Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Nyári ügyeleti napok:

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • 2019. július 3. (szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 10.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 17.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 24.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 31.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 14.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 21.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 28.(szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.


Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

2019. augusztus 26-én (hétfő) 9.00 órától


 

    Graham Greene

    A zsúr vége The End Of The Party

    Peter Morton arra riadt fel, hogy odakint már világosodik. Eső dobolt az ablakon. Január ötödike volt.

    Peter Morton woke with a start to face the first light. Through the window he could see a bare bough dropping across a frame of silver. Rain tapped against the glass. It was January the fifth.

    Átnézett a másik ágyra – a két ágy közt asztalka volt, rajta az éjjeli lámpa egy víztócsában állt. Francis Morton még aludt, és Peter, szemét a testvérén tartva, visszafeküdt. Elszórakozott a gondolattal, hogy tulajdonképpen önmagát figyeli: ugyanaz a haj, ugyanaz a szempár, ugyanaz a száj és ugyanaz az arc. De a gondolat semmivé sápadt, és agya visszatért ahhoz a valóságos tényhez, amely ezt a mai napot jelentőséggel ruházta fel. Január ötödike volt. Alig akarta elhinni, hogy már egy év telt el Mrs. Henne-Falcon legutolsó gyermekzsúrja óta.

    He looked across a table, on which a night-light had guttered into a pool of water, at the other bed. Francis Morton was still asleep, and Peter lay down again with his eyes on his brother. It amused him to imagine that it was himself whom he watched, the same hair, the same eyes, the same lips and line of cheek. But the thought soon palled, and the mind went back to the fact which lent the day importance. It was the fifth of January. He could hardly believe that a year had passed since Mrs. Henne-Falcon had given her last children's party.

    Francis hirtelen hanyatt Fordult, egyik karját átvetette az arcán, eltorlaszolta a száját. Peter szíve egyre hevesebben vert, de nem az örömtől, hanem a szorongástól. Felült, és átkiáltott az asztalkán : – Ébresztő! – Francis válla megrázkódott, ökölbe szorított keze belekaszált a levegőbe, de a szemét nem nyitotta ki. Peter Morton úgy érezte: hirtelen az egész szoba elsötétül, mintha egy óriási madár csapna le rájuk. Újra kiáltott: – Ébresztő! – s a szobát ismét ezüstös fény árasztotta el, és újra eső paskolta az ablakokat. Francis megdörzsölte a szemét: – Te szóltál? – kérdezte.

    Francis turned suddenly upon his back and threw an arm across his face, blocking his mouth. Peter's heart began to beat fast, not with pleasure now but with uneasiness. He sat up and called across the table, "Wake up." Francis's shoulders shook and he waved clenched fist in the air, but his eyes remained closed. To Peter Morton the whole room seemed suddenly to darken, and he had the impression of a great bird swooping. He cried again "Wake up," and once more there was silver light and the touch of rain on the windows. Francis rubbed his eyes. "Did you call out?" he asked.

    - Valami rosszat álmodtál – mondta Peter. Tapasztalatból tudta, hogy amit az egyikük gondol, az tükörképe a másik gondolatainak. De ő volt az idősebb, ha csak néhány perccel is, és magabiztosságot merített a fénynek abból a rövid közjátékából, ami alatt testvére még a fájdalommal és a sötétséggel gyürkőzött; és felébresztette benne az ösztönt, óvni a másikat, aki annyi mindentől rettegett.

    – Azt álmodtam, hogy meghaltam – mondta Francis.

    – Milyen volt? – kérdezte Peter.

    – Nem emlékszem – felelte Francis.

    – Egy nagy madárról álmodtál.

    "You are having a bad dream," Peter said with confidence. Already experience had taught him how far their minds reflected each other. But he was the elder, by a matter of minutes, and that brief extra interval of light, while his brother still struggled in pain and darkness, had given him self-reliance and an instinct of protection towards the other who was afraid of so many things.

    "I dreamed that I was dead," Francis said.

    "What was it like?" Peter asked with curiosity.

    "I can t remember," Francis said, and his eyes turned with relief to the silver of day, as he allowed the fragmentary memories to fade.

    "You dreamed of a big bird."

    - Tényleg?

    Feküdtek az ágyban egymással szemközt: ugyanaz a zöld szempár, ugyanaz a pisze orr, ugyanaz a makacs száj, az állnak ugyanaz a koravén vonala. Január ötödike, gondolta Peter újra; gondolatai lustán vándoroltak ide-oda a sütemények és az elnyerhető díjak képei közt. Zsákban futás, célba dobás, bújócska.

    "Did I?" Francis accepted his brother's knowledge without question, and for a little the two lay silent in bed facing each other, the same green eyes, the same nose tilting at the tip, the same firm lips parted, and the same premature modelling of the chin. The fifth of January. Peter thought again, his mind drifting idly from the image of cakes to the prizes which might be won. Egg-and-spoon races, spearing apples in basins of water, blindman's buff.

    - Én nem akarok elmenni – mondta hirtelen Francis. – Biztos Joyce is ott lesz ... meg Mabel Warren. – Már a gondolatától is irtózott, hogy ezek ketten ott lesznek a zsúron. Idősebbek voltak nála: Joyce tizennégy éves, Mabel Warren tizenhárom. Hosszú copfjuk gőgösen libegett férfias járásuk ütemére. Hogy "nők", szinte porig alázta Francist, amikor leeresztett pilláik alól gúnyosan nézték, hogyan ügyetlenkedik zsákban futás közben. És a múlt évben ... elfordult Petertől, arca bíborvörös lett.

    "I don't want to go," Francis said suddenly. "I suppose Joyce will be there... Mabel Warren.” Hateful to him, the thought of a party shared with those two. They were older than he. Joyce was eleven and Mabel Warren thirteen. Their long pigtails swung superciliously to a masculine stride. Their sex humiliated him, as they watched him fumble with his egg, from under lowered scornful lids. And last year... he turned his face away from Peter, his cheeks scarlet.

    – Mi baj? – kérdezte Peter.

    – Ó, semmi. Nem érzem jól magam. Megfáztam. Nem mehetek így el a zsúrra.

    Peter nem értette. – Nagyon megfáztál, Francis?

    – Ha elmegyek a zsúrra, még jobban megfázom. Talán meg is halok.

    – Akkor nem szabad eljönnöd – mondta Peter, készen arra, hogy egyetlen mondattal minden nehézséget megoldjon, és Francisben a feszültség csökkent, mindig készen, hogy mindent Peterre hagyjon. Hálás volt neki, de mégsem fordult vissza testvére felé. Arcán még ott égett a régi, szégyenletes emlék pecsétje: a múlt évben bújócskát játszottak az elsötétített házban, és ő torkaszakadtából sikoltozni kezdett, mikor Mabel Warren hirtelen megfogta a karját. Nem hallotta, hogy Mabel ott van a közelben. A lányok már csak ilyenek. Az ő cipőjük sohasem nyikorog. Léptük alatt nem nyüszít a padló. Úgy osonnak, mint a macska, behúzott karommal.

    "What's the matter?" Peter asked.

    "Oh, nothing. I don't think I'm well. I've got a cold? I oughtn't to go to the party."

    Peter was puzzled. "But, Francis, is it a bad cold?"

    "It will be a bad cold if I go to the party. Perhaps I shall die."

    "Then you mustn't go," Peter said with decision, prepared to solve all difficulties with one plain sentence, and Francis let his nerves relax in a delicious relief, ready to leave everything to Peter. But though he was grateful he did not turn his face towards his brother. His cheeks still bore the badge of a shameful memory, of the game of hide-and-seek last year in the darkened house, and of how he had screamed when Mabel Warren put her hand suddenly upon his arm. He had not heard her coming. Girls where like that. Their shoes never squeaked. No boards whined under their tread. They slunk like cats on padded claws.

    Mikor a nörsz bejött a forró vízzel, Francis meg se mozdult, feküdt, mindent Peterre bízott. – Kisasszony, kérem, Francis náthás – mondta Peter.

    When the nurse came in with hot water Francis lay tranquil, leaving everything to Peter. Peter said, "Nurse, Francis has got a cold."

    A magas, szikár nő két törülközőt vetett át a vizeskancsókon, és meg sem fordult. – A mosdással nem várhatunk holnapig. Add neki kölcsön az egyik zsebkendődet.

    – De kisasszony, kérem, nem volna jobb, ha ágyban maradna? – kérdezte Peter.

    – Reggel szépen elvisszük sétálni – mondta a nevelőnő. A szél majd kifújja belőle a bacilusokat. Na rajta, felkelni, mind a ketten! – s azzal becsukta az ajtót maga mögött.

    – Sajnálom – mondta Peter. – Mért nem maradsz ágyban? Majd szólok a mamának, hogy nem érzed jól magad. – De Francis nem lázadhatott föl a végzete ellen. Ha ágyban marad, feljönnek hozzá, megkopogtatják a mellkasát, lázmérőt dugnak a szájába, megnézik a nyelvét, és felfedezik, hogy szimulál. Valóban rosszul érezte magát, émelyítő ürességet érzett a gyomrában, a szíve hevesen vert, de tudta, hogy az ok egyes-egyedül a félelem: fél a zsúrtól, fél, hogy egyedül kell elbújnia a sötétben, nem lesz mellette Peter, se az éjjeli lámpa, hogy jótékony rést üssön a sötétségen.

    – Nem, felkelek – mondta, majd hirtelen elszántsággal hozzátette: – De nem megyek el Mrs. Henne-Falcon zsúrjára. Az ég összes szentjeire esküszöm, hogy nem megyek. – Most aztán minden biztosan rendben lesz, gondolta. Isten nem fogja hagyni, hogy egy ilyen ünnepélyes esküt megszegjen. Utat fog mutatni neki. Még itt áll előtte az egész délelőtt, sőt négy óráig az egész délután is. A fű még ropog a hajnali fagytól: nincs ok az aggodalomra. Bármi történhet. Megvághatja magát, eltörhetik a lába, vagy valóban komolyan megnáthásodik. Isten – így vagy úgy – biztosan elrendezi a dolgokat.

    The tall starched woman laid the towels across the cans and said, without turning, "The washing won't be back till tomorrow. You must lend him some of your handkerchiefs."

    "But, Nurse," Peter asked, "hadn't he better stay in bed?"

    "We'll take him for a good walk this morning," the nurse said. "Wind'll blow away the germs. Get up now both of you," and she closed the door behind her.

    "I'm sorry," Peter said, and then, worried at the sight of a face creased again by misery and foreboding, "Why don't you just stay in bed? I'll tell mother you felt too ill to get up." But such a rebellion against destiny was not in Francis's power. Besides, if he stayed in bed they would come up and tap his chest and put a thermometer in his mouth and look at his tongue, and they would discover that he was malingering. It was true that he felt ill, a sick empty sensation in his stomach and a rapidly beating heart, but he knew that the cause was only fear, fear of the party, fear of being made to hide by himself in the dark, uncompanioned by Peter and with no night-light to make a blessed breach.

    "No, I'll get up," he said, and then with sudden desperation, "But I won't go to Mrs. Henne-Falcon's party. I swear on the Bible I won't." Now surely all would be well, he thought. God would not allow him to break so solemn an oath. He would show him a way. There was all the morning before him and all the afternoon until four o'clock. No need to worry now when the grass was still crisp with the early frost. Anything might happen. He might cut himself or break his leg or really catch a bad cold. God would manage somehow.

    Annyira bízott Istenben, hogy amikor reggeli közben anyja így szólt: – Hallom, megfáztál, Francis – majdhogynem legyintett. – Biztosan többet hallottunk volna róla – tette hozzá anyja csúfolódva –, ha nem lenne ma délután az a zsúr – és Francis zavartan elmosolyodott: elcsüggesztette, hogy mennyire nem ismeri az anyja. Boldogsága bizonyára tovább tart, ha a reggeli sétára indulóban nem találkozik Joyce-szal. Kettesben voltak a kisasszonnyal, mert Peter a fáskamrában volt még, egy nyúlketrecet akart befejezni. Ha Peter ott van mellette, nem bántja annyira; a kisasszony Peter nevelőnője is volt, de most úgy tűnt: egyedül neki fogadták fel, mert, lám, még egy közönséges sétára sem eresztik el egymagában. Joyce csak két évvel idősebb nála, ő bezzeg egyedül van.

    He had such confidence in God that when at breakfast his mother said, "I hear you have a cold, Francis," he made light of it. "We should have heard more about it," his mother said with irony, "if there was not a party this evening," and Francis smiled uneasily, amazed and daunted by her ignorance of him. His happiness would have lasted longer if, out for a walk that morning, he had not met Joyce. He was alone with his nurse, for Peter had leave to finish a rabbit-hutch in the woodshed. If Peter had been there he would have cared less; the nurse was Peter's nurse also, but now it was as though she were employed only for his sake, because he could not be trusted to go for a walk alone. Joyce was only two years older and she was by herself.

    Nagy léptekkel közeledett feléjük, lobogó copfokkal. Gúnyosan Francisre pillantott, és kihívóan így szólt a nörszhöz: – Jó reggelt, kisasszony. Elhozza Francist a ma délutáni zsúrra? Mabel és én is ott leszünk. – És már ment is tovább a hosszú üres úton Mabel Warrenék háza felé, öntudatosan, egyedül, gőgösen. – Milyen helyes kislány – mondta a kisasszony. De Francis hallgatott, érezte, torkában dobog a szíve; rádöbbent, milyen hamar itt lesz az a zsúr. Isten eddig a kisujját sem mozdította érte, a percek pedig röpülnek.

    She came striding towards them, pigtails flapping. She glanced scornfully at Francis and spoke with ostentation to the nurse. "Hello, Nurse. Are you bringing Francis to the party this evening? Mabel and I are coming." And she was off again down the street in the direction of Mabel Warren's home, consciously alone and self-sufficient in the long empty road. "Such a nice girl," the nurse said. But Francis was silent, feeling again the jump-jump of his heart, realising how soon the hour of the party would arrive. God had done nothing for him, and the minutes flew.

    Nagyon gyorsan röpültek, nem is volt idő tervet kovácsolni a menekülésre, sőt még lélekben sem tudott felkészülni az eljövendő megpróbáltatásra. Már-már legyűrte a kétségbeesés, mikor lélekben teljesen készületlenül egyszeriben a küszöbön találta magát, nagykabátban, a gallérja feltűrve, hogy óvja a hideg széltől. A kisasszony zseblámpája rövid ösvényt vágott a sötétségen át. Mögöttük a kivilágított hall: egy szolgáló vacsorához terített, amit anyja és apja egyedül fognak elkölteni. Már-már nem bírt ellenállni a vágynak, hogy visszarohanjon a házba, tudassa az anyjával: nem megy el a zsúrra, nem mer elmenni. Nem kényszeríthetik! Már-már hallotta, amint kimondja a végső szót, és egyszer s mindenkorra ledönti a tudatlanságnak azt a korlátját, amely idáig megakadályozta a szüleit abban, hogy az ő lelkébe belelássanak. – Félek elmenni. Nem akarok elmenni. Nem merek elmenni. Ott el kell bújnom a sötétben, és én félek a sötétben. Sikítani fogok, sikítani, sikítani! – Már látta anyja arcán a megdöbbenést, és nyomában a visszavágó felnőtt hűvös magabiztosságát.

    They flew too quickly to plan any evasion, or even to prepare his heart for the coming ordeal. Panic nearly overcame him when, all unready, he found himself standing on the door-step, with coat-collar turned up against a cold wind, and the nurse's electric torch making a short luminous trail through the darkness. Behind him were the lights of the hall and the sound of a servant laying the table for dinner, which his mother and father would eat alone. He was nearly overcome by a desire to run back into the house and call out to his mother that he would not go to the party, that he dared not go. They could not make him go. He could almost hear himself saying those final words, breaking down for ever, as he knew instinctively, the barrier of ignorance that saved his mind from his parents' knowledge. "I'm afraid of going. I won't go. I daren't go. They'll make me hide in the dark, and I'm afraid of the dark. I'll scream and scream and scream." He could see the expression of amazement of his mother's face, and then the cold confidence of a grown-up's retort.

    - Ne légy csacsi. El kell menned. Elfogadtuk Mrs. Henne-Falcon meghívását. – De nem kényszeríthetik! Tudta ezt ahogy ott toporgott tétovázva a küszöbön, míg a kisasszony lábai már csikorogva megindultak a pázsiton a kapu felé. Majd azt feleli: – Mondd azt, hogy beteg vagyok. Nem akarok elmenni. Félek a sötétben. – Mire az anyja: – Ne légy csacsi. Tudod, hogy nem kell félni a sötétben. – De tudta milyen hamis ez az érvelés; tudta, hogyan okították arra is, hogy a haláltól nem kell félni, mégis milyen rettegve kerülték még a halál gondolatát is. De nem kényszeríthetik, hogy elmenjen arra a zsúrra. – Sikítani fogok. Sikítani fogok.

    "Don't be silly. You must go. We've accepted Mrs. Henna-Falcon's invitation." But they couldn't make him go; hesitating on the doorstep while the nurse's feet crunched across the frost-covered grass to the gate, he knew that. He would answer, "You can say I'm ill. I won't go. I'm afraid of the dark." And his mother, "Don't be silly. You know there's nothing to be afraid of in the dark." But he knew the falsity of that reasoning; he knew how they taught also that there was nothing to fear in death, and how fearfully they avoided the idea of it. But they couldn't make him go to the party. "I'll scream. I'll scream."

    - Gyere, Francis. – A nörsz hangját hallotta hirtelen a homályosan foszforeszkáló pázsiton át, és látta, ahogy a zseblámpa sárga fényköre fától bokorig gördül. – Jövök ! – kiáltotta kétségbeesetten; nem tudta rászánni magát, hogy végső titkait feltárja, és átugorja az anyja és közte húzódó szakadékot; de még ott volt az utolsó menedék: talán ha Mrs. Henne-Falconhoz folyamodik. Ezzel vigasztalgatta magát, ahogy – aprócska ember – megindult délcegen a hallban a megtermett hölgy felé. Szíve összevissza kalapált, de ura volt a hangjának, amikor minden egyes szót aggályosan ejtve így szólt: – Jó estét, Mrs. Henne-Falcon. Nagyon megtisztelt, hogy meghívott a zsúrra. – Ahogy feszült arcát az asszony dús keblei felé emelte, és udvarias, betanult mondókáját elrebegte, olyan volt, mint egy aszott kis öregember. Bár ikernek született, sok szempontból mégis egyetlen gyereknek érezte magát. Ha Peterhez szólt, mintha a saját tükörképéhez szólt volna, olyan alakmáshoz, akit a tükör valami hibája kissé elváltoztatott, és így nem az igazi hasonlóságot, hanem a vágyképet adta vissza: ilyen volna, ha megmagyarázhatatlan módon nem félne a sötéttől, az idegen léptektől, a denevérek szárnycsapásaitól a derengő kertekben.

    "Francis, come along." He heard the nurse's voice across the dimly phosphorescent lawn and saw the small yellow circle of her torch wheel from tree to shrub and back to tree again. "I'm coming," he called with despair, leaving the lighted doorway of the house; he couldn't bring himself to lay bare his last secrets and end reserve between his mother and himself, for there was still in the last resort a further appeal possible to Mrs. Henne-Falcon. He comforted himself with that, as he advanced steadily across the hall, very small, towards her enormous bulk. His heart beat unevenly, but he had control now over his voice, as he said with meticulous accent, "Good evening, Mrs. Henne-Falcon. It was very good of you to ask me to your party." With his strained face lifted towards the curve of her breasts, and his polite set speech, he was like an old withered man. For Francis mixed very little with other children. As a twin he was in many ways an only child. To address Peter was to speak to his own image in a mirror, an image a little altered by a flaw in the glass, so as to throw back less a likeness of what he was than of what he wished to be, what he would be without his unreasoning fear of darkness; footsteps of strangers, the flight of bats in dusk-filled gardens.

    - Ó, te bájos gyermek – mondta Mrs. Henne-Falcon szórakozottan, s aztán, mintha egy fészekalja csirkét terelne, behessegette a gyerekeket a már kész program ketrecébe: zsákban futás, békaugrás, célba dobás szerepelt a mulatságok sorában, csupa olyan játék, amely csak megaláztatást tartogatott Francisnek. És a sűrű szünetekben, amikor semmire sem kényszerítették, és egyedül ácsoroghatott a sarokban, amilyen messzire csak lehetett Mabel Warren gúnyos tekintetétől, akkor végre eltervezhette, hogyan játssza ki a sötétség közelgő rémét. Tudta: tea utánig nincs mitől félnie s amíg egy sárga fénytócsában üldögélt, amelyet Colin Henne-Falcon születésnapi tortájának tíz gyertyája vetett, addig nem is gondolt a közeledő félelemre. Joyce magas hangját hallotta az asztal végéről: – Tea után bújócskát játszunk a sötétben.

    – Nem, nem – mondta Peter, Francis feldúlt arcát figyelve. – Nem, nem játszunk. Minden évben azt játszunk úgyis.

    – De bent van a műsorban! – kiáltotta Mabel Warren. – Ezzel a két szememmel láttam. Mrs. Henne válla fölött megnéztem. Öt órakor tea. Negyed hattól fél hatig bújócska a sötétben. Ez mind benne van a műsorban.

    "Sweet child," said Mrs. Henne-Falcon absent-mindedly, before, with a wave of her arms, as though the children were a flock of chickens, she whirled them into her set programme of entertainments: egg-and-spoon races, three legged races, the spearing of apples, games which held for Francis nothing worse than humiliation. And in the frequent intervals when nothing was required of him and he could stand alone in corners as far removed as possible from Mabel Warren's scornful gaze, he was able to plan how he might avoid the approaching terror of the dark. He knew there was nothing to fear until after tea, and not until he was sitting down in a pool of yellow radiance cast by the ten candles on Colin Henne-Falcon's birthday cake did he become fully conscious of the imminence of what he feared. Through the confusion of his brain, now assailed suddenly by a dozen contradictory plans, he heard Joyce's high voice down the table. "After tea we are going to play hide-and-seek in the dark." "Oh, no," Peter said, watching Francis's troubled face with pity and an imperfect understanding, "don't let's. We play that every year." "But it's in the programme," cried Mabel Warren. "I saw it myself. I looked over Mrs. Henne-Falcon's shoulder. Five o'clock, tea. A quarter to six to half-past, hide-and-sick in the dark. It's all written down in the programme."

    Peter nem vitatkozott, mert ha Mrs. Henne-Falcon felvette a műsorba a bújócskát, mondhat ő bármit, nem változtathat rajta. Még egy szeletet kért a születésnapi tortából, és lassan kortyolta a teáját. Talán negyedórával el lehetne tolni a játékot, legalább maradna még néhány perce Francisnek, hogy kitaláljon valamit, de ebben Peter is kudarcot vallott, mert a gyerekek, kettesével-hármasával, már keltek is fel az asztaltól. Ez immár a harmadik kudarca volt, és újra látta az óriás madarat, amint szárnyaival sötétségbe vonja testvére arcát. De rögtön szemrehányást is tett magának: hogy lehet ilyen szamár!, és a felnőttek ismerős refrénjétől felbátorodva – "Nem kell félni a sötétben!" – megette a tortáját. A két testvér utolsónak állt fel az asztaltól, együtt mentek ki a hallba, hogy Mrs. Henne-Falcon türelmetlen, őrmesteri tekintetével találkozzanak.

    – És most bújócskát játszunk a sötétben – mondta Mrs. Henne-Falcon.

    Peter did not argue, for if hide-and-seek had been inserted in Mrs. Henne-Falcon's programme, nothing which he could say would avert it. He asked for another piece of birthday cake and sipped his tea slowly. Perhaps it might be possible to delay the game for a quarter of an hour, allow Francis at least a few extra minutes to form a plan, but even in that Peter failed, for children were already leaving the table in twos and threes. It was his third failure, and again, the reflection of an image in another's mind, he saw a great bird darken his brother's face with its wings. But he upbraided himself silently for his folly, and finished his cake encouraged by the memory of that adult refrain. "There's nothing to fear in the dark." The last to leave the table, the brothers came together to the hall to meet the mustering and impatient eyes of Mrs. Henne-Falcon.

    "And now," she said, "we will play hide-and-seek in the dark."

    Peter a testvérét figyelte, és látta, hogy ajkait összeszorítja. Tudta, hogy Francis a zsúr elejétől fogva ettől a pillanattól reszketett, és most, miután letett már minden menekülési kísérletről, megpróbál bátran szembenézni vele. Biztosan imádkozott is, hogy képes legyen ravaszul kibújni a játék alól, amelyet most a többi gyerek üdvrivalgással köszöntött. – Kezdjük már! – Ki lesz a hunyó és ki lesz a búvó? – Mindenhol szabad? – Hol lesz a ház?

    – Azt hiszem, semmi értelme, hogy én is játsszam – mondta Francis Morton, és Mrs. Henne-Falconhoz lépett, merev tekintetét a hölgy dús keblére szögezve. – A kisasszony ugyanis mindjárt itt lesz értem.

    – A nörsz majd vár, Francis – felelte Mrs. Henne-Falcon, és tapsolt, hogy magához hívja azt a néhány gyereket, aki máris elindult a széles lépcsőn az emeletre. – Anyukád nem fog érte megharagudni.

    Peter watched his brother and saw, as he had expected, the lips tighten. Francis, he knew, had feared this moment from the beginning of the party, had tried to meet it with courage and had abandoned the attempt. He must have prayed desperately for cunning to evade the game, which was now welcomed with cries of excitement by all the other children. "Oh, do let's." "We must pick sides." "Is any of the house out of bounds?" "Where shall home be?"

    "I think," said Francis Morton, approaching Mrs. Henne-Falcon, his eyes focused unwaveringly on her exuberant breasts, "it will be no use my playing. My nurse will be calling for me very soon."

    "Oh, but your nurse can wait, Francis," said Mrs. Henne-Falcon absent-mindedly, while she clapped her hands together to summon to her side a few children who were already straying up the wide staircase to upper floors. "Your mother will never mind."

    Francis ravaszsága idáig terjedt. Előbb még nem akarta elhinni, hogy ez a szépen eltervelt kifogás esetleg csődöt mondhat. És azon a kimért hangon, amit a többi gyerek a beképzeltséggel azonosít, és ezért utál – nos, ezen a kimért hangon csak annyit tudott kinyögni: – Én inkább nem játszom. – Állt mozdulatlanul, elszántan, és bár félt, a szeme se rebbent. De e félelem tudata vagy a félelem tükörképe utat talált testvére agyáig. És ebben a pillanatban Peter Morton legszívesebben felkiáltott volna félelmében, hogy a csillogó fények menten kialszanak, egyedül hagyják egy sötét szigeten, amelyet idegen léptek puha hullámai mosnak majd körül. Aztán eszébe jutott, hogy nem ő fél, hanem a testvére. Hirtelen így szólt Mrs. Henne-Falconhoz: – Kérem szépen, szerintem az lenne a legjobb, ha Francis nem játszana. Úgy fél a sötétben. – A lehető legrosszabbat mondta. Hat gyerek gyújtott rá kórusban: – Anyámasszony katonája, anyámasszony katonája! – Torz arcuk a széles napraforgók ürességével fordult Francis Morton felé.

    That had been the limit of Francis's cunning. He had refused to believe that so well-prepared an excuse could fail. All that he could say now, still in the precise tone which other children hated, thinking it a symbol of conceit, was, "I think I had better not play." He stood motionless, retaining, though afraid, unmoved features. But the knowledge of his terror, or the reflection of the terror itself, reached his brother's brain. For the moment, Peter Morton could have cried aloud with the fear of bright lights going out, leaving him alone in an island of dark surrounded by the gentle tapping of strange footsteps. Then he remembered that the fear was not his own, but his brother's. He said impulsively to Mrs. Henne-Falcon, "Please, I don't think Francis should play. The dark makes him jump so." They were the wrong words. Six children began to sing, "Cowardy, cowardy custard," turning torturing faces with the vacancy of wide sunflowers towards Francis Morton.

    Francis nem is nézett a testvérére, amikor így szólt: – Hát persze hogy játszom. Nem félek, csak arra gondoltam... – De emberarcú hóhérai már el is feledkeztek róla. A gyerekek Mrs. Henne-Falcon körül tolongtak, éles hangjuk kérdések és javaslatok megannyi nyílvesszőjét zúdította a háziasszonyra. – Igen, mindenhol. Az összes lámpát eloltjuk. Igen, a szekrényben is elbújhattok. Addig maradhattok elbújva, ameddig bírjátok. Ház nem lesz.

    Without looking at his brother, Francis said, "Of course. I will play. I am not afraid. I only thought..." But he was already forgotten by his human tormentors and was able in loneliness to contemplate the approach of the spiritual, the more unbounded, torture. The children scrambled round Mrs. Henne-Falcon, their shrill voices pecking at her with questions and suggestions. "Yes, anywhere in the house. We will turn out all the light. Yes, you can hide in the cupboards. You must stay hidden as long as you can. There will be no home."

    Peter nem ment oda közéjük, szégyellte, milyen ügyetlenül próbált testvérén segíteni. Agya zugaiba lassan beszivárgott az érzés, hogy Francis megveti az ő lovagiasságát. A gyerekek közül többen felszaladtak az emeletre, és a földszinten kialudtak a lámpák. A sötétség denevérszárnyakon telepedett a lépcsőfordulóra. Mások a hall végében oltogatták a villanyt; a gyerekek a csillár sugárközpontjában gyűltek össze valamennyien, a denevérek pedig kiterjesztett szárnyakkal kuporogtak körös-körül, és várták, hogy a csillár fényei is kialudjanak.

    – Te meg Francis vagytok a bújók – mondta egy magas lány, s azzal sötét lett, és a lába alatt a léptek susogásától megremegett a szőnyeg, mintha megannyi apró hideg széllökés mozgatná. Ki-ki elindult a sarkok felé.

    – Hol lehet Francis? – kérdezte magától. – Ha vele volnék nem félne úgy ezektől a zajoktól. "Ezek a zajok" a csönd burka: egy meglazult padlódeszka nyikorgása, egy szekrényajtó óvatos csukódása, a politúrozott fán végighúzott ujj vinnyogása.

    Peter, too, stood apart, ashamed of the clumsy manner in which he had tried to help his brother. Now he could feel, creeping in at the corners of his brain, all Francis's resentment of his championing. Several children ran upstairs and the lights on the top floor went out. Then darkness came down like the wings of a bat and settled on the ˇ landing. Others began to put out the lights at the edge of the hall, till the children were all gathered in the central radiance of the chandelier while the bats squatted round on hooded wings and waited for that, too, to be extinguished.

    "You and Francis are on the hiding side," a tall girl said, and then the light was gone, and the carpet wavered under his feet with the sibilance of footfalls, like small cold draughts, creeping away into corners.

    "Where's Francis" he wondered. "If I join him he'll less frightened of all these sounds." "These sounds" were the casing of silence. The squeak of a loose board, the cautious closing of a cupboard door, the whine of a finger drawn along polished wood.

    Peter állt a sötét, üres padló közepén, nem hallgatózott: várta, hogy egyszerre csak rájöjjön, hol a testvére. De Francis fülébe dugott ujjal, feleslegesen behunyt szemmel, a benyomásokra süket aggyal kuporgott, és csak a feszültség megérzése hatolhatott át a sötétség szakadékán. Aztán egy kiáltás : – Jön! –, és mintha testvére önuralma tört volna szét a hirtelen sikollyal. Peter Morton megborzongott a félelemtől. De nem ő félt. Fivére izzó kétségbeesése helyett őt emberbaráti érzelem járta át, amely az értelmet érintetlenül hagyta. – Hova bújtam volna én Francis helyében? – És ha ő csak a tükörképe volt is Francisnek, a válasz nem sokáig késett: – A dolgozószoba bal oldalán álló tölgyfa könyvszekrény és a bőrpamlag közé. – Az ikrek semmiféle telepatikus zsargont nem ismernek. Együtt voltak az anyaméhben, és senki soha nem szakíthatja el őket egymástól. Peter stood in the centre of the dark deserted floor, not listening but waiting for the idea of his brother's whereabouts to enter his brain. But Francis crouched with fingers on his ears, eyes uselessly closed, mind numbed against impressions, and only a sense of strain could cross the gap of dark. Then a voice called "Coming," and as though his brother's self-possession had been shattered by the sudden cry, Peter Morton jumped with his fear. But it was not his own fear. What in is brother was a burning panic, admitting no ideas except those which added to the flame, was him an altruistic emotion that left the reason unimpaired. "Where, if I were Francis should I hide?" Such, roughly, was his thought. And because he was, if not Francis himself at least a mirror to him, the answer was immediate. "Between the oak bookcase on the left of the study door and the leather settee." Peter Morton was unsurprised by the swiftness of the response. Between the twins there could be no jargon of telepathy. They had been together in the womb, and they could not be parted.

    Peter Morton lábujjhegyen Francis búvóhelye felé lopakodott. Olykor-olykor megreccsent egy padló, félt, hogy valamelyik macskaléptű hunyó elfogja; lehajolt, és kioldotta a cipőfűzőjét. A fűző vége koppant egyet a padlón, és a fémes hang seregnyi óvatos lábat indított útnak Peter felé. De ő addigra harisnyában volt, és a lelke mélyén már ki is nevette az üldözőket, ám hirtelen valaki elbotlott árván hagyott cipőjében, és a szíve újra zakatolni kezdett. Most már egyetlen padlódeszka sem árulkodott Peter Morton útjáról. Harisnyás lába csendben, tévedhetetlen biztonsággal haladt célpontja felé. Valami azt súgta neki, hogy ott van már a fal mellett, kinyújtotta a kezét, és ujjai testvére arcán kötöttek ki.

    Peter Morton tiptoed towards Francis's hiding place. Occasionally ˇa board rattled, and because he feared to be caught by one of the soft questers through the dark, he bent and untied his laces. A tag struck the floor and the metallic sound set a host of cautious feet moving in his direction. But by that time he was in his stockings and would have laughed inwardly at the pursuit had not the noise of someone stumbling on his abandoned shoes made his heart trip in the reflection of another's surprise. No more boards revealed Peter Morton's progress. On stockinged feet he moved silently and unerringly towards his object. Instinct told him that he was near the wall, and, extending a hand, he laid the fingers across his brother's face.

    Francis nem sikoltott fel, de saját szívdobogása elárulta Peternek, hogy mennyire fél Francis. – Nincs semmi baj – suttogta; végigtapogatta a guggoló alakot, és végre megtalálta ökölbe szorított kezét. – Csak én vagyok. Itt maradok melletted. – És szorosan megmarkolta a másikat, és hallgatta a suttogást, amely vízesésként zúdult rájuk a szavai nyomán. Egy kéz érintette meg a könyvszekrényt Peter feje mellett, és ő tudta, hogy Francis még most is fél, hiába van mellette. Ez a félelem – remélte – talán már kevésbé heves, elviselhetőbb, de nem szűnt meg, az biztos. Tudta, hogy most a testvére félelmét éli át, nem a magáét. Neki a sötétség pusztán a fény hiánya volt; a tapogatózó kéz pedig valamelyik ismerős gyerek keze. Türelmesen várta, hogy felfedezzék őket.

    Francis did not cry out, but the leap of his own heart revelled to Peter a proportion of Francis's terror. "It's all right," he whispered, feeling down the squatting figure until he captured a clenched hand. "It's only me. I'll stay with you." And grasping the other tightly, he listened to the cascade of whispers his utterance had caused to fall. A hand touched the bookcase close to Peter's head and he was aware of how Francis's fear continued in spite of his presence. It was less intense, more bearable, he hoped, but it remained. He knew that it was his brother's fear and not his own that he experienced. The dark to him was only an absence of light; the groping hand that of a familiar child. Patiently he waited to be found.

    Nem szólalt meg újra, mert Francisszel ennél sokkal bensőségesebben, érintkeztek. A fogózkodó kezek útján sebesebben közlekedik a gondolat, mint amikor az ajkak kerek szavakká formálják. Testvére érzelmeinek teljes útját élhette végig, a hirtelen pániktól a váratlan kapcsolaton át a félelem állhatatos lüktetéséig, amely most szabályos szívverésként járta át meg át. Peter Morton minden erejével erre gondolt: – Itt vagyok. Nem kell félned. Nemsokára felgyújtják a villanyt. Attól a csoszogástól, attól a mozdulattól nincs mit félni. Csak Joyce az, csak Mabel Warren. – Az összegörnyedő alakot a biztonság gondolataival bombázta, de tudta: a félelem nem szűnik. – Hallod, most suttognak. Megunták, hogy tovább keressenek. Nemsokára felgyújtják a villanyt. Mi fogunk győzni. Ne félj. Csak valaki a lépcsőn. Azt hiszem, Mrs. Henne-Falcon. Figyelj csak. Keresik a kapcsolókat. – Mozgó lábak a szőnyegen, tapogatózó kezek a falon, egy elhúzott függöny, csörrenő kilincs, egy nyitódó szekrényajtó. Fejük felett a könyvszekrényben eldől egy könyv, valaki hozzáért. – Csak Joyce az, csak Mabel Warren, csak Mrs. Henne-Falcon – biztató gondolatok crescendója, mielőtt a csillár, mint valami gyümölcsfa, hirtelen kivirágzik.

    He did not speak again, for between Francis and himself touch was the most intimate communion. By way of joined hands thought could flow more swiftly than lips could shape themselves round words. He could experience the whole progress of his brother's emotion, from the leap of panic at the unexpected contact to the steady pulse of fear, which now went on and on with the regularity of a heart-beat. Peter Morton thought with intensity, "I am here. You needn't be afraid. The lights will go on again soon. That rustle, that movement is nothing to fear. Only Joyce, only Mabel Warren." He bombarded the drooping form with thoughts of safety, but he was conscious that the fear continued. "They are beginning to whisper together. They are tired of looking for us. The lights will go on soon. We shall have won. Don't be afraid. That was only someone on the stairs. I believe it's Mrs. Henne-Falcon. Listen. They are feeling for the lights." Feet moving on a carpet, hands brushing a wall, a curtain pulled apart, a clicking handle, the opening of a cupboard door. In the case above their heads a loose book shifted under a touch. "Only Joyce, only Mabel Warren, only Mrs. Henne-Falcon," a crescendo of reassuring thought before the chandelier burst, like a fruit tree, into bloom.

    A gyerekek hangja élesen hasított bele a fényességbe. Hol van Peter? – Megnéztétek az emeleten? – Hol van Francis? – de elnémította őket Mrs. Henne-Falcon sikoltása. Pedig nem ő vette észre először a mozdulatlan Francis Mortont, aki testvére kezének érintésére összeesett a fal mellett. Peter csak fogta az összeszorított öklöt, szikkadt és zavart fájdalommal. Nemcsak azért, mert a testvére meghalt. Fiatal volt még, hogy agya a maga teljességében felfogja ezt a paradoxont; ezért csak azt kérdezte magától, homályos önsajnálattal a szívében, hogyan lehet, hogy testvére lüktető félelme nem szűnik most sem, amikor Francis már ott van, ahol – mindig ezt hallotta – nincs félelem, sem sötétség.

    The voices of the children rose shrilly into the radiance. "Where's Peter?" "Have you looked upstairs?" "Where is Francis?" but they were silenced again by Mrs. Henne-Falcon's scream. But she was not the first to notice Francis Morton's stillness, where he had collapsed against the wall at the touch of his brother's hand. Peter continued to hold the clenched fingers in an arid and puzzled grief. It was not merely that his brother was dead. His brain, too young to realise the full paradox, yet wondered with an obscure self-pity why it was that the pulse of his brother's fear went on and on, when Francis was now where he had been always told there was no more terror and no more darkness.

    Osztovits Levente fordítása

    1929