Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Endreffy Zoltán:

    A tudomány fejlődésének etikai problémái

    A legutóbbi időkig úgy látszott, hogy jó irányban halad az emberiség. Legalábbis a civilizált része, a Nyugat. Az amerikai F. Fukuyama-val együtt sokan gondolták, hogy 1989-ben az ún. szocialista világrendszer bukásával végérvényesen győzött a Nyugat-Európában kialakult társadalmi rend. És hogy mindössze abból fog állni a történelem hátra levő része, hogy végre a többi ország is átveszi és alkalmazza a nyugati modernizáció eszméit és intézményeit, a francia forradalom elveivel, a modern jogállammal, a kapitalizmussal, a tudománnyal és a technikával együtt.

    2001. szeptember 11. óta viszont egyre többen úgy látják, hogy nem általános jólét, biztonság és béke felé halad, hanem katasztrófák felé rohan az emberiség. Mert az erőforrásokat vészes gyorsasággal feléljük, rengeteg szennyeződést bocsátunk ki, és ezért fennáll annak a veszélye, hogy megsemmisülhetnek az életünket biztosító ökoszisztémák. A gazdag és a szegény országok közti égbekiáltó különbségek miatt pedig olyan háborús és terrorcselekményekre kerülhet sor, amilyenekre nem volt még példa az eddigi történelemben, illetve amilyenekből éppen 2001. szeptember 11-én kaphatott ízelítőt a világ.

    Ha feltesszük a kérdést, hogy felelősek-e, és mennyiben felelősek e bajokért a tudományok, akkor el is érkezünk a tudomány fejlődésének etikai problémáihoz. Nagy általánosságban azt válaszolhatjuk e kérdésre, hogy a tudomány jelentős mértékben hozzájárult a mai világproblémák kialakulásához. Mert nem léteznének e problémák, ha nem lett volna ipari forradalom, ha nem jönnek létre a modern fegyverrendszerek, ha nem következik be a népességrobbanás, ha nincs jólét és bőség a nyugati világban – márpedig mindezek az eredményei annak is, hogy az élet minden területén alkalmazzák a modem tudományokat.

    De vajon magával a tudománnyal van-e baj vagy csak azzal, ahogyan alkalmazzák?

    Jó néhány tudományfilozófus szerint maga a tudomány is felelős a bajokért. A tudomány kritikusai szerint a mai bajok gyökerét Baconben, Descartes-ban, Galileiben és egyáltalán a modern tudományban kell keresni. „Az újkori (Galilei-féle) fizika kiindulópontjánál fogva gyilkos, végeredményben öngyilkos” írja például A. M. Klaus Müller német fizikus és tudományfilozófus. Az ugyancsak fizikus Fritjof Capra szerint „most már világossá vált, hogy mélységesen természetellenes, ökológiaellenes magatartásmódokhoz vezetett a tudományos módszernek és a racionális, analitikus gondolkodásnak az eltúlzása”. Carolyn Merchant feminista filozófusnő szerint pedig „felül kell vizsgálnunk annak a világnézetnek és tudománynak a kimunkálását, amely oly módon hagyta jóvá a természet feletti és a nők feletti uralmat, hogy nem eleven organizmusnak, hanem valami dolognak tekintette a valóságot”.

    Vannak-e és ha igen, melyek a tudományos módszernek azok a sajátosságai, amelyek következtében építés helyett inkább rombolnak a tudományok által szolgáltatott ismeretek?

    Az újkori tudományos forradalom egyik nagy újítása abban állt, hogy kiűzték a teleológiát, a célszerűséget a természetből, és kezdték olyan létezők halmazának tekinteni, amelyeknek nincsenek saját céljaik, kívánságaik, hanem csupán egyszerűbb vagy bonyolultabb gépezetek. Olyan gépezetek, amelyeket bízvást dolgoztathat az ember a saját céljai érdekében, mert nekik maguknak amúgy sincsenek céljaik, érdekeik, kívánságaik, nekik közömbös az, hogy mi történik velük, hogy az ember javára, kárára vagy az ember szempontjából közömbös módon működnek-e vagy mozognak.

    A természetben érvényesülő teleológia, célszerűség tagadásával a XVI. és XVII. század újítói elvetették a régi, az arisztotelészi fizikát. A régi fizika szerint négy ok érvényesül a természetben: anyagi ok, formai ok, hatóok és célok (causa materialis, causa formalis, causa efficiens, causa finalis). Arisztotelész a ház példáján úgy szemlélteti ezeket, hogy egy ház létesülésének feltétele az anyaga (kő vagy fa); a formája (hogy ezeket az anyagokat házként és nem toronyként vagy erődítményként rendezik el); továbbá egy építőnek, egy kőművesnek az ereje és az ügyessége (amely nélkül az anyagok nem ölthetnek megfelelő formát) és végül valakinek a célja vagy kívánsága, hogy legyen hol laknia.

    Megkülönböztet ezen kívül a régi fizika természetes és mesterséges mozgásokat. Például a kőnek természetes mozgása az, hogy leesik, és mesterséges mozgása az, hogy felszáll (ha feldobják), míg a füstnek az a természetes mozgása, hogy felemelkedik, viszont erőszakos vagy mesterséges mozgása az, ha fújtatóval kényszerítik, és ezért lefelé halad. Továbbá a különböző lények arra törekszenek, hogy elfoglalják természetes helyüket, illetve eljussanak a saját beteljesültségük, tökéletességük vagy célba érkezettségük (entelekheia) állapotába: például a makkból kifejlett tölgyfa, vagy a kisgyermekből felnőtt ember legyen.

    Ezzel szemben Descartes, Bacon, Spinoza, Hobbes (és Leibniz kivételével minden más újkori filozófus) azt tanította, hogy voltaképpen csak ható vagy létesítő okok vannak a természetben. Ha pedig nincsenek céljaik, törekvéseik a létezőknek, akkor közömbös nekik, hogy mi történik velük, ahogy ezt ki is mondja Newton fizikájának első axiómája, a tehetetlenség elve, amely szerint minden test megtartja nyugalmi állapotát vagy egyenes vonalú egyenletes mozgását, amíg külső erő nem hat rá. Descartes szerint pedig az állatok – gépek. Ezért az ember bízvást bánhat úgy az élő és az élettelen természet lényeivel, ahogyan a saját érdekei és szükségletei kívánják.

    Hogy miért vezetett az újkori gondolkodás és a tudomány oly végzetes fejleményekhez, annak megértésében segítségünkre lehet az a különbségtétel, amelyet Max Scheler vezetett be a gondolkodás különböző fajtáinak jellemzésére. Scheler megkülönböztet uralmi tudást (Herr-schaftswissen), kulturális tudást (Bildungswissen) és vallási tudást (Erlösungswissen). Az uralmi tudást olyan ismeretek alkotják, amelyek lehetővé teszik a szükségleteink kielégítésére szolgáló alkalmas eszközök elkészítését és felhasználását. Így például az uralmi tudáshoz tartoznak egy szekér, egy csónak vagy egy repülőgép elkészítéséhez és felhasználásához szükséges ismeretek, amelyeknek a birtokában az ember ki tudja elégíteni azt az igényét, hogy helyváltoztató mozgást végezzen. A kulturális tudást olyan ismeretek alkotják, hogy mi a szép, mi a jó és mi az igaz; hogy miért szebb, mondjuk, egy Beethoven-szimfónia, mint egy Beatles-szám, vagy miért értékesebb magatartás kiállni igazság mellett, mint a kutyákkal ugatni és a farkasokkal ordítani. A vallási tudást pedig az élet nagy, végső kérdéseire adott válaszok alkotják. A válaszok olyan kérdésekre, hogy van-e Isten; hogy van-e az embernek lelke, és hogy mi történik az emberrel a halál után.

    Mármost Schelernek alighanem igaza van, amikor azt mondja, hogy az újkorban úgyszólván egyeduralkodóvá vált a hatalmi tudás, leértékelődött és háttérbe szorult viszont mind a kulturális tudás, mind a vallási tudás. Ennek következtében tud ugyan az ember űrhajót küldeni a Holdba, vagy egy budapesti spekuláns nyomon követheti a New York-i, a londoni és a frankfurti tőzsde eseményeit, és azonnal reagálhat is rájuk, vagy klónozással egy macskabarát elkészíttetheti kedvenc állatkájának pontos hasonmását: általában a legkülönfélébb célokat elérhetjük alkalmas eszközeinkkel. Az ún. fejlett és gazdag országokban viszont népbetegséggé kezd válni a depresszió, ijesztően növekszik a válások, az öngyilkosságok, a szenvedélybetegek száma: mintha a célok elérése nem tenne boldoggá bennünket, mert a kulturális és a vallási tudás atrófiája, elcsökevényesedése miatt egyre kevésbé tudjuk, hogy milyen célokat érdemes, és milyen célokat nem érdemes kitűzni.

    C. F. von Weizsäcker német fizikus, filozófus és teológus „hatalom formájú gondolkodásnak” (machtförmiges Denken) nevezi az újkorban uralkodóvá vált gondolkodásmódot. Ezt a gondolkodást nem az érdekli, hogy miben áll egy-egy dolog lényege vagy természete, és hogy a fenti négy ok segítségével választ adjon egy-egy mozgás miértjének kérdésére. Az újkori tudomány ehelyett, lehetőleg matematikai képletekben, pontosan leírja a legkülönbözőbb mozgásokat, s e leírások birtokában azután az ember a saját céljai szolgálatába tudja állítani a természeti erőket. Oly célok szolgálatába (anyagi jólét, biztonság, hatalom, élvezetszerzés stb.), amelyekről a klasszikus filozófia Platón és Arisztotelész óta egyértelműen azt tanította, hogy azok csak talmi javak, és amelyek nem is teszik boldoggá a mai embereket, amint azt a deviáns viselkedés különböző fajtáira (alkoholfogyasztás, kábítószer-élvezet, öngyilkosság stb.) vonatkozó szomorú számadatok mutatják is.

    Legjobban talán a modern biológiában figyelhető meg a tudomány eldologiasító szemlélete. Az anatómia az orvostudománynak és ezzel az élet megtartásának a szolgálatában áll. Ismereteit azonban holt tetemekből, vizsgálódás céljából megölt élőlényekből szerzi. Minél pontosabban vizsgál a tudomány valami élőt, annál biztosabban lesz az utólag – vagy már előzőleg is – halott. Éppen ezt a szemléletmódot tette meg F. Bacon – a tudomány és technika által történő emberi haladás egyik kezdeményezője – a XVII. században, az újkori tudományos forradalom kezdetén az egész tudomány módszertani programjává. Bacon azt javasolta, hogy tegyük engedelmes szolgánkká a természetet. Hajszoljuk útjain a természetet kutyákkal, és feszítsük kínpadra, amíg ki nem adja a titkait.

    Hogy milyen súlyos etikai problémákat vet fel maga a tudományos kutatás és még inkább a tudomány technikai, gazdasági és politikai alkalmazása, ez drámai módon tudatosult a II. világháború végén, az atombomba ledobásakor. A tudományos közösség Hiroshimának és Nagasakinak atombombával való elpusztításakor döbbent rá arra, hogy mit is jelenthet a tudomány eredményeinek hadi célokra való alkalmazása. Még azok a tudósok is, akik tudatosan dolgoztak az atomfegyver kifejlesztésén, mert attól tartottak, hogy a náci Németország megelőzheti őket: még ők is elborzadtak attól, ami történt. „Az ördög munkáját végeztük”, mondta Robert J. Oppenheimer, „az atombomba atyja”. S a történtekből a következő tanulságot szűrte le: „Most már vissza kell térnünk az értelmes munkához, vagyis most már kizárólag az alapkutatásoknak kell szentelnünk magunkat.”

    Bármennyire érthető és tiszteletre méltó is ez az álláspont, mégsem lehet válasz a tulajdonképpeni problémára. Albert Einstein legnagyobb felfedezései ugyanis olyannyira az alapkutatások területén születtek, hogy elképzelni is alig lehet az ő munkáinál kevésbé praktikus, kevésbé az alkalmazásokat szem előtt tartó vizsgálódásokat. Ámde mégis az ő munkáinak volt köszönhető a fizikának az a robbanásszerű fejlődése, amely végül is az atombombához vezetett.

    Ha egy tudós valóban szembe kíván nézni a tudománnyal mint etikai problémával, akkor nem érheti be azzal, hogy csak alapkutatásokkal foglalkozik. Alighanem egyet kell értenünk Hubert Markllal, a Német Kutatóközösség (Deutsche Forschungsgemeinschaft) elnökével, aki problémánkkal kapcsolatban így nyilatkozott: „Akkor járunk el helyesen, ha a tudósjelöltet nem csupán az ismeretszerzés jó szakemberévé képezzük ki, hanem ezzel párhuzamosan úgy is neveljük, hogy szem előtt tartsa a következőket: érezzen felelősséget a tudomány alkalmazási lehetőségeiért is, és cselekedjék mindig e felelősségnek megfelelően.” Ehhez hozzá kell még tennünk, hogy a tudósnak tisztában kell lennie azzal, hogy milyen óriási hatása van a tudományra azoknak a tényezőknek, amelyek kívülről irányítják a tudományos munkát. A tudósoknak fel kell ébredniük abból a szép álomból, hogy a tudomány fő hajtóereje a belső hajtóerő.

    De voltaképpen milyen tényezők befolyásolják a tudományok fejlődését? A tudomány egyik hajtóereje valóban belső: ez a tudósok kíváncsisága, a tudósnak az a kimondhatatlan gyönyörűsége, amelyet a felfedezés szerez neki és a tudósoknak az a közlésvágya, hogy eredményeikről beszámoljanak egymásnak. A kutatók hajlamosak arra, hogy a tudománynak csak ezt a belső hajtóerejét lássák, azt dicsőítsék, önmagukat pedig szabadnak és függetlennek képzeljék, és közben alábecsülik a második hajtóerőnek, a külső hajtóerőnek a rendkívüli befolyását.

    De melyik „szabad” tudós kutatna szabadon, ha nem fizetnék meg a kutatását? És ki gondoskodik arról, hogy tudósok milliói jól keressenek? A „szabad” kutatók többségénél az állam fizet a kutatásokért és az egyetemi tanításért, biztosítja számukra a kutatás szabadságát. Miért teszi ezt az állam? Semmiképpen sem a tudósoknak a kimondhatatlan gyönyörűségért, hanem azért, mert elvárja, hogy mindnyájunknak használjon a tudomány és az egyetemi oktatás. Az államnak és a gazdaságnak szüksége van oktatásra, képzésre és kutatásra. Az intézetek és alkalmazottak sokaságából álló tudományos üzem gazdasági alapja az a várakozás, hogy a tudománynak gazdaságilag mérhető hatásai vannak. Csak így magyarázható a tudomány robbanásszerű fejlődése, a tudományos publikációk számának elképesztően gyors növekedése.

    A tudomány gazdasági felhasználását a tudományos közösség vagy előkelő tartózkodással egyszerűen tudomásul veszi, vagy önmaga fontosságát kiemeli. Ami a felelős gondolkodású kutatókat egyre jobban nyomasztja, az az, hogy a tudományos ismereteket fölöttébb gyakran használják olyan üzleti vagy katonai célokra, amelyek nem állhatnak meg a morális ész ítélőszéke előtt.

    Konkrétan mit tehet egy tudós, ha felelősséget érez a tudománya alkalmazási lehetőségeiért? Az idejének és energiájának jelentékeny részét annak kell szentelnie, hogy feltárja a tudománya lehetséges társadalmi és ökológiai hatásait. A hatások szintén részei a valóságnak, amelyet a kutató vizsgál. A penicillin valósága a gyógyászati hatásaiból áll. Ha egyszer hatástalanná válna a penicillin, mondjuk, mert penicillinrezisztenssé válna az összes baktérium, akkor nagyon gyorsan eltűnne ez az antibiotikum a gyógyszertárak polcairól.

    És a valósághoz hozzátartoznak a negatív hatások is. A technikáknak túlságosan is jól ismert részei az olyan hatások, mint a környezeti ártalmak, egészségi kockázatok és a társadalmi feszültségek és békétlenségek. Ha nem léteznének e negatív mellékhatások, akkor világszerte egészen másképp gondolkodnának ma a tudományról és a technikáról. A valóság teljesebb megismerése kedvéért foglalkoznia kell a tudománynak saját maga olykor nagyon szerteágazó hatásaival is, az ún. „hatásfákkal” vagy gráfokkal, amelyek ma még többnyire fehér foltok a kutatások térképén.

    E fehér foltok kutatására azonban, sajnos, ma még nagyon kevéssé ösztönzik a kutatókat a szokásos kutatási körülmények, pályázati kiírások és a tudományos karrierépítés paraméterei. Ez azért sajnálatos, mert izgalmas új kutatási területeknek ígérkezik a – tágan értelmezett – hatások vizsgálata. A fizikában például a maghasadás ma kevésbé érdekes és kevésbé ígéretes, mint a reaktorok biztonságának, az energiaellátás komplex kérdéseinek vagy a kockázatokról való kommunikációnak a kutatása. Hasonlóan a kultúrnövények molekuláris tápanyagfelvétele ma tudományos szempontból kevésbé érdekes, mint az eutrofizálódás kutatása, az élő fajok sokféleségének és a trágyázás kapcsolatának vizsgálata vagy annak tudományos feltárása, hogy hogyan lehet emberek számára élettani és kulináris szempontból is megfelelő vegetáriánus étrendet biztosítani.

    Általában véve elmondhatjuk, hogy az alkalmazásokhoz közeli problémák komplex vizsgálata napjainkban legalább annyira érdekes területe a tudományos kutatásnak, mint a klasszikus alapkutatások. Az alapkutatások dicsőítése a II. világháború utáni években kezdődött, és nem is minden alap nélkül, mert ez szimbolizálta a tudomány állami pórázon-tartásának elutasítását. Ez történt Hitler és Sztálin alatt vagy az Egyesült Államokban, ahol jórészt a haditechnika szolgálatába állították a tudományt. Napjainkban viszont nem létezik már az alapkutatások dicsőítésének ez a politikai indoka. A mai világproblémák és azokon belül a tudományok által kiváltott problémák megoldásához szükség van magára a tudományra is. Ezért nem zárkózhat el a tudomány olyan kérdések vizsgálata elől, mint ökológiai válság, élőfajok kipusztítása vagy a sokféleségük megőrzése, népességrobbanás, klímaváltozás, helyi ökológiai problémák ezreinek a vizsgálata. Mivel e problémák nem tisztán tudományos természetűek, okaik pedig majdnem mindig gazdaságiak és politikaiak, ezért e problémák megoldásához a tudósok elkötelezett politikai-közéleti cselekvésére is szükség van. Ennek különböző formái képzelhetők el:

    • a saját szakterületével kapcsolatban felmerülő problémák népszerű, közérthető formában való bemutatása az illetékes tudósok által;
    • közreműködés olyan tudományos egyesületekben, amelyek a felelősségvállalást tűzték zászlajukra: ilyen egyesület Németországban például a Német Tudósok Egyesülete (Vereinigung Deutscher Wissenschaftler) vagy a nemzetközi Pug-Wash mozgalom, amelyet 1995-ben Nobel békedíjjal tüntettek ki;
    • politikai szerepvállalás egy-egy tudomány hatásainak vizsgálata érdekében és közreműködés ilyen jellegű vizsgálódásokban;
    • aktív bekapcsolódás a politikába kezdeményezéseken, egyesületeken, pártokon keresztül

    Az ilyen közéleti elkötelezettségek persze nem mehetnek az olyan tudományos erények rovására, mint a gondolkodás függetlensége, az intellektuális becsületesség vagy az állítások ellenőrizhetősége.

    A nyugati országokban radikális csoportok újabban sokszor tiltakoznak a tudományok bizonyos alkalmazásai és szerintük immorális tevékenysége ellen.

    Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában a múlt század nyolcvanas éveiben békemozgalmak aktivistái többször behatoltak rakétakilövő támaszpontokra, és tettek kárt – inkább csak jelképesen persze – rakétákban és kilövő berendezésekben. Erőszakmentes akcióikért kiszabtak ugyan rájuk hosszabb-rövidebb börtönbüntetést, tiltakozásuk hatására viszont az érintett országok több esetben valóban módosították hadászati programjaikat.

    Még látványosabb és még több akciót szerveztek zöldek és alternatívok az utóbbi két-három évtizedben atomerőművek leállításáért és az atomenergia békés felhasználásért például Németországban, Ausztriában és Svédországban.

    Ezekkel az akciókkal a szervezőik nem bizonyos tudományok, mondjuk, az atomfizika, a rakétatudomány vagy a ballisztika ellen kívántak tiltakozni, hanem csak azoknak a szerintük megengedhetetlen alkalmazásai ellen. Radikális állatvédők viszont néhány éve kétségbe vonják már maguknak az állatkísérleteknek a megengedhetőségét, és erőszakos akciókkal meg akarják akadályozni, mert azt tartják, hogy semmi sem indokolhatja azokat. Az Animal Liberation Front, az Earth Liberation Front és az Animal Militia aktivistái egyetemi laboratóriumokat, éttermeket vernek szét, állatkísérleteket végző orvosok, tudósok családtagjait bántalmazzák vagy fenyegetik meg életveszélyesen, és akcióikkal 1996 óta 100 millió dolláros kárt okoztak. Egyik vezetőjük nemrég úgy nyilatkozott, hogy 5-10 tudós meggyilkolása árán kétmillió, tízmillió nem emberi életet lehetne megmenteni. E radikális állatvédők szerint még emberi betegség sem indokolhatja új hatóanyagok állatokon való kipróbálását, mert minden állatkínzó kísérlet kiváltható komputerszimulációval, sejttenyészetek vizsgálatával vagy más eszközökkel. A radikális állatvédők egyenlőségjelet tesznek az ember és minden állat közé, emiatt elutasítják kutyák használatát még vakvezetésre és katasztrófamentésre is.

    Nem beszéltem olyan „divatos” bioetikai kérdésekről, mint hogy szabad-e embert klónozni vagy szabad-e terápiás célú kísérleteket végezni őssejtekkel. Ehelyett inkább általános szempontból közelítettem meg a tudományok etikai problémáit. Az ökológiai világválság, az északi és déli félteke ellentéte, a világméretű terrorizmus és sok más jelenség arra utal, hogy valamilyen korszakhatáron élünk. Nem tudjuk, hogy lesz-e egyáltalán új korszak, és milyen lesz az, ha nem pusztul ki az emberiség. Ha lesz új korszak és új társadalmi berendezkedés, akkor az úgy születik majd meg, hogy megváltoznak emberek százmillióinak a kívánságai és az életkörülményei. Mert lényegesen drágább lesz a fűtőolaj, a benzin, a repülés, a hús, a műanyagok, az alumínium és még sok más egyéb, viszont jóval olcsóbb lesz az információ, a kultúra és sok szolgáltatás. Mert termékeket azzal fognak dicsérni az előállítói, hogy azok tartósak, megjavíthatók és egészen vagy részben újrahasznosíthatók. Mert megváltozik az első világ és a harmadik világ viszonya. Mert a jelenleginél sokkal jobban működik majd mind a távolsági, mind a helyi tömegközlekedés. Mert az állam támogatja majd az önellátást és a saját szükségletre végzett munkákat, s mert rugalmasabbá teszik majd a pénzért végzett munkákat. Mert megfordítják majd a vidéki régiók ökológiai, szociális és kulturális szempontból való elsivárosodásának folyamatát. Mert új életstílusok szellemében alakítják majd át az oktatási rendszereket; és mert a mindennapi élet magától értődő részeivé válnak majd az új kommunikációs technológiák.

    Ezeknek a változásoknak a hatására emberek százmilliói fogják majd megváltoztatni az életmódjukat, az igényeiket és az értékeiket. Meg fog változni a tudományok művelésének és felhasználásának a módja is. És ezekből a változásokból remélhetőleg egy új, a mienknél szebb, békésebb és igazságosabb civilizáció születik majd.