Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Az ember ég és föld gyermeke
    (Erkölcsi nevelés az egyházi iskolákban)

    Farkas István piarista

    „Ég nélkül nem lehet földet művelni.
    Csillagok nélkül nem lehet a világ tengerein eligazodni.
    Örök haza nélkül hontalanná válik az ember,
    az egyetlen igazi árva a teremtésben.”

    (Schütz Antal)

    A nevelés lényege

    A nevelés emberformálást jelent, Teremtőnk a legsajátosabb tevékenységét osztja meg velünk. Minden műalkotás csak kemény küzdelem, nehéz vajúdás árán születik meg, ezért találó Gombocz János tanár úr definíciója: „A nevelés a kényszerítés művészete.”

    Bármennyire fejlődjön is a pszichológia és a pedagógia, az ember céljáról, lehetőségeiről a legfontosabbakat a Biblia tárja elénk. Már előre elnézést kérek a következő párhuzamért. Plakáton láttam: egy felrobbant kávéfőző előtt áll egy házaspár. A férj megkérdi feleségét: „Mondd, drágám, miután már harmadjára robbant fel a kávéfőző, nem lenne jó elolvasni a használati utasítást?” – Bizony, Tervezőnk, Alkotónk mellékelt hozzánk egy utasítást, és itt nemcsak a Tízparancsolatra gondolok, hanem a teljes Bibliára.

    A nevelés kiszabadítást jelent, tehát a Megváltó Jézus művét folytatjuk. A latin kultúra a nevelésre az „e-ducatio”, azaz a kivezetés, kiszabadítás szót használta. Telitalálat ez, hiszen:

    • az értelmi nevelés a szellemi sötétségből szabadít ki
    • az erkölcsi nevelés az öntörvényűség, az önzés, az ösztönösség rabságából emel ki
    • a vallási nevelés a babonák és a bálványok világából az élő, örökkévaló Istenhez vezet el.

    A nevelést sokan – tévesen – úgy állítják be, hogy az alaptalan bűntudattal, lelkiismereti terhekkel gúzsba köti a gyermeket. A nevelés valójában szabaddá tesz; megnyomorító, megszégyenítő kötelékekből szabadít ki. Világosan írja Pál apostol: akik elutasítják a lelkiismeretük által hozzájuk szóló Istent, azok oktalanokká válnak, ki vannak szolgáltatva ocsmány ösztöneiknek. (vö. Róm. 1,24)

    Két tévedés eloszlatása

    Az első tévedés, ha a címben szereplő „erkölcsi” és „egyházi” jelzők közé egyenlőségjelet teszünk. Iskoláinkban hangsúlyos az erkölcsi nevelés, de a legfőbb érték nem a törvény teljesítése, hanem Isten pazarló szeretete. A világvallások közül a zsidóság és a mohamedánizmus a törvényre teszi a hangsúlyt, a kereszténység viszont a megváltásra: Jézus életére, halálára és feltámadására. A kereszténység üzenete evangélium, vagyis örömhír. Pál apostol szavai világosak: „A törvény cselekedeteiből egyetlen halandó sem igazul meg Isten előtt. Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik.” (Róm. 3,20) A megváltásról megfeledkező legalizmus, moralizálás a kétségbeesés zsákutcájába vezet.

    A második tévedés az, hogy az erkölcsi nevelés mindenütt bűnt szimatol, alaptalan bűntudattal terheli meg a fiatalok lelkiismeretét. Ezen felfogás szerint a hívő ember a világot rossznak, az emberi természetet bűnre hajlónak tartja. Ezzel szemben „a kegyelem fényét figyelembe nem vevő sötéten látás a Sátántól ered” - írja Thomas Merton.[1] Mi azt valljuk, hogy „ahol elhatalmasodott a bűn, ott túláradt a kegyelem” (Róm. 5,20). Az emberi testet nem a bűn fészkének tekintjük, hanem valljuk, hogy Isten, amikor Ádámot megformázta, Fia megtestesülésére gondolt, így alkotott olyan ragyogó embert. Valljuk, hogy testünknek épp úgy, mint lelkünknek, örök jövője van.

    Egy történet szerint, amikor a szent életű VII. Gergely pápa haldoklott, odalépett hozzá egy fiatal bíboros, és a következő szavakkal akarta vigasztalni: „Szentatyám, ha én követem önt a pápai trónon, igazságot teremtek a földön.” A pápa elmosolyodott, és ezt válaszolta: „Fiam, az igazság a pokolban érvényesül. A mennyben az irgalom él, a földön pedig marad a kereszt.”[2] A keresztények számára nyilvánvaló, hogy a kíméletlen, megtorló igazság (a szemforgató farizeusi magatartás, az ítélkezés, az erkölcs-csőszség…) olyan távoli Istentől, hogy valóban a pokol birodalmát hozza létre. Az erkölcsi nevelés tehát nem ebbe az irányba, hanem Isten irgalmának hálás elfogadása felé vezet.

    Az előbbiekből következik, hogy a keresztény nevelő az emberformálást vállalva ideálként nem a szolgai engedelmességet tartja szeme előtt, hanem az isteni kegyelem minél tökéletesebb befogadását. De mit értsünk ezen? Hitünk szerint Istennek mindegyikünkről van egy csodálatos álma. Amennyiben ezt megsejtem és megpróbálom kivitelezni, egy remekmű megvalósításába szállok be. Ha pedig ettől függetlenedem, elrontom életemet. Szabadságommal lehetőséget kapok arra, hogy az ember alatti, azaz állati, vagy ember feletti, azaz isteni világot célozzam meg.

    Giovanni Pico della Mirandola[3] találóan az ember lényegét – minden teremtménytől megkülönböztető értékét – az ember szabadságában látja: „A teremtés napjainak végére Isten már minden tulajdonságot kiosztott. Így az ember számára már nem maradt semmi, ami sajátja lehetett volna, ezért így szólt hozzá: »Téged a mindenség közepébe helyezlek. Téged nem fékez semmi kényszer, szabad akaratodra bízlak. Az fogja természetedet megformálni. Döntéseid és rangod értelmében alakítsd ki magad! Lelked végzéséből lesüllyedhetsz az állati világba, vagy felemelkedhetsz isteni világomba.«”

    Az erkölcs fogalma, és az arra való nevelés

    A skolasztika párhuzamba állítja az igazságot valamint az erkölcsöt, és mindkettőről azt állítja, hogy objektív alapokon nyugszanak. Az emberi élet két területe a megismerés és a cselekvés, mindkettő lehet helyes vagy helytelen. Megismerésünk akkor helyes (igaz), ha megegyezik a valós viszonyokkal. Cselekvésünk akkor helyes (erkölcsös), ha megegyezik a valós viszonyokkal. – A legegyszerűbb példát említem: autómat akkor vezetem erkölcsösen, ha „az út- és látási viszonyokat” (valós viszonyok!) figyelembe veszem.

    Erkölcsi kérdésekben „bizottságok” soha nem dönthetnek. Mintha csak az áldemokráciával takaródzó XX. századi diktatúrákat leplezné le Arany János:[4]

    „Ezelőtt a háborúban
    Nem követtek semmi elvet,
    Az erősebb a gyengétől
    Amit elvehetett, elvett.

    Most nem úgy van. A világot
    Értekezlet igazgatja:
    S az erősebb, ha mi csínyt tesz,
    Összeül és – helybenhagyja.”

    (Civilisatio)

    Egyik vitorlástúrámon diákjaimmal Siófok kikötőjében tartózkodtunk, amikor félelmetes vihar tört ki a kis medencében. A fiatalok agitáltak: „Hajózzunk ki, most aztán dőlne vitorlásunk!” – Mintha meg se halottam volna a kérést, tovább gyönyörködtünk az elemi erők csodálatos táncában. Ha szavazást rendeltem volna el, s ezután kihajózunk, majd egy diák vízbe fullad, egyetlen szavazót sem terhel felelősség. Egyedül én vagyok bűnös egy gyermek értelmetlen haláláért, mert a viharban (valós viszony!) a kihajózás erkölcstelen – az egyhangú szavazás ellenére is!

    Az erkölcsi nevelésnek tehát alfája és ómegája az alázatra való nevelés. Gondosan meg kell vizsgálni a körülményeket, mérlegelni kell a következményeket, és csak ezek alapján lehet meghozni a helyes, erkölcsös döntést. – Régen egy-egy híd tervezőjét a próbaterhelésnél a híd alá állították. A „minőségbiztosítás” kiváló eszköze volt ez. Egyrészt garantált a tervező felelőssége; másrészt kizárt, hogy valaki megmagyarázza a bizonyítványát; harmadrészt pedig egy mérnök így legfeljebb egy rossz hidat tervezhetett.

    Az öntörvényű ember ahelyett, hogy beismerné amoralitását, aljasságát, lelkiismeretének tisztaságára hivatkozik. De ez téves magyarázkodás, mert mindenki felelős lelkiismeretének eltorzulásáért. Ez a mosakodás sem emberi, sem isteni fórumon senkit nem ment fel. Nekünk, keresztény pedagógusoknak súlyos kötelességünk, hogy diákjainkat ráneveljük lelkiismeretük művelésére. Egyrészt arra, hogy minden csűrés-csavarás nélkül fogadják el az objektív törvényt. (Enélkül lelkiismeretük éppúgy félrevezeti őket, mint a hamis irányt mutató iránytű.[5]) Másrészt óvni kell diákjainkat lelkiismeretük eltompulásától, hisz a sorozatos kompromisszumok megkeseredéshez, a lelkiismeret eltompulásához vezetnek.

    Az ember: ég és föld gyermeke

    Aki a keresztényt „idealistának” gondolja, tévedésben él. Emberképünket a teremtéstörténet alapozza meg: a gyönyörű, képszerű leírás, amelyben Isten a föld agyagából megformázza Ádámot[6], majd belé leheli az életet. Pascal nagyon józanul nyilatkozik a testet megvető – tehát az isteni elképzeléssel szembeforduló – aszkézisről: „Aki ember létére angyalt játszik, az nem angyalivá, hanem démonivá lesz.” A keresztény erkölcstanban a pornográfia és a prüdéria azonos súlyú bűn. Az egyik bálványozza a szexualitást, élvezeti cikké degradálja az embert – „használd, és dobd el!” –; de a másik is szembefordul Istennel: rossznak tartja azt, amit Isten jónak alkotott. Tisztán kell látnunk: a szexuális gyönyört Isten találta ki. Az ördög ezt – éppúgy, mint Isten többi ajándékát – csak eltorzítani, beszennyezni képes.

    Egy legenda szerint a teremtés után az Isten lejött a földre, maga köré gyűjtötte az állatokat, mindegyiktől megkérdezte, mi a kívánsága, s azt nagylelkűen teljesítette. Ezek után Ádám bánatosan megkérdezte Istentől, hogy ő miért maradt ki a megszólítottak közül. Isten magához ölelte ősatyánkat, s ezt mondta neki: „Fiam, az állatokat a föld számára teremtettem, ezért itt teljesítem minden kívánságukat. De te soha ne feledd: nemcsak a földnek, hanem az égnek is gyermeke vagy. A te legnemesebb kívánságaid már nem itt a földön, hanem nálam, az égben fognak beteljesedni.” – A legenda szerint ezért nevezik az embert „antróposznak”, azaz égbe tekintőnek, mert az állatok tekintete a földre irányul, de az emberé örök hazája, vagyis az ég felé.

    Szent Ágoston[7] szerint az ember olyan, mint a tükör: saját fénye nincs. Ha a fény, vagyis Isten felé fordul, akkor ragyog; ha viszont elfordul tőle, akkor elsötétedik. Mennyire igaz ez! Milyen távlata lehet az égről megfeledkező embernek? – Elsőként hadd idézzem Spinozát: „Az ember olyan, mint egy kukac. Viselkedjék is tehát úgy, mint egy kukac, és akkor boldog lesz. Ne álmodja különbnek magát!” Hasonló a horizontja Leninnek: „Az igazság, a szabadság és az egyéniség csak burzsoá érdekeket álcázó jelszavak.” A reményvesztett, elsötétedett emberképeket Freuddal zárom: „Aki felteszi a lét értelmére vonatkozó kérdést, ezzel már el is árulja, hogy beteg: felesleges libidó-készlete van.” – Ha nem akarunk mindörökre sötétben, a halál árnyékában gubbasztani, érdemes a fény felé fordulni.

    Keresztes Szent János[8] a következő emberképet rajzolja meg: „Minden teremtmény az Isten asztaláról lehulló morzsa. Mint az asztal alatt morzsát szedegető kutya, örökké éhezik az ember, ha csak teremtményt szeret.” – Semmi sem áll távolabb a kereszténységtől, mint az a szemlélet, hogy az anyagvilág a Sátáné, a szellemvilág pedig az Istené. Ez a felfogás szöges ellentétben áll mind a teremtés, mind a megtestesülés gondolatával. Keresztes Szent János is minden teremtményt jónak, az Isten asztaláról lehullónak tart. De tisztázza, hogy teremtmények éppúgy nem csillapíthatják végtelen vágyainkat, mint ahogyan morzsával képtelenség jóllakni. Hány házasság megy tönkre épp emiatt, mert van, aki képtelen belátni ezt az egyszerű tételt. Kétségtelen, hogy Isten végtelen szeretetéből a legtöbbet a házastárs sejtethet meg. De jaj, ha valaki az Örökkévaló helyére emeli magát: örök éhségre kárhoztatja társát, akiről pedig azt állítja, hogy „szereti”.

    A csak földi távlatokban élő embernek kegyetlen idő-tapasztalata van. A görög mitológiában Kronosz, az idő istene, felfalja gyermekeit. Itt az idő könyörtelen, kíméletlen, a halállal összejátszó hatalom. – A hívő ember számára viszont az idő: Kairosz, azaz Kegyelem. Olyan, mint az anyaméh, amely hordozza, majd megszüli az Örökkévalóságot. Paradox, de kétségtelen igazság, hogy az időt az becsüli meg jobban, aki hisz az örök életben. Az ilyen ember számára mindennek örök távlata van. Gyönyörű a Biblia tanúsága: Isten számon tartja könnyeinket. Egyszer számot adok minden gondolatomról, szavamról, tettemről. A hívő ember minden este megvizsgálja lelkiismeretét, egyrészt, hogy másnap hitelesebben élhessen, másrészt így készül a végső elszámolásra.

    Szabadság és szabadosság

    Matematikatanár mivoltomhoz hűen egy egzakt bizonyítással kezdem ezt a részt:

    TÉTEL:

    • „Aki a másság feltétlen tiszteletére kötelezne engem, az nem másság tisztelő.”

    BIZONYÍTÁS:

    1. Az én „másságom” hozzá képest az, hogy nem vagyok feltétlen másság tisztelő.
    2. Ő épp ezt nem veszi figyelembe.
    3. Tehát ő nem másság tisztelő.

    Látható tehát, hogy a „másság feltétlen tiszteletének elve” ellentmondásos. Tisztelet az abszolút értékeknek[9] jár, nem a másságnak. Feltétlen elfogadás, tisztelet jár tehát az igaznak, a jónak, a szépnek és a szentnek. Az erkölcsös ember elutasítja ezek ellentéteit: a hazugságot, a gonoszt, a rútot, a démonit. Amennyiben kimondom, hogy a jó cél szentesíti a rossz eszközt (pl. hazugságot, gyilkosságot…), úgy elhagytam az erkölcs birodalmát.[10] Megjegyzem, történelmi hamisítás, rágalom az, hogy a jezsuiták „A cél szentesíti az eszközt.” elvét vallották volna. A keresztény etika kezdetektől fogva azt vallja, hogy egy cselekedet csak akkor jó, ha a cél, az eszköz és a körülmények megválasztása is egyaránt helyes.

    Érdemes felfigyelnünk arra, hogy az előbb felsorolt abszolút értékek között nincs ott a szabadság. Ha ott lenne, a szülőnek nem állna jogában korlátoznia gyermeke szabadságát, és a gyerek egykönnyen autó elé rohanna. Az államnak nem állna jogában korlátozni a bűnözők szabadságát, és így megszűnne a lét- és vagyonbiztonság. A szabadság feltétlen hangoztatása tehát ember- és jogellenes cselekedet. A feltétlen szabadság illúziójában élőket kijózanítja Pál apostol, amikor arról ír, hogy akik feladták az Isten szolgálatát, azokat ő kiszolgáltatta ocsmány ösztöneiknek. (vö. Róm. 1,24) – Ahogy Gárdonyi az Isten rabjaiban megrajzolja: kivétel nélkül mindenki szolgál valakit vagy valamit (ital, ösztönök, hatalom, Isten…), és ez meghatározza sorsát.

    Találó Ravasz László[11] hasonlata: „A szabadság bíborpalást, az erkölcsi érték fejedelem.” Tehát minél nagylelkűbben állok az értékek mellé, annál ragyogóbb palástként ékesít a szabadság. De azt is tudjuk Péter apostol leveléből, hogy a szabadsággal vissza lehet élni: a gonoszság takarójaként is lehet azt használni (1 Péter 2,16). Aki a rosszat választja, az visszaél szabadságával. Szabadossága következtében valaminek a rabjává lesz, emberi méltósága lejáratódik, és eljátssza örök életét. Fájdalommal írja Viktor E. Frankl, hogy Amerika egyik partján ott áll a „Szabadság” szobor, de az egyensúlyhoz, a harmóniához hiányzik, hogy a másik parton felállítsák a „Felelősség” szobrát.

    Összefoglalva elmondhatjuk:

    1. A szabadság nem cél, hanem eszköz. Lehetőséget teremt nagylelkű, egész életet meghatározó elköteleződésekre (barátság, házasság, hivatás…). Aki nem hoz ilyen léptékű döntést, az valójában nem él szabadságának lehetőségével: élete lapos, üres, „csupa apró kis lépés önmaga körül.”[12]
    2. Minden döntésem egy csata életem szabadságharcában. Vajon itt és most le tudom-e győzni belső önzésemet, kishitűségemet, a külső hízelgést, fenyegetést, hogy nagylelkű, szabad döntést hozzak? Vajon a gonoszság diadalmaskodik-e vagy a szeretet?

    Egyén és közösség

    Az individualizmus – háttérbe szorítva a közösség jelentőségét – az egyén mindenek fölött való értékét hangsúlyozza. De ezzel az egyoldalúsággal lehetetlenné teszi, hogy értékes emberré formálódjék bárki is. Ugyanis személlyé csak közösségben: bizalomra, őszinteségre, odaadásra, áldozatvállalásra épülő kapcsolatban válhatunk.[13] Az öntörvényű ember pedig erre képtelen. Az elkényeztető szülő gyermekének egész életét tönkre teszi: az önző embert nem lehet szeretni. Láthatjuk tehát, hogy a harmonikus személlyé válásnak legnagyobb akadálya az individualizmus! A keresztény tanítás szerint az önzésükbe zsugorodott emberek gyűjtőhelye a pokol. De az ilyen ember a kárhozat, vagyis a szeretetlenség gyötrődéseit már itt a földön is átéli: birtokolhat bármit, habzsolhatja az élvezeteket, a szíve szeretet híján üres, rideg.

    A kollektivizmus az egyén értékét tagadja, a közösség jelentőségét abszolutizálja. De gondoljunk csak bele: közösség csak szabad, felelős egyénekből születhetne meg! Mivel a kollektivizmus az ilyen személyek kialakulását megakadályozza, a lehető leghatékonyabban számol fel minden közösséget. – Amikor jegyespárokat készítek fel házasságra, óva intem a menyasszonyt, nehogy papucsférjjé formálja kedvesét. Tisztázom vele, hogy ebben az esetben ő az igazi vesztes, mert neki férjre volna szüksége, nem pedig papucsra. A hitre épülő kapcsolatokban biztos támpont: nekem azt kell szolgálnom, hogy társam minél tökéletesebben megvalósítsa Isten róla való álmát. Amennyiben ezt önző érdekeim miatt gátolom vagy meghiúsítom, végtelen érték megy veszendőbe. A keresztény szemlélet tehát segít elkerülni a kollektivizmus zsákutcáját.

    A keresztény fölfogás elkerüli az individualizmus és a kollektivizmus egyoldalúságát: egyaránt fontosnak tekinti az egyént és a közösséget. Ezt a kölcsönösséget valló, így harmóniát teremtő szemléletet nevezzük perszonalizmusnak. Az egyént azért tekintjük végtelen értéknek, mert Isten teremtő tervében minden ember megismételhetetlen csoda. A Teremtő egyetlen emberért is megalkotta volna a világegyetemet, egyetlen emberért is meghalt volna Krisztus. A közösséget pedig azért tekintjük végtelen értéknek, mert reményünk szerint a mennyország a végtelenül boldogító közösség megtapasztalása lesz. A feltétel nélküli megbocsátásban, az igazi odaadásban, nagylelkűségben valamit már itt a földön megsejtünk ebből.

    A keresztény nevelésben egyrészt helyet kap a tekintélyi elv, de távol jár az igazságtól, aki ezt az egyén megnyomorításaként értelmezi. Már tisztáztuk, hogy a „bizottságosdi” nem módosíthatja az erkölcsöt, ilyen kérdésekben nem lehet szavazni. Ami többlettapasztalattal rendelkezem, azt nem áshatom el (vö. a vitorlástúráról a korábban mondottakkal). Másrészt a keresztény világnézet a demokrácia legszilárdabb alapjait rakja le. Tanár és diák: egyaránt Istennek köszönjük életünket, tehetségünket; Krisztushoz is együtt járulunk bűneink bocsánatát kérve. Ahogy Pál apostol írja: egyazon Kenyérből táplálkozunk, egy kehelyből iszunk.[14] Mi, tanárok azzal a figyelemmel fordulunk diákjaink felé, hogy Isten általuk is üzen nekünk.

    Mindent magába foglal: a kereszt titka

    Előadásomat azzal kezdtem, hogy a kereszténység központi gondolata nem az aszkézis, hanem Isten pazarló szeretete. Szent Ágoston gyönyörű gondolata: „Jézust a kereszten nem a szögek tartották, hanem a szeretete.” – Láthattuk, hogy az erkölcs: a valós viszonyok szerint való cselekvés, vagyis válasz Isten emberi értelmet meghaladó odaadására. – Harmadik gondolatunk ugyancsak a keresztre mutatott: az eget a földdel a kereszt köti össze. – Ezután a szabadságról szóltam. Jézus azt mutatta meg, hogy a bűnben sérült ember csak áldozatok árán, a naponta vállalt kereszthordozás által válik szabaddá, hogy egyre nagylelkűbben szerethessen. – Végezetül a közösségteremtésről volt szó. Ennek módját senki sem fogalmazta meg szebben, mint Jézus: Ha a kereszten magasba emelnek, mindenkit magamhoz vonzok.[15]

    Életünk értelmét, célját a Keresztrefeszítettnél találjuk meg. Úgy, ahogy erről Michelangelo tanúságot tesz szonettjében. A keresztény nevelő ehhez a titokhoz viszi közelebb a rábízottakat.

    Karját tárja felém a keresztfán

    Életem immár lassankint elér,
    törékeny bárkán, tenger viharán át,
    a közös révbe, hol számadását
    adja jó s rossz tettéről, ki betér.

    Most látom, a szenvedélyes szeszély,
    mely bálványommá a művészet álmát
    tette, valójában milyen sivárság,
    s milyen kín a vágy annak, aki él.

    Szerelmi álmok, hiúk, üresek!
    Mi lesz most, hogy két halál is közelget?
    Egy biztos, egy fenyegetőn mered rám.

    Már nem nyugtat meg véső és ecset;
    egyet kívánok: az égi szerelmet,
    mely karját felém a keresztfán.

    Az egyházi iskola nevelési lehetősége

    A nevelést alapvetően meghatározza a háttérben meghúzódó emberkép. Szent Ágoston arról ír, hogy az ember olyan, mint egy tükör, tehát saját fénye nincs. Ha az ember Isten felé fordul, akkor ragyog, ha elfordul Tőle, akkor elsötétedik. Erkölcsi nevelésünk tehát nem merülhet ki aszkétikus treníroztatásban, hanem azt kell célul kitűznünk, hogy Isten fényében, az Ő kegyelmében járó embereket formálunk. Ha egy egyházi iskolában ez hiányzik, bármilyen értéket is mutasson fel, célját nem tölti be.

    Az istennélküliségről és a rátalálás öröméről megrendítő vallomást olvashatunk azon a cédulán, melyet egy II. világháborúban elesett orosz katona zubbonyában találtak: „Istenem, gyermekkoromtól kezdve azt mondták nekem, hogy nem létezel. És én elhittem. Bolond voltam. Ma ámulva megértem üzenetedet. Vajon kinyújtod értem a kezed? Egy csoda az, hogy a látható pokol közepette a szívem könnyűnek tűnik, mert felismertelek Téged. Mit is mondhatok? Csak azt, hogy boldog vagyok, mert találkoztam Veled. Nagyon jó Nálad lenni…”

    Hogy mi az a többlet, amit az egyházi iskolának nyújtania nemcsak lehetősége, hanem kötelessége is, Keresztes Szent Jánost idézem: „Minden teremtmény az Isten asztaláról lehulló morzsa. Mint az asztal alatt morzsát szedegető kutya, örökké éhezik az ember, ha csak teremtményt szeret.” Aki morzsával, azaz teremtménnyel akar eltelni, annak örök éhség az osztályrésze. Bárki megcsömörlésig habzsolhatja az élvezeteket, kínzó, gyötrő éhsége csak fokozódni fog. Mi nem hitegetjük a ránk bízottakat, hanem el tudjuk vezetni ahhoz, Aki egyedül képes betölteni szívük minden vágyát.

    A jellemnevelésről

    Minden győzelmet semmissé tesz a jellemtelenség, és minden veszteségért kárpótol a jellemesség. Ha egy csalásra, sikkasztásra soha nem is derül fény, elkövetője valójában vesztes, mert anyagi javakban, sikerben gyarapodott ugyan, de emberségében torzult. A tragédiák hőseire (Hamlet, Bánk bán) pedig feltekintünk, mert elpusztultak ugyan, de senki nem tudta legyőzni őket. Egy bármi áron sikert elérni akaró korban jó újra meg újra, magunk, elénk állítani Martin Buber szavát: Isten nevei között az a szó, hogy „Siker”, nem szerepel.

    A jellem legalapvetőbb összetevői:

    Jól meghatározott cél

    Akinek nincs célja, azt meghatározza a pillanat, alkalmi előnyökért bármire képes. Csak az összpontosítja minden erejét, aki magas célt tűz ki, és annak eléréséhez képes minden áldozat meghozatalára. Jézus elérendő célként a Mennyei Atya tökéletességét állítja elénk. Ezt megközelíteni abszolút képtelenek lennénk, ha Ő nem segítene kegyelmével. Életünk legnagyobb lehetősége: Vele együtt formálni jellemünket. Ha kishitűség környékez, tekintsünk az előttünk járó igazakra, és kövessük őket, mert „az a híd, amelyen ők átmentek nem szakadt le, az a forrás, amelyből ők ittak, nem apadt el.” (Ágoston)

    Értékelő képesség

    Akit vágyai, ösztönei vezérelnek, az bűnözővé lesz. Valahol ezt olvastam: „Jobb egy csecsemőt a bölcsőben megfojtani, mint ezt a vágyat elnyomni!” Mennyi sötét gondolat, szándék suhan át szívünkön! Az értékelő képességnek nemcsak a rosszat kell elutasítania, hanem tudni kell értékhierarchia szerint mérlegelni. Hadd idézzek egy klasszikust: „Első a kötelesség, második az, ami hasznos, a harmadik, ami kellemes.” Minden érték elpusztul, ha valaki mérlegeléseinél a fordított sorrendet alkalmazza. Loyolai Szent Ignác szerint segíti tisztánlátásunkat, ha arra gondolunk, hogy halálos ágyunkról vagy az ítélő Isten színe elől hogyan fogunk visszatekinteni mostani helyzetünkre.

    Döntőképesség

    A keresztény etika azt tanítja, hogy ha a jót választom, az mindenkinek jó; ha pedig a rosszat, akkor az mindenkinek rossz. Isten kizárólag az igaz ügyek mellé áll, s ha én is oda sorolok be, Vele együtt már abszolút többségben vagyunk. Aki nem így gondolkodik, az állandóan őrlődik az ütköző érdekek között. Ha Morus Tamás - felesége késztetésére - önmagával meghasonlik, s enged VIII. Henrik kényszerítésének, a feleség nem nyertes lett volna. Férje ugyan visszajut otthonába, de már csak árnyéka egykori önmagának, s élő vád felesége ellen. Amikor egy emberi kapcsolatban rosszul döntünk, évtizedek értékei semmisülhetnek meg, mi pedig „hullamérgezéshez” hasonló kórságot szerzünk.

    Hűség

    Első közelítésben úgy tűnik, hogy a hűség rabságot jelent, Gárdonyinál így olvashatunk az „Isten rabjairól”. Valójában a hűség szabadságot jelent: sem belső, sem külső kényszer nem vehet rá, hogy megmásítsam az egyszer kimondott „feltétel nélküli igen”-t. Amikor egy férj ösztönkésztetésre felrúgja házassági hűségét, lehet ezt az embert szabadnak nevezni? Jézus nagyon pontosan fogalmaz: a szolgától egyetlen egy dolgot követelnek: hűségét. Minden értékes kapcsolat (barátság, házasság) alfája és ómegája a hűség. Ha azt mondjuk, hogy ez az ember legfontosabb jellemzője, úgy gondolom, nem járunk messze az igazságtól.

    Mások figyelembe vétele

    Ha jól belegondolunk, a világ törvénye sokkal inkább az ajándékozás, és nem a birtoklás. Isten „úri jókedvében” teremtett, s az örökkévalóságon át fogja boldogítani a maga képmására teremtett embert. Mivel a mennyország a legtökéletesebb közösség, a pokol pedig a legtökéletesebb önzés birodalma, már itt a földön megízleljük mindkettőt. Az öntetszelgés, a mások kárára való gyarapodás, a másokon való átgázolás olyan örömökhöz juttat, amelynek mérgező következményei vannak. Minden erény alapköve az alázat: elismerem koldus voltomat, örömmel fogadom a felém irányuló szeretetet, majd Isten teljesen betöltő végtelen gazdagságát.

    Kudarcok vállalása

    A bűnben sérült ember csak szenvedések, kudarcok vállalásával járhatja a szeretet útját. Egy legenda szerint a keresztségre készülő Mártonnak álmában megjelent egy fényes alak, s azt ígérte, hogy hamarosan megjutalmazza. Márton eleddig a kereszt útjáról hallott, s disszonánsnak tűnt az ígéret, tehát megkérdezte, ki is szólítja őt. A válasz: „Én vagyok Jézus.” – Akkor mutasd meg a sebhelyeket! A válasz: „Azokat a feltámadás óta nem viselem.” Erre Márton: „Nem tudok, s nem is akarok olyan Jézusban hinni, aki nem viseli a sebhelyeket.” Miután Márton az adott irányba egy keresztet vetett, az ördög eltűnt. Kövessük Mártont, ne higgyünk a hamis messiásoknak, hogy a kereszt nélkül elérhető lenne az üdvösség.

    A mindig újrakezdés képessége

    Isten annyiszor nyit vadonatúj oldalt nekünk, ahányszor azt őszintén kérjük Tőle. Egy-egy újrakezdés magasabb szintre emel, mint ahonnan lebuktunk. Önismeretünk óriásit fejlődik, úgyszintén alázatunk is. De ami még ezeknél is fontosabb: jobban rábízzuk magunkat Istenre. Nagyon igaz: „Az Istent szeretőknek minden javukra válik.” A sátán egyetlen győztes fegyvere a kétségbe ejtés. Ha magamra tekintek, hajlamos vagyok erre, de ha arra, aki jobban ismer és szeret engem, mint én magamat, akkor feltápászkodom, és Ő erőt önt belém.

    Összegzés

    Minden művészet, a nevelés is, hallatlan egymásnak feszülő erőket rendez harmóniába. Miközben küzdünk a Gonosz ellen, nem szabad, hogy szívünk eldurvuljon, megkeményedjék. Kérjük a Lelket ezért a csodálatos harmóniáért, és vezessenek azok, akiknek az Ő segítségével sikerült ez. Befejezésül álljon itt egy csodálatos édesanya példája:

    Kassák Lajos:

    Anyám

    Kilencven évet élt, kilencven batyut
    cepelt egy láthatatlan hegyre.
    Harcban állt a sátánképű világgal,
    és puha kenyérrel táplált minket.

    Lehunyt pillákkal és nagyon szelíden
    a dús föld alá költözött végre.
    Emlékét megőrzi a hajnali fény,
    mert ekkor látott a munkához ő.

    Emlékét megőrzik a súlyos esték:
    ekkor ért el házunkig az útja,
    hogy szétnyissa függönyeit a csöndnek
    és átölelje négy kis gyermekét.

    Forrás: http://www.piaristamovar.hu/index2.php?option=com_docman&task=doc_view&gid=3&Itemid=25 – (szerkesztett változat)


    Jegyzetek

    1. Thomas Merton: Találkozás Istennel (Márton Áron Kiadó Bp., 47. old.)

    2. Gertrud von le Fort: A gettóból jött pápa (Pázmány Péter Irodalmi Társaság kiadása, Bp. 136. old.)

    3. reneszánsz filozófus (1463-1499)

    4. vö. a minden aljasságra képes KGB vezérelve is a bizottságok mögé bújás volt

    5. vö. Jules Verne: A tizenöt éves kapitány c. regényben a hajó eltérítése

    6. a héber „adam” szó „vörös agyagot” jelent

    7. az európai gondolkodás meghatározó alakja (354-430)

    8. kármelita szerzetes, misztikus (1542-1591)

    9. latinul: transcendentalia = az ember felett álló, Istentől eredő abszolút értékek

    10. Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés c. regénye megrázóan ábrázolja ezt

    11. református püspök az elmúlt század közepén

    12. Gertrud von le Fort

    13. bővebben lásd Martin Buber: Én és te c. kötetét

    14. vö. 1 Kor. 10,17

    15. vö. János 12,32