Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Nyári ügyeleti napok:

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • 2019. július 3. (szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 10.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 17.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 24.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 31.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 14.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 21.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 28.(szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.


Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

2019. augusztus 26-én (hétfő) 9.00 órától


 

    Csurka István:

    A főszereplők

    Az események a gyorsvonat kilencedik kocsijában úgyszólván érzékelhetetlenek voltak. A megszokottnál sokkal durvább és hirtelenebb zökkenéssel állt meg a szerelvény a nyílt pályán, de ez a fülkében tulajdonképpen senkinek sem tűnt föl: csak egy jó néhány perc múlva, amikor a veszteglés már kezdett unalmassá válni, húzta le valaki az ablakot. Bejelentése, miszerint a mozdony előtt egy tartályszerű valami fekszik, általános megrökönyödést keltett. Gázolt a vonatunk? Gázoltunk? Vonatszerencsétlenség részesei vagyunk?

    Veszem a kabátom, és a fülke szaunamelegéből kiugrok a dél-alföldi zimankóba. Kistelek előtt áll a vonat, az eleje már bent van az állomási raktárak vonalában, a vége még kint. Kora reggeli tompaság. Mintha az éjszaka még nem szívódott volna föl rendesen, és felhígult foszlányai terjengenének a világosodni akarásban. A karambol története egy pillanat alatt áttekinthető: a lezárt sorompó előtt, azaz a pálya és a sorompó között egy nyerges vontató áll. Sértetlenül. Messze elöl, a mozdony előtt a vontatmánya, a páros hengerű tartály, összegyűrve. Akik már visszafelé igyekeznek a melegbe, azok újságolják, hogy senki nem sérült meg. Ez nemcsak megkönnyebbülés, hanem az esemény kibontásában is fontos adalék: nyilvánvaló, hogy a nyerges vontató beszorult a két sorompó közé, s a vonat letépte róla a tartálykocsit.

    Köpcös, tokás, hetes borostás cigány férfiak futnak el mellettem, nyomukban tarka rongyokba bugyolált asszonyaikkal. Kevert beszédjüket nem nagyon értem, de annyit azért kihámozok belőle, hogy nem hisznek a szemüknek. Képtelenségnek tartják, hogy a sorompónál pöfögő vontató és a mozdony előtt fekvő tartály valamikor összetartozott; hogy azt a vonat ilyen hosszan tolta maga előtt. Ez így túlontúl egyszerű számukra, hiányzik belőle a csodás elem.

    Hajlok rá, amint haladok előre a töltésen, hogy magamévá tegyem feliben-harmadában begyűjtött nézeteiket, odaérve azonban a mozdonyhoz és a döghöz, az orrfacsaró olajszag lehetetlenné teszi számomra a történtek meseként való átélését. Ez itt már nem mese és nem romantika. Gyűrt vasak és horpadt felületek és kificamodott acélszerkezetek. Szemléltető ábra a fizika törvényeihez. A mozgási energia mindenhatósága. Mekkora ez a tartály, micsoda roppant vasakból van az alváza! Micsoda súly, s még csak egy icipici zökkenést sem éreztünk, amikor a mozdony a két páncélütközőjére kapta, és csikorogva tolta maga előtt.

    Az előretódult utasnép, a környékről összesereglett munkások és pályamunkások, valamint a vasutasok egybehangzó vélekedése szerint az a szerencse a szerencsétlenségben, hogy a tartály üres volt. Az örömbe, hogy megúsztuk robbanás, tűz, kisiklás és személyi sérülés nélkül, icipici csalódás is vegyül: ha már lúd, miért nem kövér?

    Keresem a főszereplőket. Az egyik, a mozdonyvezető könnyen fellelhető. Sérült mozdonyán tevékenykedik. A bordó Diesel üzemképtelen, noha most is jár benne valami. A mozdonyvezető sápadt. Értelmes, zárt pókerarccal mászik le s föl a gépen, papírokat és jegyzőkönyveket vesz át vasutasoktól, s közben még véletlenül sem néz a közönségre. Maga van, mint ahogy végtelenül magában volt huszonöt perccel ezelőtt, amikor rádöbbent, hogy a tartálykocsi nem húz el az útjából, s az ütközés elkerülhetetlen. Ha a tartályban történetesen benzin van és felrobban, akkor ő most már nem él. Ez az élmény, ez a számvetés még most is meglátszik kimért, pontos mozdulatain, sápadtságán, senkire nem nézésén.

    És a másik? A bűnös? Hiába kérdezgetem, nem nagyon tudják. "Egy kis alacsony fiatalember" – ez a leginkább használható felvilágosítás. A most érkező tagbaszakadt, kerek képű rendőrnek is ezt mondják, de ő nem elégszik meg ennyivel, felkutatja. Óvatosan a nyomába szegődöm. A sofőr persze itt van köztünk, néhány lépésnyire. Valóban olyan, amilyennek leírták: alacsony termetű, sima arcú fiatalember. Remeg. Tulajdonképpen nincs is magánál. A szeme vibrál, hangja oly gyér, hogy az ember attól fél, mindjárt elcsuklik. Amikor a rendőr indulatok nélkül, de mégis a hatóság közömbös tárgyilagosságának minden súlyával megáll előtte, a kis sofőr váratlan tettre ragadtatja magát: kezet nyújt a rendőrnek. A rendőr egy pillanatra meghökken, de aztán jó lélektani érzékkel felfogja a kéznyújtás zavartság-cselekmény voltát, és egy pillanatra átteszi a baljába a rádió adó-vevőt, és leparolázik a fiatalemberrel. Miközben elkéri az okmányait, felteszi neki az első kérdéseket, s a remegő hangon elmondott válaszokból kiderül, hogy a fiatalember, amikor rádöbbent a sorompó közé szorultság tényére, leugrott a kormánykerék mellől, és elkezdett az állomás felé futni, hogy a sorompót felnyittassa. A vonat gyorsabb volt.

    Ekkor döbbenek rá, hogy ennek a karambolnak az igazi főszereplője a sorompó. A vacogó fiatalember önmardosó tekintete is erről beszél. Hányszor megkérdezték már tőle, és most a rendőr is azt kérdezi tőle: miért nem törte át a sorompót?

    Valóban, hát miért nem törte át a sorompót? Pusztán az ijedtséggel, a lélekjelenlét hiányával nem lehet ezt megmagyarázni. A vasúti átjáró a sorompóval idestova ötszáz méterre van a kisteleki állomástól. Ha félútról már meghallják és megértik a kiabálást, és felnyitják neki a sorompót (egyébként, azt hiszem, nem nyitják fel...), akkor sem valószínű, hogy idejében visszaér, és le tudja húzni a vontatmányát a pályatestről. Miért választotta mégis ezt a céltalan és körülményes megoldást?

    Megkockáztatom: a túlságos sorompótisztelet miatt. Lehetetlennek tartotta, hogy ő, a közlekedő ember, vállalatának hű dolgozója, annyi tanfolyam, iskola és annyi támogatás után, amennyiben részesült, most áttörjön egy lehajtott sorompót. Az elébe csapódó sorompó nagyobb félelmet keltett benne, mint a távoli gyorsvonat végzetes robogása. A sorompó máris valóságos fenyegetés volt. Egyszerűen lehetetlennek tartotta, hogy ő a saját vontatójával belehajtson egy sorompóba. Szántszándékkal!

    A legvalószínűbb pedig az, hogy mindez föl sem ötlött benne. Ebből a szánalomra méltó, jóarcú, remegő fiatalemberből, aki most itt várja a sorsát a hozzá képest toronymagas rendőr előtt, minden bizonnyal hiányzik egy reflex: a sorompó áttörhetésének a reflexe.

    Igen-igen sajnálom szegényt. Ha vétkes is, ha felelnie kell is: a túlságos, istenségszerű, megbénító sorompótiszteletért és az áttörhetőség reflexének a hiányáért nem ő a felelős.

    Nagy sóhajjal megyek vissza a helyemre a kilences kocsiba, miközben a sofőrt már szondáztatják. Amikor odaérek a sorompóhoz, látom, hogy az árván hagyott vontató motorja egykedvűen jár. Égve hagyott lámpái arasznyira izzanak a sorompórácstól. Tisztelettudóan, de izzó szemmel áll a nagy állat a sorompó előtt. Lassan világosodik. Várjuk a mentő mozdonyt.