Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Severino Giner Guerri SP:

    Kalazanci Szent József helye az oktatás történelmében

    Az eredeti mű címe:

    GINER GUERRI, SEVERINO SP:

    „Un posto nella storia per Giuseppe Calasanzio che ideo e realizzo la prima scuola pubblica gratuita d'Europa”:

    Ricerche, 1996 (16)/4,11-29. o.

    Fordította:

    PETŐ GÁBOR SP, RUBOVSZKY GYÖRGY SP ÉS SZLOVÁK MIKLÓS SP

    (c) Hungarian translation: 1998, 520 1

    1597-1997: ez a két évszám fogja közre azt a négyszáz esztendőt, amely Európa első nyilvános, ingyenes népiskolájának története. Ezt az iskolát egy spanyol pap, Kalazanci József nyitotta meg Róma városának Trastevere nevű szegénynegyedében, a Santa Dorotea plébánia két kis helyiségében. Öt év múlva, 1602-ben ezt az új intézményt már Scuole Piének, Kegyes Iskoláknak nevezik. Tizenöt év elteltével, 1617-ben a Kegyes Iskolákból szerzetesi kongregáció jön létre, amelyet V. Pál pápa hagy ``jóvá, majd négy év múlva, 1621-ben ezt a kongregációt erősíti meg XV. Gergely mint ünnepélyes fogadalmas rendet (utolsó ilyenként az egyház történetében).

    Végigtekintve azokon a 16. század óta fennálló, illetve fennállt katolikus intézményeken, amelyek iskolai oktatásra alapultak, egyeseknek talán túlzottnak tűnhet az az igény, hogy Európa ingyenes népiskolái sorában a Kegyes Iskolákat soroljuk történelmileg az első helyre. Még kockázatosabbnak tűnhet egy ilyen kijelentés a pedagógiatörténet kutatásainak fényében.

    Pedig nem túlzó ez a kijelentés, tudományosan sem vakmerő, hanem pusztán egy olyan ténymegállapítás, amely igaz lenne akkor is, ha a Santa Doroteában elkezdett vállalkozás csak rövid életűre,. mindössze Kalazancius személyes tevékenységéhez kapcsolódóra sikeredett volna is (mint ahogy az számtalan más pedagógiatörténeti személyiség esetében történt is). Annál nagyobb jelentőségű az 1597-es iskolaalapítás ténye, ha belegondolunk abba, hogy ez az első ingyenes népiskola nem zárta be kapuit Kalazancius halálával, hanem a Kegyes Iskolák Rendjeként meghatározott feladatot kapott, terjeszkedni kezdett Európában és Amerikában, és mindezt még az előtt, hogy az egyes nemzetek az ingyenes népiskolai oktatást az állam feladatai közé sorolták volna.

    Vannak azonban olyan pedagógiatörténészek, akik írásaikban szándékos ferdítéssel igyekeznek elmosni és elfeledtetni az egyháznak az iskolaügyben betöltött szerepét. Pedig nem lehet úgy pedagógiatörténetet írni - legyen bár csak pár oldalas -, hogy ne említenék meg a piaristákat, a szalézieket, a maristákat, a marianistákat és azok alapítóit, hogy csak a legfontosabbak rendeket soroljuk fel.

    1948-ban, a Kalazancius halálának háromszázadik évfordulójára írt pápai köszöntőben XII. Pius azt mondta rendalapítónkról: „Ő nyitotta meg Európa első népiskoláját a szegény gyermekek ingyenes oktatására.” A pápai breve fogalmazójának minden bizonnyal Ludwig von Pastor monumentális művének, „A pápák történetének” fogalmazása volt a szeme előtt, amelyben ez olvasható: „1597-ben indult el Európa első ingyenes népiskolája.”

    + + +

    Most nézzük meg, hogyan is jött létre ez az új iskolatípus. Jósé de Calasanz mint aragóniai pap minden bizonnyal az urgeli püspök megbízásából érkezett Rómába 1592 februárjában, nem azért, hogy egy kanonoki állást keressen magának – még ha korábban járt is ilyen szándékkal Rómában. Nagyon hamar megfogta őt az Örök Város lelkisége – ahol minden templomban annyi szentet fedezhetett fel –, s elmélyedt a Rómára oly jellemző szeretetés áhítatgyakorlatokban. Az egyik testvérület, amelyhez csatlakozott, a Tizenkét Apostol Testvérület volt, székhelye Kalazancius lakóhelyének, a Colonna palotának a közelében. A testvérület a szegényeket akarta segíteni, de nem egyszerűen az utca szegényeit, a koldusokat és a kéregetőket, hanem a köznépnek, köztük a lesüllyedt nemesek és gazdagok családjainak a támogatását is célul tűzte ki. A testvérület tagjai felkeresték a szegények házait, hogy alamizsnát osszanak szét. Ez a misszió ismertette meg Kalazanciussal a szegény római családok helyzetét a maga keserű valóságában.

    Miközben a várost járta, észrevette, hogy mennyi gyerek tölti egész napját az utcákon, anélkül hogy az iskolába menetel eszükbe jutna, pedig iskolák voltak. Minden kerületnek megvolt a maga iskolája, amelynek tanárait a város fizette. Ezeken kívül rengeteg más olyan iskola is létezett még, amelyeket a Sapientia Egyetem hagyott jóvá, de plébániáktól, más intézményektől vagy valamely magánszemélytől függtek. Ezekért az iskolákért mind fizetni kellett, de – még ha megvolt is az a kötelezettségük, hogy néhány szegény gyereket ingyenesen is felvegyenek – az a tény, hogy a város ösztöndíjai ideiglenesek voltak, s hogy a tanítónak is jártak juttatások, teljesen kizárta a szegény gyermekek iskolába járását. A nép középső és alsó rétegéből kerültek ki azok a gyerekek is, akik ezeket a városi vagy másféle iskolákat látogatták, joggal nevezhetjük tehát ezeket az intézményeket is népiskoláknak, de nem voltak ingyenesek.

    Kalazancius aggódni kezdett a sok iskola nélküli gyermek miatt, s amikor érdeklődött azoknál a szegény családoknál, amelyeket a Tizenkét Apostol Testvérület tagjaként látogatott, hogy miért nem küldik fiaikat iskolába, mindenütt a pénzre hivatkoztak. Kalazancius megpróbált orvoslást keresni a helyzetre. Első próbálkozásként a kerületi iskolákat kereste fel, amelyeket közpénzből tartottak fenn, és azt kérte, hogy ne csak kötelességből vegyenek fel néhány szegény gyereket, hanem minden iskolába járni szándékozót engedjenek be a padokba. Azt válaszolták Kalazanciusnak, hogy így a szegény gyerekek kiszorítanák a helyiekről azokat, akik fizetni tudnak. A tantermek kicsik, kevés a hely, és a várostól kapott juttatásból alig lehet kijönni.

    Kalazancius következő lépésként a Capitoliumra, a városházára ment Colonna bíboros ajánlásával. Kérvényezte, hogy a városi tanítók juttatásait emeljék meg, hogy több szegényt fel tudjanak venni. Itt ismét elutasították, azzal az indoklással, hogy a városi költségvetésből nem tudnak több pénzt biztosítani.

    Ekkor már mintegy fél évszázada volt annak, hogy a jezsuiták megnyitották a híres Collegium Romanumot, ahol a jezsuita növendékek mellett mások is tandíjmentesen tanulhattak. Kalazancius elment ebbe a kollégiumba, hogy megkérje a jezsuitákat: nyissanak ingyenes elemi iskolákat azoknak a szegény gyerekeknek, akik nem tudnak hol tanulni. A jezsuiták azt válaszolták, hogy az ő küldetésük a Collegium Romanumban és más intézményeikben nem az elemi, hanem a közép- és a felsőfokú oktatás.

    A Collegium Romanum közelében laktak a domonkosok, akik közt számos barátja volt Kalazanciusnak. Szentünk kérte tőlük – tudván, hogy nekik is van iskolájuk –, hogy engedjék oda a szegényeket is. Itt is azt a választ kapta, hogy az iskola zárt, csak azok a fiatal domonkosok tanulhatnak ott, akik már befejezték a noviciátust, meg egyébként is magasabb szinten oktatják a grammatikát.

    Kalazancius nem adta fel a reményt. Folytatta a keresést, hogy megoldást találjon az iskola nélküli szegény gyerekek számára. Sokat beszélgetett erről a testvérület tagjaival is. 1597 tavaszán látogatott el először a Trasteverébe egyik társával mint a testvérület alamizsnát osztó tagja. Útjukat azzal kezdték, hogy a Santa Dorotea plébániára látogattak el, hogy a plébánostól elkérjék a szegény családok jegyzékét, akiket meglátogathatnak. Ekkor fedezte fel Kalazancius a plébániához tartozó iskolát. Gondviselésszerű találkozás volt ez. Megtetszett neki az iskola. A tanárok a Doctrina Christiana Testvérület tagjai voltak. Kalazancius beszél velük és a plébánossal, majd mint tanár attól kezdve együtt dolgozik velük. De ez az iskola is még olyan volt, mint bármelyik másik: a gyerekek minden hónapban fizettek, egyetlen egynek a kivételével; aki ministráns szolgálataiért cserébe ingyen tanulhatott.

    Kalazancius egyre többet van jelen az iskolában: a tanév végére, 1597 őszére sikerül meggyőznie a plébánost és a tanárokat, hogy teljes mértékben alakítsák át az intézményt, azaz a szegény gyerekek élvezzenek előnyt a felvételinél, a gazdagokat pedig – akik tudnak fizetni – irányítsák más iskolába. Így 1597 őszén, amikor az új, tanév kezdődött, megszületett az átütő erejű változás: az első ingyenes elemi népiskola.

    Hamarosan nem várt bonyodalmak támadtak. Gyorsan híre lett annak, hogy a Santa Dorotea plébánián van egy olyan iskola az egyetlen egész Rómában –, ahová fölveszik azokat a gyerekeket is, akik más iskolában nem tudnák megfizetni a tandíjat. Erre az összes római negyedből elkezdtek áradni a gyerekek a Sixtus hídon át a Santa Doroteába. Az első helyiség hamar szűknek bizonyult; a plébános újabb termet adott ki Kalazanciusnak a földszinten, de még az is szűkösnek bizonyult. Az egyik szomszédos házat is ki kellett bérelni, amelyet szintén megtöltöttek. A tanulók több százan voltak. A termek és a tanulók számát csak úgy lehetett tovább növelni, ha a tanárok számát is emelik. Néhányan közülük ingyen tanítottak, mint Kalazancius is, a többieknek azonban fizetést kellett adni. A helyiségek bérleti díjai, a tanárok fizetései, az iskolai taneszközök költségei mind Kalazanciusra hárultak, akinek az atyai örökségén túl más egyéb források után kellett néznie. A diákoknak nem kellett fizetniük semmit, még azoknak sem, akik esetleg megtehették volna. Az iskola mindenki számára ingyenes volt.

    1600-ban meghalt a Santa Dorotea plébánosa, utóda pedig fel akarta szabadítani azt a két helyiséget, amely tantermül szolgált, ezért felszólította Kalazanciust, hogy iskolájának keressen másik helyet. Ez a tény is nyilvánvalóvá teszi, hogy ezt az iskolát már inkább Kalazancius és nem a plébánia ügyének tartották, akinek egyszemélyű döntése révén az iskola végül is Sixtus-híd túloldalára, a Campo de'Fiori közelébe telepedett át. Kalazancius érvelése még világosabbá teszi a helyzetet. 1644-ben így ír Berro atyának:

    ;,Amikor meghalt az a plébános, aki rendelkezésünkre bocsátott egy termet és egy alacsony szobát, elhatároztam, hogy az iskolát Rómába helyezem át, mivel tisztában voltam vele, hogy mekkora ott a szegénység. Még a Tizenkét Apostol Testvérület tagjaként volt alkalmam megismerni hat vagy hét év alatt – Róma szinte valamennyi negyedét.”

    Kalazancius e szavaiból két, napjainkig élő téveszmét lehet tisztázni. Egyrészt azt, hogy a Kegyes Iskolák nem a Santa Dorotea sekrestyéjében születtek meg (hisz Kalazancius és Berro is két olyan teremről beszél, amelyeket a plébános engedett át); másrészt, hogy. Kalazancius nem azért választotta a Trasteverét, mert az lett volna Róma legszegényebb kerülete. Sőt. épp ellenkezőleg: mivel saját tapasztalatából tudta, hogy Róma minden negyedében nagy a szegénység, nyugodtan hagyta ott a Trasteverét, és telepedett meg egy, a város központjához közelebb fekvő és napjainkig egyik legnépszerűbb kerületben, a Campo de'Fiorin.

    Persze van egy másik oka is az átköltözésnek, amellyel a későbbiekben még többször szembe kellett nézniük Kalazanciuséknak: a tanulók növekvő száma, ami egyre több helyet igényelt. A Santa Doroteában valószínűleg néhány százan voltak. 1600 és 1602 között a Piazza del Paradisón, a Campo de' Fiori és a Sant'Andrea della Valle közelében talál magának helyet az iskola, amelyet ekkor már Kegyes Iskoláknak neveztek. Mikor a tanulók létszáma eléri az ötszázat, újból székhelyet kell választani, ekkor a Sant'Andrea della Valle templom másik oldalára költöznek, ahol három évig maradnak. Ekkor már a hétszázat is meghaladja a tanulók száma, úgyhogy 1605-ben a Piazza di San Pantaleora költöznek, ahol 1612-ig tudnak maradni, amíg az a hely is szűkösnek nem bizonyul a már több mint nyolcszáz diáknak. Akkorra már az iskolai munka komolysága is egy állandó és megfelelő nagyságú helyet igényel, így Kalazancius elhatározza, hogy megvásárolja a San Pantaleoval szomszédos Torres vagy Muti palotát, amely végül is végleges helynek bizonyul. Két évvel később, 1614-ben 1200-an voltak a tanulók, 1617-ben pedig számuk már az 1500-t is meghaladta.

    Óriási számok ezek, főleg ha belegondolunk, hogy a többi római, a városi, a plébániai és a magániskolákban osztályonként egy tanító mellé rendszerint 20-30 diák jutott. A jezsuiták Collegium Romanumának, amely a legnagyobb és a legtekintélyesebb iskola volt Rómában – s amelyben nemcsak grammatikát, hanem filozófiát, teológiát és más egyetemi tárgyakat is oktattak –, ekkor mintegy kétezer diák tanult. Rómának ekkor valamivel több, mint 100 000 lakosa volt. A Kegyes Iskolákban tanuló diákok számának csodás növekedése a legmeggyőzőbb bizonyítéka annak, hogy ez az új iskolatípus, a valóban nyilvános és ingyenes népiskola teljesen új jelenség volt, amelyet immár pápák és több befolyásos, kuriális tekintély is jóváhagyott és védelmébe vett.

    + + +

    Kalazancius iskoláit 1602-ben, tehát két évvel az után, hogy elhagyta a Trasteverét, Kegyes Iskoláknak hívták. Az iskolákban dolgozó tanítók szerzetesi közösséget, alapítottak, amelyet VIII. Kelemen pápa mint a Kegyes Iskolák Világi Kongregációját hagyott jóvá. Vezetőjéül Kalazanciust nevezte ki. A kongregáció – a szerzetesi életmód jellegzetességeit magára öltve – egészen 1617-ig, egyszerű fogadalmas renddé válásáig folyamatosan fejlődött. Az egyszerű fogadalmas rendet 1617-ben V. Pál hagyta jóvá, ezért kapta a Kegyes Iskolák Páli Kongregációja nevet, majd 1621-ben lett a közösség XV. Gergely döntése alapján ünnepélyes fogadalmas renddé. Ez a hivatalos és jogi megerősítés Kalazancius iskoláinak jelentős biztonságot, egyetemességet, valamint a terjeszkedés további távlatát nyújtotta. Sőt ha azt nézzük, hogy a pápai tekintély nem csupán egyházi, hanem állami hatalmat is jelentett, azt kell mondanunk, hogy a renddé emelés a kalazanciusi iskolákat állami szinten is jóvá hagyta, és így pápai adomány címén már bizonyos támogatást is kaptak. Ez a támogatás nem volt túlzottan bőséges, talán éppen Kalazancius saját akaratából: ő tökéletes szegénységet fogadott, mert az iskolába járó szegények életszínvonalán akart élni.

    Európa különböző országai egyre jobban igényelték és elismerték ezeket az iskolákat. Államkincstári alapítványokkal még az alapítás, a fenntartás és az iskolai személyzet eltartásának költségeit is vállalták. Mindezek a Kegyes Iskolák hivatalos és állami elismerésének egyértelmű jelei egy olyan korban, amelyben Európa államai még nem vállalták fel az elemi oktatás kötelezettségét, és nem alakították ki a társadalom minden gyermeke által igénybe vehető, kizárólagosan állami pénzen működő, ingyenes_ és állami népiskolák hálózatát.

    Kalazancius műve, a Kegyes Iskolák tehát megszülettek és elterjedtek Európában. Ezek a nyilvános, ingyenes népiskolák a nép minden fia előtt nyitva álltak, azok előtt is, akiknek szegénysége nem engedte meg, hogy az akkori tandíjas iskolába járjanak. A Kegyes Iskolák előtt még nem létezett másik, egyházi és világi tekintély által hivatalosan elfogadott hasonló intézmény, az ezt követő századokban azonban annál több. A keresztény iskolatestvérek, a maristák, a marianisták, a szaléziek rendje, valamint számos női intézmény indult el Kalazancius nyomában: ők is nyilvános és ingyenes népiskolákat alapítottak elterjesztve azokat az egész világon.

    Kalazancius rendje önmagában képtelen volt eleget tenni az ingyenes népiskolák iránti igényeknek. Már Kalazancius életében egyre több meghívás érkezett; Kalazancius jóval többet utasított vissza, mint ahányat elfogadott. Több hasonló célkitűzésű kongregáció is létrejött az igények kielégítésére, de ezek együtt sem tudták megoldani a problémát.

    Ezt a társadalmi kérdést ténylegesen csak az államok oldották meg kielégítően. Az ő gazdasági és jogi hatalmuk már elég volt arra, hogy legalább az elemi oktatás legalsó fokán lévő népiskolák ingyenessé válhassanak, és minden gyerek számára, legfőképp az egyszerű nép szegényei számára kötelezőek legyenek.

    Egyfelől tehát az államok érdemének kell tekintenünk az ingyenes elemi népiskolák végleges elterjedését. Másrészt azonban igazságtalan és történelmietlen az, hogy egyes pedagógiatörténet-írók – egyházellenes gondolkodásmódtól indíttatva – ebben a kérdésben elvitatják az érdemeket és a kezdeményezés tényét azoktól, akik nemcsak beszéltek és írtak a szegényeknek legalább elemi iskolákban történő ingyenes oktatáshoz való jogáról, hanem bele is kezdtek egy olyan vállalkozásba, amelyet a modern államok aztán saját kötelességükké tettek.

    Most pedig tekintsünk át néhány pontosítást és magyarázatot Kalazancius iskolájának újdonságairól. Nem Kalazancius alapította a Santa Dorotea templom melletti iskolát. Kalazancius újítása abban állt, hogy a tandíjas iskolából ingyenest hozott létre, hogy a szegényeket is felvehesse. Mivel korlátozott számú hellyel rendelkezett, előnyben részesítette a szegényeket, és – ha nem volt elég hely – azokat, akik tudtak fizetni, átirányította egy másik körzeti- vagy magániskolába.

    Fontos megjegyeznünk, hogy ezek a gyerekek nem voltak árvák, elhagyatottak, koldusok vagy kéregetők, mint ahogyan azt sokan állítják. Egyszerűen csak olyan szegény családokból származtak, amelyek nem rendelkeztek kellő jövedelemmel, ezért vagy a házimunkában alkalmazták, vagy mások szolgálatába adták fiaikat. E gyerekek munka híján az utcákon játékkal vagy az emberek bosszantásával töltötték az időt. Az árvák védelmére jött létre a szomaszkaiak rendje, akik menhelyeiken ezekkel a gyerekekkel foglalkoztak.

    Kalazancius iskolájának az új, alkalmasabb helyre történő fokozatos áthelyezése lehetővé tette olyan gyerekek felvételét is, akik már tudtak fizetni, de a szegények elsőbbségét ekkor is megtartották („praesertim pauperes”). Róma minden részéről özönlöttek a gyerekek. Ez természetesen csökkentette a többi tandíjas, körzeti vagy magániskola tanulóinak számát. A tanítók, mivel havi jövedelmük csökkent, úgy érezték, hogy megkárosították őket. Lázadásuk a Kegyes Iskolák elleni rágalomhadjárathoz vezetett. Ez arra kényszerítette a pápát, hogy Baronio és Antoniano bíborosok személyében vizitátorokat küldjön Kalazancius iskolájába.

    A rágalmazó tanítók megbékítése érdekében úgy határoztak, hogy Kalazanciusnak ezentúl minden diáktól előre kell kérnie egy szegénységi bizonyítványt. Ezt a plébánosnak kellett kiállítania olyan céllal, hogy akik tudnak fizetni, azok menjenek más iskolába. 1603-ban kezdték kérni ezt az igazolást, ami természetesen nem tetszett sem Kalazanciusnak, sem a családoknak. Ez azzal a következménnyel járt, hogy a diákok létszáma ideiglenesen csökkent. Ez a – csak Rómában bevezetett – igazolás egészen az egyszerű fogadalmas renddé (1617) válásig kötelező volt.

    + + +

    A Kegyes Iskolák Róma egyik helyi problémájának megoldására jöttek létre. A megoldandó gond a szegények előtt nyitva álló ingyenes elemi iskolák teljes hiánya volt. A Kalazancius iskolájába állandóan tóduló szegény gyerekek voltak a legdöntőbb bizonyíték az ingyenes, nyilvános népiskolák teljes hiányára. Kalazancius műve tehát teljesen új valamit hozott létre. És hogy Olaszország más területein, majd később Európa több városában és kisebb-nagyobb településén is hasonló igény mutatkozott az említett iskola iránt, az a probléma egyetemességét bizonyítja. Erre a kérdésre végleges megoldást csak az állam adott a múlt század második felében.

    Az ingyenes, nyilvános népiskolák pontosabb meghatározásához a diákok tankötelezettsége is hozzátartozik. Európa modern államai a múlt század végén, századunk elején valóban hozzákezdtek mindkét kérdés törvényi szabályozásához. Törvénybe iktatták az ingyenes, nyilvános népiskoláknak legalább az elemi oktatásban való ingyenességét és kötelező voltát.

    Kalazancius iskolaalapításának mindenekelőtt társadalmi, emberi és kulturális okai voltak. Mint egyházi személy és a tridenti megújulás szentje – talán túlzott optimizmussal is – az iskolában látta az egyház megújulásának eszközét: szerinte a gyerekek keresztény nevelése nyújt alapot a jövő keresztény társadalmának. úgy látta, hogy az egyén szempontjából a lélek örök üdvössége fontosabb a világ kultúrájánál és jóléténél. Ezt sürgeti állandóan az írásaiban is, de a kezdetekben sem gondolt arra, hogy csupán a katekizmus tanítására és a tanulók evangelizálására nyisson ingyenes iskolát. Erre a feladatra ebben az időben Rómában ott volt többek között a nagyon aktív Keresztény Tanítás Testvérülete. Ennek ő maga is tagja lett, két vagy három évvel a Santa Dorotea melletti iskola megalapítása előtt. Minden plébánián folyt katekézis, sőt minden iskolában kötelező volt a hittan. Ez a probléma tehát meg volt oldva. Egy olyan iskola alapítása viszont, amely lehetővé teszi a szegények számára a felemelkedést és a szegénységből való kiemelkedést, egyre sürgetőbbé vált.

    Kalazancius iskolája nem csak társadalmi szempontból volt jelentős, hanem egyházilag is. Ezért egyre jobban eltávolodott a többi körzeti- és magániskolától. Kalazancius mint lelkiismeretes pap, aki a tridenti zsinat utáni megújulás lelkiségében élt, nem elégedhetett meg azzal, hogy azt tanítsa, amit a többi iskolában tanítottak. Felelősnek érezte magát a gyerekek erényekre és erkölcsre való neveléséért is. Így akart teljes emberré és jó kereszténnyé nevelni. „Pietas et litterae” lesz a jelszava. Kalazancius időben észrevette, hogy éppen az iskola a leghatásosabb eszköz az egyház megújítására, mert jobb megelőzni valamit, mint kijavítani, jobb jó keresztényeket nevelni a kicsikből, mint megváltani a nagyokat.

    Kalazancius iskolájában minden helyet kapott, amit a többi római iskolában tanítottak, azaz az olvasás, az írás, a számolás, a latin nyelvtan, a hittan, tehát minden, amit megköveteltek ahhoz, hogy valaki a Collegium Romanumba jelentkezhessék. Kalazancius nem elégedett meg tehát pusztán az olvasás megtanításával, mint ahogyan azt az angol és német protestáns egyházak hatására a vasárnapi népiskolák jelentős részében tették – azzal a kizárólagos céllal, hogy a diákok maguk olvashassák a Bibliát.

    + + +

    Nagyon fontos, hogy szóljunk Kalazancius iskolájának belső felépítéséről és oktatási módszeréről. A diákok egyre növekvő száma a nevelés új formájának keresésére késztette alapítónkat. Két modell létezett Rómában, amely hatással lehetett Kalazanciusra: a körzeti és magániskolák az elemi ismeretek oktatása, valamint a Collegium Romanum a közép- és felsőfokú oktatás, illetve az egyházi felsőoktatás terén. A közép- és felsőoktatás két részre oszló, ötkurzusos, egyetem előtti időszakot jelentett: a latin nyelv három kurzusát, és az azt követő két kurzus humaniórát és retorikát Ezek megkezdéséhez elengedhetetlen volt a nyelvtan elemeinek ismerete. Az elemi iskolákban az írást, olvasást, a számolást, hittant és a latin nyelvtan alapjait tanították.

    Amikor Kalazancius belépett a Santa Dorotea melletti iskolába, nevelési elképzelései megegyeztek a körzeti- és magániskolákéival. Ezekben az iskolákban azonban a diákok száma. 12 és 25-30 között mozgott, mindnyájan egy nagy teremben voltak, és egy tanító foglalkozott velük. Voltak tehát olyan iskolák, amelyekben egyazon pillanatban tanították a betűvetést és a latin igéket. A diákok állandóan növekvő száma – ami az 1500-t is elérte – haladéktalanul arra kényszerítette Kalazanciust, hogy csoportokba és termekbe ossza őket, így viszont meg kellett növelnie a tanítók számát, és el kellett osztania a tananyagot.

    A piarista diákok nagy része, mivel szegény volt, nem reménykedhetett abban, hogy tanulmányait a Collegium Romanumban vagy a római egyetemen, a Sapientián folytathatja. Ezért Kalazancius kidolgozza saját iskolarendszerét. Egyaránt gondol azokra, akik majd folytatják a tanulást a Collegium Romanumban vagy a Sapientián, és azokra is, akik miután befejezik elemi tanulmányaikat a Kegyes Iskolákban, azonnal munkába kell, hogy álljanak. Mindez arra késztette, hogy ``olyan rendszert hozzon létre, amely mindenki számára egyaránt jó: az első ciklusban (azaz az első négy kurzusban) elemi oktatás folyik, közösen mindenkinek; a haladókat viszont (az öt utolsó kurzusban) kétfelé osztja: olyanokra, akik nem is gondolhatnak továbbtanulásra, és azokra, akiknek van esélyük.

    Kalazancius kilenc kurzusra osztotta iskoláját: az első négyben, ahol minimum hat év volt az alsó korhatár, olvasni tanultak. Először a betűkkel ismerkedtek, majd a szótagokkal, majd a vallásos, végül a profán irodalommal.

    Az ötödik kurzust különféle tagozatokon lehetett elvégezni:

    1) Szépírás. Ók addig gyakoroltak, amíg tökéletes gyöngybetűket nem írtak. Ventura Sarafellini, Róma talán legismertebb kalligráfusa tanított itt.

    2) Latin. Azok számára, akik folytatják tanulmányaikat, és majd a Collegium Romanumba fognak beiratkozni.

    3) Matematika. Azoknak, akik ezzel be is fejezik a tanulást, és utána rögtön dolgozni kezdenek. Nekik a matematika alapjait tanították: a négy alapműveletet egész- és törtszámokkal, és más matematikai módszereket.

    Az utolsó négy kurzusba jártak a felsősök: háromban latinul tanultak, hogy átmehessenek majd a Collegium Romanumba; az utolsó kurzusban rétorikát és humaniórát. Ide azok jártak, akik nem akartak továbbtanulni, de szerettek volna jól tudni latinul, hogy elhelyezkedhessenek ügyvédeknél, közjegyzőknél a római kúria hivatalaiban vagy máshol, ahol megkövetelik a latin nyelv ismeretét.

    Ebből az egész iskolarendszerből ismét világos, hogy Kalazanciusnak társadalmi célja volt iskoláival. Válaszolni akart a kor kihívására. Megpróbált munkalehetőséget biztosítani a fiúknak, például úgy, hogy zenét is tanított. Ez nagyon hasznos dolog volt akkor Rómában, mert így a sok bazilikai énekkar valamelyikében is elhelyezkedhettek tanítványai.

    A kurzusok először negyedévesek, majd félévesek voltak. Abban az esetben, ha a diákok letették a vizsgát, máris mehettek a következőbe. Így két és fél év alatt el lehetett végezni az egész elemi iskolát.

    Nem túlzás tehát Kalazanci Szent Józsefnek tulajdonítani nemcsak az első ingyenes népiskolát, hanem azt az ötletet is, hogy évfolyamokra osszák a tanulókat, és hangolják össze az elemi- és a középfokú oktatást.

    Most pedig nézzük meg, hogy állami szinten hogyan oldották meg az elemi szintű népoktatást néhány katolikus többségű országban. Kezdjük a népiskola fogalmának meghatározásával. Fontoljuk meg, milyen lényegesek a következő jellemvonások: elemi iskola; ahol elsősorban írni, olvasni, számolni tanítanak. Nyilvános iskola: azaz mindenki számára nyitott, senkit sem zár ki. (Itt szeretnénk megemlíteni, hogy Kalazancius atyánk felvette a zsidó gyerekeket is a közeli római gettóból, és nem sokkal később éppen a rabbik akadályozták meg őket, hogy mégis ott tanuljanak. Amikor megnyíltak a Kegyes Iskolák Morvaországban, protestánsok is jártak oda, anélkül, hogy nézeteltérésük támadt volna szüleikkel. A tanárok ugyanis mindkét esetben megígérték, hogy tiszteletben tartják diákjaik nem katolikus vallását.) – Ma a nyilvános alatt, nem túl következetesen állami iskolát értenek, hiszen az állami egyemet is nyilvánosnak mondják, annak ellenére, hogy egyáltalán nem nyitott mindenki előtt, hanem csak azoknak, akik meg tudják fizetni. Ugyanez volt a helyzet Kalazancius idejében a városi iskolákkal. A népiskola ma is azt jelenti, hogy a nép fiai, vagyis főképp a kevésbé tehetősek számára fenntartott iskola. Mindenkinek ingyenes az oktatás. Kötelező: vagyis mindenki számára előírt, de csak egy bizonyos korig.

    Ténylegesen csak az államok képesek – gazdasági és törvényhozói hatalmuk révén – megoldani az analfabétizmus problémáját, bár azt még törvényekkel és költségvetési támogatással sem könnyű feladat gyökeresen felszámolni. Még kevésbé orvosolhatták ezt a problémát az elmúlt évszázadokban akár a Kegyes Iskolák, akár más hasonló egyházi intézmények, hiszen nem volt elegendő tanáruk, és nem is rendelkeztek megfelelő anyagi eszközökkel. Mégis úttörőknek tekinthetjük őket, hiszen elsőként próbálták meg ezen a területen csökkenteni a társadalmi egyenlőtlenségeket.

    Éppen ezért hamis az a dicsfény, amely a felvilágosodást és a francia forradalmat mint a népnevelés megújítóját és elősegítőjét lengi körül. A felvilágosodás ugyanis annál arisztokratikus, filozofikus és elméleti volt, semmint hogy az alsóbb néprétegek kultúrájának előmozdítója lehetett volna. A francia forradalom 1795. okt. 25-én kiadott törvénye kétségtelenül jelentős lökést adott az állami népiskolák megszervezéséhez, de nem írta elő sem az iskolakötelezettséget, sem azt, hogy az iskolák ingyenesek legyenek, ami pedig elvárható lenne egy valódi népiskolától.

    Az iparosodás, a gazdasági fejlődés, a modernizáció következtében egyre inkább ráeszméltek az európai államok, hogy az ``általános analfabétizmus a nemzeti haladás egyik fő hátráltatója, ezért aztán határozottan felléptek ellene. Hosszú és keserves volt a harc. A Monarchiában 1869-ben születik meg az, ingyenes népiskola, amely viszont korántsem kötelező. Franciaországban az 1881/2-es Ferry-féle törvények előírják, hogy ingyenes és kötelező legyen az oktatás. A Porosz **Birodalomban is jóváhagyják az ingyenességet 1888-ban. Angliában 1880-tól ingyenes, de csak 1892-től kötelező iskolába járni. Oroszországban mindezt csak 1908-ban vezették be.

    Térjünk vissza Itáliába! Kalazanci Szent József iskolája 1597-ben indult el. Az ő példáján felbuzdulva az 1655/56-os tanévben (7 évvel rendalapítónk halála után) VII. Sándor pápa – szintén Rómában – létrehozta az első ingyenes, nyilvános népiskolákat szegény leánygyermekek számára, párhuzamosan a városi leányiskolákkal, amelyekért, akárcsak a fixiskolákért, fizetni kellett. Ezeket az új, ingyenes iskolákat a „Pápa Kegyes Iskoláinak” is hívták, és csak 1870-ben zárták be, miután az Itáliai Királyság bekebelezte a Pápai Államot.

    Itália az oktatási törvény szempontjából sem volt még egységes. Piemont és Szardínia 1859-ben kiadta a Casati-féle törvényeket, amelyek előírták a kötelező, ingyenes elemi oktatást, és különféle szankciókat helyeztek kilátásba a törvényszegő szülőkkel és gyámokkal szemben. Amikor megszületett az egységes olasz állam, akkor ez a törvény terjedt el az összes államban.

    Spanyolországban a múlt századi antiklerikális törvények betiltottak minden szerzetesi kongregációt, kivéve a piaristákat és még néhány másik rendet. A Kegyes Iskolákat meghagyták nyilvánosnak és ingyenesnek, „amíg a parlament határozatot nem hoz a közoktatásról – olvashatjuk egy 1820-as törvényben.

    Hasonlóképpen Olaszországban és Franciaországban is bevezették a kötelező, ingyenes elemi oktatást. És bár az állam – akárcsak Spanyolországban – antiklerikális volt, mégis meghagyta az összes olyan szerzetesközösséget, amelyek alapításuknál fogva ingyenesen és mindenki számára nyitottan vezették iskoláikat, mivel az állam egymaga nem volt képes fedezni az iskolák költségeit.

    Több mint két évszázadnak kellett eltelnie Kalazanci Szent József iskolaalapítása után, hogy példája – amelyet Ludwig von Pastor így határozott meg: „Európa első nyilvános, népi és ingyenes iskolája” – Európában általánossá váljon. Ez az, amit ünnepelni szeretnénk 1997-ben, a trasteverei Santa Doroteában létrehozott intézmény fennállásának 400 éves évfordulóján.