Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Nyári ügyeleti napok:

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • 2019. július 3. (szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 10.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 17.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 24.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 31.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 14.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 21.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 28.(szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.


Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

2019. augusztus 26-én (hétfő) 9.00 órától


 

    N. Tóth Ida:

    Útikalauz a szépség – tartotta Pilinszky János

    Pilinszky Jánosnak nincs szüksége évfordulókra, anélkül is magára irányítja a figyelmet – mondja a nyolcvan esztendeje született, és húsz éve májusban elhunyt íróról Jelenits István piarista szerzetes. Polcán ott sorakoznak a közelmúltban kiadott versek, cikkek, tanulmányok, esszék és publicisztikák, valamint a legújabb kötet e témában, a hagyatékot gondozó Hafner Zoltán bibliográfiája, ami hasznos eszköz annak kezében, aki eligazítást keres Pilinszky szakirodalmában. Pilinszky publicisztikai írásainak első gyűjteménye Szög és olaj címmel jelent meg a költő halála után, Jelenits István szerkesztésében. Ezt követte A mélypont ünnepélye, majd 1987-ben a költő összegyűjtött verseit is közreadták. Az utóbbi években Hafner Zoltán szerkesztésében és az Osiris Kiadó gondozásában jelenik meg egy teljes életműsorozat. A Pilinszky-hagyaték gondozásáról, a szerkesztés hozta meglepetésekről és buktatókról Jelenits Istvánt kérdeztük.

    – A Szög és olaj válogatást eredetileg Reisinger János Sarokkő címen rendezte sajtó alá. A szerzői jog Kovács Pétert, Pilinszky János unokaöccsét illette meg, s ő a hozzájárulását az én véleményemtől tette függővé – mondja a pap-tanár. A válogatást nem tartottam rossznak, azt viszont szerencsétlennek találtam, hogy Reisinger tematikusan csoportosította az írásokat, így például Pilinszky húsvétról szóló cikkei egymás után sorjáztak. Úgy hatott rám, mintha összegyűjtené valaki Bach fortissimóit egyetlen hanglemezre. Pilinszky nem azért fogott íráshoz a feltámadás ünnepén, mert az előző évben kifelejtett valamit – nem is vette elő korábbi húsvéti cikkeit. Sokszor ugyanazt írta, mégis másként. Az azonos témájú írások egymás mellett szakszerűek, de élettelenek voltak, mint a lepkegyűjtemény. Úgy véltem, alázatosabb, de élőbb lenne a kötet szerkesztése, ha időrendbe közölnénk a szövegeket, mert akkor egymás mellé kerülnek azok a gondolatok, amelyek tematikusan ugyan nem függnek össze, de éppen az időrend révén mégis összekapcsolódnak. Reisinger ehhez nem adta a nevét, nekem kellett a szerkesztő szerepét vállalnom. Az előszóban megírtam, hogy a kötetet válogatta Reisinger János, én csak szerkesztettem, bár az is megfordult a fejemben, hogy úgy kellett volna írni: a szerkesztést megakadályozta Jelenits István, mert voltaképpen semmi mást nem tettem, csak időrendbe raktam a válogatást. Aztán éppen a legelső cikken, időben is a legkorábbin akadt meg a tekintetem, és felébredt bennem a gyanú, hogy az talán mégsem Pilinszky írása. Csak betűjellel közölte az Új Ember, később, véletlenül kerülhetett az archívumban az ő írásai közé. Bizonyos nyelvi jellegzetességek ütöttek szöget a fejembe: Pilinszky ilyen szavakat, szókapcsolatokat nem szokott használni – tépelődtem, végül az unokaöccséhez fordultam segítségért. Kovács Péter elkezdte olvasni a cikket, hogy feljön Pilinszky a Balatonról – ez sokszor megtörtént vele –, leszáll Kelenföldön – itt Kovács Péter megállt. Sose szállt le Kelenföldön, mondta, mindig a Déliig jött. Elég volt tehát néhány megfigyelés, és ki lehetett szűrni a „betolakodót”. Később, A mélypont ünnepélye című kötet szerkesztésekor már bővebb anyaggal dolgoztam, de ekkor sem törekedtem teljességre. Amit úgy éreztem, hogy megrendelésre írt Pilinszky, vagy éppen kelletlenül – mert ilyen is akadt –, egyszerűen kihagytam, a teljességnél ugyanis fontosabb volt számomra, hogy egyenlő rangú írások kerüljenek a kötetbe. Az én ötletem volt a kulcsszavak, témák mutatója, amit nagy örömömre a későbbi kiadásoknál Hafner Zoltán is alkalmazott. Saját magamon tapasztaltam meg, hogy roppant nehéz Pilinszky apró írásai között időrendben eligazodni. Viszont ha ismertem a szöveget, a költőre jellemző kifejezés vagy név alapján könnyen a cikk nyomára bukkantam. Sokat használom ezt a mutatót azóta is, bár vannak címszavak, amelyek – mint utóbb rájöttem – hiányoznak a keresőből. Olyan mindennapi kifejezésekre gondolok, mint a csend vagy a tenger. Hangsúlyosak, ezért részben arra szolgálnak, hogy a vers és a próza közötti összefüggéseket illusztrálják. Összegyűjtöttem például a tükörrel kapcsolatos megjegyzéseket Pilinszky prózájában, és azt tapasztaltam, hogy a kifejezés több költeményben is visszatér. Elgondolkodtató, hogy a mutató, az emlékezet gyarló segédeszköze, valójában Pilinszky gondolkodásának mechanizmusait tárja elénk. Segítségével végigkövethető, hol lel rá a költő egy-egy képre, motívumra, amely aztán egész költészetét elkíséri – nem lustaságból, hanem mert Pilinszky hűséges volt ahhoz, amire egyszer már rátalált. Ezek a kulcsszavak tehát az ő emlékezetének különös erezeteit rajzolják ki.

    – Vannak-e lappangó részei a hagyatéknak?

    – Sok ember őriz Pilinszky-kéziratot. Konkrétan tudom, hogy az egykori gimnáziumi osztálytársak, akik kinn voltak a fronton vagy orosz fogságba estek, sűrűn leveleztek Pilinszky Jánossal. Érdemes volna a háborús leveleket összegyűjteni, mert számtalan olyan megjegyzést tartalmazhatnak, amelyeket a diktatúra éveiben nem siettek publikálni. Most itt volna rá az alkalom, hiszen nem tudni, értő ember kezébe vagy a szemétdombra kerül a barátok hagyatéka. Hafner Zoltán különösen azokon a helyeken végzett eredményes munkát, ahol azt remélte, hogy egy egész köteg kéziratra talál. Felhívást kellene közzétenni azok számára, akik csak két-három levelet őriznek Pilinszky Jánostól, hogy legalább a kézirat másolatát juttassák el az archívumba, hogy mindaz az ismeret, amely Pilinszky személyiségének gazdagságát még inkább megvilágíthatná, megjelenjék a köztudatban.

    – Hogyan tanítja Pilinszkyt az irodalomórán?

    – Az ember valamit megkóstoltat Pilinszkyből, és azt reméli, hogy olyan emléket hagy diákjaiban, amely fogódzót, segítséget adhat hasonló megrázkódtatás idején. De amint a gyógyszereket sem kóstoltatjuk végig a gyerekkel, ugyanúgy az irodalmat sem lehet elejétől a végéig megtanítani. Az irodalom nem gyereknek való. Aki meg tud csodálni egy verset, talán később, amikor a művek titkai már jobban megnyílnak előtte, újra a költészet felé fordul. Remekművekkel kell a gyereket megajándékozni, mert az élő emlék egyszer még megtelhet tartalommal. Sokat jártam diákokkal kirándulni, és mindig is foglalkoztatott, hogy ha elmegyünk például Krakkóba, mit kell mondani a városról. Mert ha egyik múzeumból a másikba cipelem diákjaimat, és Krakkó történetének minden adatát eléjük tárom, két nap alatt megutálják az egész kirándulást. Pedig valamit talán sűrű magyarázat nélkül is megérezhetnének a város levegőjéből, hogy húsz év múlva is azt mondják, két szép napot töltöttünk ott, és milyen jó volna visszatérni. Ilyesmiről beszél Pilinszky is, amikor Krakkó kapcsán a megismerésről ír: „Krakkó szép. Nem lehet kimeríteni, és nem lehet eltévedni benne. Így van ez az irodalommal is.”

    Forrás: MAGYAR NEMZET, 2001. május