, és mi őket hallgatjuk, a prédikációikat stb., ott is működik ez. De a hittanórán is működik, meg a kisközösségekben is működik, ahol összegyűlük, és ahol együtt olvassuk a Szentírást stb. És sokszor protestáns testvéreink, ugye, sokszor egy... valami bizalmatlansággal viseltetnek a közösség iránt, mert azt mondják, hogy hát mi bűnös emberek vagyunk, és az Isten dolgait csak elrontani tudjuk. És azért tulajdonképpen hát ott kellene elérni az Isten igazságát, ahol éppen kibuggyan a földből, és ez a Biblia. És akkor egyedül olvassa valaki a Bibliát, és csak arra figyel, arra a Lélekre, aki a Bibliát sugalmazta, s aki most őt is vezeti a Bibliának a megértésében. Mi, katolikusok abban hiszünk, hogy akkor is, hogyha bűnös emberek vagyunk, az Isten ügyel arra, hogy köztünk az Ő igazsága ne sötétüljön el, és hogy éppen akkor tudunk ehhez az igazsághoz közel jutni, ha egymás kezéből vesszük ezt át, együtt figyelünk rá, és például a Bibliát is, ugye, nem egyenként szoktuk olvasni, hanem együtt. Még akkor is, hogyha egyedül olvassuk odahaza, akkor is hát – nem tudom – egy jegyzetelt kiadást olvasunk, vagy eszünkbe jut a prédikáció, amit erről a szövegről hallottunk, vagy ha valamit nem értünk benne, vagy nagyon meglepően hangzik vagy nagyon idegenül, akkor föllapozunk egy kommentárt, és elolvassuk, hogy mit mondott erről Szent Ágoston vagy ez vagy az. Tehát a szenteknek a példájára figyelünk, és ezeknek a segítségével jutunk közel a Biblia megértéséhez. Tehát a Biblia sem... Persze, hogy egészen személyes döntésekre késztet bennünket, meg egészen egyéni állásfoglalásra. De ugyanakkor nem arról van szó, hogy most egy palackpostán juttatta el hozzánk az Isten a maga üzenetét, hanem ezt rábízta az egyházra, ránk bízta mint Egyházra, és azután mi hordozzuk ezt, adjuk át egymásnak, és a köztünk való hát szótértésnek a során világosodik meg előttünk ennek az isteni üzenetnek a tartalma és a jelenhez szóló, a mi életünket alakító hatalma. Ugye, Jézus azt mondta, hogy„ég és föld elmúlnak, [de] az én igéim nem múlnak el”. És ez nem azt jelenti, hogy olyan jó kőbe véste, hogy az nem kopik el, vagy hogy az üveg alatt ott van, és akkor ott el lehet olvasni az ő mondatait, hanem azt jelenti, hogy ez a szívünknek a kőtábláiba vésve van jelen, és elevenen van jelen abban az egyházban, amelyik ezt őrzi. Fontos számunkra a Biblia is, amit hát könyvbe foglaltak, vagy fontosak ezek a kőbe vésett mondatok, mint mondjuk a... – nem tudom én – a Tízparancsolat vagy valami, de igazában Jézusnak a szava vagy az Istennek az üzenete ebben a köztünk folyó eszmecserében van jelen. És azért van az, amit az Egyház tanít, hogy nem„sola scriptura”, hogy nem„csak a Szentírás”„,csak az Írás”, mert arra érvényes, amit Pál mondott, hogy: a betű öl, és a lélek az, ami éltet. A betűt is a lélek élteti, a Szentírás betűjét is, és ez a Lélek, ez pedig jelen van a közösségben. Köztünk, bennünk van jelen, és pontosan akkor működik bennünk, amikor mi együtt vagyunk, és egymásra figyelünk, és együtt igyekszünk az Istenre figyelni. Hát tulajdonképpen ennek a nagy vállalkozásnak a része a katekézis is, hogy tanítjuk egymást a hitre. És miközben egymást tanítjuk a hitre, aközben jutunk mi is ennek a hitnek a tartalmához egyre közelebb. Ugye, a régiek mondták, nem is az Isten dolgairól, hanem hát mindenféle emberi dolgokról is, hogy „docendo discimus”, hogy miközben másokat tanítunk, aközben, azáltal tanulunk magunk is. Hát ez még inkább érvényes az Isten igazságaira. Azokra a nagy titkokra, amiket ránk bízott, és amikhez így jutunk közelebb, hogy ezekről beszélünk, hogy ezeket a nemzedékek között egymásnak átadjuk, a hozzánk közeledő, messziről érkező embereknek elmondjuk, és az ő csodálkozásuk során, vagy a velük való párbeszéd során jutunk mi is közelebb ezekhez az igazságokhoz, amik ránk vannak bízva. De így lesznek eleven kincseinkké, ha együtt foglalkozunk velük. Tehát tulajdonképpen, azt hiszem, elsősorban erre érdemes gondolnunk, ugye, hogy így van köze a katekézisnek a közösséghez. Ugye, persze aztán ez nagyon érdekes, mert a közösség maga is hát, ugye, sok buktatót is hordoz. És ugyanakkor sok gyönyörű lehetőséget is. Tulajdonképpen akkor, ugye, én arra gondolok elsősorban, hogy mondjuk, valaki például hitoktató, és akkor elmegy... egy plébániai hitoktatáson vezet egy csoportot, mondjuk – nem tudom én – hát elsőáldozási előkészületet tart nekik, vagy pedig elmegy egy iskolába, és ottan hittanórát tart, és kérem szépen, hát akkor maga előtt lát egy csapat gyereket, vagy pedig egy közösségnek a vezetője, és akkor ott egy összejövetelen maga előtt lát egy csoportot, amelyik most rá van bízva. No most közösség-e ez a csoport? Hát egyelőre még nem közösség. A csoport adva van akkor, amikor nekivágunk egy hittanórának, akkor oda beiratkozott – nem tudom én – huszonnyolc diák, és ezt... kaptunk egy névsort róla, hogy ezek lesznek itt, és akkor igyekszünk őket megismerni, hogy kik azok. Ez még nem közösség, hanem ez egy csoport. Mi az, ami összefogja őket? Mondjuk, egy intézményes rend és egy személyes igyekezet, hogy ők eljöttek erre a hittanórára, vagy egy iskolában: eljöttek ebbe az iskolába. Nem is biztos, hogy maguktól, hanem a szüleik küldték őket, de azért ők se nagyon ellenkeztek, s mondjuk, beiratkoztak a hittanra, ami vagy fakultatív, vagy egy katolikus iskolában esetleg nem is fakultatív tárgy, része az iskolai oktatásnak. Tehát föltehető, hogy van bennük valami, mondjuk, ilyen közös kíváncsiság vagy közös igény arra, hogy itt egy ismeretanyaggal találkozzanak, vagy egy csomó tapasztalatra, közös tapasztalatra szert tegyenek. Az iskola részben ismereteket közvetít, vagy egy ilyen csoport, az részben ismereteket közvetít, részben pedig az ismeretek megalapozása kedvéért bizonyos tapasztalatokra is igyekszik elvezetni vagy rámutatni, vagy arra felhívja a figyelmét azoknak, akik ottan együtt vannak. A fizikatanár, az például kísérleteket mutat be. A magyartanár, az – kérem szépen – verseket olvas, a zenetanár, az – nem tudom én – megtanít egy dalt. És ezek tapasztalatok, hogy „jé, hát itten csakugyan megbirizgálja a fülünket”. Vagy – kérem szépen –valami szépet, valami érdekeset... Ami nekünk is ismerős, mert nekünk is van anyánk, és akkor milyen érdekes, hogy most itt ez a költő a saját édesanyjától ír, és valami ilyesmit mi is éreztünk. Tehát részben meglévő tapasztalatokat megbirizgál egy ilyen óra vagy egy ilyen tanítás, és részben pedig ott frissen szerzett tapasztalatok megfigyelésére vezet el. És azután pedig ezeket a tapasztalatokat valamiképpen rendezni próbálja, ezeknek a nyomán rámutat törvényekre, összefüggésekre, amelyek a világot igazgatják, és amelyeket aztán visszaigazolhat az ember akkor, hogyha kimegy a világba, és ottan szétnéz. Valami ilyesmi történik egy hittanórán is vagy egy közösségi alkalommal, amikor elővesszük a Bibliát, és akkor olvasunk belőle valamit, és azt megmagyarázzuk és így tovább. Na most ez az a... ez nem egy egyéni beszélgetés, hanem ott együtt van – nem tudom én – húsz gyerek vagy nyolc vagy akárhány, és azután ezek többé-kevésbé valamilyen intézményes közös vállalkozásnak a részeként vannak ott. Annak, aki megszólal, annak részben gondolnia kell arra, hogy tényleg itt valami olyasmiről beszél, ami személyesen szólít meg minden embert. De ugyanakkor mégis ennek az együttlétnek van egy ilyen csoportot megszólító jellege. A pszichológusok azt mondják, hogy van egy csoportdinamika, ami – kérem szépen – az együtt lévő embereket, akár csak alkalmilag együtt lévő embereket, most összekapcsolja. Itt is, hogy most itt együtt vagyunk – nem tudom én – húszan, mondjuk, énrám figyelnek, de egy kicsit egymásra is. És azután ennek az együttlétnek vannak olyan vonatkozásai, hogy itt nem egyszerűen húsz külön-külön emberhez szólok, hanem egy olyan csoporthoz, amit sokféle dolog egymással is összekapcsol. Ugye, nagyon érdekes, hogy egy katekétának, egy olyan embernek, aki az Isten dolgairól egy ilyen... mondjuk, egy fiatalok közösségével beszélni akar, ezt a csoportdinamikát, ezt egy kicsit ismernie kell. Hogy is viselkednek az emberek akkor, amikor együtt vannak; nemcsak arra figyelnek, ami miatt most idejöttek, hanem egymásra is. És sokszor előfordulhat az, hogy az egymás előtt való kapcsolat..., egymás iránt jobban érdeklődnek, mint az iránt a dolog iránt, amiről, mondjuk, az a katekéta beszélni akar. Egy tanár is, ugye, volt a híres iskolánkban, nagyon híres matematikatanár volt a Pogány tanár úr, még engem is tanított, ugye, matematikus volt, és hát nagyon jó órákat tartott, és nagyon kemény ember volt, s ugyanakkor volt benne humorérzék is, és érdekesek voltak az ellenőrző-bejegyzései. Hogy egyszer például volt egy ilyen híres ellenőrző-bejegyzése, hogy egy gyereket, ugye, rajtaért azon, hogy most nem figyelt, s felszólította, s kiderült, hogy fogalma sincs arról, hogy miről van szó. S kérdezte őtet, hogy mit csinál, és mondta, hogy hát„tanár úr, egy pók ereszkedett le (az izéről,) a plafonról”, és ezt figyelte, hogy leereszkedett, és erre a Pogány, ugye, ezt a bejegyzést íratta az ellenőrzőbe, hogy:„Kedves Szüleim! Míg a tanár az év legnehezebb anyagát magyarázta matematikából, én az osztály pókját figyeltem.” Na most, ugye, vannak ilyen helyzetek, egy matematikaórán is, hogy valaki az osztály pókját figyeli akkor, amikor a tanár esetleg a legérdekesebb dolgot magyarázza. Hittanórán is előfordulhat ez, de még izgalmasabb, és a csoportdinamika itt kezdődik, hogyha – mondjuk – nem az osztály pókját figyelik, hanem egymásra figyelnek, és azt mondják, hogy„ezt nem is nagyon értjük, nem is nagyon érdekel bennünket, amiről ez a fickó itt most beszél”, tehát„mi majd megbeszéljük”, vagy„mi majd ezt vagy azt csináljuk” vagy pedig valaki pl. beleszól abba, amit az előadó elmond, tanár vagy egy Biblia-magyarázatnak a során az előadó. De nem is annyira azért mondja ezt el, hogy a témát előbbre vigye, vagy hogy az azzal kapcsolatos nehézségeit hát – nem tudom én – megfogalmazza, és arra megoldást kapjon, hanem azért, mert szerepelni akar, mert magára fel akarja hívni a figyelmet. Akár a dacosságával, akár az ellenmondásosságával, akár egyebekkel. A csoportvezetőnek ezekre a dolgokra oda kell figyelnie, és ezt értenie kell, és nem szabad támadásnak venni azt, ami tulajdonképpen nem is ellene vagy az általa képviselt igazság ellen irányul. Hanem észre kell vennie, hogy itt most valaki például unja magát, és egyszerűen fel akarja hívni magára a figyelmet, tehát valamit akar csinálni, ami miatt a többiek is majd őrá figyelnek, és nem arra, ami történik. Ezeket a dolgokat úgy nagyon bölcsen, nagyon egyszerűen tudomásul kell venni, és a tanárnak ugye hát, nem szabad..., vagy a csoportvezetőnek nem szabad emiatt kétségbeesnie, hanem valahogyan úrrá kell lennie ezen a helyzeten. Nem azzal lesz úrrá, hogy haragszik, nem azzal lesz úrrá, hogy ezt úgy veszi, mintha csakugyan ellene irányult volna, hanem azzal, hogy egy kedves, derűs mozdulattal leszereli, vagy azt mondja„,jól van, majd erről beszélünk még, de most figyelj ide, mert a világ legérdekesebb dolgáról van szó, és nem arról, amiről te beszélni szeretnél”. Tehát nagyon érdekes ez, ugye hogy egy csoportban vagyunk, és a csoportnak ezek a különös mozgásai, ezek zajlanak, és ezek között kell hogy eligazodjék az ember. Olyan érdekes az, hogy amikor imádkozunk, ugye, például egy misén vagyunk, akkor az egyház úgy intézi, hogy előre nézzünk mindannyian, és egymásnak a hátát látjuk csak, együtt éneklünk vagy együtt mondjuk a szöveget. De tulajdonképpen nem nagyon ülteti körbe az egyház a misén lévőket, mert pont ezt akarja elkerülni, hogy egymást nézegessék; és azt akarja elérni, hogy együtt legyenek, és mégis egyedül. És hogyha valaki gyászol, és mondjuk most a misén a maga szomorúságát emeli az Isten elé, akkor ne legyen kitéve annak, hogy a másik őt elkezdje vigasztalgatni, mert az Isten vigasztal bennünket. Az is, hogy egyszer észrevesszük, hogy a másik meg éppen örül, és akkor nem zavarja az én gyászom az ő örömét, nem zavarja az ő öröme az én gyászomat; annak, aki álmos, annak az álmossága se zavarja a többit, ha horkol, akkor megbökik az oldalát, hogy ébredjen föl. De hogyha sírdogál, akkor nem akar odafordulni hozzá valaki, hogy hát „miért sír, néni”, hanem hagyja, hogy hadd sírja ki magát. Mert arra való a mise, hogyha valaki szomorú, hát akkor sírjon, ha valaki örül, akkor örüljön, és ha valaki fáradt, akkor a fáradtságával forduljon oda az Istenhez, és egymást ne nagyon szólongassuk. De egy katekézis, az nem ilyen, hogy mindenki előre néz, és mindenki a tanárra figyel, hanem az egy kicsit akkor is, hogyha a padokban előre nézünk, akkor is egy kicsit inkább ilyen körszerű dolog, és ott igenis ezek a csoportdinamikai tényezők, ezek jobban előtérbe kerülnek. És nagyon jó, hogyha a tanár ezt nem érzi rögtön – nem tudom én – támadásnak, vagy nem akarja ezt mindenképpen összetörni. De azért azt sem nagyon engedi, hogy ezek szétszabdalják az ő mondanivalóját vagy programját vagy valamit. Hanem ezekre a dolgokra okosan, kedvesen, értelmesen kell reagálnia, és azután, ugye, kiemelni az embereket ezekből a dolog központi magvától eltartó érdeklődésekből, és szelíden, de határozottan mégis odaterelni őket ahhoz a közös dologhoz, amit az ő – mondjuk – előadása vagy az ő Biblia-olvasása vagy -magyarázata jelent. És azután, ugye, nagyon érdekes, hogyha például azt veszi észre az ember, hogy – mondjuk – valaki kötözködik akkor, amikor kérdéseket vet föl, nem árt, hogyha egy ember, ugye, nem azt mondja, hogy most mindenki csöndben van, és én beszélek. Hát hogyha van ilyen dolog, hogy valaki – nem tudom én –, ugye, kérdez, itt nem árt, hogyha az illető ezt... némi gyakorlattal ezt észre lehet venni – néha tévedhet az ember –, hogy most komolyan kérdez, vagy pedig csak azért kérdez, mert unja magát, csak azért kérdez, mert szerepelni akar stb. A komoly kérdésekre az ember lehetőleg igyekszik okosan felelni. De arra se biztos, hogy rögtön felelni kell. A kötekedő kérdéseket pedig jó úgy leszerelni, hogy az ne legyen megszégyenítő. Hanem mondjuk azt, hogy„te, nagyon érdekes, amit kérdezel, és erre visszatérünk majd, de engedd meg, hogy végigmenjünk, mert akkor a végén ez kiderül. Úgyis akartam erről beszélni, de akkor majd jobban megértjük”. Lehet bizonyos kérdéseket, hogy úgy mondjam, borítékolni. Akár úgy, hogy föl is jegyezzük a szó legszorosabban értelmében, eltesszük, és azt mondjuk, hogy – nem tudom én –„elő fogjuk venni ezt a borítékot, de most még nem tartunk ott, hogy ezt megmagyarázhassuk”. Akkor, amikor a repülőgép szerkezetéről beszélünk, akkor is előfordulhat, hogy valaki megkérdez egy olyasvalamit, amit most még nem tudunk neki megmagyarázni, és ha azt akarnánk megmagyarázni, akkor tönkremenne az egész gondolatmenetünk, de azt mondjuk, hogy „nagyon érdekes, hogy ezt fölvetetted, és biztos, hogy erre sor kerül majd, várd meg, amíg eljutunk oda!” – és akkor megyünk tovább. Valahogy a tanárnak, valahogy az előadónak, ugye, ezt a néha hát idegen indulatokat is fölvető csoportdinamikát, ezt valahogy össze kell fognia, és aztán szelíden, ügyesen afelé kell terelni a társaságot, hogy mégis csak az ő magyarázatára figyeljenek oda, és ugyanakkor, hogy ez a figyelem, ez ne csak egy ilyen befogadó vagy – nem tudom én – passzív dolog legyen, hanem egy együttgondolkodás legyen. Hogy csakugyan tudjanak vele együttgondolkodni. És ebből a szempontból viszont nagyon érdekes, hogyha... vagy nagyon fontos, hogy ne oktassa az ember arra jelenlévőket, hogy„pofa be, mert most én beszélek”, mert... hanem igenis szoktassa őket arra, hogy nyugodtan kérdezgessenek csak, a kérdések nagyon sokszor igenis elősegítik, előreviszik a témát. És igenis azt mutatják, hogy együttgondolkodott, és erről támadt valamilyen gondolata, vagy itt valamit csakugyan nem értett, és akkor hát, ha hozzászól, akkor abból a többiek is tanulnak. Egy közösség persze, hogy elsősorban az oktatójától tanul egy ilyen alkalommal, de egymástól is tanulunk. A másik nemcsak teher: hogy azért van ott, mert mégis csak drága volna, hogy mindenkinek külön személyes órát adjon az előadó; nem, az jobb, hogy sokan vagyunk, és több szem többet lát. És azután egymástól, egymás kérdéseiből is tanulhatunk. És pontosan egymásnak a gondolataiból is tanulhatunk. Ugye, gondoljunk csak arra, hogy mondjuk, egy más tanulási órán is... hát hogyha – nem tudom én – egy matematikaórán például valakinek eszébe jut egy példával kapcsolatban egy megoldás, lehet, hogy jobb megoldást talál, mint amire a tanár rá akarta volna vezetni az osztályt. És akkor a tanárnak kell hogy legyen arra szeme, hogy észrevegye, hogy „hohó, hát ez a gyerek rátalált valamire, ami szinte jobb, jobb út, rövidebb út, egyenesebb út, mint amit én kigondoltam, hogy majd azon vezetem végig a társaságot”, és menjünk végig ezen! Vagy egy verssel kapcsolatban, ha az ember egy órán egy Arany János-verset vagy akármilyen verset magyaráz, elolvasom a verset, és akkor valaki kérdez vagy hozzászól, akkor lehet, hogy valami olyan jut eszébe, ami nekem nem jutott volna eszembe, de sokkal fontosabb ezeknek a gyerekeknek, mint amit én előkészítettem. És a költőnek a gondolatához vagy a versnek a hangulatához vagy az esztétikai értékeihez sokkal egyenesebb utat nyit számunkra az, ha én egy nagyon fontos, egy nagyon jó kérdésre vagy gondolatra odafigyelek. A katekétika során is tehát tulajdonképpen arra törekszünk, hogy ne elcsendesítsük csak az embereket, hanem igenis szóra bírjuk, és azért még ezeket a nem egészen odaillő dolgokat se ilyen gorombán lehengereljük, hogy„most nektek hallgass a nevetek”, hanem hagyjuk, hogy azok is megszólaljanak, és azokkal is valahogy kedvesen vagy jópofán vagy ügyesen igyekszünk szót érteni, hogy rossz irányba ne tereljenek. Mert akaratlanul is terelhetnek abba az irányba, az illető maga se veszi észre, hogy ő most unalomból vagy ilyen-olyan oknál fogva szólalt föl, tehát nem lehet haragudni rá, nem lehet támadásnak venni az egyébként oktalan kérdését, de azt tisztázni kell, hogy most ez rossz irányba vezet, s akkor aszerint kell vele bánni. És ugyanakkor mégsem elnémítani a közösséget, hanem egy ilyen együttműködésre késztetni, ami alkalomadtán abban is megjelenik, hogy igenis megszólalnak, igenis belebeszélnek, kérdeznek. Fölteszi a kezét az órán a gyerek. Ennek lehet valami kultúrája, hogy nem vágunk egymás szavába, hanem megvárjuk, amíg a másik elmondja a mondókáját stb. Na most ez mindenképpen fontos: egy együttmozgás, egy együttműködés. És pontosan az az érdekes, hogy a csoportból lassan válik közösség. Nem is föltétlenül egyetlen alkalommal, de akkor, hogyha újra meg újra eljönnek, és akkor azt veszik észre, hogy tényleg itt van egy tűz. Amikor körülülünk egy tüzet, akkor nem egyszerűen annak örülünk, hogy együtt vagyunk, hanem a tűznek örülünk. De azért mégis más egy tűz, hogyha nem egyedül ülök mellette, hanem sokan körülüljük. És akkor már rá lehet gyújtani egy nótára, akkor már valami közös beszélgetés is alakulhat, de a tűz miatt alakul ez a beszélgetés, amit meggyújtottunk. A katekézissel különösen így vagyunk. Hogy ez egy tűz, amit meggyújtunk, és ami önmagában fontos, nem biztos, hogy a közösség van a katekézisért, bár majdnem... szóval, az se biztos, hogy a katekézis van a közösségért. Hanem a kettő együtt van valahogy, és ennek a rangsora nehezen tisztázható. Mindenesetre azért itt egymással is tulajdonképpen most az kapcsol össze egyre inkább, hogy észrevesszük, hogy ez a dolog, ami itten előttünk lassanként kibontakozik, ez csakugyan fontos mindannyiunk számára. És hogy milyen jó, hogy együtt közeledünk ehhez. Ahogy egy kiránduláson is észrevesszük, hogy jobb együtt megmászni egy hegyet sok más emberrel, mint egyedül bandukolni. Egyedül is szép; néha előfordul, hogy az ember igényli, hogy egészen egyedül, nem tudom én, bóklásszon a hegyek között, vagy üljön be egy csónakba és evezzen egyet, de azért mégis az, hogyha együtt megyünk, akkor az nagyszerű. És nem csak azért, mert együtt lenni jó, hanem azért, mert hegyet mászni jó együtt, vagy evezni jó együtt, vagy valami. Na most az Isten dolgaival is így vagyunk, hogy együtt szólít meg, ezáltal formál közösséggé, vagy az összetartozásunkat ezzel teszi igazán gazdaggá, hogy ezt vesszük észre, hogy nem csak egy ilyen ürügy az, hogy most ezért jövünk össze, hogy... mert itten állítólag katekézis van, de alig várjuk, hogy a rövid Biblia-magyarázatnak vége legyen, és akkor elkezdjük – nem tudom én – társasjátékot játszani, vagy felfordítjuk a szobát, hanem igenis az az érdekes, hogy az együttlétünknek ez adja meg a tartalmát, hogy itten az Isten dolgairól beszélünk. És pontosan az, hogy itt ki-ki a maga helyén megszólal, kérdez, hogy akár a nehézkessségével is jelen van, azzal jutunk ehhez a dologhoz közelebb. Na most nagyon érdekes ez, ugye, hogy én nem tudom, hogy ki hogy van ezzel, én elsősorban iskolában tanítok és, ugye, évtizedek óta hittanórát is elég sokat tartottam, más tantárgyat is tanítok, elsősorban magyart, és nagyon érdekes ez, hogy tulajdonképpen például egy iskolában, – én gondolom, hogy egy közösség, egy plébániai közösségben is... lehet, hogy egy kiscsoportban másképp van. A kiscsoport, ugye, többnyire önkéntesekből jön, s ha valaki ott nem érzi jól magát, hát mondjuk, feltűnés nélkül lemorzsolódhat. Egy iskolában nem így van, mert oda beiratkozik egy gyerek, és hát ugye, tényleg – nem tudom – igazolatlan órát kap, hogyha nem megy el az órára, vagy a szülei haragszanak rá stb. Azt mondják, legalább az év végéig bírd ki, s akkor majd meggondoljuk, hogy másik iskolába mégy, hogy ha itt nem szeretsz. Vagy azt mondják, hogy de bizony itt le kell érettségizned akkor is, hogyha belepusztulsz. Szóval ezek nagyon érdekes dolgok, hogy mi tartja össze ezt a közösséget. De tulajdonképpen ott is, ahol mondjuk, nagyon különböző indítással vannak együtt emberek, mondjuk, egy hittanórán például, nagyon érdekes az, hogy az ember azt tapasztalja, mondjuk, egy katolikus iskolában is... pláne én ilyen 15-20 év közötti fiatalokat tanítok, akik azért már akkor is, ha hazulról, mondjuk, egy nem tudom én, teljesen egyértelmű keresztény hátteret, hívő hátteret kaptak is, és esetleg még ügyesek is voltak a szüleik, akkor is lassanként, ugye, ma majdnem mindannyian úgy vagyunk, hogy a hitünk megkísértett hit. Egy fiatalnak a hite is megkísértett hit, s ugyanakkor van benne valami motosz, hogy: azt a közösséget, amelyik fölnevelt, azt most egy kicsit el kell hagynom, hogy megnézzem a világot, én mire megyek abban, más közösségek hogy vannak. Van egy olyan dolog, amit ugye úgy mondanak, hogy„a szomszéd rétje mindig zöldebb”, amit messziről nézünk, az jobbnak, vonzóbbnak tetszik, hát akkor elgondolkodik, milyen jó volna, hogyha nem volnék én ilyen merev szabályok közé bezárva, vagy valami, hátha jobb másutt és így tovább. Ezeket mind nem lehet rossz néven venni. Sőt az az érdekes, hogy a... tehát egy keresztény iskolában vagy katolikus iskolában is nem csupa ilyen lelkes és az Isten dolga iránt eleve odaadást, vágyat érző fiatalokkal találkozik az ember. Persze mi hiszünk abban, hogy minden ember lelke mélyén van egy vágy az Isten dolgai után. De ez nagyon mélyre süllyedhet, és a felszínen sok minden egyéb vágyak vannak benne. Hogy ő most éhes és a tízóraiját szeretné megenni, ő most – nem tudom én – nagyon unja ezt az egész úgynevezett kereszténységet, és szeretne valami más eszmékkel barátkozni és így tovább. Na most ezek vannak együtt. És valahol mégis, ugye érdekes, hogy pont az, hogy ilyen sokféle helyzetben lévő fiatal együtt van, és ezeket meg kell szólítanom, és nem számíthatok egy eleve adott lelkesedésre, de nem is kell az a gondolatom, hogy most letörjem a másikat vagy megalázzam vagy megszégyenítsem, hanem hogy őt is megszólítsam, azok között a dolgok között, amik között ő van, hát ez teszi az én helyzetemet nagyon érdekessé meg nagyon áldottá. És pont ezt teszi azt az együttlétet, ami először olyan nagyon esetlegesnek látszik, szintén gazdagabbá, mondjuk, például én tapasztaltam azt, hogy hát elsősorban katolikus, ugye, szerzetesi iskolákban tanítottam mindig, de például előfordult, hogy – nem tudom én – ebben a homogén katolikus iskolába odaadta a fiát egy protestáns lelkipásztor. És akkor tudtam, hogy van itt egy református gyerek, akinek az édesapja, ugye, református lelkipásztor. Hát akkor persze, hogy amikor én a reformációról beszélek, akkor egy kicsit gondosabban fogalmazok, meg másképpen, nem is másképpen, hanem gondosabban. S rájöttem arra, hogy ez használ a többieknek is. Nemcsak neki, hanem azért, mert ő most ott van, az tulajdonképpen engem egy olyan árnyalt fogalmazásra késztet vagy pontosságra, ami a többieknek is hasznára van. Ha tudom, hogy ott van egy olyan gyerek, aki nem egészen hisz, akkor például – nem tudom én – jobban megmagyarázom azt, hogy miért is hiszünk a szentekben. Ez olvasott – vagy nem tudom – mindent a szentekről, mindenféle dolgot, nem biztos, hogy ezt most a nyakamba zuhintja, de mégis akkor, amikor erről beszélünk, akkor tudom, hogy egy ilyen gyerek is itt van, mert én beszéltem a papájával vagy a barátjával vagy nem tudom, kivel, és akkor úgy fogalmazom meg ezeket a dolgokat, hogy az ő számára is ez követhető legyen. És ez a többieknek is használ. Nagyon érdekes ez, hogy tulajdonképpen a csetlő-botló, a nehezen..., az inkább elutasító, de mégis udvarias vagy valamifajta érdeklődést tanúsító gyereknek a jelenléte is gazdagítja ennek az egész csoportnak az Istenről alkotott képét vagy az Isten gondolataiban való tájékozódását. Hogyha ezt a vezető, ezt a dolgot fel tudja oldani, hogyha nem kezdünk el csatázni egymással... Az óra nem arra való, hogy hitvitákat folytassunk, hanem arra való, hogy beszélgessünk olyan titkokról, amelyek az Istennek a dolgai, és amiket nem egy pillanat alatt lehet rögtön tisztázni, megmagyarázni. Egy matematikai tételt, azt mondjuk, lehet bizonyítani, és utána hogyha a bizonyítást valaki nem látja át, akkor azt mondom, hogy „édes fiam hát akkor, te, nem vagy idevaló, mert most már ezt a Pitagorasz-tételt így is bebizonyítottuk, úgy is bebizonyítottuk” –, azt mondja, hogy 'még mindig nem látom bebizonyítva', – „hát akkor maradj ki innen, mert ugye, itt azok vannak, akik ez után a bizonyítás után hát fölragyog az arcuk, és azt mondják, hogy most már én is látom, és én is be tudom ezután bizonytani. Hittel kapcsolatban nem egészen így vagyunk. Na most valami ilyesmi történik egy közösségben, amelyik a katekézisben részesül, és tulajdonképpen az volna jó... meg az a mi feladatunk, hogy egy ilyen helyzetet megteremtsünk, ahol ki-ki a maga helyén tud valamilyen módon belekapcsolódni abba a közös figyelembe, amelyikbe most itt az Isten dolgaira figyelünk. És még akár az is, aki nem hitetlenségből, hanem fáradtságból nem kapcsolódott be, a fáradtságára is szükségünk van, hogy észrevegyük, hogy ez most fáradt és próbáljuk akkor egy picit ezt oldani, a többieknek sem árt, hogyha egy ilyen...

(– SZABAD? –

Tessék parancsolni! –) Tehát valami ilyen dolog az, ami aztán lassanként tényleg egy ilyen csoportot közösséggé formál. Hogy ott lassanként kinek-kinek megvan a helye, lassanként kit-kit elfogadunk. Ugye, olyan érdekes – nem tudom – a Beke Katának volt egy könyve egy-két éve, amit... neki nagyon megörültem, a gyerekkoráról sok emléket fölidézett, és a szentendrei ferencesekhez járt, és az ottani iskoláskorának az eseményeiről beszélt, írt. Egyszer például mondja, hogy egyik gyerek hát nagyon elszánt mozdulattal ottan jelentkezett az osztályfőnöknél, és azt mondta, hogy hát ő nem hívő, és nem szokott imádkozni, és nem akar résztvenni a tanítás előtti és tanítás utáni imádságban. És erre hát ugye azt várta, hogy majd mostan az osztályfőnök – nem tudom én – hát lehordja, vagy azt mondja, hogy„akkor menj el az iskolából” vagy „pusztulj innen” vagy nem tudom, micsoda. És akkor azt mondja, hogy „jó, kedves fiam, hát hogyha nem akarsz imádkozni, akkor te ne imádkozzál, de állj föl velünk, és tedd össze a kezedet, és hallgasd végig, amíg a többiek imádkoznak”. És erre hát ugye meg volt... az egész osztály tulajdonképpen úgy egy kicsit megrökönyödött az egészen, a tanárnak a magatartásán is, s a gyerek pedig hát meg volt hatva, hogy tulajdonképpen hát őt elfogadták ezzel együtt, és ugyanakkor mégis, hogy most a gorombaságára nem egy visszagorombáskodás lett a válasz, hanem egy ilyen szelíd dolog, és akkor nem kötötte az ebet a karóhoz, de ő arra sem hajlandó, hanem tényleg fölállt, és ez megoldódott. Na most valami ilyesféléről van szó, hogy van egy tanítás, amit mi hordozunk, aminek a megszólítottjai vagyunk, ennek a képviseletére tulajdonképpen a katekéta hivatott, a csoportnak a vezetője hivatott, a tanár hivatott, aki ott van ezen az órán, és azután ugyanakkor van egy csomó ember, aki ki-ki a maga helyén jelenik ott meg; van egy bizonyos játékrend, aminek az elfogadására úgy fölszólítjuk őket, hogy emberségből, az ügy iránti tiszteletből, egymás iránti tiszteletből fogadják el. És azután pedig arra biztatjuk őket, hogy ki-ki a maga helyén vegyen részt ebben az egész dologban. Én sokszor vagyok olyan helyzetben, –mondjuk, ez nem egészen katekétikai helyzet, de van valami párhuzam vele –, hogy például – nem tudom én – el kell temetnem olyan embereket, akik hát ugye katolikusok voltak, de sok nem hívő barátjuk is meg tisztelőjük is volt. S akkor azok is összegyűlnek a temetésen, vagy eljönnek utána mondjuk a gyászmisére, és akkor én a gyászmisén azt szoktam mondani, mondjuk például, – azt hiszem, a Pilinszkynek a temetése után jutott ez először az eszembe a gyászmisén, ahol sok mindenki ott összegyűlt, és akkor azt mondtam, – hogy hát nézzék, mi keresztények vagyunk, és hát tudjuk, hogy akit eltemettünk, az is nagyon fontosnak tartotta, nagyon nagyra becsülte a szentmisét és hát írt is arról, hogy a mise az egy... tulajdonképpen egy játék, egy közös játék, amiben azonban nincs néző és nincsenek előadók, hanem mindenki szereplő. És hát itt ez a mise, ez azok számára is, akik nem járnak misére, hát nem azt jelenti, hogy mi most itten bemutatunk egy misét, és ők meg csöndben hátulról ezt végignézik, hanem azt jelenti, hogy ők is részt vesznek ebben a maguk helyén. És nem kell egy tőlük idegen szerepet eljátszani, hanem önmagunkat játsszák, és önmagukkal együtt vesznek részt ebben a misében. Na most ez érdekes, tehát egy nem hívő is részt vehet a misén a saját szerepében, és akkor, hogyha odafigyel kicsit, és ebben a szerepben ő ott van, hát akkor például nem tudom én azt felszólították az embereket, hogy bánjuk meg a bűneinket, ő is gondolja, hogy neki is vannak, ő is megbánja és így tovább. Amit tud, együtt tesz velünk, de nem kell úgy tennie, mintha ő hívő volna, hanem elfogadjuk nem-hívőnek, és hát csöndben van akkor, amikor úgy látja, hogy zavarná, hogyha hangosan – nem tudom én – az ellenkezéseit elmondaná, de azért nem szégyelli azokat vagy nem titkolja, alapjába véve nem tesz úgy, mintha ezek nem volnánk benne. Valami ilyesmit igyekszünk megteremteni egy ilyen közös együttléten, amelyik a katekézisnek a világát fölidézi, illetőleg az Isten üzenetének az előadását, az elmondását s a megbeszélését lehetővé teszi. Ugye, nagyon fontos az, hogy például hát a... tényleg ne csak hát meghallgatásra bátorítsuk azokat, vagy szorítsuk rá, akik ott vannak, hanem amint mondtam, együttgondolkodásra, és hát engedjünk nekik vagy kérjük meg őket, hogy szóljanak hozzá, stb. De most például érdekes... én figyelem ezt, hogy – nem tudom – például Biblia-órák... ugye, a katekézisünkben nagyon fontos például a Bibliának a szerepe, és nagyon sok ilyen keresztény közösségben nem a katekizmusnak a igazságain megyünk végig, hanem például elolvasunk egy bibliai könyvet, vagy a Bibliából veszünk különböző szemelvényeket, és azokat beszéljük meg. De nem hiszem, hogy szerencsés az a megoldás, hogyha mondjuk, egy ilyen Biblia-kör úgy történik, hogy elolvassuk a szöveget, és akkor mondjuk, például a pap vagy a körnek a vezetője azt mondja, hogy„na most kinek mi jut erről eszébe?”. Megvallom őszintén, hogy sok világi emberrel is beszélgettem, aki például a papjára haragszik azért, mert összecsődítette őket ilyen Biblia-körre, és akkor az elolvasott Bibliával így magukra hagyja őket, és meghallgatja, hogy ki mit mond róla, és azután a végén esetleg ő maga is hozzászól az egészhez, de tulajdonképpen nem vállalja a vezetőnek a szerepét. Van valaki, akinek vezetnie kell egy ilyen dolgot. Ugye esetleg azért, mert többet tud erről, mint a többiek. Esetleg azért, mert készült rá. Tehát nem abból áll a katekézis vagy a Bibliakör, hogy most elolvasunk...

...jó tudni, ugye, a... és utána ez az elmondás, ez nem arra szolgál, hogy mostan akkor utána már senkinek sincs mondanivalója. Hanem arra, hogy akkor most már van egy meder vagy van egy... nemcsak egy szöveget hallottunk, hanem az be van állítva, mint hogyha egy koordináta-rendszerben elhelyeztük volna azt az ábrát, amit rárajzoltunk a táblára, nem elég egy ábrát fölrajzolni a táblára, hanem a koordinátákat körülötte kihúzzuk, elhelyezzük azt, és utána lehet a tulajdonságairól beszélni. Na most valami ilyesmit kell hogy csináljon a katekéta, és utána pedig jó, hogy megszólítsa... ugye, másképp szólítjuk meg a kicsi gyerekeket, másként szólítjuk meg a nagyobbacskákat, másként szólítjuk meg a fölnőtteket. De mindenhol kell, hogy valamiképpen az, ki ezt a... akárcsak a mai alkalmat irányítja, az tudjon többet erről, s ne a többiektől várja az ötleteket, hogy„én most elolvastam a szöveget, és majd csak mondanak valamit”. Hanem nekem legyen erről a szövegről valami hiteles mondanivalóm, mert én ennek utánanéztem, mert én az egyháznak az ezzel kapcsolatos, nem is hivatalos és megmásíthatatlan értelmezését, hanem egyszerűen a hagyományát meg – nem tudom én, mit –... ismerem, ezeket föl akarom idézni, és utána pedig ki-ki hadd kérdezzen, hadd beszéljen róla.„Nekem erről az jut eszembe...”„,nekem erről az jut eszembe...” stb. Ezek nagyon jók, de ugye, kell, hogy legyen egy ilyen irányítás, és kell, hogy ezt valaki aztán vezesse ezt a beszélgetést, vagy valami, és hát hol... ennek az aránya módosul: hol több az előadás és akárcsak egy-egy kérdés... vagy nem tudom, akár ma nem is hangzik el, de tudjuk, hogy lehetne kérdezni, vagy lehetne hozzászólni, nem volt; máskor pedig hát az arányok mások, de valahol ennek a kettőnek együtt kell élnie. És az a fontos, hogy egy... azért mindig a katekézis akkor lesz közösségteremtővé, hogyha tényleg nemcsak... szóval egymással párhuzamosan, egyidejűleg figyelő – nem tudom én – n számú résztvevő van ott, aki magának megjegyez bizonyos dolgokat, és elviseli, hogy ez az előadás elhangozzék vagy valami, hanem hogy együttgondolkodunk, és megosztjuk egymással a gondolatainkat, és ennek teret biztosítunk. Egyébként gyerekekkel kapcsolatban maga a számonkérés is tulajdonképpen, nem tudom én, hogy erre gondoltak-e... Ahogy így nézem, elég közel vannak még ahhoz, hogy nem csak az előadó oldaláról nézik ezt, hanem a növendék oldaláról. Tehát tulajdonképpen a növendék nem nagyon gondol arra, hogy például a számonkérés maga is, az nemcsak arra szolgál, hogy ellenőrizze őt, hogy tanult-e vagy figyelt-e, hanem arra is szolgál, hogy ő tényleg egy kicsit azt megmutassa, hogy személyesen magáévá tette ezt az egész anyagot. Ez borzasztó érdekes. A tanár maga tulajdonképpen sokat tanul a saját munkáját illetően is a számonkérésből. Csakugyan megértették-e, hogy mi a kínjuk, vagy a gondjuk vele. Mókás dolgokat is lehetne ezzel kapcsolatban mondani. Láttam, hogy volt egy ilyen előadásuk, hogy a nyelvi megfogalmazások a hitigazságok... Ugye, én például emlékszem, sose felejtem el: a Jelenések könyvében van az a... ugye, gyönyörű jelenet, amiről Pilinszky egy verset is írt, hogy kérem szépen, hát az Isten trónusa előtt, ugye, ott vannak az angyalok, és akkor az Isten kezében a hét pecséttel lepecsételt tekercs, és hát ki az, aki méltó, hogy ezt a tekercset átvegye és megnyissa, és nincs senki. És akkor a látnok, ugye a Jelenések könyvének a látnoka hát ottan már zokogni kezd, és akkor egyszer csak mondják neki, hogy nem... figyelj, mert nincs semmi baj, akkor odanéz, és megjelenik a bárány, ugye, mintegy megölve, és odalép a trónus elé, és átveszi az Istennek, az Atyának a kezéből ezt a tekercset, és megnyitja, és akkor mindenki megkönnyebbül. És akkor megzendül a kórus, hogy méltó a Bárány, akit megöltek, hogy kinyissa ezt a tekercset, és helyet foglaljon az Isten trónján. Tehát ugye, nyilván a megölt és feltámadt Krisztusnak a mennyei, mondjuk, megdicsőülése, és hogy ő átveszi a történelemnek a titkai megnyílnak körülötte és így tovább. Elmagyaráztam nagyon szépen, elolvastuk a Bibliából és másnap, ugye, vagy – nem tudom én – három nap múlva hát felszólítottam a Kis Jóskát, hogy mondd el, hogy miről volt szó. És hát akkor elmondja, hogy ott van az Isten trónusa, és az Isten kezében van a tekercs, és nincs, aki megnyissa, és akkor kérem szépen, akkor elkezd ott kínlódni, de úgy kínlódott, mintha így rátapostak volna. És nem tudta, hogy most mit csináljon, nem tudtam, hogy mi baja van.„És akkor mi történt?” „Megjelent.” És akkor: „Ki jelent meg?” Azt mondja:„Megjelent egy döglött bárány!” Na most ugye hát ez például gyönyörű, hogy ő ezt:„mintegy megölve”, ugye hogy nincs szava rá, ugye, és akkor hát ő tudja, meg azt is érzi, hogy ez nem egészen alkalmas, ez... valahogy mégis ki kell mondani. Azt mondja: megjelent egy döglött bárány. Na most hát ez... Pontosan arról van szó... nem csak arról, hogy most... a szavakat is meg kell tanulni, amikkel a dolgot szóvá tesszük; meg szavakat kell lelni, amivel a mi tapasztalatainkat el tudjuk mondani, hozzá tudjuk illeszteni ahhoz, amit tanultunk. És csakugyan ráeszmélünk arra, hogy amit tanultunk, az a mi életünkkel, az a mi imádságainkkal, az a mi tapasztalatainkkal valamiképpen összhangban van, és ezek kölcsönösen egymást megvilágítják. S pont erről szól a felelet. Hogy ez megtörtént-e, hogy az övé lett-e. Csak szavakat tanul meg, amiket visszamond vagy még azt se egészen, vagy valami motoszkál, de azt nem tudja szóvá tenni, vagy szavakat mond, amik nem egészen az övéi. Ezek derülnek ki akkor, amikor számon kérünk valamit. És érdemes végighallgatni azt, aki beszél. És nem kell... én diákoknak is szoktam ezt mondani, egy diák, ugye, sokszor például türelmetlen, és ő úgy gondolja, hogy segít azzal, hogyha a másiknak megsúgja azt, amit az olyan nehezen mond el. Pedig lehet, hogy nem is segíteni akar, hanem egyszerűen büszkélkedik, hogy ő ezt tudja, s akkor az osztály másik végéből is odasúgja vagy odakiáltja szinte, és akkor szoktam mondani, hogy várjuk meg, amíg ő elmondja. Tapogatózik, keresgéli a szavakat; de érdemes egymást meghallgatni. No most valami ilyesfélét például egy katekézisen vagy egy közösségben az Isten szava körül megteremteni, ezt, hogy meghallgattuk az előadást, gondolkodtunk rajta otthon, tanulunk is, elővesszük a Bibliát és így tovább. Akkor visszatérünk rá esetleg, és elmondjuk, hogy miről is volt szó a múlt alkalommal. Nem azért, hogy mostan ötöst kapjunk, vagy négyest vagy hármast vagy kettest, hanem azért, mert ez érdekes, hogy amit tegnap az előadó elmondott, vagy egy héttel ezelőtt, azt most valamelyikünk a saját szavával újra elmondja. És odahallgatunk egymásnak a szavára is, és elmondjuk együtt, vagy még egyszer; vagy elmondjuk, hogy azóta mi jutott erről eszünkbe. Olyan érdekes – én nem tudom, hogy hittanórán is... – tulajdonképpen, én mint magyartanár látom azt, hogy milyen sokat jelent... Például diákok nem nagyon szeretnek írásbeli feladatokat kapni és megoldani, de roppant fontos, hogy ilyeneket kapjanak. És például érdekes volna, hogyha ilyen katekézisen is nem csak arról volna szó, hogy mostan hát – nem tudom én – ezt meg ezt megtanultuk, és majd a következő órán elmondod, hanem ezzel kapcsolatban például egy kis gyerek, az most rajzoljon valamit, hát rajzoljon erről, vagy pedig írjon róla egy kis fogalmazást. Hogy ugye, nagyon érdekes dolgok ezek, erre én magam is lassanként jöttem rá, egyébként a katekézis ezt szorgalmazza, hogy amit tanulunk, az ne csak egy ilyen„észigazságként” éljen bennünk, hanem amit Istenről tanulunk, az például váljék bennünk imádsággá, váljék bennünk életté, kerüljön kapcsolatba a mindennapi életünkkel és így tovább. Ezt például nem ellenőrizni, hanem elősegíteni lehetne azzal, hogyha alkalomadtán, például csinálnánk ilyen dolgozatokat. Akár úgy, hogy feladnánk, hogy most mindenki írjon dolgozatot, akár úgy, hogy pályázatokat írnánk ki. Hogy például most – nem tudom – arról tanítunk, hogy gondviselés, vagy arról tanítunk, hogy az Isten teremtette az egész világot, akkor például érdemes ahhoz hozzátenni az evangéliumnak azokat a szavait, hogy hát nézzétek az ég madarait, nem szántanak, nem vetnek, csűrökbe se gyűjtenek, mégis van mit enniük, mert az Isten gondoskodik róluk, és nem értek-e ti többet a madaraknál? És akkor milyen érdekes volna mondjuk, egy ilyen... vagy az, hogy ugyanakkor Jézus megtanít minket arra, hogy kérem szépen, megköszönjük a mindennapi kenyeret vagy kérjük ezt, hogy mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. És hogy ugyanakkor például meg kellene, itt kellene megtanítani egy gyereket arra, hogy – nem tudom én, hogy – nem ok nélkül szoktunk például evés előtt és evés után imádkozni. Hanem egyszerűen pont erre emlékezünk, hogy milyen jó, hogy ilyennek teremtette az Isten a világot, hogy ilyen jó ételek vannak benne, és nem ő adta föltétlenül a kenyeret, de ő tett minket alkalmassá arra, hogy egymást ilyen jó falatokkal megörvendeztessük. Ezt neki köszönjük meg, nem csak egymásnak. Na most ezeket a dolgokat például el lehet mondani, és ilyen dolgokról például lehet egy... Hogy hogy tapasztaltam én meg, vagy hogy láttam meg. Nem biztos, hogy mindenkit lehet erre biztatni, de azért lehet erre úgy ösztönzéseket adni. És akkor ezek megszólalnak, és egy ilyen gazdag szövetet, hátteret kap az, amiről beszélünk. És megszokják az emberek azt, hogy ezekről a dolgokról... ezeket az ő saját életüknek a tapasztalataival összekapcsolják, és akkor erről beszélni lehet. Ugye, mikor a gödi szakmunkásképzőben tanítottam – nem tudom én – hittant, hát akkor mondtam, hogy most a hét szentségről lesz szó, egyik gyerek:„erről az apukám is szokott beszélni”. Hát ugye, ő így reagál erre, hogy ez otthon nem teljesen ismeretlen fogalom, végre ez a„hétszentség”, mert alkalomadtán előkerül a családnak a frazeológiájában. Na most akkor ugye, mondtam, hát„persze, hogyha látod, mert ez annyira... az apukád biztos nem is sokat jár esetleg templomba”, vagy valami, de ez hogy„hétszentség”, ezt – azt mondja, hogy – olyan biztos, mint az, hogy hét szentség van és így tovább. Na most ezek nagyon fontos vagy nagyon érdekes dolgok, hogy ezek a kapcsolódások az ő saját életével, élettapasztalatával meglegyenek, és ezek ne tehertételnek tűnjenek föl, hanem gazdagodásnak. És hogy megszokja azt... ugyanakkor mégsem... van egy szemérem, ami arra készteti az embert, hogy a nagyon mély, meg nagyon hát – nem tudom én – ilyen megrázó, személyes dolgairól ne beszéljen, ezt sem szabad hallatlanra venni! De valahogy mégis keresni kell annak a módját, hogy hogyan tudjuk azokat, akiket itt tanítunk, szóra bírni, és nem a kimondhatatlant kell velük mindenáron kimondatni, hanem... Nemes Nagy Ágnesnak van az a szép verssora, amit sokszor szoktak idézni, hogy ne mondd a mondhatatlant, mondd a nehezen mondhatót. Nem csak a könnyen mondhatót kell mondani, mert akkor a szavak devalválódnak, ha mindig csak a könnyen mondhatót... Ne szajkózzunk bizonyos dolgokat. De nem a kimondhatatlant kell örökké megpróbálni kimondani, mert akkor meg csak elnémulunk. Hanem a nehezen mondhatót kell mondani, és meg kell keresni azokat a szavakat, amikkel személyesen tudunk szólni, és mégse magunkról beszélünk, hanem az Istenről. És ebben kell, hogy egy katekézis, ez tényleg segítse azokat, akik ott vannak. És akkor, hogyha ez kialakul, akkor válik ebből a társaságból közösség. Mert azt veszik észre, amit meg se fogalmaznak, de mégis világossá válik számukra, hogy mi itt együtt jutottunk... ahogy együtt lettünk egy kirándulásnak a részesei, és milyen érdekes volt, amikor közösen eláztunk, vagy közösen bekerültünk a jégesőbe, vagy ilyen... eltévedtünk és itt éjszaka kettőkor jutottunk csak el oda, ahol vacsorára vártak este nyolcra, és ez mennyire izgalmas volt és érdekes. Valahol ezekkel a dolgokkal tudjuk egymást megajándékozni, illetőleg ezzel ajándékoz meg minket az Isten, és ez teszi a katekézis által összefogott csoportot közösséggé. És csakugyan az Isten dolgainak a fürkészésében egymásra is rászorulunk, egymásnak a zsenialitására vagy éppen a nehézkességére. És hogy nem akadály vagyunk ebben, s ez nemcsak azért van, hogy – nem tudom én – közös kolonc legyen, hanem együtt ennek az egésznek a faggatása, meg a körülötte való téblábolás, meg ilyen alázatos figyelem, ez hát egy nagyszerű dolog volt. És ettől közösséggé válik az a csoport, amit megszólítunk. És lehet, hogy ez... hónapoknak a során jutunk el idáig vagy valami, de akkor attól kezdve aztán egészen... és az is fontos, hogy ez a közösség, ez akkor egy olyan közösségi tapasztalatot jelentsen, ami megnyílik egy másikra, egy nagyobbra, hogy nem csak ez a közösség van, mi tizenketten vagyunk, vagy mi huszonöten, hanem hogy ha mi itten ezt itt megszoktuk, hát gyerekek ilyen az egyház. S ha elkerülsz Amerikába, akkor is ottan egy évet töltesz majd ösztöndíjjal, keress meg egy ilyen keresztény közösséget, mint amilyenbe itt tartozol. Hidd el, hogy ott is vannak ilyen emberek, akik ugyanezt csinálják, és első pillanatra számodra az meglepő lesz, mert ezek nem is magyarul beszélnek, meg egész más tapasztalatokkal rendelkeznek, de valamiképpen mégis ugyanaz az isteni üzenet hatalma tartja őket is össze, s ott is megtalálod majd a helyedet, egy kicsit keresgélve, meg egy kicsit szomorkodva, hogy elvesztetted azokat, akik közé eddig tartoztál. De ott is vannak ilyenek, ott is megkeresheted őket. Tehát ez a közösségi tapasztalat, ami a katekézisnek a közös megismerésében, feldolgozásában azoknak a fiataloknak az osztályrésze lett, ez segíti őket abban, hogy az egyházban való helyüket is megleljék, és hogy egy nagyobb közösségbe is beletartozzanak nemcsak a hozzám hasonló korúakkal együtt, hanem igenis szükségünk van arra, hogy egy öregebbet meghallgassunk, szükségünk van arra, hogy a nagyanyánknak az idevonatkozó tapasztalatait is komolyan vegyük, meg nem tudom én, kiét. És akkor egyszer csak tágul ez a közösség körülötte. És azt veszi észre, hogy ő keresztény, hogy az egyháznak a tagja már, és az azt jelenti, hogy egy kicsi közösségben is otthon érzi magát, de nem érzi idegennek magát akkor sem, hogyha más korúak közé kerül, de mégis ugyanannak a hitnek a vándorútján járó emberek közé. Hát azt hiszem, hogy túlságosan sokáig beszéltem, és tulajdonképpen éppen rossz példát adtam, mert... de azért a... nagyon érdekes lett volna, ha ugye, szavamon fognak, és aztán beleszólnak abba, amit mondok. És most még ha esetleg van erre idő. Van? Nincs.... 5-6 perc van. Hát akkor, ha esetleg valamit mondanak ezzel kapcsolatban vagy kérdeznek, annak rettentően örülnék.

A katekéta személyiségével milyen föltételeid vannak? Tapasztalataid szerint annak, hogy tudjon ennyire intenzíven jelen lenni egy csoportban, ennyire tudjonodafigyelni a csoportdinamikára. És az az osztatlan jelenlét – ezt te hogy tapasztalod, hogy mindig is sikerül? Amikor sikerül, akkor minek köszönhető, hogy sikerül, mindenesetre...

Hát én azt hiszem, hogy először is: őszintén szólva úgy gondolom, hogy fontos, hogy erre fölhívják az embereknek a figyelmét, hogy ezen dolgozni kell, vagy ez nem csak vagy van vagy nincs, hanem hogy erre törekedni kell, hogy ez meglegyen. És ez nem magától születik meg, de hogyha valaki... tehát azt tapasztalom, hogy egy fiatal ember – talán még én is úgy voltam a tanári pályámnak a kezdetén –, hogy az ember elsősorban a tananyagra figyel. És a saját – nem tudom – izé mondókáját akarja végigmondani. És a izében, tényleg ilyen... ha valamit olyan történik, amire nem számított, akkor megriad tőle. Na most ezeket például tudni kell, lehet, hogy ez még egyelőre így van velem, vagy nem tudom én, de ezen túl kell lépni, mert legalább annyira fontos a többi ember, aki ott van, mint a tananyag, amit el akarok mondani. A tananyagot sem veszíthetem el szem elől, de a többi emberre is kell figyelni, és talán akkor, hogyha egy... tényleg tudok rájuk figyelni, meg... akkor a tananyaghoz is, annak a megközelítéséhez újabb izéket kapok, szempontokat. Tehát ez nem feltétlenül akadály, hanem éppen ellenkezőleg. Ezekre érdemes gondolni eleve, és az első – nem tudom én – ilyen dolgokon, hát mondjuk, szóval nem elkeseredni, de nem is beletörődni, hogy majd most akkor még erősebb leszek, és még elszántabban arra figyelek, amit elhatároztam, hanem valahogy előbbre menni ezek között a dolgok között. Nem árt, hogyha itt van vezetője az embernek. Ugye, nem tudom egy izében, egy... azért a tanárságban ez bölcs, hogy először az ember úgy tanít, hogy van vele egy vezető tanár, és az is ott van az órán, és az óra végén elmondja, hogy az ám így volt, vagy az ám úgy volt, és te erre valószínűleg nem gondoltál, valószínűleg rosszul értelmezted, rosszul reagáltál erre. Egy kis csoportban, ha valaki csoportvezető lesz, vagy – nem tudom én – egy, ugye, hitoktatóként elkerül gondolom egy plébániára, ott nem biztos, hogy ezt a bevezetést megkapja. És ez például fontos volna, s hogy ezt ne érezze ő most okvetetlenkedésnek, hogy minek jön ide, és mért nem hagy egyedül. Hát ez nem olyan, mint az úszás, hogy ha behajítanak a medencébe, és majd kiúszom, vagy ha nem, hát akkor jobb, ha ott pusztulok, hanem olyan, hogy nem árt, hogyha egy darabig tényleg van egy ilyen szupervízor, aki ott van, és még sincs ott és megszo... Ilyeneken lehet gondolkodni, azt hiszem. Meg hogy ezt tudni kell, próbálgatni, és ezt megtanulja az ember, ha nem... ha igyekszik, ha tudja, hogy ez fontos, azt hiszem.

...a vezető, aki készüljön előre, milyen arányban vagy túlsúlyban legyen az, hogy most egy ilyen introdukció-féle bevezető legyen vagy egzegézis, milyen mélységben, és ha teljes mélységben, akkor aztán lehet eléggé hosszan beszélni – ez milyen arányban, milyen mélységben legyen, és az a bevezető, az... vagyis hát az az előadás, aki készül, mennyire domináljon a személyessé tétel, mert anélkül ugye, nem ér sokat a másik oldal. De mondjuk a tudományos jelleg is meglegyen, most nem azt mondom, hogy egy történetkritikai módszerrel bevezetni, mert akkor aztán mindenki el fog futni, tehát milyen arányban legyen a személyesség meg a mélysége a...

Hát azt hiszem, erre nem lehet általánosságban felelni, hanem ez a helyi... attól függ, hogy kikkel történik, ez attól függ, hogy mennyi ideig tart meg stb. Tehát ennek az arányát nagyon a körülmények határozzák meg. És lehet, hogy egy sorozatban is hát van, mondjuk, hogy az elején még több a bevezető, aztán már egyre inkább többet rá lehet bízni az emberekre, de valahogy azt hiszem, hogy én azt tapasztaltam, hogy részben a Biblia-olvasástól is el lehet venni rengeteg embernek a kedvét, ha csak magukra vannak hagyva, és sokkal kevésbé megy el a kedvük attól, hogyha vezetést kapnak, de akkor is tovább gondolják ezt. Tehát én azt tapasztalom, hogy manapság inkább abba az irányba szoktak véteni a Bibliaóra-tartók, hogy kevesebbet mondanak a kelleténél, tehát talán ha tudom, hogy egy csónak balra húz, akkor úgy kell evezni, hogy inkább jobbra evezek, hát most inkább afelé kell evezni, hogy többet kell mondani, mint amit magamtól mondanék, azt hiszem, és akkor kevésbé hibázom. Az... én... tényleg azt látom, hogy ugye, nem jut el odáig a bibliai szöveg, hogy megszólítsa az embereket, hanem a felszínen maradnak meg, és akkor ottan próbálnak küszködve és ügyetlenkedve... és a másik ügyetlensége... látja, hogy milyen hülyeséget mondott, és akkor ő meg a maga... akkor azt mondja, hogy az is biztos hülyeség, ami nekem eszembe jutott, előre se mer hozakodni vele. Tehát több iránymutatás, több útmutatás kell. Mondjuk, hogy például én szoktam ilyen dolgokat mondani, hogy – nem tudom én, hogy – minden hasonlat sántít, és Jézusnak a hasonlatai is sántítanak. És van egy fő nézetük, amiből érdemes ezt nézni, és mi lehet itt a fő nézet például. Ugye, keressük meg ezt a fő nézetet! Mondjuk egy... a Tékozló fiú példabeszéde vagy valami. Szóval most azon morfondírozni, hogy mért nincs anyja, például a tékozló fiúnak, hát ezen lehet, de nem ezért mondták a példabeszédet, hogy most akkor milyen jó volna, hogy ennek volna anyja, mert akkor az anyja ezt csinálta volna, meg azt csinálta volna, megette a fene... Nem erről szól a példabeszéd. Szóval a... valamit... valahogy ezeket a dolgokat kell egy kicsit, azt hiszem, úgy a keze ügyébe készíteni, és akkor elmondani, hogy tényleg: alighanem ezek... ennek... ilyen szembeállításokon múlik, és ez... többet tudunk meg róla, de lehet közbülső megoldás is ugye, lehet olyan testvér is, aki otthon marad, és mégse keseredik meg vagy valami. Ugye szóval valamivel ráigazítani, és akkor egy kicsit ennek a modorát megértik az emberek, és könnyebben lelik meg azt, hogy is építsék a maguk életébe vagy hozzá kapcsolódó tapasztalataikkal azt, amit éppen el akarunk mondani.

KÉRDÉS, AMIT VÉGKÉPP NEM LEHET ÉRTENI,... Miféle lehetőségek adódnak a katekézisre? (?)

Hát én nem tudom, én... hát például a Biblia-óra, az nagyon olyan, hogy hát többnyire... hogyha meghirdetnek egy Biblia-órát, akkor... és azt jól elkezdik, akkor az nagyon működik. És elmennek az emberek... szóval a... és hát lehet másfajta ilyen katekétikai feladatokat és témákat fölvetni, vagy egy-egy... például ugye itt volt ez a... én láttam azt Olaszországban, hogy ugye, véletlenül éppen akkor voltam kinn egy rövid időre Olaszországban, amikor a Szentatya az évezred végén ezt a három évet, ugye – a Fiú éve, az Atya éve, a Szentlélek éve –, meghirdette. Akkor például mondjuk, mikor a – nem tudom én – a Fiú éve volt, akkor az összes olasz templomban megjelent a Rembrantnak a Tékozló fiú-festménye, ilyen nagy poszteren, ki volt téve, és ahhoz kiadtak egy füzetet, ami a papnak segítséget adott, vagy a katekétának arra, hogy – nem tudom én – a bűnbánatról meg az atyai házról ennek a poszternak a... meg egyáltalán az Atya–Fiú-viszony és a Rembrant és a Tékozló fiú példabeszéde – erről tartson egy – nem tudom én – hat alkalomból álló izét – hát nem tudom én – ilyen beszélgetéssorozatot. Akkor azt lehet mondani, hogy kedves hívek, vagy kedves testvérek vagy – nem tudom én, micsoda –, itt most összehívunk egy ilyet, mert az Atya éve van vagy a Fiú éve van, és erről fogunk beszélni, és akkor összejönnek. Tehát lehet ilyen kampányszerűen összehívni tulajdonképpen egy alkalomra egy ilyen dolgot, de lehet azt is mondani, hogy hát – nem tudom én – tényleg most például a idősebbek... én láttam, egy faluban volt, nem is a pap szervezte, hanem egy volt diák ottan, orvos lett, és a könyvtárban szervezett ilyen találkozási alkalmakat, ahol a családi életről volt szó. És meghívott előadókat, és a parasztok eljöttek oda teljesen... és nagyon értelmesen és nagyon érdekesen meg is szólaltak. Tehát meg lehet az embereket... szóra lehet bírni, és gondolkodásra lehet késztetni. Csak ugye hát tényleg okosan kell megfogalmazni ezt az egész dolgot. Tehát tényleg meghívott előadókat, és akkor – nem tudom én – az izéről, a gyermeknevelésről, tehát meg ilyesfélékről beszéltek, a családi életnek a modern nehézségeiről, dolgairól, és erről volt egy éves ilyen – nem tudom én – tíz hónapon át tartó, minden hónapban utolsó szerdán vagy nem tudom én, mikor volt egy összejövetel. És lassanként... az elsőre nem mentek el, csak húszan-huszonöten, a végén ott volt a falunak egy jelentős része. Szóval ezeket biztos, hogy meg lehet mind csinálni, és biztos, hogy nekünk ez fontos feladatunk, hogy tényleg megszólítsuk az embereket, mert nem biztos, hogy egy izé, egy májusi litániára el fognak jönni. De hogyha ilyen témákat hallanak, hogy nem tudom én öregek a családban meg a társadalomban, vagy a fiatalok, kallódó fiatalok vagy nem tudom, szóval ezeket igenis meg lehet szólítani, és erről lehet beszélni, és beszélgetni. És ők is szóra bírhatók. Ez nagyon fontos volna, hogy ugye ez megtörténjék. Most egyébként éppen a napokban jött hozzánk, beállított egy idős hölgy, és kérdezte, hogy a Gedeon Társaság által kiadott Bibliát katolikus ember olvashatja-e. És akkor beterelték hozzám, nem tudta a portás, hogy olvasható-e vagy nem, és akkor kérdeztem, hogy hát mi van, és kiderült, hogy ez egy idősotthonban lakik ez az asszony, és ebben az idősotthonban megjelentek – nem tudom én – az adventisták, és osztották a Gedeon-féle Bibliát, ugye, ingyen. És egyébként pedig előadásokat tartottak, Reisinger János jár el oda, és tart nekik Biblia-órákat. És akkor kérdezte ez az asszony, őneki gyanús, hogy ezek nem katolikusok, vagy nem tudom én, mi. Hát mondtam, hogy tényleg, csakugyan ezek a Gedeon Társaság, ez alighanem egy kisegyháznak a vállalkozása stb. De: mért nem megyünk el katolikusok is... 240-en vannak ebben az otthonban, és egy pap elmegy hozzájuk – nem tudom én – első pénteken meggyóntatja, aki akar, és megáldoztatja, de nem is szól nekik semmit, csak egy ilyen magánpasztorációt folytat. Nem szólítja meg az egész közösséget. És mért nincs valaki, aki mondjuk, 240 öreg ember közé, asszony közé elmegy és tényleg egy katolikus Biblia-órát is tart. Hát szóval ezek nagyon érdekes és nagyon fontos lehetőségek volnának, és nem föltétlenül, mert nyilván az ottani – nem tudom én – plébános azért nem megy el, mert egyrészt... és ez nem egy katolikus - nem tudom én – vállalkozás, másrészt pedig ő nem ér rá, mert rengeteg temetése van, meg rengeteg – nem tudom én – nagyon tiszteletre méltó elfoglaltságai, de hát azért vannak fiataljaink, meg civilek – meg nem tudom én – kik, ők is... a Reisinger se pap, hát... de egy hívő ember, és ő abban hisz, hogy az adventisták vannak közel az evangéliumhoz, és ezt viszi az izéhez, az öregekhez. Szóval igenis meg lehet szólítani az embereket, és ezt a bizonyos kapcsolatot, ezt ki lehet alakítani velük, és ennek rengeteg olyan módja is van, amit mi még nem próbáltunk ki, de amit kipróbáltunk az is hát fontos, hogy tényleg működjék, meg azt jól csináljuk, meg hát ottan csakugyan szóval... és ehhez bizonyos ilyen módszertani szempontoknak a megfontolásai is szükséges, tehát ne könnyen mondjuk ki azt, hogy ez nem megy, vagy hogy ezekkel nem lehet semmire se jutni, vagy hogy vagy ilyesféléket.

Igen, csak az lehet, hogy nem tudunk ezekről a módokról, tehát van, amit igen, már kipróbáltunk, de van amiről még nem tudunk, mert nem mutatta meg egyszerűen senki. – Igen. – Meg szerintem az még egy problémánk, hogy nem vagyunk elég bátrak.

Igen, igen. Hát akkor most tényleg abba kell hagynunk. Köszönjük szépen.

Köszönjük szépen!

Tájoló - II. Országos Ifjúságpasztorációs konferencián Győrben