Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Nyári ügyeleti napok:

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • 2019. július 3. (szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 10.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 17.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 24.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 31.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 14.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 21.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 28.(szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.


Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

2019. augusztus 26-én (hétfő) 9.00 órától


 

    Annelie Keil:

    A gyász nehéz munka, de vigasz a jutalma

    Életünk a születés folyamatában lezajló elszakadással kezdődik. A veszteség, búcsúzás és fájdalom árnyékában, örömteli várakozással új életszakasz kezdődik, amely a köldökzsinór átvágásával véget vet az addigi életnek, és átalakítja azt. Aki meg akarja látni a napvilágot, annak búcsút kell vennie annak az élethelynek mindent beborító derengésétől, amely kilenc hónapon át mindent megadott, amire csak szüksége van egy kis embernek az élethez: tetőt a feje fölé, ételt és italt, törődést és védelmet. A születés megrázkódtatja azt az otthonos bizonyosságot, hogy ez így is marad. A fényre jutáshoz az embernek meg kell kockáztatnia a szülőcsatorna sötétségén és szorosságán átvezető utat, amely metaforaként útleírásul szolgálhat ahhoz, hogyan menjünk keresztül későbbi válságokon és átalakulási folyamatokon. Teljesen nyilvánvaló, hogy az első élettapasztalatok közé tartozik valamiféle találkozás a halállal: egy világ elhagyása és elengedése. Az utolsó élettapasztalat a találkozás magával a halállal, és az utolsó ingünkön nincs zseb. Minden itt marad!

    Isten veled, tél! Az anyai, közös élettér elhagyása fájdalmas, de az önálló élet ígéretének öröme nevetésre hangolja szívünket. Bár az előretoló élet nyomására a kis embernek el kell hagynia az anyai test szűk terét, de ö képes erre, szabad is ezt tennie, és akarja is ezt, hogy megláthassa egy új világ világosságát. Még megszületése előtt megtapasztalja az ember, hogy az élet előrefelé üző, változásra irányuló ereje nem engedélyez tartós maradást: az elszakadás, a lehanyatlás és búcsúvétel hozzátartozik az élet játékszabályaihoz. Az élet szeretete már magában foglalja a gyászt. Az idő visszafordíthatatlan. Semmi sem marad olyan, amilyen előzőleg volt, de azáltal, hogy valami elmúlik, jön valami más. Az eljövendő bizonyossága lehetővé teszi az elválást, és nevetést hoz a szívnek. Szinte kérjük a telet, múljék már el, hogy eljöhessen a tavasz. Amikor a halál következtében vagy más okból történő elszakadás miatt el kell búcsúznunk, a búcsúzás fájdalmában olykor feltámad a szív megváltásának vágya: Végre lépjen ki az életünkből, akit elveszítettünk!

    A szenvedés, a megértés és a feldolgozás egy adott pontján az ember életének minden átalakulási válsága megköveteli a döntést, hogy valóban elbúcsúzzunk, és így a régi rend összeomlása és a miatta érzett gyász után, az átalakulás és a szerves fejlődés révén valóban létrejöhessen és megtapasztalhatóvá váljék az új dolog. Annak a csecsemőnek a boldog mosolya, aki a születés megerőltető munkája után első alkalommal találta meg anyja mellét, és jóllakottan elalszik, egyrészt lelki tükörképe annak, ahogyan egy nagy búcsúzás után felnevet a szív, másrészt azt a vigasztaló, ismerős tapasztalatot szemlélteti, hogy a világ ismét rendbe jöhet, miután a régi rend összeomlott.

    A születéssel a kis embernek el kell búcsúznia a születés előtti élettől, és „oldalt kell váltania*' anélkül, hogy tudná, mi várja ott. Ez az oldalváltás sokszorosan fájdalmas, gyászmunkát kíván, és nem csupán a lélek forrongását fejezi ki, hanem megmutatja minden élet alapelvét is: a fejlődés átalakulást, változást és átmenetet jelent, és ismételten elszakadással, veszteséggel és gyásszal jár együtt. Csak akkor pillanthatjuk meg egy másik világ világosságát, csak akkor érhetünk el új fejlődési fokot vagy juthatunk el a következő életszakaszba, és találkozhatunk az arra jellemző kihívásokkal, ha készek vagyunk ismételten megszületni, változtatni bizonyos struktúrákon és magatartásmódokon, és átmenni a búcsúzás sötét alagútján - annak bizonyossága nélkül, hogy sértetlenül kiálljuk az oldalváltást, és kárpótlást találunk azért, amit elveszítettünk.

    A másik oldalra vezető úton újabb és újabb indítékai akadnak a gyásznak. Lehet, hogy az új világ koromsötét. Az emberek egész életük során, minden változáskor abban reménykednek, hogy szeretetre és védettségre találnak, és aztán gyakran mégis elutasítás, kirekesztés, bekebelezés vagy erőszak várja őket. Az életnek közelségre, gyengéd érintésre, gondozásra és bátorításra van szüksége - de mára kicsi ember megkeseredhet a távolságtól és a közönytől. Mivel a születés előtti életben megszokta, hogy minden pillanatban „túlnőjön önmagán”, a szerelmesek hitével hisz majd abban, hogy fejlődése sikeres lesz - de nem kapja meg mindig az ehhez szükséges bátorítást, támogatást és elismerést. Ha túlságosan kíméletlenné válik a helyzet, akkor az „elveszett paradicsom” és megcsalt várakozásaik miatti gyászukban a gyerekek nemcsak feltűnően kezdenek viselkedni, vagy megbetegszenek, hanem a legkülönfélébb módon véget is vetnek fejlődésüknek. Ugyanez érvényes idősebb emberekre is, amikor az elszalasztott lehetőségek, kirekesztettségük vagy tehetetlenségük miatt fájdalmukban megrekednek életük útján.

    A születéssel határátlépőkké válunk, és azok is maradunk életünk végéig. Ahogyan egy nagy búcsúvétellel léptünk be az életbe, a meghalás folyamatában többé-kevésbé fájdalmasan elbúcsúzunk az életünktől. A születés és a halál nem egyszerűen kezdete és vége fizikai életünknek, hanem az életet alakító elvek eleven erőit jelentik, amelyek boldogító és egyúttal fájdalmas átmeneteket és követelményeket támasztanak egy életen át. A keletkezés és elmúlás, a fölfelé és lefelé haladó mozgás végtelen feszültségében alakul az élet-ritmusosan, értelmes szakaszokkal, nekiindulásokkal és összeomlásokkal, bonyolult kölcsönhatások révén. Elszakadás és kötődés, belebocsátkozás és elengedés, építés és bontás - ez az élet örök játéka, benne a gyász munkájával. Ez a munka az előfeltétele annak, hogy a válság takarítási és rendrakási munkái után elkezdődhessék az élet következő lépésének építkezési munkája.

    Egy-egy újabb „születés”, elszakadás után előbb meg kell hódítani az új hazát, amely nem áll rendelkezésünkre afféle „társadalmi anyaméhként”, hogy csak ki kellene nyújtani érte a kezünket. A telet a tavasz, a nyár, az ősz követi az évszakok rendjében. Minden korszaknak megvan a maga gyásza és feltámadása. A gyermekkor, az iskoláskor, a serdülőkor végén, egy partnerkapcsolat, egy foglalkozás, egy betegség végén sajátos búcsúzások állnak, különféle „szülések” „professzionális szülési segítséggel” vagy a nélkül, új kapcsolatok és kötődések. Minden átmenet készenlétben tartogatja már a következő átmenet feltételeit és munkafeladatait. A régi világot azzal a távlattal adjuk át a halálnak, hogy új erők alakítják majd az életet. Az elválás során a távlat és a remény az a két hajtóerő, amely képes a jövő énekévé alakítani a búcsúzás jajgatását. Ebben a gyászolás képessége nyújt támogatást. Az átalakulás fájdalmában érkezik el a jövőből annak a vigasza, ami létre akar jönni! Ily módon a nappal az éjszakai forrongásból lép elő, az éjszaka a nappal csúcspontján száll be a játékba. Minden lépéssel a bukást kockáztatjuk, s aki elbukott, az újbóli föl- egyenesedés által veszi észre, miről is van szó.

    Az átalakulás és a változás az élet lényeges ismertetőjegyei, a keletkezés és az elmúlás a lényege. Ami felfelé tör, az elkerülhetetlenül ismét lezuhan „a sors kerekei közé”. Változásról van szó, a káosz és a rend, a búcsúzás és az újrakezdés váltakozásáról, és annak az életrajzi sorsnak az elfogadásáról, amely abban a pillanatban talál rá az egyénre, amikor az kérdezetlenül a világrajön, és sem az időt, sem a helyet, sem szüleit, sem társadalmi helyzetét nem ö választotta meg. Az emberi lét mint válságos lét megjósolhatatlan, és az is marad, végső soron megtervezhetetlen, sérülékeny, mindenekelőtt véges, és nincs konkrét felvilágosítás arról, útja hová tart.

    Amióta emberek lakják a földet, és megpróbálnak együttesen megbirkózni az élettel, mindig is föltették maguknak az ezzel a kihívással járó kérdéseket, és keresték annak lehetőségét, hogyan segíthetnének magukon a nagy sorskérdések megválaszolásában. Az öröm és a köszöntés rituáléi, a háborús összeütközés és a béke rituáléi, a születéshez és a halálhoz vezető átmenet rituáléi kísérik az embert az egész földkerekségen. Az ilyen „átmeneti rítusok” középpontjában az átmeneti folyamat áll, és az a törekvés, hogy megbirkózzunk az egyik állapotból való kilépés és a másik állapotba való belépés közötti állapottal. A gyász az a munka, amely e változás közepette zajlik. Sok nép halotti rítusaiból azt lehet megérteni, hogy a gyász ideje olyasmi, mint e világi megfelelője a halott túlvilági útjának. Akit szerettünk, szétesik, többé nem lehet megragadni, a halott megkezdi a léiek utazását. A gyászoló hátramaradottá válik, s a maga részéről most megpróbálja elemezni annak a képét, amit elveszített. A gyászmunka igyekszik tisztázni, mi hullik szét az eddigiekből, illetve mi marad meg emlékként, beékelődik a halott, a megszakadt kapcsolat és a hátramaradott közé, és kierőszakolja azt a döntést, hogy elismerjük a valóság megváltozását. A gyász határidős szövetség azzal, amit az ember elveszít, ki akarja engesztelni az embert, dolgozik az egyéni és a kulturális emlékezeten, megfelelő helyet biztosít az emlékezés számára, közvetít a között, ami elmúlt, és a között, ami eljövendő. A gyász ideje alatt elmúlik mindaz, ami véletlenszerű és ambivalens volt, az érzéki megtapasztalás és az eleven kommunikáció háttérbe szorul a lényegessel, a megtartandóval szemben. Csak ezután alakul ki annak megérzése, hogyan mehet tovább az élet.

    Tél, Isten veled! Az elválás nehéz.

    De távozásodtól, nézd, hogy nevet a szívem!

    Gyász nélkül nem tudnánk, mit veszítünk el, és mi marad meg. A búcsúzás és az elengedés érzéseként a gyász az az értékelő erő, amely rendet teremt és tájékozódási pontot nyújt a változás káoszában. A gyász fáj, de munkája által tisztul és válik elviselhetővé a fájdalom. Aki nem engedi meg, s elfojtja a gyászt, az megreked a fájdalmában. Az élet szeretetének szüksége van azokra a könnyekre, amelyeket a gyász ejt a meg nem élt vagy rosszul használt élet miatt. A tisztázó emlékezés összefüggésében gyakorolt kollektív gyász a társadalom képessége arra, hogy bűnbánatot tanúsítson, és új célok felé induljon el. A gyász az élet válságai közepette végzett hasznos munka; abban segít az embernek, hogy felülvizsgálja és szabályozza viszonyulását az emberekhez és a helyzetekhez. A gyász folyamatában az ember kapcsolatba kerül saját értékítéleteivel, képes ezeket felülvizsgálni, megszilárdítani vagy megváltoztatni. A gyász segít abban, hogy fontos döntéseket hozzunk; arra ösztönöz minket, hogy elmélyült életet éljünk, és megmutatja minden élet folyamatjellegét. A gyász érzése és a gyászolás képessége a dolgok szubjektív átélésének egyik lényeges vonása, és annak a reménynek a hordozója, hogy amit elveszítettünk, vagy aminek vége lett, az a megújulás és az új kezdet csíráját hordja magában.

    Forrás: Publik-Forum Extra, 2009/5 - Érted vagyok 2011. október