Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Nyári ügyeleti napok:

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • 2019. július 3. (szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 10.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 17.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 24.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 31.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 14.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 21.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 28.(szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.


Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

2019. augusztus 26-én (hétfő) 9.00 órától


 

    Sík Sándor: Szegény-fiú története

    Első rész
    Szegény-fiú és Kemény-legény

    I.

    Valamikor réges régen, amikor még olyan dolgok is történtek a világon, amiket mostanság el sem akarnak hinni az emberek, valahol messze-messze, élt egyszer egy szegény özvegyasszony. Ennek a szegény asszonynak volt két derék legényfia, a nagyobbikat úgy hívták, hogy Kemény-legény, a kisebbiket meg úgy, hogy Szegény-fiú. A kisebbikre onnan ragadt rá ez a nevezet, hogy egész nap csak heverészett és szundikált, vagy nézte az Isten szép egét, ha meg szólt neki valaki és korholta a lustaságáért, akkor egyre azt hajtogatta, hogy ő milyen boldogtalan, milyen szegény fiú, milyen hiábavaló az ő élete; meg, hogy azért majd meglátják, mi lesz még őbelőle! Gazdag ember, nagy úr, hatalmas, talán még király is. Persze, hogy csak nevette minden ember és szidták mint a bokrot. Kemény-legényt meg azért hívták így, mert reggeltől napestig nagyon keményen dolgozott. Míg az öccse a bokor alatt hevert, az ő keze alatt csak úgy égett a munka. Szegény anyjuk szidta is eleget a kisebbiket, elmondta naplopónak, zsiványnak, földterhének, hogy henyél naphosszat és pusztítja a drága kenyeret, a bátyja verejtékét. Hasztalan. Szegény-fiú azért meg sem mozdította volna még a kisujját sem a dologra. Az anyja meg, hogy-hogy nem, azért mégis csak ezt a haszontalant szerette jobban. Talán mert ez jobban tudott szépen nézni rá, meg szebben tudta mondani, hogy édesanyám! A másik fiú, hiszen nem is érkezett az effélére: tele volt a keze dologgal reggeltől estig.

    Egyszer aztán a szegény asszony ágynak esett; érezte, hogy meg kell halnia. Meggyónt, megáldozott, elbúcsúzott szépen a két fiától, megáldotta őket. Aztán elővett a feje alól egy piros kendőt és így szólt a nagyobbik fiához:

    – Édes fiam, Kemény-legény, teneked mondom el az én nagy gondomat. Itt van ez a gyámoltalan öcséd, ezért öl engem az aggodalom. Téged nem féltelek, édes fiam, hanem ez, tartok tőle, nem ér jó véget. Tudom, ha én nem leszek, nem lesz nyugta melletted. Hát édes fiam, te jó fiú vagy. Nézd, itt ez a piros kendő. Ha az öcséd bajba talál jutni valaha, én azt megérzem a sírban is és akkor ez a kendő elfehéredik a kezedben. Akkor tudni fogod, hogy bajban van az öcséd. Fogadd meg nekem, édes fiam, szentül, hogy fölkeresed, megsegíted, akárhol találod.

    Nagyobbik fiú megfogadta erős fogadással.

    A szegény asszony aztán elaludt szép csendesen az Úrban. El is temették annak rendje és módja szerint. Harmadnapra az anyjuk halála után odaáll a kisebbik fiú a bátyja elé és azt mondja neki:

    – Hallod-e, édes bátyám! Kicsi a mi házunk. Ha elég volt eddig hármunknak, kevés lenne immár kettőnknek. Énnekem itten úgy sincs maradásom. Énnekem, jól érzem, mást szánt az Úristen. Itt hagyom neked az én részemet is. Elmegyek világgá, szerencsét próbálni. Ha a jó Isten úgy akarja, hallasz még felőlem.

    Marasztotta a bátyja, ahogy tudta, de hiába. Szegény-fiú betett a tarisznyájába egy fél cipót, metszett az udvaron egy szép egyenes gallyat botnak, azzal a testvérek megölelték-megcsókolták egymást és Szegény-fiú elindult világgá, szerencsét próbálni.

    II.

    Ment, mendegélt Szegény-fiú, három nap és három éjjel meg sem pihent, csak ment mindig előre az országúton. Hanem azért valami nagyon messze nem jutott, mert minden percben meg kellett állnia, annyi volt az új látnivaló. Az országút mentén virágok nyíltak, mindenféle ismeretlenek; azokat meg kellett nézni. Az égen furcsa felhők úszkáltak, nem olyanok, mint az otthoniak: azoknak utánuk kellett nézni, hova-merre mennek?

    Emberek jöttek-mentek az úton, ismeretlenek: azokkal szóba kellett állni. Erdők, folyók, faluk mellett vitt az út: csupa érdekes újság. És Szegény-fiút minden érdekelte. Így aztán hamarosan azon vette észre magát, hogy a kenyérből már csak egy darabka száraz héjjá maradt.

    – No! – gondolta magában, mikor elfogyasztotta az utolsó falatját, és egy útszéli vadrózsabokor mellett lehajtotta a fejét az üres tarisznyára – most már igazán történni kell valaminek. Holnap megtalálom a szerencsémet.

    Reggel, pacsirtaszóra, vidáman ugrott talpra és vígan indult az útnak. Ment, ment pihenés nélkül, egész nap, végre estefelé megpillantott nagymessziről valami nagy magas épületet, valami várfélét.

    – No, ott a szerencsém! – gondolta. Vidám nótára gyújtott és sebesen kezdett lépegetni. A várkastély tornyai, hatalmas bástyái, szépséges színes ablakai csak úgy csillogtak a naplementi fényben. Már egészen közel jutott a várhoz, mikor valami sötét csapatot látott jönni a vár felől.

    Harmincan-negyvenen lehettek. Valamennyin barna barátcsuha lógott, arcuk a kámzsában rejtőzött, kötél feszült a derekukon, a kezükben hosszú, görcsös bot. Félhangon mormoltak valami egyhangú imádságot vagy éneket – szöveget, dallamot nem lehetett megkülönböztetni. Elől hatalmas temetű férfi haladt. Nagy, csontos testén csak úgy lötyögött a szőrcsuha. Nagy, villogó szemei kiszúrtak a csuklya homályából.

    Mikor a szegény fiúhoz értek, a nagy, csuklyás ember megállt, leszúrta előtte a botját a földbe és megkérdezte:

    – Ki vagy, ifjú ember és hova tartasz? – Szegény-fiú megmondta, hogy hívják és hogy a kastélyba igyekszik, ott akarja megtalálni a szerencséjét.

    – Megállj, boldogtalan! – kiáltott a csuklyás ember tompa, fáradt, ijesztően mély hangon. – Egy lépést se tovább, ha kedves előtted az örök üdvösséged. Ez a ház itt az ördög kastélya. Aki belép, örökre eljátszotta a lelkét. A bűn és csábítás lakik falai között. Szép hazugságok édesgetik a tapasztalatlant és kifosztják mindenből. A lelkedet, a lelkedet szívják ki, ha oda belépsz. Fuss, fuss azonnal! Minden pillanat halálod lehet!

    Szegény-fiú álmélkodva hallgatta ezt a beszédet és nem felelt egy szót sem. Azt gondolta magában, hogy ez nagyon érdekes dolog. Bizony az a kastély ugyancsak veszedelmes lehet, ha ugyan az öreg igazat beszélt. De hátha csak meg akarja téveszteni? Talán az irigység beszél belőle, mert fél, hogy megtalálja odabenn a szerencséjét. Meg aztán, ha igazat mond is, azért érdekes volna megnézni azokat a szép hazugságokat, amikkel odabenn csábítják az embert. Azért még nem kell hinni nekik, ha a szépségükben gyönyörködik is az ember. Nagyon érdekes lehet az ördög kastélya! Kár volna közelebbről meg nem nézni. Majd vigyáz magára. Szinte bűnnek érezte volna, hogy elmulassza ezt a ritka szerencsét.

    Nem szólt egy szót sem, csak elindult a vár felé. A csuklyás ember égre emelte a kezét és felordított:

    – Jaj neked, jaj neked, szerencsétlen ifjú! – Azzal megindult a menet újra, vissza se nézett egy se közülük.

    Szegény-fiú pedig ment nagy kíváncsian tovább és közeledett a várhoz. Az út most elkanyarodott és egy völgyön vezetett át. Amint leért a völgybe, megint embereket pillantott meg, akik a vár felől jöttek. Hanem ez a csapat ugyancsak máskép festet, mint az előbbeni. Már messziről megütötte a fülét vidám, könnyed énekük. Víg párok voltak, pompás aranyos ruhába öltözött lovagok, délcegek, ragyogók, koszorú a fejükön és lenge fátylú, piros és fehér köntösű leányok, aranyos hajuk kibontva lengett utánuk. Táncolva közeledtek, csupa dal, kacagás, élet volt az egész menet.

    Elől egy magas, királynői termetű hölgy haladt egyedül, a fején aranykorona, kezében hatalmas, hosszúszárú, sötétpiros rózsa, mint egy királyi pálca. Vakító szépségű arcát Szegény-fiúra emelte és szeme szemébe fúródott. Szegény-fiú hirtelen elvesztette eddigi biztonságát, megzavarodott, gyöngének érezte magát és már-már térdre roskadt a jelenés előtt. Hanem az elkacagta magát, meglegyintette a rózsaszállal Szegény-fiú arcát és megszólalt zengő-bongó, muzsikáló hangon, amilyent egyszer álmában hallott Szegény-fiú:

    – Üdvözlégy, testvér, üdvözöllek a boldogság kastélya előtt. Régóta várunk. Itt a helyed köztünk, jöjj velünk.

    És még mielőtt Szegény-fiú egyet is gondolhatott volna, kézen fogta a ragyogó hölgy és magával vonta. Az egész csapat megfordult és elindult a vár felé.

    Az út mentén piros liliomok nyíltak és amint a menet haladt, maguktól meghajoltak és eléjük borultak.

    Szegény-fiú úgy érezte, mintha álmodna. Egy percig sem kételkedett azon, hogy mindez való. Egy-egy percre fölmerült lelkében a kámzsások csapatja, megcsendült a fülében a csuklyás ember riasztó hangja, de egy pillantás a körülötte ragyogó arcokra és többé nem gondolt semmire. Ment velük.

    Már egészen odaértek a várhoz. A nagy, díszes kétszárnyú várkapu döngve csapódott kétfelé és Szegény-fiú riadtan szökött hátra. A kapuból egy csúnya, félmeztelen csapat özönlött kifelé. Elkínzott testű, beesett arcú, vánszorgó férfiak, egész ruházatuk egy durva szőr-öv a derekukon. Kezükben szöges korbács, azzal ostorozták szüntelenül meztelen hátukat, vállukat. Nem néztek se előre, se hátra, görnyedten szaladtak kifelé a kapun. A legutolsó megállt Szegény-fiú előtt. megforgatta feje fölött az ostorát és rekedtes, lélekátjáró hangon kiáltotta:

    – Vezekeljetek! Vezekeljetek! Bűnösök! Nyomorultak! Vezekeljetek!

    Azzal lecsapott magára az ostorral és rettentő lépésekkel indult a többi után. A várkapu szörnyű csattanással becsapódott.

    Szegény-fiú dermedten nézett a távozók után. Most egy pillanatra úgy tetszett neki, mintha nem is volnának félmeztelenek, hanem fehér köntös borítaná őket. A kezükben mintha pálmaágak lengenének ostor helyett. Riadtan fordult meg és társaira pillantott. Majdnem felsikoltott. Vigyorgó csontvázak csoportja vette őt körül. Társnője, a ragyogó, királynői alak, undok, vigyorgó, ínyetlen szájjal nézett rá és rettentő feje körül kígyók tekergőztek a korona helyén. A vár maga is úgy tűnt fel most szeme előtt, mint egy sötét, mogorva börtön, barátságtalan, csupasz kőfalakkal, szűk, pincelyukszerű ablakaiból kicsapó kísérteties vörös fényekkel.

    Megingott. Egy lépést tett a vezeklők után. De úgy érezte, hogy szédül, tántorog. Lehunyta a szemét.

    Bársonyos, puha kéz simogatását érezte az arcán. Mire kinyitotta a szemét, minden a régi volt. Bűbájos társnője karon fogta és úgy vezette előre. A vár hívogató szépségében emelkedett égnek.

    Társnője most a várkastély kapuja elé lépett és megütötte a kezében tartott rózsával. A kapu csengve tárult ki. A ragyogó királynő kézen fogta a Szegény-fiút és beléptek a titokzatos várba.

    III.

    Mikor a várkapu becsapódott Szegény-fiú mögött, egy pillanatra végigvillant az eszén: hátha mégis az ördögé ez a kastély? Borzasztó még elgondolni is. De ez csak egy pillanatig tartott. A körülötte csengő vidám kacagás, csevegés, zene hamar derültebb gondolatokra bírta.

    A vár tágas udvara tele volt daloló, kacagó, táncoló cselédnéppel. Az udvar közepén óriási hordóféle állott fehér márványból, melyből szüntelenül csorgott az aranyszínű bor. Az udvar egyik sarkában nagy, lobogó tüzek fölött ezüst nyársakon sült az illatos cigány pecsenye. Mindenfelé friss tánc, vidám kurjantások.

    Szegény-fiú és kísérői áthaladtak az udvaron és egy drágakövekkel kirakott ezüstajtón át hatalmas terembe léptek.

    Az ajtónál egy kis púpos emberke jött Szegény-fiú elé és nagy tisztelettel üdvözölte. Igen előkelő, aranydíszes fekete köntös volt rajta, de valahogyan sehogy sem illett rá. A fején koronaszerű díszt hordott, de az mintha nagy lett volna neki, úgy lötyögött rajta. Az oldalán kard lógott, de mintha nem lett volna hozzászokva a viseléséhez, úgy fityegett a derekáról s minduntalan belébotlott. Szegény fiúnak a falujabeli boltos jutott az eszébe, mikor meglátta: mintha arra hasonlított volna. A púpos alázatos meghajlással lépett eléje, aztán tiszteletteljes tartózkodással nyújtotta feléje a kezét.

    – Üdvözlöm Nagyságodat házamban! – mondotta édeskés lágy hangon – méltóztassék megtisztelni szerény asztalomat.

    A hangja, a kezefogása valami hideg, nyálkás borzongást keltett Szegény- fiúban. A púpos kezénél fogva a terem közepén álló asztalhoz vezette. A királynői alak, aki idáig vezette, elvegyült a többiek között.

    Szegény-fiú körülnézett és az első pillanatban szinte elvakult a nagy ragyogástól, amely körülvette. Köröskörül arany gyertyatartók, tengernyi csillogva égő gyertya mindenfelé. A terem szinte nappali fényben úszott. Az asztal roskadozott a csodálatosnál csodálatosabb virágok, gyümölcsök, korsók és serlegek alatt. Az asztalfő üres volt.

    A púpos odavezette Szegény-fiút az asztalfőtől jobbra eső székhez, megkínálta üléssel, letelepedett vele szemközt és hármat tapsolt.

    A terem láthatatlan ajtajai felpattantak, ezüstös fehér ruhájú szolganép özönlött be és drágamívű tálakon ismeretlen zamatú csodálatos ételeket rakott a vendégek elé.

    Hófehér köntösű, rózsásarcú kis apródok szüntelenül töltögették a serlegeket. Láthatatlan muzsika zsongott valahonnan, időről-időre, illetve szellő frissítette föl a levegőt és felülről, láthatatlan kezekből rózsa és gyöngyvirág-eső permetezett alá.

    Szegény-fiú evett és ivott és jóllakott. Nagyon jónak és kellemesnek talált mindent és nagyon jól és kellemesen érezte magát. Táncosnők jöttek be és kápráztató fátyoltáncot jártak. Aztán a többiek is táncra kerekedtek. Szegény-fiú ezt is szépnek és érdekesnek találta és tetszéssel nézte, de ebben ő maga már nem vett részt.

    Aztán egyszer hirtelen úgy érezte, hogy már nagyon régen, hosszú napok óta ül itt. Hirtelen jobboldali szomszédjához fordult, egy csillogó lovaghoz:

    – De hát a boldogság merre van?

    Amaz csodálkozva emelte rá szemét.

    – Boldogság? Mi az? Ostoba kérdés! Egyél, igyál és dalolj. Lakoma és mulatság, ez az élet. A többi ostobaság. Ezzel fölkelt és otthagyta Szegény- fiút a faképnél.

    Szegény-fiút ez a felelet nem elégítette ki. Fölkelt és megszólított egyet a táncoló leányok közül.

    – Azt mondták nekem, hogy ez itt a Boldogság vára. A boldogságot akarom. Mondd, merre van? Hol találom?

    A leány ránézett és elnevette magát. Azután megfogta a kezét és magával vonta.

    – Boldogság? Gyere táncolni, ez a boldogság. A többi mind bolondság.

    Szegény-fiú bosszúsan rántotta ki a kezét a leányéból és sarkon fordult. Hát mind csak ennyit tudnak? Ez bosszantó. Ezért jött ide?

    Ebben a pillanatban valami kellemetlen borzongást érzett. Megfordult. A púpos állott mellette.

    – A boldogság? Szolgálhatok Nagyságodnak? A boldogság itt van.

    Azzal karonfogta Szegény-fiút és visszavezette a helyére. Maga is leült vele szemben. Kényelmesen hátradőlt a karosszékben és elnevette magát. Mikor aztán Szegény-fiú türelmetlen tekintetét látta, csendes, szinte gúnyos mosollyal az asztalfőre mutatott:

    – Itt! Itt a boldogság.

    Szegény-fiú szeme mohón villant oda. Az asztalfőn, ahol eddig senkit sem látott, nagy aranytrónuson valaki ült. Valami elmosódott, árnyékszerű, mégis szinte hódító alak. Egy csodálatos királynő. Az egész alakot, koronájától lábahegyéig valami ködszerű fátyol burkolta. Arcán is fátyol lengett. Mozdulatlanul ült és kezében piciny aranykelyhet tartott. Az egész alakból semmit sem lehetett határozottan látni. Szegény-fiú mégis kimondhatatlan szépnek és rejtelmesnek gondolta. Egy pillanatra sem tudta többé levenni róla a szemét.

    Fölugrott, hogy közeledjék feléje. Ebben a pillanatban a púpos hideg, nedves érintését érezte a kezén.

    – Hohó! Megálljunk! Nagyságodnak várnia kell. A királynő csak éjfélkor áll szóba az ő szolgáival. Csak akkor nyújthatja oda nekik a boldogság kelyhét. Addig csak igyunk és mulassunk.

    Szegény-fiú leült a helyére és maga elé nézett. Egy falatot, egy kortyot sem tudott lenyelni többé. A körülötte imbolygó, zsibongó élet nem vonta többé a szemét. Csak úgy ült mozdulatlanul, szótlanul és várta nagy türelmetlen, egész lélekből álló várakozással várta az éjfélt.

    Egyszer aztán éjfélt ütött a vártorony órája. A zene egy pillanat alatt elhalt, a táncoló párok szétsimultak, a gyertyák kialudtak. Csak egy nagy, csodálatosan piros fénypont világított az egész teremben: a kehely a királynő kezében. Az egész társaság egy nagy kört formált Szegény-fiú, a királynő és a púpos körül. Szegény-fiú reszkető térddel állott föl és egy lépést tett előre. A rejtelmes királynő megmozdult és feléje nyújtotta a kelyhet

    . – Igyék Nagyságod! Ez a boldogság kelyhe! – suttogta a púpos. A hangja rekedtes, alattomos, kárörvendő volt.

    Szegény-fiú nem ügyelt a púposra. Kezébe ragadta a kelyhet és mohón, sebesen, gondolkozás nélkül nagyot-nagyot ivott belőle. Csodálatos ital volt. Alig érte ajkát az első csepp, átvonaglott rajta valami nagy, emberfeletti boldogság érzése. Áthatotta az az érzés a lelkét testét, és legkisebb porcikáját. A vére dalolva száguldott ereiben a szíve énekelt.

    – Ez a boldogság! Ez a boldogság! – susogta mellette a púpos, és halkan, megelégedetten nevetett.

    És Szegény-fiú ebben a pillanatban valami véghetetlen, sivár, fojtó undort érzett. Hatalmas erővel szakította le ajkáról a kelyhet. Undorító édességet érzett a szájában. A kehely fenekén valami piszkos, átható, moslékszagú folyadék lötyögött. Szegény-fiú nyomorultnak, piszkosnak és boldogtalannak érezte magát és a legelhagyatottabbnak a világon.

    A kehely kisiklott a kezéből és darabokra tört a földön. Most látta csak, hogy piszkos, ételmaradéktól ragadós cserépbögre volt.

    Szegény-fiú kétségbeesetten nyújtotta ki karjait az asztalfőn ülő királyné felé. És ijedten sikoltott fel. Valami sötét, pókhálószerű fátyol siklott előtte a földre, egy ködszerű fehér folt emelkedett föl és távolodott, távolodott egyre. A trón üres volt.

    Szegény-fiú rémülten nézett szét maga körül. Az egész társaság ott állt körülötte egy nagy körben. Mindegyikük kezében ugyanolyan piszkos cserépbögre, mindegyikük itta, szürcsölte mohón és mindegyikük arcán ott vigyorgott a nagy, félreismerhetetlen utálat torzulása.

    Középen pedig ott állt a púpos és vigyorogva dörzsölte a kezeit. Szegény-fiú kétségbeesve borult le az asztalra. Nehéz zokogás tört föl a szívéből. Siratta magát, a boldogságot, az életet, mindent.

    IV.

    Mikor a Szegény-fiú fölébredt nehéz, nyomasztó, izzadt álmából, egyedül ült a nagy asztalnál. Hajnal volt. A szobában szolgák sürögtek. Ajtó, ablak nyitva. Söpörtek. A székek fölfordítva az asztalra voltak állítva. A levegőben csak úgy szállt a por.

    Szegény-fiú fölkelt és kiment a bástyára. Gyönyörű, napos tavaszi reggel volt. A nap éppen akkor kelt föl a szomszéd hegy mögül, a völgy fűszálain csillogott a harmat, madárdal csattogott mindenfelé.

    Szegény-fiú magába szívta a friss, virágillatos, reggeli levegőt és most megint könnyűnek érezte a szívét Nem emlékezett másra, csak a tegnapi kellemes estére és a titokzatos királynőre. És önkéntelenül dal fakadt az ajkán. Énekelt a rejtelmes, fátyolos királynőről, a boldogság kelyhéről, a gyönyörűség kastélyáról. A víg lakomáról, az édes zenéről, a lepke táncról és megrészegedett a saját hangjától. Nem is tudott másra gondolni, csak hogy minél hamarabb köztük lehessen.

    Aztán lement a vár kertjébe és végig kóstolta az ott pompázó gyümölcsfák édes gyümölcsét. Aztán lehevert egy nagy, lombos fa alá és a madárdal édes álomba ringatta.

    Mikor felébredt, már esteledett és egy díszes ruhájú szolga jött érte: A kastély ura alázatosan kéri, szíveskedjék megtisztelni szerény asztalát.

    Szegény-fiú követte a szolgát. Belépett a nagy terembe. A púpos hajlongva jött üdvözlésére.

    Aztán minden épen úgy esett, mint az előtte való este. A lakoma, a zene, a tánc, az éjfélig való türelmetlen várakozás és az éjféli óraütés nagy, tikkadt, feszít csendje – minden úgy történt .Mikor a királynő odanyújtotta neki a kelyhet, egy pillanatra eszébe lobbant a tegnapi nagy megundorodás futó emléke, de a csillogó, piros arcok, a csodálatos fényű ital és a királynő titokzatos mosolya láttára azt gondolta, hogy csak képzelődik. Kihajtotta a kelyhet. Ugyanaz a nagy, kimondhatatlan boldogságérzet egy pillanatra, aztán ugyanaz a mérhetetlen undor, mint tegnap. A királynő ködalakja épen úgy foszlott szét, a kehely épen úgy törött darabokra és Szegény-fiú épen úgy maradt egyedül keserű könnyeivel, mint tegnap, csak a boldogság pillanata még rövidebb lett, a megundorodás még gyorsabban megjött, a királynő-jelenés még sebesebben foszlott el és a könnyek még keserűbbek lettek.

    Másnap reggel Szegény-fiú megint a várfalról nézte a kelő napot és megint énekelt. Arról énekelt, hogy milyen szomorú dolog, hogy a boldogság csak egy pillanatig tart és hogy minden olyan sebesen elmúlik. Milyen kegyetlen dolog, hogy a boldogság királynője a semmibe oszlik, ha utána nyújtjuk a kezünket és a kehely kisiklik ujjaink közül. És a halálról is énekelt és az ének közben sírt is.

    És aznap megint minden úgy történt, mint már kétszer. A boldogság még rövidebb volt és a megundorodás még sebesebben jött.

    Harmadnap reggel Szegény-fiú elhatározta, hogy hazamegy. De a várkapu be volt zárva és a falak magasak voltak. Nem lehetett kijutni a várból. És Szegény-fiú megint csak fölment a bástyára és énekelt.

    Arról énekelt, hogy milyen jó dolga volt, amíg otthon volt az édesanyjánál és az édes bátyjánál. És ének közben keservesen zokogott.

    De azért este megint csak fölment a terembe. Mikor pedig reggel énekelt és zokogott, akkor odahaza Kemény-legény kezében megsápadt az édesanyja keszkenője és Kemény-legény nagyon megdöbbent.

    V.

    Telt, múlt az idő. Szegény-fiúnak egyik napja szakasztott olyan volt, mint a másik. Egyre keserűbb lett a szájaíze. Mikor kiitta este a kelyhet, egyre valószínűtlenebbnek tűnt föl előtte, hogy valamikor boldoggá tette ez az ital. Az undor és az önutálat mérge egyre jobban belevette magát csontjaiba, vérébe. Nagyon-nagyon boldogtalan volt. Mindennap újra megpróbálta a szökést. Hasztalan. A várból nem vezetett út kifelé. Szegény-fiú egyre többet, egyre keservesebben sírt a falakon.

    Egy reggel a bástyán állt és sírva nézte az ösvényt, amerre jött valamikor, amerre a faluja volt.

    Az ösvényen egy vándor közeledett a vár felé. Szegény-fiúnak megdobbant a szíve. A bátyja volt, Kemény-legény.

    Végtelen öröm árasztotta el a szívét, mikor megpillantotta. Odafutott az ösvényre kiugró szöglettorony mellé és boldog türelmetlenséggel integetett feléje.

    A közeledő is megismerte öccsét a falon, ő is visszaintegetett és futni kezdett feléje. Csakhamar odaért a bástya alá.

    – Bátyám! – kiáltott le hozzá az izgatottságtól szinte elfúló hangon Szegény-fiú – rab vagyok! Szabadíts meg!

    – Azért jöttem, öcsém, hogy megszabadítsalak. Hazaviszlek! felelte nyugodt, biztos hangon Kemény-legény és a várkapu felé tartott.

    – Megállj! – kiáltotta Szegény-fiú. – Arra hiába mégy. A várkapu be van zárva, arra be nem jöhetsz. Más módot kell keresnünk.

    Kemény-legény nem hallotta ezt. Elszántan, egyenesen a várkapunak tartott és megütötte az öklével. A nagy kapu hang nélkül kétfelé tárult előtte. Néhány perc múlva a két testvér összeölelkezett a bástyán.

    – Csakhogy itt vagy, bátyám! – mondta Szegény-fiú. – Most már érzem, hogy megszabadulok. De hát hogyan kerülsz ide?

    Kemény-legény rövid szavakkal elbeszélte, hogyan tudta meg a keszkenő elfehéredéséről, hogy Szegény-fiú bajba került, hogyan indult el haladéktalanul, hogy fölkeresse. Ő is találkozott a zarándokokkal, a mulatozókkal és a vezeklőkkel. Szóba is állt mindegyikkel, de a vigadozók és a vezeklők nem tetszettek neki. Mert nem szerette sem a cifra embereket, sem a piszkosakat. A zarándokoknak hitt legjobban és elhitte, hogy a várkastély az ördög kastélya. Tőlük tudta meg azt is, hogy az öccse odabent van. Mikor mindezt megtudta, aludt rá egyet és reggel elindult a várba. A kapu magától kinyílt előtte. Most hát itt az idő a menekülésre.

    – Vezess, megyek veled! – mondta Szegény-fiú.

    Kemény-legény megfogta az öccse kezét és a kapu felé indult.

    A kapu megint zárva volt. Szegény-fiú boldogan követte. Bátyjának erős keze keményen, melegen szorította az övét és Szegény-fiú édes, meleg biztosságot érzett. Érezte, hogy a bátyja erős és hogy az ereje most az ő ereje is.

    Már odaértek a kapuhoz. Kemény-legény kieresztette a jobb kezéből öccse kezét és megütötte a zárat. A kapu föltárult és Kemény-legény kilépett rajta.

    Mikor Szegény-fiú a küszöbre lépett, megszólalt mögötte valaki.

    – Az úr alázatosan kéreti Nagyságodat, kegyeskedjék megtisztelni szerény asztalát.

    A szolga volt, aki mindennap hívni szokta. A Szegény-fiú megfordult. A nagy terem nyitott ablakából zene és dal szűrődött ki; könnyű, fehér alakok suhantak el az ablak mellett.

    Szegény-fiú egy pillanatig habozva állt.

    – Bátyám! – kiáltotta rettegő hangon. Kemény-legény megjelent a kapuban.

    – Itt vagyok, öcsém, Várlak.

    – Segíts, bátyám! – kiáltotta még egyszer Szegény-fiú és néhány lépést hátrált a kapuból.

    Kemény-legény hozzá akart rohanni, de mintha a lába gyökeret vert volna, egy lépést sem tudott tenni.

    Mozdulatlanul állt és nézte, hogyan hátrál az öccse a várépület felé és hogyan tűnik el a nagy, tátongó kapunyílás mélyében.

    A várkapu dörögve csattant össze mögötte. Kint volt a vár alatt.

    Lehorgasztott fejjel indult neki az ösvénynek.

    VI.

    Kemény-legény egy közeli remete kunyhójában talált szállást. Oda tért most vissza. Egész nap föl és alá járkált és gondolkozott.

    Másnap reggel újra elindult a vár felé.

    Szegény-fiú most is ott állt a falon és már messziről integetett feléje. Kemény-legény egy villámgyors ütéssel feltárta a kaput, néhány szökelléssel az öccse mellett termett és heves, erőszakos öleléssel szorította magához.

    – Most megtaláltalak újra. Most már el nem eresztelek többé. Jössz velem.

    – Megyek, megyek, édes testvérem, hogyne mennék! Hiszen nincs más kívánságom a világon, mint veled menni, veled maradni; szabadulni innen erről az elátkozott helyről, a boldogtalanság és a förtelem tanyájáról. Ó, ha tudnád, mit éreztem tegnap, amikor becsapódott mögötted az ajtó! Majd kiszakadt a szívem utánad.

    Szegény-fiú most elmesélte Kemény-legénynek, mi történt vele, mióta a várba jött, egészen a mai napig. Kemény-legény nem szólt közbe egy szót sem, csak hallgatta. Csak a szemén látszott, hogy figyel egész lelkével. A végén egy pár percig hallgattak mind a ketten. Aztán hirtelen megszólalt Kemény-legény kemény, határozott hangon:

    – Hát most már az a kérdés, akarsz-e innen távozni és velem jönni, vagy nem? Ha igen, akkor add ide a kezed, többet nem eresztelek ki a kezemből. És kinyújtotta jobb kezét.

    – Megyek, megyek! Vígy magaddal, ne engedj el! – kiáltotta Szegény-fiú és megfogta a felé nyújtott erős kezet.

    Megindultak a kapu felé.

    Kemény-legény erős, biztos, döngő léptekkel haladt, húzta, vonta magával a bizonytalanul lépegető Szegény-fiút. Szegény-fiú félénken, izgatottan hátra-hátra nézett. Nem jött utána senki.

    Elértek a várkapuhoz. Kemény-legény ütésére fölnyílt a kapu és Kemény-legény a küszöbre lépett. Most is erősen fogta, szorította az öccse kezét.

    Ebben a pillanatban megszólalt Szegény-fiú mellett egy suttogó, alázatos és mégis gúnyos hang:

    – Ha úgy tetszik Nagyságodnak…

    Szegény-fiú riadtan nézett hátra. A púpos állt ott, alázatosan meghajolva, jobbját feléje nyújtotta, bal kezével pedig a nagy terem ragyogó, nyitott ablakaira mutatott, melyeken át idáig zsongott a zene és idáig lehelte villamos áramát a bent kavargó táncos forgatag.

    – Bátyám! Bátyám! Segíts! – kiáltotta Szegény-fiú.

    Kemény-legény megdöbbenve fordult hátra és görcsös erővel szorította magához a kezében tartott kezet. És ijedten érezte, hogy minden erőlködése hiábavaló: Szegény-fiú keze kisiklik kétségbeesetten markoló ujjai közül. A következő percben Szegény-fiú keze a púposéban nyugodott és már indultak befelé, az épület felé, mind a ketten.

    A várkapu újra összecsattant a kint rekedt Kemény-legény mögött.

    VII.

    Kemény-legény visszatért a remetéhez és egy nap, egy éjjel járkált föl és alá- a kunyhó előtt és szüntelen, kemény elszánással gondolkozott.

    Másnap reggel elkérte a remete derekáról a kötelet. A remete szó nélkül leoldotta és odaadta. Kemény-legény a maga derekára kötötte és futva indult a vár felé.

    Már messziről látta a bástyán sírdogáló Szegény-fiút. Szó nélkül sietett át a nyíló kapun, futott föl a bástyára és magához ölelte öccsét.

    – Akarsz velem jönni? – csak ennyit kérdezett.

    – Vígy magaddal, vígy magaddal! – zokogta Szegény-fiú és sírva borult a bátyja vállára.

    Kemény-legény nem szólt többet. Leoldotta derekáról a remete kötelét és erősen magához kötötte az öccsét. Olyan szorosan, hogy szinte fájt, Most már csak egymás mellett, csak egyforma lépésekkel léphettek.

    Így indultak a várkapu felé.

    Mikor a kitárult kapu küszöbére értek, egyszerre csak érezte Kemény-legény, hogy az öccse megáll és megveti a lábát a küszöbön. Az arcát hátrafordítja a nagy terem nyitott, csillogó, zengő ablakai felé.

    – Bátyám! Ments meg! – ez a kiáltás tört elő ajkai közül, kétségbeesett, elfúló hangon. A következő percben pedig Szegény-fiú kést rántott, egy villámgyors mozdulattal elvágta a kötelet, kirántotta magát a bátyja karjaiból és már futott is vissza, a kastély felé.

    Kemény-legény egy pillanatig dermedten állt a helyén, aztán rohanni akart a távozó után. Késő. A várkapu gúnyos, hideg dördüléssel zúdult be előtte és ő újra egyedül maradt a magas fal tövében. Kemény-legény sokáig állt egy helyben, mozdulatlanul, lehorgasztott fejjel. Aztán futásnak indult és futott, futott a remete kunyhójáig. A remete lába elé vetette magát és keservesen sírva elpanaszolta neki az ő nagy baját. Elmondta az öccse sorsát, az ő hasztalan próbálkozásait és a hihetetlen balsikert.

    – Mit tegyek, atyám, mit tegyek? Hogyan szabadítsam meg azt a szegény, szerencsétlen fiút? A lelkemet, az életemet adnám érte! Úgy szeretem. És édesanyám kedvence volt. És olyan derék, jólelkű fiú! És olyan szerencsétlen! Mit tegyek? Mit tegyek?

    A remete fölemelte a lábánál zokogó fiút, maga mellé vonta a fatörzsre, amelyen ült és szép, szelíd, nyugodt hangon mondotta:

    – Ne essél kétségbe, édes fiam. Még semmi sincs elveszve. Ismerem ezt a kastélyt. Az ördög kastélya ez. Sok embert láttam már bemenni a kapuján, keveset visszajönni. De azért voltak, akik visszatértek. Istennek semmi sem lehetetlen. Őbenne bízzál, fiam, és az Ő kegyelmében. De anélkül tehetetlen vagy. Emberi erő itt nem segíthet. Imádkozzunk fiam, éjjel-nappal, állhatatossággal imádkozzunk szegény öcsédért. Mást nem tehetünk érte. Csak maga segíthet magán. Az Isten ád neki erőt, hogy kiszakítsa magát. Ha ő meg nem teszi, nem segíthetünk rajta. Azért imádkozzunk érte, édes fiam, imádkozzunk. Szüntelenül imádkozzunk.

    És mindketten leborultak a kunyhó előtt, a földbe ásott durva, nagy kereszt tövében és imádkoztak Szegény-fiúért és az ő szabadulásáért, éjjel-nappal, szüntelenül, mindig csak imádkoztak.

    VIII.

    Téged pedig jámbor olvasó, nagyon szépen kérlek, imádkozzál te is Szegény-fiúért és az őhozzá hasonlókért. Mivelhogy igen sokan vannak és nagyon- nagyon szegények.