Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Nyári ügyeleti napok:

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • 2019. július 3. (szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 10.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 17.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 24.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 31.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 14.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 21.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 28.(szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.


Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

2019. augusztus 26-én (hétfő) 9.00 órától


 

    Bulányi György:

    Szeress, és tégy, amit akarsz!


    Ajánlom az innsbrucki Pax Romana-nak

    1. Ágoston és a páli teológia

    Nem tudtam, hogy a címbeli mondatot vagy 300 könyvéből melyikben keressem. Alig egy fél éjszaka munkájával kinyomoztam, hogy az Első János-levélhez írt kommentárjában található, melyet 416 körül írt In Epistolam Ioannis ad parthos tractatus decem címmel. A pesti piaristák könyvtárában meg is találtam a MIGNE PL 45. fólió kötetében, s egy fiatal rendtársam le is fénymásolta nekem ezt a száz hasábnyi opuszt. Aztán hazavittem, s a VII. traktátus 7. és 8. pontját le is fordítottam, hogy most felolvassam.

    „Abban nyilvánult meg Isten szeretete irántunk, hogy egyszülött fiát küldte a világba, hogy általa éljünk. Ahogyan maga az Úr mondja: Senkinek nincs nagyobb szeretete, mint aki életét adja barátaiért. Ezzel pedig bizonyítva van Krisztus szeretete irántunk, hiszen meghalt értünk, ahogyan Pál apostol is mondja: Aki saját fiának sem kegyelmezett, hanem mindannyiunkért átadta (tradidit) őt, hogyan ne ajándékozott volna vele együtt mindent nekünk (Róm 8,32)? Íme, Krisztust átadta az Atya, átadta Júdás. Nemde szinte hasonló cselekedetnek látszik a kettő, átadó a Júdás, tehát átadó az Atya is? Azt mondod, hogy szó sem lehet róla. De nem én mondom, hanem az Apostol mondja: Aki saját fiának sem kegyelmezett, hanem mindannyiunkért átadta őt. Az Atya is átadta őt, meg ő maga is átadta saját magát. Megint az Apostol mondja: Aki szeretett engem, és átadta önmagát értem (Gal 2,20). Ha az Atya átadta öt, és a Fiú átadta önmagát, akkor mit tett Júdás? Átadás történt az Atya részéről, átadás történt a Fiú részéről, átadás történt Júdás részéről. Egy és ugyanaz a dolog történt, de mi különbözteti meg egymástól a Fiút átadó Atyát, az önmagát átadó Fiút és a Mesterét átadó tanítványt, Júdást? Hát csak az, hogy amit az Atya és a Fiú szeretetben tett, azt Júdás árulásban (in proditione) tette. Lássátok meg, hogy nem arra kell gondolni, hogy mit tegyen az ember, hanem arra, hogy milyen lélekkel és szándékkal tegye. Ugyanabban a cselekedetben találjuk az Atyaistent, amelyikben Júdást találjuk. Miért áldjuk akkor az Atyát, és kárhoztatjuk Júdást? Áldjuk a szeretetet, és kárhoztatjuk a bűnt.

    Mekkora haszna származott az emberi nemnek az átadott Krisztusból! Ez mozgatta Júdást, hogy átadja őt? Isten az üdvösségünkre gondolt, amivel visszavásárolt minket. Júdás az árra (pretium) gondolt, amelyért eladta az Urat. A Fiú maga az árra gondolt, melyet adott értünk. Júdás az árra gondolt, amit kapott, hogy eladja őt. A különböző szándék tehát különböző tetteket eredményezett. Miközben a dolog egy és ugyanaz, ha ezt a különböző szándékok szerint mérlegeljük, akkor az egyiket értékelendőnek, a másikat elmarasztalandónak találjuk. Az egyiket dicsérendőnek, a másikat kárhoztatandónak találjuk. Ekkora a szeretet értéke. Lássátok meg, hogy egyedül a szeretet a meghatározó. Lássátok meg, hogy a szeretet különbözteti meg az emberek cselekedeteit.

    Ezt mondtuk a hasonló cselekedetek esetében. Ami a különböző cselekedeteket illeti, találunk szeretetből támadt dühöngő embert, és bűnből támadt nyájaskodót. A gyermeket üti az apa, a rabszolga-kereskedő pedig nyájaskodik. Ha két dolgot kínálsz fel, ti. az ütlegelést meg a nyájaskodást, ki az, aki nem a nyájaskodást választja elmenekülve az ütlegek elöl? Ha a személyekre figyelsz, úgy a szeretet üt, és nyájaskodik a bűn. Jól figyeljetek arra, hogy mit ajánlunk, mert az emberek cselekedeteit csak a szeretetgyökér alapján lehet megkülönböztetnünk. A tüskének is vannak virágai. Vannak magatartások, amelyek keményeknek és zordabbaknak látszanak, mégis, ha azokat a szeretet diktálja, fegyelemre vezetnek. Egyszer s mindenkorra szóló rövid parancs parancsoltatik tehát neked. Szeress, és tégy, amit akarsz! Ha hallgatsz, szeretetből hallgass. Ha kiáltasz, szeretetből kiálts. Ha rendre utasítasz, szeretetből utasíts rendre. Ha kíméletet tanúsítasz, szeretetből tanúsíts kíméletet. Legyen a magatartásunk mélyén a szeretetgyökér. Csak jó dolog születhetik meg ebből a gyökérből.”

    Megvan hát a híres mondás Sitz im Leben-je: a páli teológia. Az evangéliumok 33 ízben is megállapítják, hogy Júdás elárulta Jézust, a Római-levél pedig megállapítja, hogy Isten Jézust mindannyiunkért „áldozatul adta” (a SZIT fordítása). ill. „odaadta” (Ökumenikus fordítás), s a Galata-levélben Pál valóban állítja Jézusról, hogy „szeretett, és föláldozta magát értem” (SZIT), ill. „szeretett engem, és odaadta magát értem” (Ökumenikus). S az is igaz, hogy Ágoston a maga latin nyelvű szentírásában mindhárom esetben a „tradidit” szót találja, amely pontos megfelelője a görög szöveg „paradi-donai” szavának. Az Atya, Jézus, Júdás ugyanazt csinálják, csak a szándékuk különböző - állapítja meg Ágoston. Az Atya és Jézus magatartását nem érheti kritika, csinálhatunk tehát mi is bármit, ha a szeretet vezérel bennünket. Az ellentmondás ördöge pedig megszólal bennünk, s kérdezi: A cél tehát szentesíti az eszközöket? Ha szeretek, tényleg tehetek akármit?

    2. A szeretet érzület?

    Ne hamarkodjuk el válaszunkat. Maradjunk, az Ágoston választotta anyagnál. Úgy tudjuk – az evangéliumok közös forrása alapján – Ágostonnal együtt, hogy Júdás 30 ezüstpénz jutalmának reményében juttatta Jézust a főpapok poroszlóinak kezére, adta át nekik, ill. árulta el: „Mit adnátok nekem, ha kezetekbe adnám (tradam, paradósó) őt?” (Mt 26,15). És mit tudunk a szóban forgó tárgyban Istenről? Nemcsak azt, amit Ágoston Pál nyomán említ. Hanem azt is, amit Jézus mond a gonosz szőlőmunkásokról szóló példabeszédében: „Utoljára pedig fiát küldte el hozzájuk, mert úgy gondolta: Fiamat meg fogják becsülni” (Mt 21,37). A Római-levél szellemében az Atyának azért kellett izgulnia, hogy a gonosz szőlőmunkások megöljék a Fiát, a példabeszéd alapján viszont az Atya ennek ellenkezőjéért izgult. A Római-levél szellemében az Atya átadta, elárulta (tradidit, paredó-ken), megölette saját Fiát – értünk, irántunk érzett szeretetétől indítva, hogy kiengesztelődhessék velünk, hogy ne kelljen seolba, pokolra juttatnia minket. Így tett a páli és a Páltól okosodott ágostoni teológia értelmében, ahogyan azt valamikor mi is tanultuk. A szőlőmunkásokról szóló példabeszéd viszont túljutott már az emberáldozatot kívánó istenfogalmon, ahogyan Ábrahám Istene is, aki nem kívánja már Izsák feláldozását. S ahogyan Ózeás próféta Istene: Irgalmat akarok, és nem áldozatot!

    Ami pedig Jézus magatartását illeti, szintén van valami meggondolandó. Csak annyi, hogy Jézus nem állítja magáról, amit Pál állít róla. Mondja ugyan, hogy nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja (thé) barátaiért” (Jn 15,13), s ez azonosnak látszhatik a páli megállapítással, odaadta magát Pálért. De szövegünk nem az Ágoston idézte paradidonai-tradere kifejezést használja, hanem az „odahelyez” jelentésű tithémi igét. S egészen más valami az élet odahelyezése, meg az élet odaadása. Tudva levő, hogy Jézus a helyzet szorultával részint újra és újra egérutat vett Jeruzsálemben az őt letartóztatni akarók elől, részint pedig visszahúzódott Pereába, a Jordánon túlra. S azt is jól tudjuk, hogy tiltakozott letartóztatása ellen. Sőt tudunk Getszemáni kerti vergődéséről, s keserű szaváról a keresztfán: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Jézus kockára tette a maga életét az Isten Országa ügyéért, de öngyilkos sem lett, és fel sem jelentette magát a főpapoknál mint istenkáromlót. Magatartása egyáltalán nem ez volt: Mikor öltök meg már végre, hogy halálom által megváltsam a világot?! Küzdött a maga életéért, bár azt, hogy ágyban s párnák közt haljon meg, nem tekintette élete vezéreszméjének. De azt sem, hogy kivégezzék. Nem is tanította, hogy ha őt kivégzik, egyszeribe sorsdöntő változás jön létre Isten és ember viszonyában, és/vagy kitör az emberek között az általános világbéke.

    Mindezek alapján most már tehetek egy megállapítást: él és áll a Dekalógusban megfogalmazott törvény: Ne ölj! Isten se, Jézus se, ember se! Se mást, se önmagamat. Jószándékból se, szeretetből se. Semmiképpen se! Nem szabad és nem lehet szeretni is valakit, meg meg is ölni. Ha pedig így van, akkor kénytelenek vagyunk egy megállapítást tenni. Ezt: a szeretet nem érzület, melynek birtokában szabad volna akármit tennem. Hát akkor mi a szeretet? Erre a kérdésre nyilvánvalóan nagyon sokféle választ adott már a szeretetről elmélkedő emberiség. A rendelkezésünkre álló idő rövidsége miatt én csak arra válaszra szorítkozom, amit erre Jézus mondott. Ha ugyancsak az említett időtényező következtében elnagyolt lesz a válaszom, felkínálom a Keressétek az Isten Országát! c. munkámat, amely nem elnagyolt választ ad kérdésünkre.

    3. Kihagyható-e bárki is a szeretetből?

    A jézusi etika – mintaetika is, formai etika is, tartalmi etika is. Mintaetika: Tanuljatok tőlem… Példát adtam nektek… Legyetek tökéletesek, miként a ti Mennyei Atyátok tökéletes. Formai etika: istennektetsző, szent, jó, tökéletes, kereső, Jézust megvalló és követő, parancsait megtartó, állhatatosan virrasztó – ilyen vagy ilyenné akar lenni az, aki Jézus tanítványa. De van Jézusnak tartalmi etikája is, amely megmondja, miben áll a Mennyei Atya tökéletessége, minek következtében válhatik istennektetszővé az ember, hogyan viselkedik az, aki az ő tanítványa. Minden ellenkező híreszteléssel szemben Jézus a maga vallásához hűségesen ragaszkodott, s csak azt akarta tanítani, amit tanult annak szent tekercseiből.„Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek nektek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük”, – foglalja össze etikai mondanivalóját, majd hozzáteszi: – „mert ez a Törvény és a Próféták” (Mt 7,12). Thóra va-nabim – héberül, a mi szavainkkal pedig: ezt tanítja az ószövetségi szentírás. Amikor pedig az utolsó napokban már egyértelmű, hogy vérre megy ellene a főpapi játék, s egy teológus megkérdi tőle, mi a nagyparancs a Thórában, szó szerint idézi a Deuteronomium egy versét válaszként: „Szeresd Uradat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Ezen a két parancson függ az egész Törvény és a Próféták” (Mt 22,37-40).

    A Máté-féle ítélettabló sem hagy kétséget: a felebarát – a segítségre szoruló ember. Nemre, fajra, osztályra tekintés nélkül, mert Isten nem személyválogató. „Mikor láttunk téged éhezni, és nem adtunk volna?” – kérdezik az Emberfiától az ítéletre egybegyülekező nemzetek. S Ő válaszol: „Amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg” (Mt 25,37.40). Szeretetfogalmának van terjedelme, és van tartalma. A kor teológusai mindenképpen rajta voltak, hogy eretneknek, tévtanítónak tekinthessék és bizonyíthassák öt. Ezért aztán sűrűn kérdezgették. Lukács beszámol róla, hogy „előállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt. és ezt kérdezte: "Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?"” A Thórát nem eltörölni, hanem megvalósítani jött Jézus minden álság nélkül – de azért nem minden óvatosság nélkül, amely mindig jó, ha hivatalból kérdezgetnek valakit – ezt válaszolja: „Mi van megírva a Thórában? Hogyan olvasod?” Felmondatja a „hatósággal” a krédót, majd hithűségi bizonyítványt állít ki ő, a csapdába szorítani akart Jézus a csapdába szorítani akaróról: „Helyesen válaszoltál”. Ily könnyen azonban nem szabadulhat, mert a „hatóságnak” joga van új kérdést feltenni: „De hát ki az én felebarátom?” Ekkor mondja el Jézus a rablók kezébe esett ember történetét, melyben éppen egy eretnek szamaritánus segít a bajba jutotton. S hogy most már támadásba is lendüljön az, akit meg akartak szorongatni, belefűzi a történetbe, hogy az őt megkísértő és kérdezgető teológusnak az „elvtársai”, egy pap meg egy levita, szépen elsétáltak a történet félholtra vert szereplője mellett. Végezetül az írástudóval válaszoltatja meg annak kérdését: „aki irgalmas volt hozzá” – az volt a három közül a felebarát. Nem a pap, nem a levita, hanem az eretnek. De még ennyi sem elég a csapdát ragyogóan meghiúsító Jézusnak, mert még egy kis erkölcsi buzdításban is részesíti „kihallgatóját”: „Menj te is, és hasonlóképpen cselekedjél” (Lk 10,25-37).

    Nem tudhatjuk, minő történetet találna ki Jézus, ha korunkban hallgatnák ki Őt vallásának törvénytudói. De félek, aligha arról szólna, hogy az Innsbruck és Wörgl közti sztrádán mi történt, hanem talán inkább arról beszélne, hogy egy Prakash nevű indiai jezsuita járt a napokban Budapesten, aki 15 000 indiai szegény gyereknek ad hitet, műveltséget és ennivalót, és szinte csak eretnekgyanús elemek hallgatták meg beszámolóját, s az 55 ezer dollárt, amit magával vitt. azt is éppen ezek adták össze, mégpedig a maguk szegénységéből. Azért gondolom, hogy valami ilyesmiről beszélne, mert azóta, hogy köztünk járt, „világfaluvá” lettünk, s a felebarátot sokkal inkább Délen meg Keleten kell keresnünk, mint azok körében, akik százharminccal repesztenek sztrádáinkon. Hogy papok meg leviták szerepelnének-e mai történetében, azt talán ez alkalommal inkább nem bolygatnám. Már csak azért sem, mert szalad az idő, s nekem tételt kell mondanom. Még nem tisztáztuk, mi a szeretet tartalma, de a terjedelme talán már világos: senki sem hagyható ki. Sem aktíve, sem passzíve. Mindenkinek szeretnie kell, és mindenkit szeretnünk kell. Csak felebarát él a földön, s bizony nem vagyunk az Isten gyermeke, s nem vagyunk Jézus tanítványa, ha egyet is ki akarnánk rekeszteni szeretetünkből. S akkor a legkevésbé, ha a kirekesztett a legkisebbek, a legelesettebbek közül való. Csak felebarát. Más nem. Jézus „országban” gondolkodott, s ennek fogalmi ellenpárja volt a „világ”. Az országnak Jahve volt a királya, a világnak pedig a Sátán volt a fejedelme. A világnak három kategóriája van: barát, közömbös-semleges és ellenség. Jézus nem ismeri a három kategóriát: Neki csak egyetlen kategóriája van: felebarát. (Nekem hány van?)

    4. A tartalma is univerzális?

    Látni való, hogy a jézusi szeretetfogalom nem azonos sem a szerelemmel, sem a rokonszenvvel. Szerelmes nem lehetek mindenkibe. Rokonszenves sem lehet mindenki a számomra, de szeretnem mindenkit kell. Büszkék vagyunk mi, keresztény nemzetek is szótáraink vastagságára, szókincsünk gazdagságára, de kétezer esztendő keresztény kultúra után sincs külön szavunk a három különböző magatartásra. Szerelmes vagyok Sárikába – szeretem. Rokonszenves a munkahelyi főnököm – szeretem. Uram bocsá', ízlik a kapucíner – szeretem. Ekkora nyelvi szegénység mellett aztán igazán érthető, hogy nem kevesen reagálnak a jézusi ellenségszeretet parancsára így: Hát ennek aztán igazán nincsen semmi értelme, mert hogyan szerethetném az ellenségem!? Ideje, hogy áttérjünk a másik kérdésre: mi a tartalma annak a jézusi szeretetnek – félreértés elkerülésére mondjuk a görög eredetivel agapé-nak –, amelynek teljesítése a feltétele annak, hogy Jézus tanítványai, s az Atya országának polgárai lehessünk.

    Említettem már, hogy Jézus hithű zsidó volt. Nemcsak honfi, aki előre megsiratja nemzete fővárosának pusztulását, hanem ragaszkodott vallása szent iratainak szelleméhez is. Most mást is mondok. Jézus úgy volt hithű zsidó, hogy bármely nemzethez, valláshoz tartozót megszólított szeretetfogalmával. Nemcsak annak univerzális terjedelme miatt, amit már láttunk, hanem annak tartalma miatt is. amelyet most szeretnék megmutatni A tartalom is univerzális. Azt az emberi lelkiismeretet szólítja meg, amely a teremtés okán mindannyiunkban ugyanúgy szól, akármilyen is az anyanyelvünk, akármilyen vallásban is nevelkedtünk. Állításomat igazolnom kell. Ennek érdekében felteszek három közérthető kérdést, amelyre a világ bármely részében s a történelem bármely időpontjában azonos választ kapunk. Íme a három kérdés:

    • Kívánod-e, hogy rajtad és szeretteiden uralkodjanak?
    • Kívánod-e, hogy téged és szeretteidet nyomorban tartsanak, abba taszítsanak?
    • Kívánod-e, hogy téged és szeretteidet bebörtönözzenek és felakasszanak?

    Sokszor feltettem már hallgatóimnak e három kérdést, és senki sem jelentkezett. Senki, mert ezeknek a kívánása ellenkezik Istentől kapott természetünkkel. Ha valaki mégis ilyesmit kívánna, a szakemberek alighanem ösztönbetegséget állapítanának meg.

    Aligha tiltakozik valaki is az ellen a megállapítás ellen, hogy az ember értelemmel felruházott lény, s ennek következtében képes a következtetés műveletére. Ezzel élek most. Hogy senki se kerüljön a három fenti kérdésben megfogalmazott állapotba, annak feltétele, hogy senki se vállalkozzék a fenti állapotokat előidéző magatartásra. Az Isten Országában nincs uralkodás, nincs éheztetés és nyomorúságban tartás, nincs börtön és akasztófa. „Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna, szolgáim harcolnának, hogy ne adassam át (paradothó) a zsidóknak De az én országom nem innen való” (Jn 18,36).

    5. Isten Országa – a mennyország?

    Hátha nem innen való, akkor nem is ide való – válaszolja Jézusnak az utolsó jó másfélezer év keresztény történelme Pár századon keresztül próbalkozgattunk ugyan a jézusi országgal, de a 4. század elején megragadtuk az első kínálkozó történelmi lehetőséget annak abbahagyására. S az 5. század elejére már meg is született Ágoston buzgalmából a De civitate Dei, amely egybemossa Jézus világos két kategóriáját: az országot és a világot. Helyette beszél az államról, amely nem egészen sátáni, meg az egyházról, amely nem egészen isteni. Ezzel pedig megveti alapjait a „keresztény” Európának. Hogy annak aztán mi köze lesz Jézushoz, azt megítélheti bárki, aki tudomásul veszi a jézusi szeretetfogalom tartalmi elemeit. A megítélésben megelőzött bennünket Erazmus, aki ezeket írja kora „keresztény” világáról közel félezer esztendővel mielőttünk A balgaság dicsérete c. munkájában: „Arról sem olvashatunk, hogy az apostolok valaha is kardot vagy pajzsot használtak volna a pogányok támadásával szemben, pedig megtették volna, ha Krisztus úgy gondolkodott volna, ahogy ez az alak magyarázza” (LXIV., A szentírás hamis értelmezői). Mondhatja ezek után valaki, hogy Ágoston csak realista volt: lemérte, hogy mire képes az ember. De akkor azt is kell mondania, hogy Jézus viszont nem volt realista, s csak végtelen naivitásában gondolhatta, hogy amit a Mennyei Atya tervezett, az reális volt, mert az ember igenis alkalmas arra, amire Isten megteremtette, azaz az Isten Országára, Jahve királyságára. Pedig hát történelmi arányokban tapasztaljuk, hogy nem alkalmas, s ezért nincs is semmi különös Loisy abbé századeleji megállapításában: „Jézus Isten Országát akarta, s helyette jött az egyház”.

    Amit ezek után mondandó vagyok, annak elibe kell tennem egy mondatot. Hiszek Jézus Krisztusban. Ez pedig számomra annyit is jelent, hogy Jézus arra számított, hogy tanítványai nem azt teszik majd, amit a világ tett és tesz Jézus előtt és után, hanem újrakezdik a történelmet, és akármilyen kisded nyájként is, de Hozzá hűségesen belehelyezik a történelembe az Atyától kívánt országot, a szeretet közösségeit és társadalmát is.

    Hogyan gondolhatott Jézus ilyesmire? Nem tudom, csak azt tudom, hogy ilyen következményei vannak annak, ha valaki otthagyja falusi kisiparát, s elmegy 40 napra a pusztába, hogy csak Istennel beszélgessen. Hogy Qumránba-e vagy máshová, azt megint nem tudom. Viszont Toynbee életművéből annyit azért tudok, hogy a tér és idő legkülönbözőbb koordinátapontjain rendre megjelennek azok a személyek, akik nem nyugodnak bele abba, hogy úgy mennek az emberiség dolgai, ahogyan mennek, s azt gondolják, hogy lehetne istennek-tetszően is élni ezen a Glóbuson. Toynbee azt is elmondja, hogy ezek a személyek rendre tanítványokat gyűjtenek, s mire annyian lesznek, hogy az államhatalom vértanúgyártás útján már nem boldogul velük, vezetőiket meghívja részesedésre a kiváltság, azaz a társadalmi nagyság, gazdagság és erőalkalmazás vagy erőszak világába, s ezzel végez is velük. Marad a tört vér, Jézusé is, fekete folt, mert a meghívást elfogadók az Alapító tartalmait elfeledve, s a „világ” tartalmait magukévá téve liturgiájukba menekülnek, s létrejön újból és újból a trón és az oltár szövetsége. Az, amit Ferenc Jóska, az apostoli király utolérhetetetlen tömörséggel így fogalmazott meg: „A hadsereg és a klérus. A többi zérus”.

    6. A szeretet tartalmi jegyei

    Ezek után lássuk a jézusi szeretetfogalom tartalmi jegyeit. Másképpen fogalmazva, mi az a bármi, amit tehet – Jézus tanítása szerint – az, aki szeret.

    Aki szeret, szolgálhat. Amikor észreveszi, hogy tanítványai arról disputálnak maguk között, ki a nagyobb közülük, ezt mondja nekik: „Azok, akik a pogányok fejedelmeinek számítanak, uralkodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmaskodnak rajtuk. De köztetek nem ez a rend, hanem aki naggyá akar lenni köztetek, az legyen a szolgátok, és aki első akar lenni köztetek, az legyen mindenki rabszolgája. Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ö szolgáljon” (Mk 10,42-45). A Jézustól tanított kicsiség, utolsóság, alacsonyság és szolga-szerep magatartásának vajmi kevés köze van a keresztény Európa „alázat” fogalmához. Jézus nem tanított öngyalázó hazudozásra. Nem mondotta magát legbutábbnak, legbűnösebbnek. A valóságnak megfelelő ítéletek meghozására buzdított. De magamat helyesen látni, még nem alázat. Az alázat ugyanis nemcsak helyes szemlélet, hanem magatartás is: mégpedig lábmosó szolgálat. Az, amit a családon belül tesznek az édesanyák; amit Sík Sándor akart, aki sarumegoldó templomi tisztelettel ment be órát tartani a III/A-ba; amit, amiket kell tennie Jézusnak és bármely közösségvezetőnek, aki egybe akarja tartani az Ország számára a tanítványokat, azaz szolgál. Aki nem kívánja magának a kiváltságot. A privilégium szó nem található meg a szentírásban, de megtalálható a személyválogatás (proszopolémpszia) elutasítása. Jézus nyelvében pedig az „első-utolsó” szópár utal reá. Az utolsó helyet kell választanunk. Jézusból nem lett se főpap, se helytartó. Tanítványainak példát adott. A lábmosó szolgálatnál azok sem vihetik többre.

    Aki a szolgálatot választja élete alapmagatartásának, az kétféle kitüntetett szituációban találhatja magát: olyanokkal találkozik, akik hiányokat szenvednek, vagy olyanokkal, akik bántalmazzák őt. Ebből a két kitüntetett szituációból születik meg a jézusi szeretetfogalom következő két megnyilvánulása. Az első: Aki szeret, az ad. Sőt, osztozik is. A gazdag ifjú hiába ment el Jézushoz megkérdezni, hogyan lehet övé az örök élet. Szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt. Hiába volt a gazdag ifjú rokonszenves Jézusnak, Jézus az ő kedvéért sem engedett a 48-ból: „Add el mindened…” Isten az emberiségnek adta oda a Terra nevű bolygót, nem a szerencsés ügyeseknek, s nem azoknak a „keresztényeknek”, akik kiirtják Amerika őslakosságát, négereket hurcolnak Afrikából az amerikai ültetvényekre, s megteremtik ezzel azt a tőkefelhalmozást, amelynek eredményeként – Prakash budapesti szavai szerint – száz indiai gyerek kerül annyiba, amennyibe egy amerikai. Prakash dühöngött a kairói konferencián, ahol megint csak a terhességet megelőző pirulával akartak segíteni a harmadik világon. A létező szocializmus Európában megbukhatott, de ha meg nem gyógyítjuk azt a nyavalyát, melynek eltüntetésére fogalmazódott meg a Kommunista Kiáltvány, csak harmadik világháborúra és atomhalálra számíthatunk. Nincs mese, mert meghalt Andersen. És nincs mese a gazdag keresztényekről sem, mert Jézus szava kérlelhetetlen: Jaj a gazdagoknak! Ha alamizsnálkodnak, akkor is, mert minden ember az Isten gyereke. S Isten nem lehet rosszabb, mint édesanyám, aki az őszibarack befőttet is egyenlően osztotta szét hetünk között. Osztoznunk kell! Isten telekkönyvileg be nem jegyzett tulajdonosa a Föld összes javainak, az unokáink elől elfogyasztottaknak is. Ha a mi nevünk szerepel is a telekkönyvekben, ez nem jelent egyebet, minthogy Isten tulajdonának sáfárai vagyunk, s az a dolgunk, hogy kiosszuk a kire-kire eső búzarészt. Az erőszakkal létrehozott köztulajdon nem bizonyult megoldásnak. Isten népének, Jézus tanítványainak önkéntes közbirtokossága – ez az, amire vár a történelem, meg annak ura, az Isten.

    A második kitüntetett szituáció, amiről szóltam: az, hogy bántanak. Miért bántja az ember az embert? Csak azért, mert meg akarja védeni a kiváltságait, vagy mert kiváltságokat akar szerezni magának. Miért gyilkolja a szomszédban évek óta reménytelenül egy azonos anyanyelvet beszélő, de három különböző tévedhetetlen vallásban felnevelődő embercsoport egymást? Bálványimádók. A kiváltság nevű istent imádják bálványukként. Ubi serbus, ibi Serbia! A Vajdaságban és Koszovóban nem kell autonómia, a horvátországi Krajinában elengedhetetlen! A meglevő tulajdont meg kell védeni, a meg nem levő tulajdont pedig meg kell szerezni. S a legjövedelmezőbb, a „húzó” iparág a fegyvergyártás. A háború miatt ugyan siránkozunk, de a fegyvergyárosok dolgozhatnak, mert piacra találnak. De csak azért, mert mindig akad, aki hajlandó kezébe venni a gyilkos eszközöket, ha más okon nem, hát azért, hogy agyon ne lője mint hazátlan bitangot.

    Emberek vagytok, keresztények vagytok, tehát nem lehettek katonák, nem gyilkolhattok! – ez a szöveg nem hangzik el sem a belgrádi pátriárka, sem a zágrábi bíboros, sem a szarajevói nagy imám ajkáról, de még Rómából és Genfből sem. Így aztán egyik kezünkben az evangélium, a másikban a kézigránát. Az etológusok szerint az emberalatti világban a fajon belüli ölés, azaz a gyilkosság ritka kivétel. Isten beprogramozta őket a fajgyilkosság ellen. Az embert nem. Az embernek értelmet adott, s így tudhatjuk: a fajgyilkosság lehetetlenné teszi a faj életét. Elpusztítja magát, s nem éli meg a neki szánt tízmillió esztendőt. Hiába adta? Hiába kaptuk az értelmet? Hiába, ha „ül” Julien Benda 70 éve írott könyve, Az írástudók árulása. Amíg a „gyakorló” katolikusok és nem-katolikusok is kitanulják a tömegmészárlás szakmáját, amíg a Gaudium et Spes álláspontja is csak annyi, hogy meg is lehet tagadni a katonáskodást, de aki nem tagadja meg, az a békét védi, addig bizony még érvényben van az ágostoni tétel: aki szeret, tehet akármit… Lehet katona is, csak arra vigyázzon, hogy amíg beleszúrja a kardot ellenfelébe, ne legyen gyűlölet a szívében. Ezzel szemben áll a jézusi szeretet harmadik tartalmi eleme: Aki szeret, az nem öl.

    7. Ami az ágostoni tételben igaz

    Hát akkor semmi sem igaz az ágostoni tételből, hogy szeress, és tégy, amit akarsz? Úgy látszik, hogy semmi. Semmi, mert aki szeret, az szeret, s rengeteg dolgot nem csinálhat: nem lehet se nagy, se gazdag, se hatalmas, és ennek következtében minden bizonnyal kicsi és szegény és üldözött lesz, miként Jézus.

    Jó lenne azért valamit megmenteni belőle. Magam is sokszor idéztem helyeslőleg, csak valami egészen másra gondoltam, mint ő. Arra gondoltam, hogy Isten nem szériában dolgozott, hanem egyedi példányokként adott nekünk életet. Minek következtében minden személy és minden közösség autonóm. Véleményt igényelhet mástól, de azt kell tennie, amit lelkiismerete mond. Ez a végső instancia egyed és közösség számára egyaránt. Ebből folyik aztán, hogy senki elő nem írhatja nekem, hogy miként szeressek. Szeretek és úgy szeretek, ahogyan én szeretni akarok. Ebben az értelemben ezután is tudom majd mondani: Szeress (de szeress ám. és ne „kiváltságolj”!), és tégy, amit akarsz.

    8. A tanítványság és Isten két végtelensége

    Történelmi kereszténység – de minek? Jézusi kereszténység – de kinek? Annak érdekében, hogy legyen vállalkozó ez utóbbira, mondok még valamit. Kettőt is.

    Az egyik: Jézus nem volt pap. Laikus volt. Tanítványait sem szentelte papokká. Nem is osztotta vállalkozását két rétegre: papra meg laikusra (nem-papra). Csak tanítványt ismert. Minek gyűjtötte őket egybe? Csak azért, hogy elmenjenek a föld határáig, és tanítványokká tegyék az összes nemzeteket. Jelen képletünk: egy aktív és fizetett réteg plusz egy passzív és adófizető réteg. Mondhat akárki akármit, én hozom a Bokor-tapasztalatot: csak az marad meg körünkben, aki tanítványokat nevel ingyen és bérmentve, családi és munkaviszonybeli helytállása mellett. Fizetni csak az éhezőknek fizetünk, jövedelmünknek lehetőleg tíz százalékát. Hallom az ellenvetést: Vagytok vagy ezren, ez csak elit mozgalom. Válaszolok: a pártállam és a mindenkori államhatalommal szövetséges hierarchia gondoskodik róla, hogy nagyon gyorsan ne szaporodjunk. De akárminő kevesen vagyunk is, nem vagyunk reménytelenek. Nem, mert hiszünk abban, hogy az Isten Országa lehetséges. Azért is tudunk hinni benne, mert dolgozunk érte. És viseljük a vele és érte járókat, mert nem gondoljuk, hogy lehet olcsóbban is. Jézusnak is csak drágán ment. Golgota-valutával kellett fizetnie. A trón és oltár szövetsége gondoskodott erről.

    Mondom a másikat is: Isten nemcsak az eszmény-állításban végtelen: „Legyetek tökéletesek, miként Mennyei Atyátok…” (Mt 5,48). Végtelen a megértésben is: „Legyetek irgalmasok, miként Atyátok is irgalmas…” (Lk 6,36). Drewermann meg akar szabadítani bennünket a szorongástól, elsősorban az egyházi elvárásokkal okozottaktól. Jézus nem rak belénk szorongást, pedig nem hazudja le az eszményeket. De el sem taszít magától, ha tékozló utakra indulunk. Várja a hazajövésünket, hazajövésünkkor pedig még bűnbánati szövegünket sem igen engedi elmondanunk, csak nyakunkba borul, ünnepi ruhába öltöztet, levágja a hízott borjút. Nem ismeri a megbocsáthatatlan bűnt. (A Szent Lélek elleni bűn az, amit nem bánunk meg.) Az ember meg nem ölendő. A másé el nem lopandó. A házasság fel nem bontandó. De: az ember nem megölhetetlen. A tulajdon nem ellophatatlan. S a házasság nem felbonthatatlan. Jézus pedig a gyilkost, tolvajt, az újra házasodottat is szereti. S megbocsát mindenkinek, aki sajnálja, hogy tékozolt.

    Befejező mondat következik. Az evangéliumok számomra legcsodálatosabb mondata. Így kezdődik: „Hatalmam van…” Mire van Neked hatalmad, főpapoktól és teológusoktól kigúnyolt, leköpdösött, töviskoszorús, árva Jézusom? – kérdezem Tőle. S ő válaszol: „Hatalmam van odahelyezni (tithémi, és nem paradidómi!) az életem” (Jn 10,18). Ezt a hatalmat Isten belerakta a mi tarisznyánkba is. Ennek okán állt le velünk Jézus Isten Országát csinálni. Hátha van itt teológus is, aki megkérdezi: Hát a kegyelem? Válaszolok: benne van a tarisznyánkban.

    (Elhangzott 1994. októberében)

    Forrás: Érted vagyok 2000/2