Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Nyári ügyeleti napok:

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • 2019. július 3. (szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 10.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 17.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 24.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 31.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 14.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 21.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 28.(szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.


Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

2019. augusztus 26-én (hétfő) 9.00 órától


 

    Sántha György SP:

    San Jose de Calazanz (7. füzet)

    A kalazanciusi nevelő, mint pap

    A kalazanciusi nevelőnek kötelessége dolgozni „Isten dicsőségére és embertársai javára” és kötelessége „megmenteni és megszentelni növendékei lelkét”. Kötelessége nyújtani „biztos orvosságot, amely megóv a romlástól vagy gyógyítja a bajt, amely megvilágosít és jóra ösztönöz. Mégpedig nyújtani minden ifjúnak kivétel nélkül, sőt minden férfinak, minthogy előbb azok is átmennek ezen a koron.” Kötelessége továbbá, hogy „a tudományok és azok szelleme, az erkölcsi nevelés, az udvariasság, Isten és a világ világossága révén újólag megóvja, meggyógyítsa és visszahódítsa a lelkeket.” Végül kötelessége atyai lelkületet és szeretetet táplálni irántuk. Ilyen kényes és nehéz feladatok sikeres teljesítésére senkinek sem nyílik annyi lehetősége, mint az olyan nevelőnek, aki nevelő, szerzetes és pap egyszerre. Ennek tudatában Kalazancius azt akarta, hogy nevelői, amellett, hogy szerzetesek, lehetőleg papok is legyenek „lévén a papok alkalmasabbak a fiuk nevelésére, mint a klerikusok és a testvérek.” Valóban a pap, akit ráneveltek a „lelki és az örök dolgok ismeretére, és szeretetére, sokkal jobban tudja segíteni felebarátait in utroque homino, és alkalmasabb lesz arra, hogy „az iskolán keresztül megismertesse a fiukkal a tökéletesség utját.” Ezenkívül a magas papi méltóság tekintélyt ad, és megbecsülést szerez neki, mert papi jellegénél fogva járatosabb lesz a lelki dolgokban és könnyebb lesz megmaradnia „a tisztaság állapotában”, ami annyira fontos és szükséges az apostolkodáshoz.

    Ezeken a Kalazancius által említett okokon kívül nem nehéz találni még másokat is, amelyeket ha kifejezetten nem is említett, de burkoltan szintén benne vannak a kalazanciusi pedagógiai rendszer egész felépítésében. Tekintettel arra, hogy a piarista iskolákban milyen nagy fontosságot tulajdonítanak a nevelés szempontjából a doctrina christiana tanításának, a szentségekhez való gyakori járulásnak, az oratio continua áhítatos gyakorlásának, oratóriumnak, amelyek mind kimondottan papi tennivalók, már maga a dolgok természete is megköveteli, hogy egy ilyen rendszer fő és szinte kizárólagos motorja olyan nevelő legyen, aki pap is.

    Kalazancius azonban ennek nemcsak az előnyeit látta, hanem mint bölcs és éleslátású ember megsejtet néhány ebből származó nehézséget is – bár ezek általában gyakorlati jellegüek és sokkal inkább az emberi gyarlóságban gyökereznek, mintsem magában a rendszer belső természetében. A növendékeknek sokkal nehezebb felkészülni a kettős hivatásra stb…stb…

    Nem lenne-e a nevelő munkája eredményesebb, ha mint laikus kizárólag ennek élne? Nem származnak-e lélektani nehézségek a nevelői és papi, nevezetesen a gyóntatói munkakör egyesítéséből. Tudjuk például, hogy később De la Salle Szent János nem tartotta ezt kívánatosnak és nem is engedte meg hogy szerzetének tagjei felvehessék a papi rendet.

    Ilyen nehézségek megelőzése céljából kalazancius sietett maghatározni és leszögezni a papi nevelő egyéniségét és kötelességeit. Szerzeteseinek olyan világos magyarázatokat és utmutatásokat adott, hogy azok kizárják minden tévedés lehetőségét.

    Így Kalazancius mindenekelőtt sokszor hangsúlyozta, hogy a pap-tanári hivatás betöltéséhez nem elegendő csak papnak lenni. Szeretné rendjéből eltávolítani azokat a papokat, akik nem igen alkalmasak a nevelésre és kétségtelenül szeretné, ha nem lennének olyan papjai, „akik nem használhatók semmi másra, mint misézésre.” másutt meg azt írja Kalazancius, hogy a pap-tanárnak kötelessége gyümölcsöztetni talentumát, „amely nem abban áll, hogy elmondja a misét, hanem hogy növendékeket a tudományokra és egyszersmind az istenfélelemre is tanítsa.” Hasonlóképpen úgy intézkedett, hogy a kispapokat „ne lehessen addig pappá szentelni, míg legalább három évig nem tanítottak.” Meg van győződve arról, hogy a „kegyes adományok sem a misék miatt fognak jönni, hanem azon odaadás miatt, amellyel a mi szerzeteseink növendékeiket nevelik.” Ezen és más hasonló kifejezésekből nyilvánvaló, hogy Kalazancius elgondolásában a pap-tanárnak több felkészültséggel és rátermettséggel kell rendelkeznie mint amit egy egyszerű paptól lehet kívánni. Hiszen az ő munkássága nem egyszerűen papi tevékenység lesz, hiszen minden erejét egy józan és okos apostoli-nevelő munkára kell összpontosítania. Éppen ezért az, hogy pap és nevelő egyszerre, ez papságának gazdagodását és tökéletesedését, nem pedig valamiféle lefokozását jelenti.

    De ezekben a kissé általánosságokban mozgó megjegyzéseken kívül Kalazancius nagyobb részletességgel meghatározza és megjelöli a pap-tanár hivatásbeli kötelességeit. Az első és fő kötelessége a Szent szerint az, hogy tanítson és neveljen. Kalazancius sokat szenvedett látva, hogy egyesek a méltóságra eljutva „nem törődnek többé a tanulással, és nem lévén alkalmasnak egy jó iskola számára, menekülnek a tanítás elöl, ami pedig a rend romlásához vezet.” Ezért van az, hogy olyan gyakran hangsúlyozza, hogy a piarista papnak kötelessége a tanítás „mert ha a papok nem tanítanak, akkor a többiek is mind azon lesznek, hogy a papságra eljussanak abban a reményben, hogy nagy részben ez okozott lazulást a rendben.”

    A Szent saját példáját ajánlja követésre a többieknek: „Noha már elmúltam nyolcvan esztendős, én most is sokszor megyek kisegíteni az osztályokba, hol az egyikbe, hol a másikba. Így kellene tennie minden elöljárónak, ha nem is tenne többet, minthogy felmondaná a leckét tíz vagy tizenkét kicsivel minden alkalommal más és más osztályokba menve. Mennyivel inkább kellene ezt tenniök a többi papoknak, még a gyóntatókat is beleértve, mikor nincsenek elfoglalva.”

    A tanításnak és az iskolai apostolkodásnak ez a kötelezettsége annyira feltétlen és szigorú, hogy különféle apostoli tennivalók torlódása esetén ezt kell előnyben részesíteni. Így például a kalazanciusi nevelőnek kötelessége elhagyni a világiak gyóntatását, ha akadályozza a tanítást vagy iskolai apostolkodását. „Nagyon vigyázzon arra, hogy senki se essen tévedésbe látva, hogy itt vagy ott szükség van gyóntatókra. Mert az én rendem az egyetlen tanító rend és ezért ha a kettőt egyszerre nem lehet jól elvégezni, akkor jobb ha a gyóntatás szenved, mint az iskola. mert gyóntatókban nincs hiány, ellenben a nevelők olyan kevesen vannak.” És ezt azért is kell tennie „mert a gyóntatás elvonja az iskolától”, márpedig aki az iskolában jól megfelel, annak nem szabad mással foglalkoznia.

    Végül befejezésül és konklúzióként kívánatosnak látszik hozzáadni még a következőket is: „Ami a világiak gyóntatását illeti – írja Kalazancius – ha eggyel elkezdik, akkor aztán szükségessé válik sokak gyónását meghallgatni. Márpedig pluribus intentus minor est ad singula sensus. A mi fő kötelességünk a cura circa puerorumeducationem, és ha ebben eredményesen dolgozunk, akkor mindenki dicsérni fogja munkánkat.”

    De fegyelmi szempontok is vezették Kalazanciust, mikor ilyen döntést hozott. Valóban nem egyszer panaszkodik a szerzetesek dologtalansága miatt. „Nagyon csodálkozom, hogy tehetséges klerikusok, sőt papok is csak a napot lopják abban a provinciában a tanítás helyett, amire pedig külön fogadalmunk van.” – Egy másik levelében pedig felháborodásának ad kifejezést amiatt, „hogy a papok egész héten csak a napot lopják azon a címen, hogy ők gyóntatók.” /Ep.VI; p 333./

    Még külsőknek is feltűnt ez a káros jelenség, és fel is rótták Kalazanciusnak. „Több bíborostól kaptam megrovást amiatt, hogy a kelleténél több olyan papunk van, aki a templomi szolgálatban és a gyóntatásban foglalatoskodik, de nagyon kevés dolgozik az iskolában. nézetünk szerint legjobb lesz ha ezután minden házban csak egy gyóntató lesz.” /Ep. VI. 356./

    Nagyon jól megérezte, hogy ez jóra nem vezethet. Aggodalma szólal meg a következő sorokból, ahol „ a fő okok között, melyek idővel lazaságra vezethetnek” mint ötödik ez áll: „Az, hogy a szerzetesek más, magasabb tudományok tanításával akarnak foglalkozni, és lektorok, gyóntatók vagy templomi szónokok akarnak lenni, mint ahogy más szerzetek teszik.” /Ep. II. 344./

    Ugyanazok az okok, amelyek tanácsolják a kalazanciusi papnak, hogy tartózkodjon világiak gyóntatásától, érvényesek abban a tekintetben is, hogy lehetőleg tartsa távol magát a templomi szószéktől is, – kivéve természetesen, ha gyermekekről van szó: „Ámbár a mi rendünkben is vannak tapasztalt és tudományos fokozattal rendelkező teológusok, és mégsem engedtem meg sohasem, hogy valami szónoki emelvényre vagy szószékre felmenjenek prédikációt tartani. Nagyon jól tudtam ugyanis, hogy erre a szolgálatra nem hiányoznak Isten egyházában az emberek, akiknek külön hivatásuk a ius predicandi, mit nagyon kiválóan teljesítenek is. Tőlünk pedig legyen távol, hogy kaszánkkal idegen vetésbe vágjunk.” /Ep. VI. 161./

    Álláspontjából még akkor sem enged, ha betegek vagy akar haldoklók ellátásáról lenne szó: „Ami a betegek éjjeli ellátását illeti, sz kétségtelenül nagy-nagy szeretet cselekmény. A mienk azonban, akik egésznap tanítanak, mégsem vállalkozhatnak rá éjnek idején, mert nem tudnának helytállni a másnapi munkánál.” /Ep. V. 426-427./

    A gyóntatásra és a prédikációra vonatkozó egész kérdést jól összefoglalja P. Berro-hoz írt levelében: „Főtisztelendőséged junius nyolcadiki levelével egyidőben kaptam a Szent Officiumtól egy tanusítványt, amelyben az áll, hogy nincs olyan rendelkezés, amely a mi rendünk papjainak megtiltaná a prédikálást. Én pedig nagyon is jól tudtam, hogy nincs ilyen rendelkezés. Élő szóval azonban arra buzdítottak azok az Urak, hogy hivatásunknak megfelelően arra szenteljük magunkat, hogy tanulóinknak a tanulmányokkal együtt megtanítjuk a keresztény tanítást is. Ez pedig nem volt sérelem rendünk irányában, hanem tanítás és szent buzdítás arra, hogy a mieink maradjanak csak meg a gyermekek között végzett alázatos tanító munkánál. És egyáltalán nem jelentéktelen, hanem nagyon is gyümölcsöző munka ez Isten szent egyházában. És ha a szerzeteseink erre a szónoklatra adják magukat, emiatt aztán el is fogják hagyni az iskolát, mint ahogy világosan lehet látni azoknál, akik nagyon akarnak világiakat gyóntatni. Mert ha a mieink közül valakinek sikerül világiak gyóntatójává lennie, akkor mintha részben elhagyná a piarista rendet. És ha valaki azt mondja, hogy világiak gyóntatása nagyon alkalmas adományok szerzésére, annak én azt felelem, hogy áldott Istenünk majd küld más úton. Ezt lehetett tapasztalni több mint húsz éven keresztül, amikor nem volt templomunk, hanem csak oratoriumunk, és ott csak diákmisét mondtak, és csak a tanulók gyónását hallgatták meg. És mégis kétségtelen, hogy akkor sokkal jobban mentek az iskolák, és nagyobb volt az istenfélelem, mint most. És bár tetszve Isten szent fölségének, hogy visszatérnénk hivatásunk szent megtartásához. Ebből számunkra nagyobb érdem, tanítványaink számára pedig nagyobb haszon származna.” /Ep. VII. 89./

    Az iskolai munkának a védelme indította Kalazanciust arra is, hogy felmentést kérjen a körmeneteken való részvétel alól. Ugyanis akkoriban Rómában és többi városokban is sok volt a körmenet és ezek komolyan gátolták a piarista iskolák növendékeinek igazi előrehaladását, az iskolai munka gyakori megszakítása miatt. Ezért kérte és kapta meg Kalazancius VIII. Orbán pápától a körmenetek alól való felmentés privilégiumát, no in poteruma suis scolasticis abstrahatur quotidianis exereitiis. Leveleiben is gyakran szó esik erről. Egyikben azt írja: „Ami azt illeti, hogy növendékeinkkel együtt részt vegyünk a körmeneteken, mivel ez a szokás, nem térhetünk el tőle, míg más határozatott nem hoznak… De idővel találni fogunk rá orvosságot.” /Ep. II. 366./. Másutt meg ezt mondja: „Helyesnek találom, hogy már nem mennek el az egyszerű körmenetekre.” /Ep. II. 373./. – „Ami a körmenetek ügyét illeti, remélem, hogy Rómába visszatérve orvoslást találunk rá minden ház részére. Nem kívánatos, hogy a mi munkánk ilyen alkalommal félbeszakadjon… De P. Pietro – akit Isten áldjon meg buzgóságáért – Kezdetben nagy alázatosságot akart mutatni nem gondova meg, mekkora kárt szenved az iskola.” /Ep. III. 95./.

    Magától értetődik, hogy nem arról van szó, mintha Kalazancius ki akarta volna vonni iskoláit minden körmeneten való részvétel alól. Nagyon rosszul ismerné őt, aki akár egy pillanatig el tudna ilyesmit még képzelni is. Csak a részvétel csökkentéséről van szó, minek indoklását a legfelsőbb fórum méltányolta. Több levelében is igen szorgalmazza, hogy a piarista iskolák növendékei vegyenek részt úrnapi körmeneten, mégpedig úgy, hogy a hívő nép épülésére szolgáljon. Egyik levelében ezt írja valamelyik vidéki elöljárónak: „Ami az úrnapi körmenetet illeti, majd írja meg, hogyan zajlott le. remélem, hogy fiaink majd a nép épülésére lesznek.”(Ep. III. 305.)/.

    Mindenki jól tudja, hogy Kalazanciusnak igen kedves gondolata volt az oratiao continua s mennyire szívén viselte, hogy mindenütt nagy-nagy áhítattal végezzék. És még itt is gondosan ügyelt arra is, hogy ez se legyen a tanulás rovására. Világosan látható ez a következő sorokból, ahol megilletődve érezzük a gyakorlati nevelő minden apró részletre kiterjedő gondosságát:

    „És a rendi szabályoknak megfelelően legyen rá gondja a prefektusnak, hogy küldjön a templomba tíz vagy tizenkét fiút egy előjárótól erre kijelölt atyával, aki egy negyedóráig imádkoztatja őket… Ebben valamennyien vegyenek részt a latinosoktól lefelé minden osztályból. És hogy a tanulók előmenetele se szenvedjen kárt, a tanító gondosan vigyázzon és csak olyan tanulókat küldjön, akik előzőleg felmondták a leckét…”

    Kalazancius szemében tehát valóban nagy és szent az áldozatos tanító és nevelő munka. Azért is védelmezi lankadatlanul minden lehetséges kísértéssel szemben, és óvja szerzetének minden nevelőjét, hogy erről az igazi piarista útról le ne térjen. Isten előtt is nagyon érdemszerző. Ezért a piarista papnak nem szabad másfelé orientálódni, hanem alázatosan és teljesen az iskolai apostolkodásra kell szentelnie magát, mégpedig Isten iránti szeretetből, por amor de Dios. „Nem lenne kis dolog, ha le tudnánk ereszkedni a gyermekek képességeihez, mert a Sancta Ecclesia minket az ő tanításukra és nevelésére rendelt.” /Ep. VI. 161./. – A piarista papnak egy pillanatig sem szabad azt hinnie, hogy ez az ő alázatos nevelő munkája bármi módon, akárcsak a legkisebb mértékben kisebbítené papi méltóságát: „Én mindig többféle dologban fáradoztam és tökéletesen elsajátítottam a szépírás művészetét és még a számtan sok részét is megtanultam, hogy taníthassam rendi növendékeinket, sőt szükség esetén, mikor valamelyik tanító betegsége vagy más váratlan esemény révén alkalom kínálkozott számomra, szívesen tanítottam az iskolában is hol írást, hol számtant, hol olvasást, hol meg nyelvtant. És emiatt semmit sem veszítettem sem papi méltóságomból, sem pedig hivatali tekintélyemből.” /Ep. VIII. 398./. – Nem szűnik meg hangsúlyozni, hogy az iskolai munka érdeme semmivel sem kisebb Isten mérlegén, mint a talán mutatósabb lelkipásztorkodás: „Szorgoskodjon csak a diákok előrehaladásán és érdeme nagyobb lesz, mintha felnőttek gyóntatásának és az oratóriumoknak szentelné magát. /Ep. V. 404./.

    Mindaz, amit eddig hiteles adatok alapján a kalazanciusi pap-tanárral kapcsolatban mondottunk, világosan bizonyítja, hogy specializált papról van szó, a specializáló minden jellemzőjével együtt. Valójában a papi ministerium hatalmas területéből ő az apostoli ministeriumot választja. A legeltetendő báránykák nagy tömegéből a kisebb és nagyobb fiúk gondozására, nevelésére és tanítására szenteli magát. Ez a specializálódás első pillanatra talán papi apostolkodása korlátozásának látszik, de csak első pillanatra. Mert ha a kérdést tüzetesebben vizsgáljuk úgy, mint Kalazancius eredeti elgondolásában szerepelt, akkor azonnal látható, hogy amit a kalazanciusi pap „veszít” apostolkodásának köre vagy a rábízott lelkek száma tekintetében, mindez bőven megtérül specializált nevelő és apostoli eredményesség által.

    És Kalazancius mindennek tökéletesen tudatában van és pap-tanárait olyan intézmény szolgálatába állítja, amely a „legszükségesebb s talán a legelső a világ romlott áramlatainak leküzdésére;” olyan intézménynek a szolgálatába, amelyről maga írja, hogy „dignissimo, nobilissimo, meritissimo, mert a gyerekek jó nevelésétől függ az emberek egész tovább jó vagy rossz élete.”

    A Szent meggyőződése szerint a kalazanciusi pap-tanárnak fennkölt hivatása van, amely bizonyosan nem alacsonyabb rendű semmiféle apostoli hivatásnál sem: azon fáradozni, hogy „növendékei szentekké legyenek és az égben megdicsőüljenek.”

    Így tehát a pap-tanár papi szolgálata és szellemi apostolkodása Kalazancius szerint mintegy „compendium”-a, foglalata az összes többi papi tevékenységnek, nemcsak azért, mert segíti felebarátit szükség esetén mindabban, amiben másnak egyáltalán segítségére lehetnek, hanem mert a jó neveléssel alakítja és hangolj lelkületét.”

    Végül hozzásegít a „jó élethez, amitől viszont függ a jó halál, valamint a népek békéje és nyugalma, az államok és uralkodók jó kormányzása, a polgárok engedelmessége és hűsége, a hit terjedése, az eretnekek megtérése és különösen a fiatalok megóvása, akiket az eretnekek igyekeznek hamis tanaikkal megfertőzni mindjárt kid korukban, mintha így már a továbbiak felől biztosak lennének.”

    Mindezek után bizonyosan nélkülöz minden szilárd alapot az az állítás, hogy a kalazanciusi pap-tanár nevelő munkája kárára lenne a papságnak, vagy pedig, hogy csak nevelői hivatásának rovására lehetne pap is. Semmi sem állt távolabb Kalazancius elgondolásától, és semmi sincs nagyobb ellentétben magával a történelmi hiteles igazsággal. Amint már rámutattunk a piarista pap-tanár igenis pap, mégpedig olyan pap, aki szakemberré képezte magát valamiben. De ugyanakkor igen kiválóan dolgozó nevelő is. A két elemnek, vagyis a papságnak és a tanárságnak a piarista szerzetes személyében való úgy tekinthető és úgy tekintendő, mint a tökéletesedés és integráció tényezője, nem pedig mint a hátramenés és a desintegráció tényezője. Hiszen csak nyer a pap azáltal hogy szakemberré teszi magát apostoli munkájának olyan igen fontos kérdésében, mint a nevelés és tanítás. És nyer a nevelő is, mert természetfölötti módon kiegészíti és tökéletesíti, amit természetes síkon kezdett meg.

    De kell-e jobb bizonyíték a piarista eszmény életrevalósága mellett, mint Kalazancius ragyogó példája? Idézzük tehát megint az ő szavait, amelyek világosan hirdetik mélységes hitét abban, hogy a pietás szellemében végzett iskolai munka igenis apostoli munka a legjavából:

    „Ha ezt az iskolai munkát kizárólag csak szeretetből végzik, biztosítom, hogy érdemük nagyobb lesz Istennél, mintha imádkoznának. Mert igaz a következő mondás, mely nem emlékszem már kitől van, de mintha Szent Ágostontól volna: Qui orat, bene facit, sed qui juvat melius facit. És én, bár öreg vagyok már, gyakran megyek segíteni az iskolába.” /Ep. VIII. 240./.

    És hogyan lehetne említés nélkül hagyni az iskolai munka másik nagy hősének, Dragonetti Gáspárnak kedves alakját? A szent tűz erős lánggal dolgozott lelkében még akkor is, amikor már jóval elkerülte a száz esztendőt. És magával ragadta a fiatalokat is: accendit ardor proximos. Egy nagy, tüzes lélek varázsa és egy ízig-vérig kalazanciusi nevelő hamisítatlan szelleme árad a következő sorokból, amelyekben egyik rend- és kortársa nagy-nagy kegyelettel mondja el az örök fiatal Dragonetti esetét VIII. Orbán pápával: „Egy napon VIII. Orbán pápa útban a Szent Péter felé A Szent Pantaleon téren haladt keresztül és megpillantott egy tiszteletreméltó öreget, aki a templom kapujában ült. Megkérdezte kísérőjétől, Mellins bíborostól, aki Rómában helynöke is volt, hogy ki az az öreg ember, akit ekkora csapat gyerek vesz körül és akinek olyan hosszú szakálla van, mintha egy második Szent Pál, a remeték első alapítója volna. Dragonetti Gáspár atya, felelte a bíboros, aki a Szent Pantaleon iskolában tanít és aki már nagyon-nagyon öreg ugyan, de olyan kitűnő memóriával magyarázza a leckét, hogy ámulatba ejti hallgatóit. Mivel ő maga is igen jártas volt az ókori irodalomban, a pápa kiváncsiságból hallani akarta az öreget, amint valami Vergilius szöveget magyaráz. Tudatta tehát vele, hogy szeretné ha másnap reggel eljönne hozzá Montecavalloba, egy kis Vergilius.magyarázatra. Az aggastyán azt felelte, hogy el fog menni a kihallgatásra. És ha esetleg ő Szentsége még valami mást is kíván tőlem, mondja meg nyíltan. A pápa azt mondta, hogy nincs szükség semmi másra, csak Vergiliust hozz magaddal, nem akarok semmi más fáradságot okozni neked.

    Másnap reggel tehát a jóságos aggastyán vette botját és elment a pápai palotába, ahol hosszú ideig üldögélnie kellett különböző főpapok között, akik mindenféle ügyekről beszélgettek. Minthogy már sok idő telt el és semmi jelét nem látta, hogy a kihallgatás megkezdődött volna, így szólt az ügyeletes kamarásnak: „Uram, az idő már későre jár és én nem maradhatok tovább. Mert öreg ember vagyok, és az ebéd ideje is elmúlott már. A pápának pedig mondja meg, hogy majd eljövök máskor megint, ha kívánja. De azt kérem, hogy ne várakoztasson sokáig és ne kelljen az időmet vesztegetni, mert tanítványaim kárát látnák.” És miután elköszönt, minden további szó nélkül hazament. Mikor pedig mindezt jelentették a pápának, az igen jót nevetett és így szólt: „Szegény öreg! Igaza van és méltán panaszkodik.” Megparancsolta tehát, hogy értesítsék az aggastyánt, hogy másnap ebéd után meghallgatja, mihelyt megérkezik. Mikor Dragonettitől megkérdezték, hogy akarja-e, hogy kocsi jöjjön érte, azt felelte, hogy ő szép lassan gyalog is elmegy, elég ha valaki kísérőt adnak melléje.

    Másnap tehát a pápához ment, és tüstént az ő színe elé bocsátották. A lábcsók után a pápa leültette őt. Táskájából előhúzta Vergiliust, s miután keresztet vetett, pontosan úgy tett, mintha az iskolában lett volna. jól figyeljetek! – mondta. Ugyanis nemcsak a pápa volt ott, hanem titkos kamarásai is. És megkérdezte a pápától, hogy melyik könyv magyarázatát kívánja hallani. Ő azt felelte, hogy amelyik neki tetszik. Ott nyitja ki, ahol véletlenül kinyílik, és ezt kezdi olvasni olyan harsány hangon és a szükségnek megfelelően olyan kedvesen váltogatva hangjának színezetét, hogy a pápa és a jelenlevők csak álmélkodtak. A szöveghez aztán olyan ékes magyarázatot fűzött, mintha hosszú időn keresztül készült volna rá. Majd pedig a pápa dicséretére egy epigrammát rögtönzött, amelyet a pápa le is íratott. A pápa bizalmas munkatársai pedig kétszer is hangos csodálkozásban törtek ki, ő maga pedig megkérdezte az öreg Dragonettit, hogy van-e valami kívánsága. Mire ő csak apostoli áldást kért, semmi egyebet. Végül búcsúzóul a pápa lelkére kötötte, hogy vigyázzon egészségére és öreg évet ne fárassza nehéz iskolai munkával. Mire az így felelt: „Amíg csak élek, az iskolai munkát nem fogom abbahagyni, mert azt fogadtam valamikor régen a Boldogságos Szűznek, aki nekem erőt ad, hogy segítségére leszek a szegény gyermekeknek és őket először az égbe vezető úton, azután meg a tudományokra fogom tanítani.”