Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Nyári ügyeleti napok:

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • 2019. július 3. (szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 10.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 17.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 24.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 31.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 14.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 21.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 28.(szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.


Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

2019. augusztus 26-én (hétfő) 9.00 órától


 

    Henri Boulad SJ:

    A tiszta vágy és a szexualitás

    Elmélkedés a cölibátusról

    Ma este, Kedves Testvérek, szeretnék Önökkel együtt elmélkedni életünk egy jelenségének, a szüzességnek fontosságáról és arról, hogy Mária szüzessége milyen kapcsolatba hozható a mi cölibátusunkkal.

    Mária, akit Szűznek nevezünk, eszmény számunkra, benső szemünknek sarkcsillag a tájékozódáshoz. De nem úgy tűnik, hogy anakronizmusnak, időszerűtlenségnek engedünk, ha 1981-ben a szüzességről szólunk? Olyan világban, amelyet átitat az erosz, amely a szekszualitás értékét és helyét eltúlozza, olyan korban, amelyben sok pap és szerzetes titkon vagy nyíltan megkérdőjelezi cölibátusa értelmét? Vajon a szüzesség és cölibátus túlhaladott érték már és a múlté, vagy ellenkezőleg, jövőt jelentenek?

    Én személyesen azon a véleményen vagyok, hogy a pap úttörő, útkészítő. Pionírja egy olyan lehetőségnek, amelynek felfedezésére meg van híva a modern emberiség. Azt hiszem, hogy a mi tisztasági fogadalmunk egész különleges mértékben üzenet a mai világnak: nem egyszerűen értékes üzenet, hanem lényeges. Meg vagyok győződve róla, hogy a világnak sürgős szüksége van erre az üzenetre.

    Amint tudjuk, egy sor teológus ma kétségbe vonja Máriának biológiai értelemben vett szüzességét. Azt mondják, hogy Jézus születésével aligha maradt az ő hinenje érintetlen. Igazság szerint megkülönböztetjük a szüzességet „ante partum” és „post partum”, vagyis a szülés előtt, alatt és után. Ha tehát egyetértés van a teológusoknál a szülés előtti szüzességről, nincs szükség rá, hogy a két másikat tartsuk. Más szóval: az igazi szüzességre nézve, amely benső és szellemi realitás, semmiféle jelentősége nincs az érintetlen hinen testi tényének.

    A teológusok többsége korunkban egyöntetűen tartja a tételt, hogy Jézus normális úton született, mint bármelyikünk. Jézus születésének lefolyásában nem játszott közre külön csoda, amely szerint valami rendkívüli módon kellett volna elhagynia édesanyja testét. Ha azonban ez Mária szüzességét semmiféle tekintetben sem teszi kérdésessé, akkor föl kell tenni a kérdést, hogy mi az értelme a szüzesség szónak? Mi az, hogy egy férfi szűz, egy nő szűz, egy szív szűzi? Mi a szüzesség fogalmának pontos értelme?

    Megkísérlem a tisztázást, éspedig olyan távlatban, amit én a vágy és kielégülés dialektikájának nevezek – a kiélt elégülést értve. Az ember vágyó lény. Minden szellemi teremtmény vágy, kívánság, mozgási törekvés valami vagy valaki után. Isten maga is vágy, végtelen vágy, aki a hármasság-viszonyban a lepecsételhetetlen forrás állapotában, a végtelen újulás állapotában teljesül.

    Az Isten képére teremtett ember szintén vágy, másra irányulás, születése napjától kezdve! Már a csecsemő intenzív mozgás az édesanyjához, és ez az erős vágy biológiailag is mutatkozik, amint piciny ajkát az anyamell felé illesztgeti. Ha jóllakott, csillapul a vágy és szünetel, mert az ivás kielégülésében elenyészett. A gyerek elalszik.

    Csaknem ugyanez a folyamat van előttünk a szekszuális aktusnál. A férfit és nőt egymás iránti heves vágy hozza össze. Ha egyik a másiktól megkapta, amire vágyott, mindketten intenzív megnyugvást tapasztalnak, amely egy kielégülési ponton tetőzik. Itt elalszik a vágy, mindketten visszahúzódnak egymástól, szomjúságuk csillapult.

    A pap és a szerzetes, aki tisztaságra kötelezte magát, nem akarja, hogy vágya csillapodjék. Az ő epedését nem ihatja föl és nem semmisítheti meg a kielégülés. Fönn akarja tartani. Ezt nevezem én a TISZTA VÁGY állapotának (L'état de désir pur).

    Ezt az állapotot vagy megszenvedem mint elviselhetetlen feszültséget, vagy ellenkezőleg megélhetem, mint IGAZI EKSZTÁZIST ÉS EBBE AZ EKSZTÁZISBA BELERENDEZŐDHET EGÉSZ LÉNYEM.

    Tudatában vagyok, hogy ez az állapot egy bizonyos módon nem normális és nem természetes, mert természete szerint minden vágy kielégülésre törekszik és ezzel a vágy megszüntetésére. A pap, a szerzetes, aki vágya kielégüléséről önként lemond, ébren tartja kívánságát és arra kötelezi magát, hogy más utat keres vágyának, mint ez a tisztán anyagi, érzéki élvezet.

    Ebből érthető, hogy mennyire tökéletes a különbség a keresztény szüzesség és a buddhista szüzesség között. Ázsiában nem csupán arról van szó, hogy lemondanak a kielégülés élvezetéről, hanem ott elfojtják a vágyat magát. Gyökeréig elnyomnak minden kívánságot földi dolog után. A kereszténység határozottan szembefordul ezzel a tannal. A keresztény pap és szerzetes még inkább növeli és kiterjeszti megérzett vágyát. Ahelyett, hogy elnyomná, kibontakoztatja. Engedi, hogy vágya a tetőpontig tevődjön át, anélkül, hogy a kielégülésbe és ezzel a megszűnésbe belemenne.

    Ha a vágyat megölöm, az embert ölöm meg. Lényének lényeges részét akarom elnyomni és végeredményben visszahelyezem a semmibe, a „halálba”, amely talán valami vágymentes buddhista nirvána – nem tudom –, de semmi esetre sem keresztény értelemben vett „halál”. A nirvána nem „extázis”, hanem „in-stazis”, ahogyan ma mondják, azaz visszafordulás egy emberalatti tudatállapotba. A keresztény „halál”, az én halála, az önlegyőzés, mélyen bele van írva a mi tisztasági fogadalmunk legbensejébe, mint a halál az élet szívébe; mint olyan halál, amely az életet nem semmisíti meg, hanem éppen ez viszi legmagasabb szintre. Egy krisztusi papnak, szerzetesnek, önmegtagadó élete ott van és ott marad a maga módján Himalája-magasban….

    Ismétlem, hogy a tiszta, kitartó vágynak ez az állapota nem normális, azt merném mondani, hogy embertelen. Mikor az Apostolok panaszt emeltek az Úrnál, hogy túl nagy és „lehetetlen” magatartási módot kíván, az Úr ilyen feleleteket adott:

    • „Aki fel bírja fogni, fogja fel!” (Mt 19,12)
    • „Embereknél ez természetesen lehetetlen,
      de Istennél minden lehetséges.” (Mt 19,26)

    Más szóval: Krisztus elismeri, hogy bizonyos dolgok, így a szüzesség állapota is, lehetetlen az embernek Isten kegyelmi működése nélkül. Ez az állapot emberfeletti követelmény, mert nem természetes. Aki azt mondja, hogy a tisztasági fogadalom nem természetes, annak igaza van, ám ha ez az állapot nem természetes, azzal még nem kell, hogy természetellenes legyen. Inkább természetfelettinek mondanám.

    A természetfeletti magatartás két dolgot mond:

    • Csakis hittel lehet felfogni.
    • Csakis kegyelem által lehet élni.

    Tisztán emberi mérlegeléssel, tisztán emberi szemlélettel a tisztasági fogadalom szörnyűség, abszurd dolog, tiszta ostobaság. Mivel korunk embere lehatároltan tartja világszemléletét ennek a földnek a dolgaira, csak természetes, hogy már nem érti ezt a fogadalmat. Így ma, főleg Nyugaton, sok pap és szerzetes számára elhomályosult a tisztaság értelme. A modern koráramlat, amely mindent magával ragad és kérdésessé tesz, őket is elragadta. Meggyöngítette hitüket. A hit szeme nélkül pedig, vagyis anélkül a sajátos tekintet nélkül, amely e világ dolgait a maguk időbeni határoltságában látja, amelyhez mi teremtmények kötve vagyunk, nem lehet a tisztaság titkát igazi dimenziójában megragadni.

    Azt mondtuk, hogy a tisztaságot egyedül hitben lehet megérteni, és csak kegyelemben lehet élni, vagyis Jézus kegyelme nélkül és a Lélek ereje nélkül semmi körülmények közt sem tudunk ennek a követelménynek megfelelni. Az olyan tisztaság, amelyet nem a hit látásával és nem a kegyelem ösztönzésével élünk, de mégis vasakarattal tartunk, neurózist, pszihózist, vagy komplexeket vált ki – vagy legalábbis – boldogtalan papi lelket alakít. Míg a tisztaságot nem ismerjük fel igazi távlatában, anormális, vagy egyenesen patologikus tüneteket okoz. Ellenben az evangélium összefüggéseiben elhelyezve, ahol felismerjük lelki dimenzióját, önlegyőzésre kötelezi az embert és űzi előre önmegvalósulása útján. Túlvezeti az embert önmagán és segíti természetfeletti hivatásában, mint Isten gyermekét.

    A megélt tisztaság szétfeszíti az „ember”-definíciót és arra kényszerít, hogy „kidugózódjunk”, szabaddá tegyük magunkat és megnyíljunk egy másik erőteljesebb és fényesebb szférának, az emberfeletti ember terének. De nem nietzschei értelemben, mintha az ember könyökölve önmagát szabadíthatná ki és építhetné fel. Nálunk semmiképpen sem ilyen emberfeletti emberről van szó, hanem az evangéliumi „Übermensch”-ről, Jézusról. Szellemi emberfelettiség ez. Itt emberfelettiségünket tiszta ajándéknak érezzük, a kegyelmi ránkhatás gyümölcsének. Az ilyen ember nagyon pontosan tudja, hogy gyökeret vert benne és kivirágzott valami, ami erősebb és nagyobb, mint önmaga.

    „Az ember végtelenül felülmúlja az embert”,

    mondja PASCAL. Ez igaz. Az ember felhívás. Hivatása van, amely fölötte vezet; és AQUINOI TAMÁS mindjárt „Summa Theologica”-ja elején ezt a rendkívüli állítást kockáztatja:

    „Az ember természetes végződése természetfeletti”.

    Az embernek meg kell mondani, hogy nem természeti lény ő, hanem földi végződése egy magasabb rendbe tartozik, olyan rendbe, amely messze túllépi természetét. Aquinoi Tamás elveszi az embertől a hamis hitet a természetes befejeződésben. A fa természetes módon végzi és ágai közt a madár is; ám az ember célja és végződése szellemi, holott ő is, mint minden teremtmény, a természethez tartozó „tárgy”. Végződése magasabb értelemben vett beteljesedés. Csakhogy az ember nem önmaga által teljesedik, hanem VALAMI által, ami nagyobb mint ő.

    A szüzesség pontosan jele annak, hogy a teljes értelemben vett emberségre való meghívásunk transzcendens, vagyis túllép rajtunk. A transzcendenciának ez a lehetősége úgy él az ember szívében, mint annak elfogadása, hogy „az ember végtelenül felülmúlja az embert”. Kifejeződik ez a mi hármas szerzetesi fogadalmunkban, de egészen különlegesen előtérbe jön a tisztasági fogadalomban. A szerzetesi élet erőteljes meghirdetése annak, hogy az embert nem lehet körülkeríteni egy meghatározással. Ki is jelentkezne rá, hogy megdefiniálja az embert?….. Az „ember” fogalmának nincs definíciója. Franciában a „definíció” szó a „finir”-ből való = végezni, végződni. Ennek a világnak minden valóságára tudok találni valami definíciót, csak az emberre nem, mert ő nagyobb, nem „véges tárgy”, ő ennek a világnak egyetlen olyan realitása, amely minden esetleges definíciót szétfeszítene. Hogyan? Azáltal, hogy az ember legmélyebb bensejében, létalapjában törekvés az Abszolúthoz, a Végtelenhez.

    Modern fogyasztói társadalmunk megkísérli, hogy az emberi életet és láthatárait beszűkítse azzal, hogy az embernek teljesen földi, köznapi célokat mutat. Nemsokára az ultramodern videokészülék is köznapi ízű lesz. Utazások, cigaretta kábít el. Reklámozzák a szeksz élvezet fokozását. Olyan társadalomban élünk, amely szünet nélkül ezt ismétli az embernek:

    „Egyél! Igyál! Lakjál jól! Ragadd meg!
    Végy magadnak! Fogyaszd! Élvezd! Éld ki magad!
    Ne bonyolítsd! Oldódj fel!”

    A mi lelki életünk élő tiltakozás az embernek ez ellen a felszínesítése, elsekélyesítése és elidegenítése ellen, ez ellen az illuzórikus boldogság ellen. Radikális ellenemondás az ember egyenesen bűnös leszűkítése ellen a közönséges fogyasztó-nívóra. A papi és szerzetesi élet azt hirdeti, hogy az ember – minden ember – több, mint egy könnyen megtölthető test, egy könnyen jóllakatható állat. Az emberben olyan szomjúság él, amit semmiféle emberi, semmiféle földi nem képes csillapítani. Jézus a vizet merítő szamáriai asszonnyal folytatott fantasztikus beszélgetésében ott a kútnál, ezt mondja:

    „Aki ebből a vízből iszik, az megint szomjas lesz.
    Aki azonban abból a vízből iszik, amelyet én adok neki,
    nem szomjazik meg örökre.” (Jn 4,13k)

    Igen, ha azzal a vízzel oltod szomjadat, amit neked ez a mai fogyasztói társadalom kínál felfokozott mértékben, akkor szomjúságod visszatér. Hamarosan megint jelentkezik és újból félrevezet, és te a vágyadat, amely alapjában egészen más irányú, alapvetően a Végtelen vágya, véges élvezettel bódítod el: egy újabb bevásárlási lázzal, vég nélkül ismételt szeksz-kielégüléssel, még messzebbre tervezett úti céllal…. Mindig azt hiszed majd, hogy csillapítod szomjadat, megnyugszol, de nem bírsz. Csalódásod folyamatának nincs vége, mert az esélyt átengeded az élvezetnek, hogy az maradjon az erősebb: erősebb, mint te.

    Az eljövendő Istenország kedvéért megélt cölibátus, hogy az eljöjjön – vagy jobban mondva: hogy siettessük belenövésünket – ez az állapota annak, aki elfogadta, hogy folytonos legyen a szomjúsága, aki ezt igazán és tudatosan éli, időnként a legmagasabb fokon. Nem fojtja el, nem oltja ki, mert tudja, hogy az ő „földi szomjúsága” csupán vetülete egy egészen más szomjúságnak. Visszautasítja azt az elképzelést, mintha ez a tiszta vágy egy földi, azaz véges tárggyal betölthető és kielégíthető lehetne.

    Itt hidat találunk a vallásos böjtölés jelenségéhez, a fogadott böjt és a tisztasági fogadalom között szoros kapcsolat van. A vállalt böjtidő jelképes cselekedete annak az embernek, aki elfogadja kielégületlen állapotát. Éhes marad és inkább szenved, hogy ezzel tanúsítsa, hogy valami mást kell még keresni és hogy:

    „Az ember nemcsak kenyérrel él.” (Mt 4,4)

    Ha ismerjük, hogy a pszichoanalízis és pszichológia szerint erős kapcsolat van az éhség és a szeksz között, akkor könnyű összefüggést találnunk a cölibátus és a böjt között. Az egyik esetében éppúgy, mint a másikban, tartózkodásról van szó egy jóllakástól. Tartózkodás ez, hogy betöltsünk egy reális űrt. Elutasítjuk azt, hogy vágyunk egy kielégülésben szűnjön.

    Mária ragyogó példája a vágy emberének. Az ő szüzessége vágy a tetőfokon, azaz a legnagyobb mértékben összefogott vágy. Később még szólunk az ilyen vágy hatékony vonzó erejéről, a vágyról, amelyre felelnek.

    Nekünk, embereknek, minden egyes teljesületlen kívánság szenvedést jelent. De talán a „szenvedés” szó számunkra általánosító fogalmú: inkább azt kellene mondanunk, hogy ez a kívánás bennünk egy fontos kimélyítést tart nyitva. A tisztasági fogadalom kimélyíti az embert, szabaddá teszi a szívét és kitágítja lényét a végtelenre. Így végül is a tisztaság végső célja a szeretet-képesség növelése. Egy szűzi ember szíve a növekedésre való meghívást hordozza, ez benne a következmény, nem pedig – mint valaki gondolja – a beszűkülés, eljelentéktelenedés, vagy pláne megmerevedés. Ha szívünk valamilyen módon megélt tisztaság miatt beszűkülne, ez katasztrofális lenne és kötelezve lennénk, hogy mihelyt lehet, megházasodjunk. Ám hogyha a szüzesség olyan életforma, amely által az ember vágya és sóvárgása elmélyül, mert szívét nagyobbá teszi és fogékonyabbá, akkor egészében kitágul a lénye a szeretetközlésre. Mélyebben lesz képes a szeretetet érezni és gazdagabban tudja adni: lépésről-lépésre jobban önmaga lesz. Ebben az önfelülmúlásban a lemondás által kiteljesül.

    Egyesek azt hiszik, hogy Isten a papi és szerzetesi ember szívét égi jelenlétével tölti el és kielégíti. Ebben én nem hiszek. Ehhez a kérdéshez szeretnék Önöknek egy igen erőteljes szöveget idézni a német protestáns teológustól, DIETRICH BONHOEFFER-től. Börtönből írt leveleiben található (1943–44):

    „Semmi sincs, ami betölthetné az űrt, ha távol vagyunk azoktól, akik szeretnek minket, és téves lenne pótlékot keresni, hogy kárpótlás legyen ezért a távollétért.
    Egész egyszerűen ki kell tartanunk és megállni próbánkat. Kezdetben ez nagyon nehéznek látszik, másrészt viszont vigasztaló körülmény, mert a tátongó üresség megmenti a köteléket köztük és köztünk.
    Az is tévedés lenne, ha azt mondanánk, hogy Isten kitölti ezt az ürességet. Nem. Isten nem tölti ki; engedi, hogy fönnmaradjon; nem érinti. Így egymással való közösségünk eleven marad, – még fájdalom és szenvedés árán is.”
    (Dietrich Bonhoeffer)

    Becsapnák a fiatal szerzetest, ha ezt mondanák neki:

    „A tisztasági fogadalom nem probléma. Isten vigasztalásának ajándékai majd teljesen betöltik a szívedet. Hamarosan tapasztalod, hogy megszűnt benned az üresség és nem esik nehezedre a fogadalom.”

    Nem, a tisztaságot nehéz élni, nagyon nehéz! Isten nem tölti ki szívünket, meghagyja a maga ürességében. Ez az üresség azonban éppen az Ő jelenléte a mi lényünk mélyén, ahol az üresség teret hoz létre. Az a mód, ahogyan Isten betölti szívünket, semmiképp sem egy asszonyé, aki valóban ért hozzá, hogy a szeretett férfi szívét betöltse. Isten jelenléte viszont kivájja az embert; azzal, hogy behatol, kiüresít, szabaddá tesz. Ne higgyük, hogy Isten hasonló kielégülésben részesít bennünket, mint egy nő szerelme, aki vigaszt ad és kivirágoztatja a szívünket.

    Napjainkban sokféle fogalmat hallani az emberi boldogságról, a személy szabadságáról, kibontakozásáról. Így érthető, hogy megkérdezi korunk, vajon a lelki élet, főleg a szerzetesélet „boldogság útja”-e vagy inkább koplexeket és tudateltolódásokat szül? Boldog ember a szerzetes, a szerzetesnő, kivirágzott emberek-e ők, vagy közelebbről megnézve neurotikusok?

    A felelet egyszerű. Az a bensőleg tapasztalt és megélt boldogság, amit nekünk a lelki élet nyújt, tökéletesen más rendbe tartozik, mint a természetes, hedonista szemléletű emberé. A keresztény örömet nem lehet egy szintre tenni szükséglet kielégülésének az érzésével – bármi legyen az –, mert a keresztény öröm a vágy kitágulása. Isten az emberszívet nem embermódra tölti ki, hogy csillapítsa az utána való vágyát, oltsa epedését. Hagyja a szívet üresen, sőt nagyobbítja ürességét, mert a maga részéről azt kívánja, hogy az ember ürességében növekedjék és feléje nyíljon. Az igazságnak megfelelően azt állíthatjuk, hogy ahol élik a tisztaságot, ott a csodák helye van. A tisztaság lehetetlenség, és emiatt csoda. Isten keze van itt a játékban.

    Szóltam a tisztaság és böjt közti szoros összefüggésről, és most szeretnék egy további összefüggésre rámutatni, amely a tisztaság és az ima között van.

    Az az űr, amelybe mi hitte beleimádkozunk, a böjt és tisztaság üressége együtt. Az imádkozó ember az odaadásnak ugyanazt az aktusát teszi, mint a böjtölő és tisztaságot élő ember. Ő is elfogad egy ürességet, amely évek folyásával nagyobbodik. Ő is megéli, hogy üres edénnyé válik az isteni kegyelem számára. Az igazi ima nem azt jelenti, hogy egy kezdeti ürességet kitöltünk érdekes elmélkedési anyaggal vagy megindult érzelmekkel, hanem ellenkezőleg, az imának üres teret kell létrehoznia az emberben. Hányszor hisszük, hogy az imának „ki kell töltenie” az embert, hogy az imában sok, nagy gondolat gazdagságának ott kell lenni. Tévedés! Nem, ne nyújtsuk ki a kezünket a tudás gyümölcse után és ne töltekezzünk ezzel! Maradjunk itt is a várakozás, az üresség állapotában, maradjunk nyitottnak és „szegény”-nek.

    Itt találkozik minden: ima, böjt, tisztaság. Nevezzük szegénységnek, vagy engedelmességnek, mondjuk tisztaságnak, böjtnek, vagy imának, a mélyén ugyanazt a valóságot találjuk: a teljes benső kiüresedést. Ez a teremtményt megillető magatartás az Abszolúttal szemben. Az ember a totális szegénység és nyitottság állapotában tartja magát Teremtőjével szemben. Itt találja meg életünk a maga egységét, mert mindaz, amit mi itt különböző fogalmakkal jelöltünk, és amit különféle módokon élünk, egyetlen igazságot fejez ki. Ez az egyetlen igazság rendkívül egyszerű és ugyanakkor nagyon-nagyon mély: ezt én halálnak mondom, az ÉN halálának. Emlékeznek, mit mondtam a múlt évben a misztikus imáról? Emlékeznek arra a felírásra, melynél a halált egy háromoldalú ábra közepébe tettem? A halál a mi életünk szíve, a mi forduló-pontunk, ajtónk a magasabb szférába. A szerzetes, a szerzetesnő keresztrefeszített és halott emberi lény. Tapasztalata van a halálról, mert lemondott az életről és elhagyta azt. Ezáltal a szabad halál által a pap a halálon túl él, túl ezen a világon. Isten országában él már és erről tesz tanúságot.

    „Az én országom nem erről a világról való.” (Jn 18,36)

    Mi papok és szerzetesek az eljövendő országról teszünk tanúságot, életmódunkkal róla adunk hírt. Tovább kell mennünk, és azt kell mondani, hogy a szüzesség állapota nemcsak meghirdeti az eljövendő Istenországot, hanem előkészíti és sietteti eljöttét.

    Hogy ezt a gondolatmenetet megértsük, térjünk vissza Máriához. Máriát mi „Istenanyának” nevezzük. Nem hangzik ez káromlásnak? Egy teremtményt Teremtője édesanyjának mondani! Az a szívósság, amellyel az Egyház az Efezusi zsinat óta védte az „Istenanya” címet, sejteti velünk, hogy itt lényeges dogmáról van szó a keresztény hittitkok között. Az igazság ez: Máriában, mint teremtett lényben megvolt semmiségének teljes tudata, vagyis elérte az alázat legmélyebb formáját annyira, hogy bensejében maga Isten foganhatott meg, lényéből létrejöhetett.

    „Magasztalja lelkem az Urat,
    lelkem újong Istenben, Üdvözítőmben,
    mert látta szolgálója alázatát,
    íme, most már boldognak magasztal engem minden nemzedék,
    mert nagyot tett velem a Hatalmas.” (Lk 1,47–49)

    Benső szegénységének ez a kútszerű mélysége egyenesen a legmeghittebb kapcsolatban van szüzességével. Mária saját személyében a legtisztább, legmagasabb és legátfogóbb mértékben megvalósította a szüzesség állapotát annyira, hogy benne határtalan tér alakult és Ő így végtelen befogadó edény lett. Olyan végtelen edény, hogy Isten maga ereszkedhetett belé, hogy megszülje Őt a világnak. Mivel Mária szűz volt, emiatt Istenanya.

    Milyen erőteljes Mária szüzességének kapcsolata a termékenységgel! A szüzesség olyan állapot, amelyben a tiszta vágy olyan intenzitást ölt, hogy végül megteremti tárgyát. A legmélyebb epedés megkívánt tárgya valóság lett, lénye mélyéből megfogant. Ez történt Máriával. Isten, egy utána epedő szűzi szív legmélyebb talajából virágba szökkent – mint válasz. Minden igazi vágyódásnak teremtő hatalma van. A vágy teremt, megteremti tárgyát. A vágy megfogan, alakot ölt, valósul. Az a tiszta vágyakozás csodája, hogy termékeny.

    Izrael történetében ugyanezt a jelenséget találjuk. Az izraelita nép egész történelmében tulajdonképpen a vágyódó várakozás hosszú útját találjuk. Ez a célirányos várakozás növekszik, fokozódik, és a Messiás tényleges eljövetelébe megy át.

    Kezdetben a rabszolgaság kora van, amelyben a nép az Isten utáni vágyat Egyiptom húsosfazekainál és sok más földi öröm és élvezet által bódítja el. Ámde a szerető Isten érte megy, újból fölkelti a lelki vágyakozás lángját: a pusztába vezeti népét. Izrael nem érti, visszakívánkozik, dicséri az egyiptomi jólétet, a jó húst, a friss hagymákat….! Isten hosszas pedagógiájára van szükség, míg elvezetheti a népet a neki megígért földre, amely a minden anyagin túli Istenország előjele. És mi történik? A nép a „tejjel-mézzel folyó országban” lusta lesz és álmos. Vonjunk párhuzamot az újkor jólétével? Lusta és álmos….. – Megint közbelép Isten, mert ő nem mond le az emberről. Következik a babiloni száműzetés kemény kora. Végre itt a számkivetésben kitermi Izrael népe „Jahve szegényeinek” a nemzedékét (Anavím), akikben Isten a vágyódást és várakozást újra föléleszti és növeli. Ennek a kornak minden prófétai látomása, minden zsoltára ezen a vonalon mozog: vágyakozással teli és folyton fokozódó a várás. Ez egy napon elérte a felső határt és a kicsiny Mária tiszta és egyszerű lelkében koncentrálódott. Ő az utolsó „Jahve szegényeinek” a nemzedékében: ezeréves és ezerszeres várakozás örököse!

    Az emberiség Mária szívében üres teret hozott létre, amely elég nagy, elég mély és tiszta volt, hogy Istent mágnesként odavonja. Jön és a tiszta vágynak erre a tökéletességére feleletet ad. Ő maga, a jelenléte, vett teret ebben az „embergyermekben”, Máriában:

    „És az IGE testé lett
    és köztünk lakott.” (Jn 1,14)

    Ez az a szegénység, amely kellett: a tiszta vágy üressége. Máriában, a fiatal lányban, itt a mi világunkban, kiformálódott a földi edény Isten jelenléte számára. Ezt a vágyat semmi más nem lett volna képes csillapítani, csak Isten egyedül. Egy szűzi szívtől ellenállhatatlanul vonzatva lépett be hozzánk Isten és „miköztünk lakott”. Ez az inkarnáció csodája, ez a mi emberiségünk csodája, amely önmagát egy leányban, a Végtelen, az Abszolút, az Egyetlen utáni tiszta vágyban kimélyítette. Isten eljött. Mária lett a tartóedénye.

    A szüzesség kiáltás Istenhez. Máriában ott találjuk a bensőséges és létbeli kapcsolatot az ok és okozat között, azaz az ember szüzessége és benne Isten inkarnációja között.

    Nem kisebb van érvényben számunkra, szerzetesek és valamennyi pap számára. Mi Isten új népe vagyunk, mi vagyunk „Jahve új szegényei”, mi vagyunk azok, akik benső szegénységünket elfogadjuk és ezért ellene mondunk egy fogyasztói társadalomnak. Lemondunk az élvezetről és kielégülésről. Üresen maradunk, várunk, várakozunk. „A nép szegényei” vagyunk, akikben az emberiség folytatja, hogy kutakat ásson. Egyszer majd ott áll az emberiség igazi vágyának forrásánál és felismeri azt.

    Gondoljunk arra, hogy Mária szimbóluma és mintája az Egyháznak, sőt, annak, amit hittel remélünk, mint az Egyház beteljesülését:

    – Mária Szűz.

    Az Egyházat is szűznek nevezzük.

    – Mária az angyali üdvözlet napján a Szentlélek hitvese lett.

    Az Egyház is a Szentlélek hitvese lett Pünkösdkor.

    – Mária a megtestesülés által Istenanya lett.

    Nincs-e az Egyház is a legmélyebb értelemben meghívva, hogy Istenanya legyen…. a parúziában?

    Mi papok és szerzetesek hivatásunkkal mint fölszenteltek, „konszekráltak”, kiemelt módon valósítjuk meg az Egyháznak és küldetésének lényegét. Életünkkel hirdetjük és jövendöljük az eljövendő Istenországot, és előkészítjük Jézus visszatértét, második, utolsó inkarnációját az idők végén. Akkor Jézus Krisztus minden lesz mindenekben.

    Látjuk a párhuzamot „Jahve szegényeinek” nemzedékével, amelynek tiszta vágya korokon át megérlelődött, hogy végül Krisztus inkarnációjába menjen át? Krisztus ránk hagyta az egyházi szellemet, és mi konszekráltak, akik az ő szolgálatában állunk, mi vagyunk a második nemzedék, amely korok felett kibontakozik tiszta vágyában, hogy egy napon majd eljöjjön és minden emberrel a parúziában ragyogjon föl. Az emberiségen belül a mi lelki életünknek kell példájával azt a szükséges kimélyített teret létrehozni, amelynek talajából Isten újra előtörhet. Kell, hogy az emberiség a szegénység edénye legyen, az ürességé, a tiszta vágyé. Ha ez az edény elég tágas és mély, akkor eljön Krisztus visszatérésének órája – és ez az óra az emberiség kezében van.

    A mi szerepünk, papoké és szerzeteseké az, hogy készítsük ezt az utat az emberiségnek, oktassuk ki lelki vágyában, éljük elébe a tiszta vágyat, hogy aki megígérte visszajöttét, véglegesen előléphessen az emberből – most már az összemberiség testéből. Ez „az idők beteljesülése”.

    Mária szüzessége volt az első inkarnáció talaja, az Egyház szüzessége lesz a második és végleges megtestesülés talaja, „ha minden beteljesedik”.

    • „A vágy összesülése által tör majd elő a parúzia.” (Teilhard de Chardin)
    • „Tudatos-e bennünk a vágy végtelen hajtóereje?” (Sziénai Szent Katalin)

    Ha győz az alázat, ha majd az emberiség bevallja és elismeri tehetetlenségét az istenivel szemben, ha a szükséges szegénység és szívbéli üresség TISZTA VÁGYBAN összesül, akkor vonzatva, „kényszerítve” lesz Isten, hogy belépjen. Akkor jönni fog. Akkor itt lesz a lelki törvényszerűség beteljesedése:

    Az erőtlenségből és gyengeségből mindenhatóság lesz,
    a szegénységből bőség és gazdagság….

    „A nélkülözőket betöltötte javakkal,
    de a gazdagokat üres kézzel bocsátotta el….” (Lk 1,53)

    „Boldogok a szegények…
    Boldogok a szomorkodók…
    Boldogok, akik éheznek é szomjaznak…
    Boldogok vagytok, akik most sírtok…”

    (A hegyi beszéd boldogságaiból: Lk 6 és Mt 5 szerint)

    Ha az eddig mondottakat eszünkkel és szívünkkel átgondoljuk, akkor rájövünk az ÚJSZÖVETSÉG mély logikájára, amely olyan, mint egy fénygolyó. Mária nagy Magnifikatja (Lk 1), a Boldogságok (Lk 6 és Mt 5), a párbeszéd a szamáriai asszony és Jézus között (Jn 4) és Jézus példabeszédeinek minden tanítása egyetlen egységbe áll össze, egy logikus egészbe, amelyben az ember üressége mindig odavonzza Isten teljességét. Ez az üresség és telítettség, a szegénység és gazdagság, a tehetetlenség és mindenhatóság dialektikája.

    Kedves Testvéreim, mi szerzetesek, papok, szegénységünk és ürességünk által, világi értelemben vett gyöngeségünk által megmaradunk a messze széttárt karok és vágyódó szívek magatartásában. Lemondunk arról, hogy magunkat törni akarjuk, hogy elvenni, megmarkolni, ölelni, bírni akarjunk. Mindnyájan tudjuk, hogy milyen nehéz ez adott alkalommal, és milyen nehéz általában is. Ez a viselkedés konkrét ellentéte a világ eljárásának és a világi elképzelésnek a boldogságról, amely éppen abban van, hogy az ember két kézzel kapjon egy kincs után, két kézzel vonjon magához egy asszonyt. Mi ellene mondunk, mi lemondunk a bírásról. Mint a mi Mesterünk a kereszten, kiterjesztve tartjuk karunkat, kiszolgáltatjuk magunkat, mint Ő, áldozatot hozunk és várunk…

    Ez a lelki beállítottság a magja a mi lelkiéletünknek és a világ egyik része már egész jól megértett bennünket. Nem kevesen vannak, akik a mi életmódunkat hálával köszöntik, mint egy szembenállást a mai társadalom jóllakottságával, a birtoklás, az élvezet, a szórakozás istenítésével.

    Bejezésül szeretném Önökben feleleveníteni FRA ANGELICO Angyali Üdvözletének csodálatos festményét, és javaslom, hogy bensőnkben szemlélődjünk ezen együtt:

    Mária – kinyújtott nyakkal, éber szemmel, az egész arc előre szegül. Valami rendkívülit kutat, keres, vár. Ül ugyan, de mintha kész lenne felugrani, készen egy ismeretlen célra. A tiszta vágy Ő, mert feszült figyelmesség, készenlét, rendelkezésre állás. Ez a tökéletes kilépés önmagából, ez a kiüresült és bensőleg szabad lény kétségtelenül elsőrendűen szűzi szívet mutat. A művész ebben a lányban ábrázolja a képességet, hogy éber a MÁSIKKAL SZEMBEN: Isten iránt, az Ismeretlen, az őt szokatlanságával meglepő Lélek iránt. Fra Angelico Máriája a szellemi feszültség a tetőfokán, készenlét, túl kérdésen és feleleten. Kifejezi a tökéletes imádkozó tartást is, amely egyben az igazi szeretet tökéletes magatartása is, mert ez a kettő maradéktalan maga-elfelejtést jelent a másikra való tekintettel.

    „Az ima a legjobb szeretet-tréning,
    mert felelet nélkül marad.”
    (Saint-Exupery)

    Igen! Az ima tiszta eksztázis a hallgató, látszólag távol lévő Isten előtt. Itt találkozik az imádkozó és a tisztán élő ember egy közös pontban: mindketten a lemondani tudó szeretetben gyakorolják magukat.

    Kifejlesztem magamban a figyelés, az éber odahallgatás képességét. Adok ingyen, nem várok visszhangot, hálát, teljesülést. Próbálom uralmam alá fogni örömömet a földi javakon, próbálok túllépni szimpátián és antipátián.

    A konszekrált ember arra van meghívva, hogy legyen ember mindenki számára; ember, aki ért hozzá, hogy leépítse saját szubjektivitását, a maga természetes egoizmusát, saját személyi érdekét, és ehelyett ad és áldoz. Csakis így képes jóságban, tapintatban és az emberekkel igazi kommúnióban kiteljesedni. Amilyen mértékben sikerül magunkban ilyen állapotot létrehozni, amit én a „SZERETET VIRÁGÁNAK” mondok, olyan mértékben teszünk tanúságot Isten Országáról, amely el fog jönni. Példának előre visszük az emberiség fejlődését és utat készítünk a végső cél felé.

    A lemondásnak ehhez a csodájához részünkről radikális önmagunkra eszmélésre és folyamatosan mindig új megtérésre van szükség. Kérjük alázattal az Urat, hogy álljon mellettünk.

    Forrás: Alexandriában, 1981. szeptember 6-án papoknak tartott előadás