Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Pléh Csaba:

    A transzparencia: a gondolkodás köznapjaitól a kognitív tudományig

    Tartalom


    „Transzparencián” ebben a dolgozatban egyszerűen azt értem, hogy az emberi gondolkodás számára kézenfekvőnek tűnő megfelelés van egy megismerő rendszer modelljében felvett elemek és/vagy viszonyok és az általa lefedett rendszer elemei és/vagy viszonyai között.[1] A reprezentáció, hogy a mai kognitív elméletalkotók egyik kedvelt kifejezését elegyítsem egy klasszikus terminussal, a reprezentált rendszerre nézve izomorf. A dolgozat második felében visszatérek majd rá, hogy milyen gondok vannak e látszólag egyszerű megfogalmazással, mely Smolensky és Clark írásaira megy vissza[2], és korántsem triviális: elkötelezettséget foglal magába ugyanis arról, hogy mik is az elemek, s „kinek számára” érvényes az áttetszőség, egyáltalán van-e ilyen feltételezett valaki. Először azonban arra mutatnék rá, hogy maga a transzparens viszony feltételezéséhez nem kellett várnunk a kifinomult kognitív modellek megjelenésére.

    Transzparencia a köznapi gondolkodásban

    Az emberi, ha úgy tetszik hétköznapi gondolkodásra igencsak jellemző valamiféle transzparencia iránti igény: igény arra, hogy maga a gondolatok rendje megfeleljen a dolgok rendjének. Ha szabad kicsit szabadon értelmezni a Foucault bevezette fogalmakat[3], olyan elképzelés ez, amelyben a reprezentációk és a dolgok között valamiféle megfelelés tételeződik.

    Ez a köznapi áttetszőség többféle dolgot jelent, s valójában rajta keresztül megragadható az is, hogy hogyan befolyásolja a tudományos gondolkodás fejlődését egy adott területen a transzparens köznapi modellek sokszor rejtett megléte, s a gőggel teli igény azok meghaladására. Lényegében három jellegzetes mozzanat van. Az első kettő a hasonlósággal, s ennek megfelelően az észlelés-elvonatkoztatás kontinuummal, míg a harmadik az emberi cselekvés jellegzetes modelljeivel kapcsolatos.

    Az ikonikus reprezentáció igénye

    Gondoljunk csak azokra a klasszikus percepcióelméletekre, ahol képek válnak le a tárgyakról, vagy Gulliver egyik világának szemiotikájára, ahol a tárgyak másai funkcionálnak jelekként. De mi alapján is talál reprezentációs viszonyokat a sok aktív észlelési modellben még ma is ott bujkáló rejtett megfigyelő? Valamiféle feltételezett természetes hasonlóság alapján. Ez a hasonlóság igény munkál az alaklélektanos gondolkodásban, csak ott a hasonlóság három mezőt is érint: a külvilágot, az élményt s az agykérgi leképzést. Ma már persze tudjuk, például a kognitív tudomány, a filozófia és a pszichológia kép vitái alapján is, hogy a hasonlóság korántsem triviális kérdés. Mint Nyíri megfogalmazza a viták filozófiai összegzéseként[4], a gondolati megjelenítésben szereplő kép teoretikus konstrukció. Más szimbólumoknál még inkább felmerül a Gombrich exponálta kérdés[5]: mennyire kell áttetsző viszony legyen a hasonlósághoz, s mekkora konvencionalizáltság van az ikonikus leképezésekben is?

    A naiv hasonlóság a transzparencia határesete: itt az áttetszőség nem a reprezentációs rendszer s a reprezentált rendszer, hanem a két rendszer elemei között lenne érvényes. A „tudományos” elméletekre való áttérés egyik mozzanata az, hogy elveszítjük ezt a felhőtlen hitet az áttetszőségben. Gondoljunk csak a „természetes geometria” vitáira a korai modern percepció elméletekben és az „önkényes” felfogás győzelmére. A diadalmas 19. századi tudományban Helmholtz kérdőjelezte meg ezt a lokális transzparenciát.[6] Számára a perceptuális reprezentációk jelek, s mint jelek a transzparenciát illetően önkényesek, és befolyásolja őket a tanulás:

    „Érzékleteink, ami minőségüket illeti, csak jelek, melyek sajátos jellege egyedül saját magunk felépítésétől függ. Nem szabad azonban puszta látszatként elvetnünk őket, mivel éppen valaminek a jelei.”[7]

    A teljesség kedvéért érdemes megemlíteni, hogy ez Helmholtznál valójában csak arra vonatkozik, amit ma az észlelés kései összetevőinek nevezünk. A transzparencia a korai összetevőkben ettől még meglehet, mint azt Hatfield részletesen bemutatja Helmholtz elméleteit térbeli mozzanatokra alkalmazva.[8] Ilyen transzparens mozzanatot képviselnek mai felfogásunkban a retinotópiás leképezések a látórendszer egészében.

    A transzparens mozzanatról az analitikusra való áttérés, az ikonok felváltása „hieroglifákkal” nem könnyű lépés a gondolkodás számára. Szeretnénk megtartani a naiv tudat egységes, a vélt hasonlóságon alapuló rendjét. Emlékezzünk csak arra, milyen haragot váltott ki Vlagyimir Iljicsből Helmholtz „hieroglifaelmélete”[9], s bírálatában mennyire benne volt rejtve a naiv ikonicitás és transzparencia iránti igény. „Lenin egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy egy realisztikus és monisztikus elméletben nincs szükség az egyszerű és leegyszerűsített hasonlósági gondolatra ahhoz, hogy lehorgonyozzuk az észlelést”.[10]

    Érdemes megemlíteni ugyanakkor, mert jól mutatja a kutatási logika és az elméleti tartalom lehetséges eltérését, hogy a percepció jelelméletét kidolgozó, a transzparenciát elvető Helmholtz mint tudós nagyon is hasonlósági gondolkodású volt. Helmholtz képalkotását s alkotómódszerét alapvetően meghatározta az analogikus gondolkodás. Képalkotásában jellegzetes példa erre a hallás helyelmélete, ahol az alaphártya húrjai zongoraszerűen rezonálnak a hangokra, így képezik le a hangmagasságot. Alkotómódszerére pedig az alkotó opportunizmus, a különböző területek közötti áthallások keresése a jellemző. A hangok fizikája, matematikája, élettana és lélektana között keresi például a kapcsolatot, s a fizikai modellt kiterjesztve jönnek létre kreatív megoldásai. E tekintetben a területek közti áthallást a határok jelentőségét hirdető kreativitáskoncepciók egyik kedvenc példája.[11]

    A lokális hasonlóságon alapuló transzparens gondolkodás mint köznapi irányító tényező, hogy egy másik példát vegyek, igaz a személyiség testi alapjaira is. A klasszikus fiziognómia magyarázataiban kétszeresen is a hasonlóságra alapoz. Aki olyan, mint a ló, az olyan, mint a ló. Másrészt felteszi, hogy bizonyos testi jegyek és személyiségvonások között is hasonlóság van, afféle fiziognómiás összhang, ami már a szimbolikus mozzanat.

    A személyiséglélektan azóta eltelt évszázadai, már ami az egyéni különbségek biológiai megalapozását illeti, fokozatos távolodást hoztak a lokális hasonlóság elvétől. Ebben az értelemben fontos, ha akarjuk tudományos fordulat volt a frenológia. Nemcsak azért, mert a viselkedési eltéréseket az aggyal magyarázza, hanem azért is, mert e lépés következtében magyarázatai önkényesekké válnak. Nem átláthatóak a hétköznapi gondolkodás számára, hiszen bizonyos agyrészek fejlettsége és például a lopási hajlam között nehéz hasonlóságot látni.[12]

    Ugyanakkor a metaforikus hasonlóságkeresés mint igény később is sokszor megjelenik. A tipológiákban például kezdetben a mintázati hasonlóság irányítja a tulajdonságok keresését, azután megjelennek azok az elméletek, mint például Kretschmer tipológiája[13], amelyeknek már csak kiindulópontja a testalkat és a személyiségvonások közötti fiziognómiás összhang. A piknikus alkatra a kedély, a hangulat központi szerepe, míg az aszténiásokra a világtól eltávolodó gondolkodásmód jellemző. A magyarázat azonban már nem transzparens: a feltételezett hormonális folyamatoknak már nincs áttetsző közük a személyiséghez. Az utóbbi évtizedek személyiségtipológiájában azután még tovább megy ez a távolodás a magyarázatokban: nehéz hasonlóságot látni például az extroverzió és az agytörzsi izgalmi rendszerek között.

    A transzparencia elvontabb, következő lépése az, amikor az áttetszőség szimbolikus kapcsolatok rekonstrukciójával teremthető meg. Ennek jellegzetes esete a pszichoanalitikus irányultsága, a projektív eljárások világa, vagy egyáltalán maga a pszichoanalitikus értelmező munkája. A beavatott számára a pszichológiában például egy foltértelmezési próbában a barna ütközés (fennakadás, válaszelmaradás, metakommentár egy barna foltnál) úgy értelmeződik, mint valamilyen anális komplexum megjelenési formája.

    Sokszor nevetünk az ilyen értelmezéseken, sőt, a technikailag kifinomult pszichológiai méréselmélet számos ilyen mozzanatot leleplez mint érvénytelen általánosítást. Az érvelések elmélete szempontjából azonban az az érdekes, hogy az efféle értelmezés nem induktív általánosításokon alapszik. Ehelyett az értelmező és a „tünetet” produkáló közös kulturális értelmezőrendszerén, az erőfeszítéssel, de mégis megteremthető transzparencián. Az elegánsnak az önkényest, a nem áttetsző összefüggést tartó tudós számára az ilyen szimbólumértelmezés leleplezendő naivitás. Valamilyen értelemben azonban önmagában megállóan igaz ez a szimbolizáció. Hiszen a klinikus valójában azt a laza asszociatív áramlást rekonstruálja, melyben a kliens fejében éppenséggel transzparens viszonyok érvényesülnek. Az értelmező szaktudására nem azért van szükség, hogy a szimbólumok mintegy kiemelkedjenek, hanem ahhoz, hogy megadja azt a fejlődési és konfliktusmodellt, melyhez a szimbólum illeszthető, például az anális fejlődési szakasz fogalmát.

    Szimbolika

    A transzparencia elvontabb, következő lépése az, amikor az áttetszőség szimbolikus kapcsolatok rekonstrukciójával teremthető meg. Ennek jellegzetes esete a pszichoanalitikus irányultsága, a projektív eljárások világa, vagy egyáltalán maga a pszichoanalitikus értelmező munkája. A beavatott számára a pszichológiában például egy foltértelmezési próbában a barna ütközés (fennakadás, válaszelmaradás, metakommentár egy barna foltnál) úgy értelmeződik, mint valamilyen anális komplexum megjelenési formája.

    Sokszor nevetünk az ilyen értelmezéseken, sőt, a technikailag kifinomult pszichológiai méréselmélet számos ilyen mozzanatot leleplez mint érvénytelen általánosítást. Az érvelések elmélete szempontjából azonban az az érdekes, hogy az efféle értelmezés nem induktív általánosításokon alapszik. Ehelyett az értelmező és a „tünetet” produkáló közös kulturális értelmezőrendszerén, az erőfeszítéssel, de mégis megteremthető transzparencián. Az elegánsnak az önkényest, a nem áttetsző összefüggést tartó tudós számára az ilyen szimbólumértelmezés leleplezendő naivitás. Valamilyen értelemben azonban önmagában megállóan igaz ez a szimbolizáció. Hiszen a klinikus valójában azt a laza asszociatív áramlást rekonstruálja, melyben a kliens fejében éppenséggel transzparens viszonyok érvényesülnek. Az értelmező szaktudására nem azért van szükség, hogy a szimbólumok mintegy kiemelkedjenek, hanem ahhoz, hogy megadja azt a fejlődési és konfliktusmodellt, melyhez a szimbólum illeszthető, például az anális fejlődési szakasz fogalmát.

    Az intencionális hozzáállás segítségével történő magyarázat

    Az emberi ágensként, valamint antropomorfan kezelt dolgoknál a transzparancia igen sajátos esetéről van szó. Ahogy Dennett hangsúlyozza[14], ezekben az esetekben az intencionális hozzáállást mint sajátos értelmezési keretet alkalmazzuk. A transzparens makrorendszert, a köznapi életünkben észlelt embert úgy tekintjük, mint amelynek bizonyos vélekedései és vágyai vannak, s cselekedetei a vélekedéseknek megfelelően behatárolt feltételek mellett a vágyak teljesítésének az általuk specifikált célok elérésének legracionálisabb (legegyszerűbb, leghatékonyabb) elérési módjai.

    Régen azt mondtuk volna e hozzáállásra, hogy a teleologikus gondolkodás világa.[15] Azt is tudjuk, hogy a külső világra alkalmazva a pozitív tudományosság nagy fordulatai voltak, amikor ettől megszabadultunk. A kő nem „akar” leesni, az állati viselkedést nem valamiféle természetfeletti szándék, hanem a vakon működő szelekciós mechanizmus magyarázza. Saját szakmámban, a pszichológiában is a visszatérő kérdés Darwintól egészen a behavioristákig az, hogy hogyan szabaduljunk meg a teleologikus beszédtől az állatról majd az emberről szólva.[16]

    Ha az intencionális beszédmód idiomájára alkalmazzuk, a dezantropomorfizációs kérdés úgy is átfogalmazható, mint igény az intencionális beszédmód felváltására a tervezet alapú, illetve mechanizmus elvű beszédmóddal.

    A kérdés több részre bontható arra a transzparenciára vonatkoztatva, mely azt sugallja, hogy az emberek szándékosak, és szándékaik valósak.

    1. Valóságosak-e az intencionális szemlélet tételezte objektumok, magára az emberi viselkedésre vonatkoztatva? Gyorsírásbeli kifejezések-e vagy redukálhatatlan valóságok, mint az Fodor és Dennett vitáiban ismételten felmerült.[17] Dennettből két értelmezés olvasható ki. A mentális világra vonatkozó entitások tudományos, valóságos státuszát illetően úgy véli, hogy hasonló absztrakciók ezek, mint a vegyérték, a súlypont vagy a gén. Nem mutathatók meg („Hol az Egyenlítő?”), mégis hasznos absztrakciók, illetve egy másik elmélet (egy tervezet szintű elmélet, egy másik redukciós szint) keretében nyernek értelmezést, nevezetesen az evolúciós keretben.[18]
    2. Pragmatikus haszon. Ugyanakkor Dennett úgy is értelmezhető, mint akinél az intencionális stratégia sajátos instrumentális eljárás. A szándékok, a tudások és a racionalitás feltevése egy hipotézis, mellyel élve jól működünk. E szerint az intencionális hozzáállás nem triviális értelemben idióma, une facon de parler. Olyan hipotézisrendszer, világkép vagy életmód, melynek nem szubsztanciális igazságára kell kérdezni, hanem arra, hogy evolúciósan azért rögzült-e, hogy jól eligazítson mások viselkedésének jóslásában. Mint hasznos beszédmód akkor is fennmarad, ha a tudomány majd redukálni tudja nem transzparens dolgokra, idegrendszeri izgalmi mintákra és így tovább. A pragmatikus haszon irányából tekintett intencionális hozzáállás a mentális világ elsődleges realitása. Szemben a tárgyakra, főleg például a gépekre alkalmazott intencionális hozzáállással, itt ez nem metafora, hanem a tény, amelyet magyarázni kell.
    3. Intencionalitás mint tudományos metafora. Magát az intencionális beszédmódot ugyanis állandóan és visszatérően használjuk sok mindenre metaforikusan. Számítógépünk „viselkedésének” leírására, csecsemőkre, mesterséges s valódi ideghálózatokra, mikrofizikai eseményekre, a természet rendjére. Örök feszültség van itt annak tisztázásában, hol csak analógia ez, s hol valódi jellemzője a rendszernek. Hol belső az intencionalitás, s hol csak a „néző szemében” van. Gondolkodnak-e a gépek, szándéknak megfelelően értelmeznek s élnek-e a csecsemők (itt Gergely György s munkatársainak említett újabb kutatásai szerint a válasz igen)?

    Magyarázat és áttetszőség

    A tudományos magyarázat többnyire tipikusan a transzparenciától való megszabadulást jelenti. Ez azonban csak részleges. Egyrészt vannak olyan esetek, amikor valójában transzparensek a viszonyok. Gondoljunk a kérgi projekciók kérdésére. A szomatoszenzoros vagy a motoros homunculus bizony igencsak transzparens leképezés, pedig tudományos elmélet. Hasonló módon, a látórendszer elemzésében az egyik döntő kérdés, hogy hol, mely szintig őrződik meg a retinotópiás elrendezés. De csalóka is lehet ez, hiszen az idegrendszerben akkor is van téri rend, amikor a lefedett fenomenális világban nincsen. A Corti-szerv a belső fülben a helyelmélet szerint térileg leképezi a hangmagasságot, a hangmagasság élményének azonban semmi téri referenciája nincsen.

    Ha már itt tartunk, érdemes megemlíteni, hogy egy fordított kérdés is állandóan felmerül. Számos esetben téri, dimenzionális reprezentációink vannak a tudományos magyarázatokban nem téri rendszerekről. „Hírhedett” példák a kognitív kutatásban a dimenzionális reprezentációt használó színelméletek, vagy a szemantikus differenciál képviselte háromdimenziós érzelmi jelentés elmélete, s általában a jelentéshasonlóságot távolsággal reprezentáló elméletek. Vajon szó szerint vegyük-e itt a dimenzionalitást, mint azt néha teszik. Amikor Churchland (1986) például a háromdimenziós retinex elmélet és a fenomenális színpiramisok közötti izomorfizmust hangsúlyozza mint érvet egy (transzparens) redukcionizmus mellett, akkor valójában sajátos csúsztatásban vétkes. A jelenségszinten analógiába állított rendszernél (színpiramis) is csak matematikai adatrendezési elv a dimenzionalitás, és nem azt jelenti, hogy maguknak az élményeknek téri referenciája lenne.

    Érdemes megemlíteni, hogy mikor Jerry Fodor (1998) harcba száll a szemantikai távolság modelljeivel, akkor nemcsak azért s arra hivatkozva teszi ezt, mert igen ritkán találunk egy-egy szemantikai területnek megfelelő kieséseket agysérülést követően (bár éppenséggel találunk), ami a szemantikai szerveződés természeti redukcióját sugallaná. Van szembennállásának egy tudományelméleti felhangja is: úgy véli, hogy a szemantikai távolságokon és dimenziókon alapuló rendszerek tévednek, amikor a matematikai reprezentációt valami áttetsző rendszer megfelelőjének tekintik. Azt mondhatnánk, hogy köznapi gondolkodásukat vetítik vissza az elméletbe.

    A fenomenális tudat és a jelentés

    Az átélt transzparencia szempontjából központi érdekességű fenomenális tudat mindig a jelentésekre érzékeny. Megjelenik ez számos kézenfekvő dologban. Most csak saját területemre, a nyelvre nézve mutatok be példákat. Azért kézenfekvő példák ezek, mert jól mutatják, hogy a transzparencia világa mögött számunkra nem áttetsző tényezők munkálnak: a mechanizmusok nem hozzáférhetőek a tudat számára.

    1. Formafelejtés. Már néhány másodperc múlva sem emlékszünk az elhangzott anyag formájára, csak a jelentésére.
    2. A zavarok helyét nem tudjuk lokalizálni. Ezt mutatja a hangrestaurációs hatás, de például az a tény is, hogy a hezitációk kódolásánál mennyire szabályosítjuk azokat. Szabályszerű, nyelvtanilag indokolt helyekre tesszük (oda, ahol olvasásnál lenne). Olyan ez, mint a pedáns, tanáros szónok, aki tényleg, előadásaiban is oda teszi a szüneteket, ahová akkor tenné a szüneteket, amikor olvas.
    3. A gyermek beszéde felé irányuló korrekciók a tartalomra irányulnak, a gyermek mégis elsajátítja a formát!
    4. A metanyelvi játékok, már a gyermeknél is, igen jellegzetesen irányulnak a referenciális azonosság melletti variációra.

    Ugyanakkor az „elme szintaktikai elmélete”[19] szempontjából - sőt, más mechanizmuselméletek felöl tekintve is - mindez, a jelentés közvetlensége látszat, mentális illúzió. Ami a legközvetlenebbnek tűnik, az a legközvetettebb, s ami a legtranszparensebb, az a leginkább másodlagos, hosszas komputációk eredménye. Fejünkben ugyanis nincsenek jelentések, csak puszta formák vannak. Ugyanúgy, ahogy a külső jelekről meg kell tanulnunk, hogy mi a referenciájuk, az észlelés szemiotikai, ha úgy tetszik „hieroglifa”-elméletének megfelelően a belső jelekről, a reprezentációkról is mindenféle fortélyos módon kell kiderítenünk a jelentésüket.

    A konnekcionista felfogások egyik nagy ajánlata, legalábbis kifinomult, többszintes változataikban, a transzparencia kérdésének új módszerű előtérbe állítása, mikor a nem áttetsző típusú megismerés modellálást valósít meg. Andy Clark értelmezésében áttetszők azok a modellek[20], amelyek hétköznapi (népi) pszichológiánk terminusainak megfelelően kezelik a megismerés világát, vagyis a Fodor hirdette és más formában Dennett által is képviselt vélekedés-vágy koncepciónak megfelelően.[21] A kognitív modellálás ezzel kapcsolatos legfontosabb filozófiai implikációja a konnekcionizmus irányából: vajon a hálózatok keretében történő elemzés valóban redukálja-e a népi pszichológia terminusait, vagyis eliminálja-e a pszichológiai szintet, ahogy azt a neurofilozófia eliminatív materializmusa hirdeti[22], vagy van-e egy elidegeníthetetlen s redukálhatatlan pszichológiai szint, ahogy azt például Fodor képviseli?

    Clark a Paul Smolensky megfogalmazta rendszert veszi kiindulásnak[23], mely a kettős modellek egyik vezető formája. A szimbolikus és a szubszimbolikus modellek és elemzési szintek eltérésével a mi szempontunkból az ember fején belülre helyezi az áttetsző és nem áttetsző rendszerek elkülönítését. A szubszimbolikus szinten „manipulált” dolgok nincsenek kapcsolatban a lefedett terület szemantikájával. E szint működése, miközben maga nem „gondolkodás” és nem reprezentáció, létrehozná azokat. A nem transzparens transzparenssé válik.

    Szimbolikus szinten a terület szemantikája és a szimbólumátalakítás során manipulált objektumok izomorfak egymással. Vegyük észre, hogy itt az elem szintű transzparencia helyett a rendszerszerű kerül előtérbe. A szillogisztikus rendszerben, ahol olyan következtetéseket vonunk le, mint „Ha a ponty hal, akkor a ponty vízben él”, erre a szimbólumok közötti alá-fölérendelési viszonyok (hal - ponty; hal - vízben él) révén vagyunk képesek. A leképezett területen, a gerincesek világában és a naiv taxonómiában ugyanígy ezekről van szó, csak a metanyelv és tárgynyelv eltérését kell figyelembe venni, és mondjuk „hal”-ról és „ponty”-ról mint fogalmakról s nem mint szavakról kell beszélni.

    A szubszimbolikus szint azonban nem áttetsző. Az itt „manipulált” dolgok nincsenek megfelelésben a lefedett terület szemantikájával. Amikor például arról beszélünk, hogy a 2 és a 3, meg a 4, az 5 és a 6 eltérései hogyan írhatók le a számok vizuális jegyeivel, például úgy, hogy a 4-ben két függőleges és egy vízszintes vonal van, az 5-ben egy vízszintes és egy függőleges vonal stb., akkor ez a leírási szint nem lesz kapcsolatban a számok szemantikájával, azzal, hogy 2n+n3n=n5 és így tovább.

    Kiegészíti ezt egy másik kettősség is, mely sok szempontból hasonló: a kétféle tudás eltéréséről van szó. Az egyik az intuitív tudás. Funkciójában olyan ez, mint a Polányi által hangsúlyozott hallgatólagos tudás[24], felépítése azonban nem ugyanolyan: nem készség szerveződésű, hanem inkább az információs mozzanatok sajátos elrendezése jellemzi. Az információs oldalt tekintve nem transzparens a terület szimbolikus leírására nézve, szemantikailag nem izomorf azzal, hanem mikrojegyeket használó tudásrendszer.[25] Olyan jegyekkel operál, melyek önmagukban nem vetíthetőek le a vizsgált területre. A másik végleten helyezkedik el a kulturális tudás világa. Ez többé-kevésbé transzparens, vagyis áttekinthető a személy számára, átvitt értelemben viszont „fent van”, a személyek egyéni rendszere felett, a személy által azonban tudatosítható. Ide tartoznának például az olyan szabályok, melyek az algebrai rendszerek axiomatikáját adják vagy az explicit nyelvtani szabályok. Ezeket a szabályokat valahol valaki expliciten megfogalmazhatja, mégpedig a lefedett terület „logikájának” megfelelő kifejezésekben. Ezek a szociális konvenciók mintegy irányítanák az egyén hálózatait, beállítják azokat.

    Valójában sok szempontból a kognitív kutatásban a transzparenciára vonatkoztatva is megjelenik a gyakorta felmerülő dilemma. Vajon transzparenciakereső hozzáállásunkat, a naiv gondolkodás szép zárt modelljeit a transzparens kulturális modellek alakították ki vagy az evolúciós beválás pragmatikája? Ez a mai kognitív elméletek egyik alapkérdése. Mindenképpen olyan modellekről van azonban szó, amelyek iránytűk, amelyek, úgy tűnik, önmagukban magyarázóerővel rendelkeznek. A tudomány kerülőútja pedig sokszor abban a legnagyobb, hogy ezek magyarázó értékét leleplezze.


    Jegyzetek

    1. Van persze a kognitív gondolkodás történetében egy másik transzparencia kérdés is: mennyire áttetsző saját belső világa a megismerő számára. A kartéziánus hagyomány ez, amelyet Freudtól fogva megkérdőjelezünk. Nincs teljesen elválasztva a másik transzparencia kérdéstől: áttetsző belső világunk valahogyan „értelmes” is kell legyen számunkra, s ezt az értelmet adja meg az ironikus transzparencia.

    2. Smolensky 1996; Clark 1996.

    3. Foucault 2000.

    4. Nyíri 2001.

    5. Gombrich 1980; lásd még: Horányi 1980.

    6. Helmholtz 1874.

    7. Helmholtz: „Az észlelés tényei” (Helmholtz 1977 [1921], 122.)

    8. Hatfield 1990, 1993.

    9. Lenin 1964 [1908].

    10. Pléh 2000, 168.

    11. Bartlett, 1958.

    12. Pléh, 2000.

    13. Kretschmer (1921/1978)

    14. Dennett 1987, 1998.

    15. Van persze ennek mai relevanciája is. Csibra és Gergely, akik 9 hónapos csecsemőknél megmutatták az intencionális hozzáállás relevanciáját perceptuális helyzetekben (Gergely et al. 1995), újabb modelljükben amellett érvelnek, hogy féléves kor körül ezt egy teleológiai hozzáállás előzi meg. A célok tulajdonítása megelőzné a szándékok tulajdonítását (Csibra - Gergely 1998).

    16. Pléh 1999.

    17. Fodor 1992, Dennett 1998.

    18. Dennett 1999.

    19. Fodor 1996.

    20. Clark 1994, 1996.

    21. Fodor 1996, Dennett 1998.

    22. Churchland 1986.

    23. Smolensky 1996.

    24. Polányi 1992, 1994.

    25. Clark 1996.


    Irodalom

    Bartlett, F. (1958): Thinking: An experimental and social study. London: Allen Unwin

    Churchland, P. (1986): Some reductive strategies in cognitive neurobiology. Mind, 124, 289-309

    Clark, A. (1994): Associative engines. Cambridge, Mass.: MIT Press

    Clark, A. (1996): A megismerés építőkövei. Budapest: Osiris

    Clark, C. és Karmiloff-Smith, A. (1993): The cognizer innards. Mind and Language, 8, 487-568

    Csibra G. és Gergely, G. (1998): A mentális viselkedésmagyarázatok teleológiai gyökereie: Egy fejlődési hipotézis. Magyar Pszichológiai Szemle, 1997-98/1-4, 368-378.]

    Csibra, G., Gergely, G., Biró, S., & Koós, O., & Brockbank, M. (1999). Goal-attribution without agency cues: The perception of 'pure reason' in infancy. Cognition, 72, 237-267.

    Dennett, D. (1991): Consciousness explained. Boston: Little Brown

    Dennett, D. (1996a): Szövegek, emberek és más készítmények értelmezése. Holmi,8, 251-265

    Dennett, D. (1996b): Micsoda elmék. Bp: Kulturtrade

    Dennett, D. (1998): Az intencionalitás filozófiája. Budapest: Osiris

    Dennett, D. (1999): Darwin veszélyes gondolata. Budapest: Typotex

    Dennett, D.(1987): The intentional stance. Cambridge: MIT Press

    Fodor J.: (1998) In critical condition: Polemical essays on cognitive science and the philosophy of mind. Cambridge: MIT Press

    Fodor, J. (1992). A theory of the child's theory of mind. Cognition, 44, 283–296.

    Fodor, J. (1996): Fodor kalauza a mentális reprezentációhoz: Az intelligens nagynéni segédlete. In: Pléh Csaba (szerk.): Kognitív tudomány.Budapest: Osiris

    Foucault, M. (2000): A szavak és a dolgok. Budapest: Osiris

    Gergely György, Nádasdy Z., Csibra G. és Bíró S.(1995): Taking the intentional stance at 12 months of age. Cognition, 56, 165-193

    Gombrich, E.H. (1980): Meditációk egy vesszôparipáról. In: Horányi Özséb (szerk.): A sokarcú kép. Bp.: M.R.T. Tömegkommunikációs Kutatóközpont

    Hatfield, G. (1990): The Natural and the Normative: Theories of Spatial Perception from Kant to Helmholtz. Cambridge, Mass: MIT Press

    Hatfield, G. (1993): Helmholtz and classicism: The science of asthetics and the aesthetics of science. In: Cahan, D. (1993, ed.): Hermann von Helmholtz and the foundations of nineteenth century science. Berkeley, Ca.: University of California Press, 522-558

    Helmholtz, H. (1874): Népszerű tudományos előadások. Budapest: Természetudományi Társulat

    Helmholtz, H. Von. (1878) The facts in perception. in: Helmholtz, 1922/1977, 116-185

    Helmholtz, H. Von. (1921/1977): Epistemological Writings. Dordrecht: D. Reidel

    Horányi Özséb (1980, szerk.): A sokarcú kép. Bp.: M.R.T. Tömegkommunikációs Kutatóközpont

    Krestchmer, E. (1978): Temperamentumok. In: Halász, L. és Marton, L. M. (szerk.,1978) Típustanok és személyiségvonások. Budapest: Gondolat

    Lenin, V. I. (1964): Materializmus és empiriokriticizmus. Budapest: Kossuth

    Nyíri Kristóf (2001): Mentális képek mint teoretikus konstrukciók. Magyar Tudomány, 46,

    Pléh Csaba (1999): Dennett „hozzáállásai” mint lehetséges rendező elvek a pszichológiatörténetben. Replika, 36, 71-82

    Pléh Csaba (2000): A lélektan története. Budapest: Osiris

    Polányi Mihály (1992): Filozófiai írásai. I-II. Budapest: Atlantisz

    Polányi Mihály (1994): Személyes tudás. I-II. Budapest: Atlantisz 1994

    Smolensky, P. (1996): A konnekcionizmus helyes kezeléséről. In: Pléh Csaba (1996, szerk.): Kognitív tudomány. Bp.: Osiris, 87-135

    Forrás: Tudomány és történet, Typotex Kft.