Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Blazovich Jákó OSB:

    A csend

    Föloldozhatatlan titkokból szőtt fátyol alatt izzik az élet. Élet-, lélektanunknak úgyszólván minden szakasza kérdőjellel végződik. Hány hullámverése, fordulata, jelensége van saját életünknek, amelyek előtt magyarázat nélkül állunk! A fátyol, amelyen át az életet látom, még sűrűbb, ha más életére irányítom tekintetemet. Arcon, mozdulaton, szemvillanáson, egy-egy mondaton meg csillanik a lélek, de már a következő pillanatban újra eltűnik előled. Építhetsz színes, tetszetős elméleteket, amelyekkel embertársaid egy-egy életszakaszát magyarázni próbálod, de a magyarázatok igazságáért a legtöbbször az egyetlen kezes te vagy.

    Ha mindezt tudod, nem fog meglepni, hogy a misztérium isteni fölsége szorít térdre, némít el lépten-nyomon, amikor Krisztus életének mélységeiben, magasságai fölött bolyong a lelked. S én mégis egy kérdéssel állok Krisztus elé: Mester, mit csináltál 30 éven át Názáretben? Miért adtál 33 évedből 30-at Názáretnek s látszat szerint csak 3-at a világnak? A 30 évnek is mennyi volt a bénája, inaszakadtja, halottja, bűnös vámosa, sáros Magdolnája, akik mind-mind nehezen várták, hogy jöjjön Valaki s valósággá váltódó szóval mondja nekik: „Kelj föl, hited meggyógyított téged!” S ez a Valaki nem jött. Ez a Valaki Názáretben vizet hordott, udvart söpört, ácsolt, faragott, fűrészelt, „ut putabatur filius Joseph”[1].

    Jézusnak kétféle evangéliuma van: írott és íratlan. A názáreti 30 év az íratlan evangélium egyik legfelségesebb szakasza,

    Én t. i. azt hiszem, Názáretnek krisztusi missziója hirdetni, hogy az életnek van egy nagy igénye, amelynek kielégítése nélkül nem tud kiteljesedni, nem tud beérni: a csend, a magány. Szüksége volt Krisztusnak 30 éven át Názáretre? Oh, dehogy! Nem Krisztusnak, a világnak volt szüksége e szakaszra. Ugyan mit is tett Krisztus, amire magának volt szüksége… Krisztus Betlehem s a Golgota közé szőtt egy életet, hogy ezzel az élettel kiváltsa az Égtől a Föld évezredes adóslevelét, hogy érdemeivel betöltse azt a borzalmas szakadékot, amelyet a bűn robbantott Isten s a lélek közé. De szőtte azért is, hogy annak a sok-sok ügyetlen, tehetetlen kis takácsnak; akik Utána jönnek, megmutassa, hogy készül a szép élet-szőttes?

    Arra, hogy Názáretet így magyarázzam, följogosít maga Krisztus. Amikor t. i. kilép názáreti magányából s elkezdi törni, ásni Galilea, Júdea kiszikkadt, kemény ugarát, magány, csend nélkül akkor sem tud ellenni. A magányba viszi nem egyszer apostolait, a magányból hozza a Jordán partjára követét, a magányba viszi térítő munkájukból visszatérő tanítványait, a magányba menekül igen sokszor Maga is.

    Mindig úgy érzem, hogy a názáreti íratlan evangéliumi szakaszt Krisztus egyenesen nekünk szánta.

    Mondják, hogy halódó kor vagyunk, Nem hiába közeledünk veszedelmesen a második évezred végéhez, már feltűnnek a látóhatáron a fáradt, komor próféták, akiket halálsejtelmek gyötörnek, akik sokat magasztalt kultúránk pusztulását jósolják. Ki tudná megmondani, a jóslatok valóra válnak-e, s mint már annyi kultúrát, a mienket is eltemeti a történelem futóhomokja!? Egy biztos: egy halottunk már van. Valami az életünkben már elpattant, valami már darabokra tört, ami nélkül pedig nemes, gazdag kultúra el nem lehet: a csend.

    Lármás kor vagyunk.

    A középkor az ünnepek hosszú sorát ülte meg. A mai ember hajlamos a sok ünnepet egyszerűen, munkakerülésnek minősíteni Pedig a sok ünnep a középkor számára elsősorban nem a munka szünetelését jelentette. A középkor lelke metafizika-éhes, Istent-kereső lélek volt, ezért ünnepelt. Ünnepei nemcsak a lelkek Isten felé fordulását jelentették, hanem csendet is. Azt a csendet, amelyben az élet nem ad magából, nem kisugároz, hanem töltekezik, érik, mélyül,

    Jött az újkor. Az ünnepek egyre fogynak, a lárma egyre nő. Nem az Egyház törölte az ünnepeket:, az Egyház már csak a kialakult gyakorlati valóságba törődött bele, De még mindig megmaradtak a vasárnapok, az esték, az éjszakák, amikor elült, elhalt a nagy lárma s a csend puha szárnyai alatt pihent az élet. A XIX. század aztán ezekkel is elbánt. S ha még maradt itt-ott egy-egy sziget, ahová a csend, a béke fölzavart, agyonriasztott galambjai menekülhettek, a XX. század ezeket is föllármázta.

    Hová lett a vasárnap csendje?

    Éjféltől-éjfélig zúg a lárma. Már a hajnali órákban olyan a város, mint egy hatalmas méhkaptár; szüntelenül egész rajok szakadnak ki belőle. Alighogy kivirrad, már csak úgy visszhangzik az utca kocsizörejtől, autótülköléstől, motorkerékpárok zajától, emberek lármájától. Délután már ezerfelé szól a zene, gramofon, rádió. A falusi korcsmákban, csárdákban csakúgy, mint a dunaparti paloták tea-délutánjain. A városok körül még az erdők csendje is riadva menekül a lármás ezrek elől.

    S az est, az éj csendje?

    „Nacht ist es; nun reden lauter alle springenden Brunnen. Und auch meine Seele ist ein springender Brunnen”[2] – ábrándozott még Zarathustra is. Ezt a szökőkút-csobogást ugyancsak elfojtja a bár, a kávéház, a mulatók muzsikája, ezer és ezer hangszóró sikoltozása, ezrek zsivaja. Nem volt elég, hogy az éjszaka csendjét úgyis már száz és száz ponton kikezdték a csilingelő villamosok, a dübörgő vonatok, a zakatoló gépek ezrei: ami még megmaradt belőle, annak is meg kellett törnie.

    Lármás kor vagyunk, eltompult az érzékünk a csend iránt. Ennek a mi nyugtalanul, ritmustalanul lüktető életünknek rohanó, egymáson átcsapó hullámai nem tisztelik már az „Insel der Einsamkeit”-ot, a magány, a csend szigetét. Ez az élet fél a magánytól, a csendtől – az utcára, a fórumra tódul s ott zajong. Ez az élet sohasem hallgat, mindig beszél – s én kérdem: mikor gondolkozik, mikor mélyed ónmagába, mikor hallja az örökös „Hajrá!”-ban a sajátmaga szívverését?

    Pedig ma is áll Zarathustra tanítása: „Gedanken, die mit Taubenfüssen kommen, lenken die Welt”[3] – a csend birodalmából jönnek a nagy gondolatok. Ma is igaz: „Sobald die Lippen schlafen, erwachen die Seelen”[4] – a csendtől lesz hangossá, beszédessé a lélek. Százszor igaz: „Die stillste Stunde ist die das Wesen schaffende”[5] – a csend mélységeiben születnek a valódi gyöngyök.

    Mert a csend nem az élet passzivitásba merülése. A csend nem a harag, az indiszponáltság, a reggeli órák komorsága, a lelki üresség szülte némaság. A csend a körülöttünk hullámzó életből való kikapcsolódás azért, hogy a magunké legyünk. A csend a lélek legintenzívebb tevékenysége, amikor egészen magunké vagyunk, amikor a lélek nem ömlik ki beszéden, gesztuson át a világba, hanem magában töltekezik, érik, „Reden ohne Schweigen wird Geschwätz” – a beszéd hallgatás nélkül csacsogás – mondja szellemesen egy német író. A hallgatásban, a csendben az élet mélyül, új erők nőnek, új gondolatok születnek, az egyéniség kristályosodik, tisztul, finomul, Ha az egyéni élet kiáramlása beszéden, gesztuson keresztül lelkiségünk kilélegzése, akkor a csend a belélegzés: termékeny, biztos, fejlett élet csak e kettő ritmikus váltakozásából sarjadhat.

    A csend nem improduktív, nem terméketlen. Az élet szövőszéke, amelyen virágszirmot, lepkeszárnyat, a Föld számára minden évszakban új ruhát sző, nesztelenül jár. Ki hallott valaha orgonabokrot lármásan virágba borulni, rétet kizöldellni, búzatáblát aranysárgára érni? Avagy ki hallott valaha lármát a csillagtáborból, amelynek lakói, az égitestek milliárdjai évezredek óta száguldanak a világűr végtelen térségein? Csak a mi Bolygónk lármáz, zajong. A világegyetem a csend birodalma, s mégis ez a „silence éternel de ces espaces infinis” (a végtelen térségek őrök csendje), amelytől Pascal úgy félt, a Teremtő legszebb himnusza, amely nemcsak megdöbbent, hanem föl is emel, az Isten nagyságát énekli.

    A csend nem improduktív, nem terméketlen. Azért építette bele a történelembe az Evangélium teremtő szelleme a csend különös várait: a kolostorokat. A lelkiélet nagy mesterei tudják, hogy éréshez, nagy terméshez meleg, nagy csend kell, hogy a szerzetesi élet a maga maximumát akkor hozza meg, ha sok benne a töltekezésre, gazdagodásra szánt idő: a csend, Csend borul Subjacóra, Assisire, Lisieuxre, azért lépnek ki belőlük a Benedekek, Ferencek, Teréziák. A csend birodalmából emelkednek ég felé a kereszténység hegyóriásai: a nagy szentek, misztikusok, akikben egy Bergson is Übermenscheket, „adjutores Dei”[6]-ket lát.

    A csend nem improduktív, nem terméketlen, A csend óráiban születnek meg legtisztább életértékeink, legnagyobb győzelmeink, A csendben fészkel a legnagyobb boldogság. A csend perceiből suhan az Égbe a legforróbb ima. A csendben parázslik, izzik a legfehérebb szeretet. Hangtalanul ömlik, sugárzik ki a lobogó szemekből a legtisztább öröm s némán, hangtalanul sajog, zokog a legszentebb fájdalom. Néma elragadtatással szorította ölére az Istenanya Gyermekét a betlehemi barlangban: csak a tömeg lármázott, zúgott, az Istenanya akkor is hallgatott, amikor a nagypéntek viharában élő Pietává, a fájdalmak Királynőjévé lett.

    A csend nem improduktív, nem terméketlen. Utolsó érvért a Krisztus-tanítványoknak az élő hit fáklyájával a kezükben a csend királyi palotája elé kell menniük. Mert ilyen is van. Az Oltárszekrény a csend királyi palotája. Ki hallott valaha zajt, lármát az Oltárszekrényből? Pedig e palotában zajlik, örvénylik a leggazdagabb, a legmunkásabb élet, A csend palotájában imádandó csendben két évezred óta éjjel-nappal ég a lázas munka. A palota Ura éjjel-nappal imádkozik, áld, könnyet, izzadt homlokot töröl, bűnláncokat tép-szaggat, tört szárnyakat gyógyít, lázongó vért csendesít, éhezőknek ételt, szomjúhozóknak italt ad, zárt szemeket megnyit, megtörő szemeket lefog. A csend palotájában nincsen munkaszünet, s még sincsen lárma. A palota Ura csendet sosem tör, mégis a szeretet legfelségesebb, tán a Keresztnél is istenibb himnusza e palotából száll az Ég felé. Itt búg évezredeken át néma csendben Isten legszebb orgonája. E palotában ver csendben az Isten Szíve.

    Lármás kor vagyunk, félünk a csendtől, S ha fölvetem a kérdést, miért e félelem? – egy lépéssel tovább kell mennem s azt felelnem: mert félünk az élettől. „Unsere Zeit ist die Zeit der grossen Unsicherheit, die Zeit der bedrohten Existenz”[7] – állapítja meg helyesen B. Jansen. Ezért félünk. Nemcsak anyagi, társadalmi, állami létünk fölött tollászkodnak fenyegetően sötét felhők, hanem a legegyénibb, legbensőbb metafizikai tudatvilágunkat is a félelem szorongatja. Nem hiába terelődött a kor figyelme a félelem nagy bölcselőjére, Kierkegaardra. „Das ganze Dasein ängstigt mich”[8] – írja naplójában a nagy dán. Ez a félelem vesz egyre nagyobb fokban erőt a lelkeken. Félünk az élettől, a benne újra nyugtalankodó kérdésektől, a nagy ürességtől. Ezért kiabálunk, törjük, öljük a csendet.

    Pedig éppen ennek a nyugtalankodó, félelemtől hajszolt kornak kellene a csend, a magány, az elmélyedés, az önmagára eszmélés. Az újkort, amelynek ostorhegyesei vagyunk, a lármás próféták egytől-egyig megcsalták. Megcsalt bennünket a racionalizmus, amely a forradalmi lázban kikiáltva az ész autonómiáját, teljes függetlenségét, az élet nyugodt, sima pergését ígérte. Megcsalt a liberalizmus, amely a véges erők szabad játékától váratta velünk a boldog életet. Megcsalt a marxizmus, amely lelketlen mechanizmussá süllyesztve az Isten nagy vállalatát, a történelmet, a bizonyosra jósolt új társadalmi rétegeződésből kiemelkedő paradicsomot ígért. Megcsalt az ateizmus, amely elhitette velünk, hogy el tudjuk felejteni az Eget, be tudjuk iszaposítani lelkiségünk metafizikai mélységeit s be tudjuk érni a szép Föld szerelmével.

    Mert sokszor csalódtunk, félünk. Mert félünk, lármásak vagyunk. Mint az erdőn át magányosan siető gyalogos, aki hangosan beszélget magával, hogy félelmét elűzze. Pedig nem lárma, hanem csend kell e kornak. Csend, amelyben önmagát nézi, káosszá bomlott gondolatvilágát újra rendezi, zakatoló szívét hallgatja, összes álprófétáival végleg leszámol. Csend kell, mert az egyetlen Próféta szava, aki soha meg nem csalt, aki egyedül segíthet rajtunk, csak a csendben hallik. Ezt a Prófétát várjuk. A sokszor csalódott ember utolsó reményével várjuk, hogy evangéliumos nagy Lelke újra közénk jő s rendet teremt köztünk, bennünk. S Ő mindig „in silentio noctis”[9], a csend szárnyain jön. Először is így volt. „Míg mély csend borult mindenre s az éjjel sietős útja közepén tartott, jött a te mindenható Igéd, Uram!”


    1. Azt tartották róla, hogy Józsefnek a fia. (Lk 3,23)

    2. Éj van; hangosan csobognak a szökőkutak. És lelkem is csobogó szökőkút.

    3. A némaságból jövő gondolatok irányítják a világot.

    4. Míg az ajkak alszanak, a lélek növekszik.

    5. A lényeg a csendes órán születik.

    6. Isten segédei

    7. Korunk a nagy bizonytalanság kora, az elnyomott egzisztencia kora.

    8. Egész valóm szorongással tölt el.

    9. Az éjszaka csendjében.