Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Nyári ügyeleti napok:

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • 2019. július 3. (szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 10.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 17.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 24.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 31.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 14.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 21.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 28.(szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.


Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

2019. augusztus 26-én (hétfő) 9.00 órától


 

    Forgách András:

    Aki Nincs

    Első könyv



    1. A válasz

    Chan Chu, a híres bölcs, aki még életében nem tette ki lábát a Középső Hegyvidékről, már a sokadik meghívást kapta egy tudásra szomjas kisebb fejede- lemtől, de neki – tanítványai hiába noszogatták – semmi kedve sem volt elutazni.

    Egy reggel közölte velük, hogy már vissza is jött.

    – Álmodban jártál ott, Mester? Álmodban tetted meg ezt az irdatlan távolságot?

    – Nem, ott voltam – felelte Chan Chu.

    A tanítványok hitetlenkedve egymásra néztek.

    – Biztos, hogy nem álmodtad, Mester? – kérdezte közülük a legmerészebb.

    Sohasem álmodom – felelte Chan Chu.

    – Akkor talán csak képzeletedben tetted meg a hosszú utat.

    – A képzelet nem az erősségem.

    – Úgy döntöttél, hogy mégsem utazol?

    – Dönteni azt végképp nem tudok.

    – Hazudsz talán?

    – Hazudni sem tudok.

    – Akkor áruld már el végre, hogy mit tudsz, Mester?

    – Válaszolni – felelte Chan Chu. És többé nem nyitotta föl utazóládáit.

    2. Helyet kért

    Helyet kért három szerzetes egy hegyi kolostorban, de Chan Chu, anélkül, hogy kipillantott volna a kolostor elé, ahol a három vándor mezítláb és fázósan toporgott a fagyos földön, kiüzent, hogy nem jöhetnek be. Tudni kell, hogy Chan Chu tekintélye szavai puszta erején múlott. Ha a három vándor akart volna, nyugodtan bemehetett volna, nyugodtan figyelmen kívül hagyhatta volna Chan Chu üzenetét, annak semmilyen kényszerítő ereje nem lévén. Ám rövid tanácskozás után szomorúan sarkon fordultak, és elindultak a sáros hegyi ősvényen fölfelé, lehorgasztott fejjel.

    De miért? Miért nem jöhettek be? – kérdezte egy fiatal szerzetes Chan Chutól.

    --- Miért járnak mezítláb ilyen sárban és hidegben? – kérdezett vissza Chan Chu, majd kézen fogva a kérdezőt kivezette a kolostorból, leoldozta mind a két saruját, a fiatal szerzetes elé tette a sárba, és azt mondta neki:

    – Még utolérheted őket.

    3. Cím nélkül

    Egy szerzetes ügyetlenkedett a tűzrakásnál, addig-addig ügyetlenkedett, míg egyszer csak megégette a kezét, és följajdult.

    – Mi történt? – kérdezte Chan Chu.

    – Megégettem a kezemet.

    – Azt láttam – mondta Chan Chu. – De mi történt?

    4. Ki a nagyobb?

    Azon vitatkozott két szerzetes, hogy ki a nagyobb Mester Zen Fen vagy Chan Chu? Történetesen Zen Fen épp Chan Chu vendégeként tartózkodott a kolostorban. Zen Fen aludt, Chan Chu meghallva a két vitatkozót, kézen fogta és odavezette őket az alvó Zen Fen fekhelyéhez.

    – Látjátok, tényleg ő a nagyobb – mondta.

    5. Az ajándék

    A hegyi kolostorba egy mérhetetlenül gazdag császári hivatalnok, akiről az a szóbeszéd járta, hogy roppant vagyonához nem egészen tisztességes módszerekkel jutott hozzá, hét öszvérrel kilenc láda szent könyvet, hetven írószerszámot, tust, hónapokra elegendő szárított húst, egy szekérnyi hántolt rizst és tizenkét fölbecsülhetetlen értékű vallásos tárgyú tusrajzot küldött – adomány gyanánt. Senki sem értette, mi üthetett belé, hisz láthatóan a legjobb egészségnek örvendett, még bizalmasainak sem beszélt soha arról, hogy komolyabban foglalkoztatná a vallás, amelynek szertartásait ugyan tiszteletben tartotta, de egyébként hetekig tartó dorbézolással próbált fölhalmozott kincsei legalább parányi töredékének a nyakára hágni.

    A szerzetesek azon kezdtek vitatkozni, hogy egy ilyen embertől vajon elfogadható-e az adomány. Chan Chu egy darabig hallgatta a vitatkozókat, azután megszólalt:

    – Itassátok meg az öszvéreket.

    6. A szandál

    Chan Chu egyszer, ami ritkán fordult vele elő, dührohamot kapott, és a szandálját egy hozzá ismeretlen okból éppen belépő szerzeteshez vágta, aki erre meghajolt, köszönetet mondott, és távozott.

    – Hova megy? – gondolta magában Chan Chu, és fölkiáltott: – Gyere csak vissza!

    A szerzetes tüstént visszajött. Amikor újra megállt Chan Chu cellájának ajtajában, az a másik szandálját is tiszta erőből hozzávágta. A szerzetes most mozdulatlan maradt.

    – Bocsánat – mondta Chan Chu rövid hallgatás után, látható megkönnyebbüléssel. Aztán, mert a szerzetes még mindig ott állt:

    – Csak ezt akartam mondani. A szerzetes továbbra sem mozdult.

    Chan Chu fölkiáltott:

    – Több szandálom nincsen!

    7. A durvaság

    Chan Chu egy ízben különösen durván válaszolt egy fiatal fiúnak, akit életében először látott, és aki egy minden bizonnyal ártalmatlan kérdést tett föl neki. Olyannyira, hogy a fiú sírva fakadt, és futva távozott a kolostorból. Cellatársa óvatosan kérdezte meg Chan Chutól, hogy vajon mit kérdezhetett tőle a fiú, hogy ennyire durván válaszolt?

    – Sajnos nem voltam elég durva – válaszolta Chan Chu –, és ez a fiú pár nap múlva vissza fog jönni, be fog állni hozzám, és ő lesz a ti Mesteretek, ha én már nem leszek.

    Így is lett. A fiúból Chan Chu utóda lett, de valahányszor megkérdezték tőle, mit kérdezett Chan Chutól, és Chan Chu miért válaszolt olyan durván a kérdésére, csak hallgatott. Aztán, ha tovább nyaggatták, ez a névtelenségbe burkolózó Mester, kinél szelídebb, Lágyabb tanítót nem látott még a Középső Birodalom, csak ennyit mondott:

    – Rám rivalló arca, a száján kifröcskölő nyál, a dadogó szitokszavak, melyeket a száján kibocsátott, olyanok voltak, mintha a természet szólalt volna meg. Kettéhasított ez a durvaság, belém állt, mint a tüske, Ez a tüske vagyok én, semmi több, csak a tüske héja, az ő durvaságának a szelíd héja, és ezért nem lehet nevem sem, mert ő bennem él tovább, én magam vagyok minden szelídségemmel az ő durvasága.

    S a névtelent úgy hívták ezután, hogy A durva.

    9. A bajról

    Abban az évben történt, amikor kiáradt a Jangce és a Mekong folyó, elsodort kilencszáz falut, s a vihar, mely az áradások nyomában járt, porrá rombolt vagy tíz tartományi székhelyet.

    Abban a kolostorban is, ahol Chan Chu, ez a szegény sorból származó Mester – az apját nem ismerte, az anyját is alig – éppen tartózkodott, nagyon sok, helyrehozhatatlannak látszó kár keletkezett. A kolostor épülete valósággal összeroskadt, a szerzetesek a szabad ég alatt háltak, s bár mindannyian nagyon edzettek voltak a tudatos nélkülözésekben eltöltött élet következtében, a környékre zúduló számos csapás miatt, amikor is nem csupán saját nyomasztó gondjaikkal, hanem a vidék lakosságának elviselhetetlen szenvedéseivel is szüntelenül szembesültek, most váratlanul valóságos letargiába zuhantak, és mintha elhagyta volna őket az erő, hozzá se fogtak a kolostor helyreállításához, a romok között éltek, valósággal berendezkedtek erre az életformára, és kolostoruk elaggott vezetője sem volt képes őket fölserkenteni, lendületet vagy ötletet adni nekik, melyik végén is fogjanak a dologhoz.

    Mindannyian sokat vártak Chan Chutól, aki csak látogatóban járt náluk, bár látogatásának idejét, mely különben meghatározatlan volt, csak tovább nyújtották ezek a természeti csapások.

    Chan Chu, viszonylag koros ember létére nem panaszkodott, szabad ég alatt hált, mint a többiek, és sem szóval, sem egyéb módon nem buzdította szerzetestársait, hogy nekilássanak a romok eltakarításának. Mikor végül a szerzetesek egy csoportja azzal a céllal, hogy határozott útmutatást kérjen tőle, megközelítette Chan Chut, és a legtekintélyesebb odaállt elé, annak óvatosan megfogalmazott kérdésére, miszerint:

    – Ezt a nagy bajt, Mester, miképpen lehetne helyrehozni, hol fogjunk hozzá? – Chan Chu csak annyit válaszolt, miközben egy fiatal majom ügyességével mászott végig a kolostor épen maradt főpillérén:

    A baj nem baj.

    10. A hazugságról

    – Én nem tudok hazudni – mondta egyszer egy szerzetes Chan Chunak.

    – Kár – mondta Chan Chu.

    – De mért? – kérdezte csodálkozva a szerzetes.

    – Mert ha hazudni tudnál, nem mondanál olyan képtelenséget, hogy nem tudsz hazudni.

    – De én tényleg nem tudok! – erősködött a szerzetes.

    Mindegy – mondta Chan Chu –, a hazugságaid megvárnak a sarkon.

    12. A repedésről

    Riadtan vették észre a szerzetesek, hogy a főépület falán, éppen ott, ahol reggeli imádságukat mondták, repedés fut végig, mely napról-napra nagyobbodik. Volt, aki már egyenesen erre a repedésre szegezte a szemét, úgy imádkozott.

    Chan Chut, aki már harmadik napja nem lépett be a szentélybe – ezt nem is várta el tőle senki, már életében félisteni tekintélye volt, úgy érezték, ő akkor is bent van, ha nincs bent –, a fal túloldalán, botra támaszkodva, mert eléggé megrokkant már, egyik ujját a repedésbe téve találták.

    – Talán azért fohászkodik, hogy ne repedjen tovább – súgott össze a háta mögött két frissen nyírt fiatal szerzetes.

    – Ellenkezőleg – mondta Chan Chu, továbbra is behunyt szemmel –, azért fohászkodom, hogy megértsétek végre, mit mond ez a repedés.

    – És mit mond? – kérdezte izgatottan az egyik fiatal szerzetes. Chan Chu lassan, óvatosan végighúzta ujját a repedésen.

    A szerzetesek később, mikor Chan Chu elment, közelebb mentek, hátha találnak benne valamit. Végighúzták rajta ők is az ujjukat. De nem találtak semmit.

    13. A tűzről

    Chan Chu – ami nagyon ritkán fordult vele elő – elfogadta egy gazdag állatkereskedő hívását, aki Chan Chu nagy híve volt, és szerte az egész tartományban számos szerzetesrend létrehozásához járult hozzá fölbecsülhetetlen értékű adományaival, hogy töltse nála, családja körében a tavaszi esőzések hosszú időszakát.

    Tudni kell, hogy a kereskedő házában épp abban az időben, és talán egyáltalán nem véletlenül, egy országszerte nagy hírnévre jutott, azóta elfeledett nevű bölcs tartózkodott, akihez a kereskedő ügyes-bajos dolgaiban sűrűn és sikerrel fordult.

    A kereskedő azt remélte, hogy a két bölcs találkozása ritka szellemi izgalmat hoz majd otthonába, ám a közös étkezéseken kívül, amikor jószerével nem is szóltak egymáshoz, heteken át, mintha szándékosan tennék, a ház két végén tűntek föl – jobban mondva Chan Chu visszavonult, ha csak egy mód volt rá, és nem vett részt a ház életében. Szófukar volt, komor és néha kifejezetten nyugtalan.

    Így hát a házigazda, aki nem szívesen látta, hogy régi álma meghiúsulni látszik, erőnek erejével fogta Chan Chut, valósággal ráparancsolt, hogy közéjük, családja körébe jöjjön, és Chan Chu, nem annyira attól tartva, hogy megsérti a házigazdát, hanem inkább attól, hogy a magyarázkodás tovább tart majd, mintha engedne, fölszedelőzködött, és úgy ahogy volt, szakadt sárga köntösében besétált a nagy és díszes fogadóterembe, ahol vidáman pattogott a tűz, és az ismert bölcs körül, aki egy párnákkal megrakott karszékben üldögélt, szandálba bújtatott piciny lábát aranyozott zsámolyon nyugtatta, ott voltak a család tekintélyesebb férfitagjai, valamint néhány meghívott, a házigazda környezetéből.

    Chan Chut szintén karszék várta, valamint aranyozott zsámoly, és a bölcs derűs arca meg se rezdült, látván, hogy Chan Chu a karszék helyett a zsámolyra kuporodik le.

    Hosszú csönd támadt. Csak a tűz pattogott, visszfénye játszott az arcokon. Senki nem szólalt meg. Egy titkos tapétaajtón hangtalan léptekkel belépett egy szolga, ölében rőzséskosárral, megkaparta kissé a tüzet, majd távozott. Eltelt egy kis idő, a szolga hangtalanul megint belépett, rakott a tűzre, majd ugyanolyan csöndesen, ahogyan jött, távozott. Ekkor a szüntelenül mosolygó bölcs Chan Chuhoz fordult, és így szólt, keresetlen egyszerűséggel:

    – A tűzről beszélgettünk.

    Chan Chu, szinte meg sem várva a mondat befejezését, azt mondta:

    Törni és rátenni. Törni és rátenni.

    Nem is szólalt meg többször azon az estén, se később, bár a heves esőzések miatt még jó egy hónapig élvezte a házigazda vendégszeretetét.

    14. Az okos paraszt

    Annyit beszéltek Chan Chunak az okos parasztról, aki idejében vet és idejében arat, hogy egy szép napon fölkiáltott:

    – A parasztok okosak, de hagyjatok végre elaludni! – azzal le is feküdt, el is aludt, pedig csak az imént kelt föl, végezte el tisztálkodását, és mondta el az első reggeli imát.

    15. Most

    Azt beszélik, Chan Chut fiatalkorában hirtelen megvilágosodás érte – így lett szerzetes. Utána tíz évig nem beszélt, nem evett, nem ivott, hanem egy barlang szája előtt ült, ahová a környék lakói egy idő után ételeket, italokat és füstölőket hoztak áldozat gyanánt.

    Tíz év letelvén, Chan Chu egyszer csak maga elé húzta az egyik tálat, amin több napja vagy hete állhatott a rizs, és a madarak és patkányok is beleettek, és jóízűen, mohón tömni kezdte magába.

    – Mihez kezd most? – súgtak össze az őt időközben már szentként tisztelni kezdő falusiak.

    Most? – szólalt meg Chan Chu, aztán elhallgatott. És újabb tíz évig ült szótlanul a barlang szája előtt.

    17. A festmény

    Chan Chu egyszer egy festményt nézegetett, ami nem volt szokása, mert nem szerette különösebben a művészetet, és nyíltan bevallotta, hogy nem ért hozzá: selyemre festett klasszikus tájkép volt, melyet egy, a névtelenséghez szigorúan ragaszkodó, titkos hódolója küldött el neki. A kép balszélén hatalmas cölöpökön álló liánból font híd volt látható, mögötte lélegzetelállítóan meredek sziklafal, alatta párás völgykatlan, a párából kósza madárraj bukkant elő a hajnal- vagy alkonypír varázslatos óráján.

    Chan Chu épp csak kivette a képet a ládából, amelyben szállították, és már vissza is csomagolta. A képet ezután soha többé nem vette elő. Nem is beszélt róla senkinek. Halálakor azonban előkerült. Azóta is megvan. Minden látogatónak külön megmutatják. Rajta a liánokból font, cölöpökön álló híd, a meredek sziklafal és a völgykatlan párájából kibukkanó kósza madarak csapata a hajnal- vagy alkonypír varázslatos óráján. Chan Chu képe – csak így nevezik.

    Szentélyt is építettek a kép számára, a kolostor balszárnyánál, ahova válogatott kavicsokkal felszórt ösvény vezet. Aki ide belép, megláthatja a képet: rajta a lélegzetelállítóan meredek sziklafal előtti liánhidat, s a párás völgykatlanból a hajnal- vagy alkonypír varázsos óráján előbukkanó kósza madárrajt.

    19. A testvér

    Egyszer fölbukkant (a kolostorban) egy férfi, aki Chan Chu testvérének mondta magát.

    Chan Chu épp nem tartózkodott ott – hosszabb utazásra indult a Középső Császárságban, és egy éven belül nem volt várható a visszatérése.

    Chan Chu testvére türelmesen várt, élte a kolostori szerzetesek rideg életét, dolgozott, meditált, imádkozott, aztán egy szép napon, talán belefáradva a hosszú és értelmetlen várakozásba, fölkerekedett, és anélkül, hogy bárkihez egy szót is szólt volna, elment.

    Másnap visszaérkezett a kolostorba Chan Chu. Az egyik szerzetes izgatottan közölte vele, hogy egy illető, aki a testvérének nevezte magát, épp az előző napon, egyévi várakozás után, elhagyta a kolostort, de esetleg még utol is lehetne érni az úton.

    – Nekem nincs testvérem – mondta Chan Chu.

    – Akkor ez talán egy szélhámos volt? – kérdezte tőle a szerzetes.

    – A szélhámos én vagyok – mondta Chan Chu. És otthagyta a szerzetest.

    Bizonyos interpretátorok szerint – jegyzi meg egy három évszázaddal később keletkezett tudós kommentár – Chan Chu válasza azt jelentette, hogy az illető mégis a testvére volt, mások ragaszkodtak hozzá, hogy az utolsó mondat azt jelenti, hogy nem a testvére.

    Az viszont még a történethez tartozik, hogy Chan Chu fölvette az idegen öltözékét, melyet az véletlenül vagy szándékosan ott felejtett.

    Haláláig ezekben a ruhákban járt.

    21. Csalán

    Egy fiatal szerzetes, amikor Chan Chu, akit el kellett kísérnie valahová, hirtelen letért a rendes útról, és egy csalánnal derékmagasságig benőtt küzdelmes részen ment tovább, mégis igazodva az úthoz, mely fölfele kanyargott az erdőben a hegytetőre – dohogva, csapkodva ment Chan Chu után. Tudta, hogy nem szabad megszólalnia, ezért dühödten hallgatott, de végül, mivel nagyon csípte a csalán, nem bírta kérdését tovább magában tartani:

    – Miért nem az úton megyünk?

    – Maradj az úton – hangzott a felelet.

    – De ezen az úton vagy a másik úton?

    – Az úton.

    – De melyiken?

    – Ezen.

    23. Chan Chu kutyája

    Látott egyszer egy kutyát Chan Chu. A kutya sánta volt, hosszúkás, alacsony, és olyan színű, mint az epebajos köpése, zöldessárga. Chan Chu magához vette. Sohasem verte meg, de nem is simogatta. Három lépés távolságot tartottak, követte Chan Chut, mint az árnyéka, ahová ment, mindenhová.

    A kutyát egy másik szerzetes etette, abba többször is beleharapott, és annak az ágyában aludt, megosztoztak a bolháikon.

    24. A mosakodásról

    Az volt a szokás a kolostorban, hogy hajnalban és alkonyatkor mindenki jéghideg vízben megmosakodott. Csak egyetlen szerzetes volt ez alól kivétel, egy ősöreg kövület, aki nem osztozott e szokáson, de a fejét sem nyírta, a haja hosszú volt és ragadt, folyton vakarózott és nyilvánosan rágta a körmeit. Jellegzetes mozdulata volt, ahogy bal kezével átnyúlt a vállán, és megvakarta a jobb lapockáját.

    Chan Chunak annyira megtetszett ez az ima közben is használt váratlan mozdulat, hogy egyszer kipróbálta. Attól fogva ő sem mosakodott.

    25. A magányról I.

    Egy időben Chan Chu sohasem, egyetlen pillanatra sem volt egyedül. Még szűk szerzetesi celláján is hárman osztoztak meg vele: ő ragaszkodott hozzá, ő hívta meg, véletlenszerűen kiválasztva szerzetestársai közül a kiválasztottakat, hogy lakjanak vele együtt: s míg ő a cella legsötétebb, legnedvesebb és leghidegebb északi sarkát választotta, ragaszkodott ahhoz, hogy szoba- és hálótársait mindenben kiszolgálja, ők pedig a Mester iránti határtalan tiszteletüktől átitatott mérhetetlen szégyenkezéssel elfogadták szolgálatait. Eközben szinte hallani lehetett Chan Chu fogainak csikorgását.

    – Miért hívtad meg azt a három szerzetest a celládba? – kérdezte tőle egy napon egy arra látogató utazó szerzetes, amikor látta és érzékelte is a helyzet fonákságát.

    – Szeretek egyedül lenni – hangzott a felelet.

    – Mindenki szeret egyedül lenni – mondta csöndesen az utazó szerzetes, aki aznap este váratlanul, egy beszélgetés közben, amelyben mindaddig vidáman, rendíthetetlen derűvel vett részt, eldőlt, elaludt, és nem ébredt föl soha többé.

    Másnap este, lefekvés táján, Chan Chu a hálótársaira nézett, akik megrettentek, hogy megint valami fárasztó és bonyolult szolgálatot akar tenni nekik – mint amilyen a lábmosás, ruhafoltozás, masszázs vagy efféle, különben kellemes dolog –, és így szólt szelíden:

    Kifelé.

    26. A maganyról II.

    Chan Chu akkor már hetek óta nem szólt senkihez. A szerzetesek tiszteletben tartották ezt a szokását: a némasági fogadalom ismert volt a szerzetesrendekben, senkitől sem várták el, hogy előre bejelentse.

    És mégis, Chan Chu hallgatása nem esett jól nekik, hisz megszokták már mindennapos kérdéseit és intelmeit, bölcs mondásait. Tudnivaló volt az is, hogy messze földről csak Chan Chu kedvéért jönnek a látogatók, akik nem elégedtek meg vele, ha afféle látványosságként távolról megmutatták nekik a „fényeselméjű” – mint akkoriban nevezték – Chan Chut, hanem roppant szívesen tettek föl neki kérdéseket, és bármit is válaszolt, úgy vitték haza szívük és elméjük rekeszeibe zárva, hogy az egy életen át útmutatójukul szolgált. Chan Chu némasága tehát nem volt azonos egy egyszerű szerzetes némasági fogadalmával.

    Chan Chu hallgatásának az lett a következménye, hogy lassan-lassan a többi szerzetes is elhallgatott. Először csak a közvetlen környezetében levők, aztán lassan-lassan a többiek is. Kezdetben ez csak még jobban vonzotta az idegeneket, az odalátogató laikusokat és utazó szerzeteseket. A kolostorra halálos csend borult.

    Már a mozdulatoknak sem volt szabad semmilyen neszt ébreszteniük. Lassan olyan lett az egész kolostor mindennapi élete, mint egy nagyon gondosan kidolgozott némajáték. A fa is, amikor hasogatták, gondosan kiteregetett puha mohaszőnyegre hullott, a szerzetesi csuhákat csak beáztatták, nem mosták ki alaposan, sulykolóval püfölve, a baromfiudvart előbb csak távolabb helyezték a kolostor főépületétől, majd végleg fölszámolták, mert sem a kutyák nem voltak hajlandók beszüntetni az ugatást, sem a baromfiak a kárálást. Mintha a természet is elhallgatott volna körülöttük, a szél nem zúgott az ősi fenyvesekben, az esőcseppek nem dobbantak a bambusszal borított háztetőkön.

    A környékről már három falut is elriasztott az irtózatos erejű csend, midőn Chan Chu, egy fényes és szeles reggelen, mely olyan volt, mint a többi reggel, a felé néma igyekezettel siető szerzetesre nézett, aki Chan Chu szeméből akarta kiolvasni annak gondolatát.

    Mit bámulsz? – kérdezte Chan Chu a szerzetestől.

    És szépen visszatért megint minden a régi kerékvágásba.

    27. A maganyról III.

    Egy nagyon öreg és nagyon szerény szerzetes egy fiatal szerzetes kitartó faggatására elárulta, hogy bizony ő ötvenhárom évet töltött el egy szál egyedül, bogyókon tengődve egy óriásfenyő odvában, szüntelen fohászkodások közepette. Chan Chu, aki véletlenül járt arra, így szólt:

    És?

    A vén szerzetes csodálkozva emelte tekintetét Chan Chura.

    28. A magányról IV.

    A szerzetesek nagy vitába bonyolódtak az egyedüllét előnyeiről és hátrányairól. Chan Chu egy darabig hallgatta a vitát, melyben természetesen mindenki arra számított, hogy ő fogja kimondani a döntő szót. Chan Chu azonban fölállt és kiment a teremből. Mindenki látta odabentről, ahogy a teliholdban szállongó hóesésben megáll a veteményeskert közepén, és gondosan becélozva levizel egy hatalmas káposztafejet.

    29. Idejében

    – Idejében fejezd be – ennyit mondott Chan Chu annak a fiatal szerzetesnek, aki valami gyakorlati ügyben fordult hozzá.

    – De lehet előbb is – tette hozzá Chan Chu.

    30. Ha

    Ha elhatároztad, akkor csináld is végig – mondta ugyanannak a fiatal szerzetesnek –, már amennyiben nem gondoltad meg közben magad.

    32. Az angyalarcú kígyó

    Chan Chu soha életében nem volt színházban. Nem is lehetett volna, mert szerzetesi fogadalma ezt kizárta volna, de azért sem volt, mert gyermekkora vidéke még hírből sem ismerte a színházat, vándorcirkusz se jutott el soha a falujuk közelébe, s a városok, melyekben akkoriban megfordult, törvényekkel tiltották a színházak működését – és akkoriban Chan Chu feltűnően törvénytisztelő fiatalember volt, vasszorgalommal készült a hivatalnoki pályára, több ízben fölhívta magára már a figyelmet, bejáratos lett a főbíró házába is, ahol kisebb feladatokat bíztak rá, melyeket mind ragyogóan megoldott, részben természetes intelligenciája, részben a fent említett vasszorgalma révén, és, habár a ház uráról lehetett tudni, hogy nagy színházbolond és titokban eljár a város határán kívüli színházba, ahol ilyenkor, zárt ajtók mögött, fáklyafény mellett, csak neki játszanak, sőt, egy ízben meg is hívta Chan Chut, tartson vele az egyik ilyen „portyán”, Chan Chu úgy döntött, hogy ő tartja magát az érvényes törvényekhez, még ha maga a főbíró biztatja is azok megszegésére, és nem megy el vele.

    Ezzel a döntésével nagyot nőtt a ház urának szemében, aki mindazonáltal attól fogva némileg óvatosabban bánt vele, később el is hidegült tőle, ugyanis joggal, bár minden alap nélkül föltételezte róla, ami persze egyáltalán nem volt igaz, hogy a fiatalember egy törtető spion. Ekkoriban terjedt el róla az a hosszú időn keresztül ráragadt név, hogy „angyalarcú kígyó”, ahogy a főbíró egyik bizalmasa, aki a gazdája kegyében akart járni, elnevezte.

    A főbíró egy idő után nemcsak hogy elhidegült tőle, hanem titokban mindent meg is tett az ambiciózus ifjú hivatalnoki pályájának derékba törésére. Miközben szembedicsérte és munkával halmozta el, magyarán: úgy dolgoztatta, mint egy riksahúzó kulit, a döntő pillanatban egy másik fiatal gyakornokot javasolt helyette a fővárosi szolgálati utazásra – és ezzel akaratlanul is nagy szolgálatot tett magának Buddhának, mert kora egyik legfényesebb szellemét térítette le egy olyan pályáról, amelyen az bizonyára nagy sikereket ért volna el, és egészen bizonyosan a Keleti Császár személyes tanácsadója lehetett volna belőle –, ám ha így történik, akkor a világ sohasem ismeri meg a nagy gondolkodót, akinek élete később sok-sok ezer szerzetes és laikus számára lett irányadó.

    Tény, hogy ezek után Chan Chu bizonyos fokú rejtett viszolygást érzett a színház iránt, ám ennek nem tulajdonított jelentőséget, és amikor egy híres színészt dicsértek előtte, aki különösen egy kolostori szerzetes alakításával tüntette ki magát – úgy is hívta a közönség, hogy a „Szerzetes” –, csak annyit jegyzett meg, halkan, minden hátsó gondolat nélkül:

    – Jó tudni, hogy azt is lehet utánozni, ami nem létezik. Egyik kotnyeles tanítványa közbekérdezett:

    – A szerzetes, mint olyan, nem létezik?

    Minden jelenlevő szerzetes dühödten mormogni kezdett erre a közbevetésre, mert azon az egyen kívül mindenki érteni vélte Chan Chu szavait, ő azonban türelmesen válaszolt a tanítványnak:

    – Amit utánozni lehet, az nem létezik.

    Aznap éjjel három tanítványa is megszökött a kolostorból, mert így értelmezte a Mester szavait, és fölcsapott vándorszínésznek.

    33. A színész

    Egy híres színész vetődött egy szép napon Chan Chu kolostorába. Ez a színész volt az a bizonyos „Szerzetes”, aki világéletében szerzeteseket játszott a színpadon, és azzal szerzett hírnevet magának. Nagyon szeretett volna végre Chan Chuval találkozni, ezért is jött erre a távoli vidékre, de Chan Chu kerülte. A többiek hosszú beszélgetéseket folytattak a „Szerzetessel”, és meglepődve tapasztalták, hogy addigi életmódja ellenére milyen átfogóak az ismeretei a buddhizmus témakörében, milyen meghökkentők a válaszai néha, és közben milyen alázatos, egyszóval, hogy milyen ragyogó szerzetes válhatna belőle. Ez volt az általános vélekedés a kolostorban, amikor Chan Chu még mindig nem volt hajlandó találkozni vele. Amikor dicséretét hallotta, Chan Chu csak annyit jegyzett meg:

    – Szeretetreméltó ember.

    De a három év alatt, míg a színész a kolostorban tartózkodott, egyszer se volt hajlandó vele szóba állni. A színészből később igazi szerzetes lett, és kolostora még Chan Chu kolostorának hírét is elhomályosította egy darabig. A nevét azonban mindenki elfelejtette, csak úgy emlegették, hogy „a Szerzetes, az a Szeretetreméltó Ember.” Ez a név a színészt már életében is bosszantotta, de nem tehetett semmit ellene. Halálos ágyáról üzenni akart Chan Chunak, de az már előtte egy évvel meghalt.

    – Nem vagyok szeretetreméltó. Színész vagyok! – ennyi volt az üzenet. Ezt írták a sírjára is.

    Mondják, hogy a túlvilágon végül rendezték a számlát. Ott kiderült a színészről, hogy tényleg nagyon szeretetreméltó, Chan Churól pedig, hogy nem szereti a színészeket, viszont nagyon jól elvan velük, most, hogy már meghaltak: szereti ugratni őket.

    – Ez így rendben is van, mert egy színész idefönt csupán az alakításait képes utánozni mondta állítólag Chan Chu szelleme a túlvilágon.

    34. A füst

    A füst: rejtett nap – csak ennyit jegyeztek föl Chan Chu mondásai közül egy távoli kolostorban, de senki sem értette ezt a mondást.

    Sok évvel azután egy szerzetes megkérdezte tőle, mit is jelent a fenti mondat.

    – A füst…? – törte meg a csendet hosszú hallgatás után Chan Chu – …rejtett nap?

    35. A favagó

    Chan Chu egy reggel megpillantott egy szerzetest, aki baltával a vállán, épp fát vágni indult a fészerhez, melynek udvarán halomban álltak a kiszáradt fatörzsek, ősfák roppant rönkjei, mellettük kisebb tönkök, tíz-tizenöt tekintélyes gúlába hányva. A fészerben a mennyezetig ért három sorban, katonás rendben – a már fölaprított tűzifa, és a fásszín mögött hatalmas halomban állt a környék erdőiben gyűjtött, gondosan összekötözött rőzse.

    A szerzetes egy nagyobb farönkre helyezte az aprításra szánt kisebbet és egyetlen fejszecsapással kettéhasította. Csak annyit fűzött hozzá, mosolygó arccal Chan Chu felé fordulva, hogy véleménye szerint nem mindegy az alsó rönk kiválasztása.

    Chan Chu csak annyit mondott neki:

    – Ne mutasd, csináld.

    A szerzetes erre vágni kezdte a fát. Időnként kérdően Chan Chura nézett, de az csak annyit mondott, mint fent:

    Ne mutasd, csináld.

    A szerzetes egyre vadabbul vágta a fát. Néha lopva Chan Chura pillantott, főleg amikor úgy vélte, hogy Chan Chu nem néz oda. Amikor felnézett rá, Chan Chu halkan, határozottan megismételte a fönti mondatot.

    Egyre nőtt a halom. Alkonyodott. A szerzetesek esti énekét sodorta feléjük a szél. A favágó kérdően Chan Chura nézett. De meg se várta a választ. Eldobta a fejszét és egy hosszú és vastag fatörzset kezdett fűrészelni. Szállt a fűrészpor, rekedten vijjogott a fűrész, és amikor a favágó elért a fatörzs közepéig, abbahagyta, rá nézett Chan Chura, és csak annyit mondott neki:

    Te jössz.

    Chan Chu fölnevetett.

    39. A hírnévről

    Amikor a kolostorát már kezdték úgy emlegetni, hogy Chan Chu kolostora, Chan Chu fogta magát és útra kelt. Soha többé nem tért oda vissza, de ahány helyen megfordult, ahány helyen fölbukkanni látták, valamit rögtön elneveztek róla. Elég volt megérintenie egy tárgyat, elég volt valamit hosszabban szemlélnie. Chan Chu szenvedett.

    – Én olyan hiú vagyok – mondta valakinek, aki egy darabon elkísérte az útján –, hogy szeretném az emlékemet is kitörölni a világból, de félek, hogy annak még a helyét is úgy neveznék: „Chan Chu kitörölt emléke”, és ebbe még a halálom után is belebetegednék.

    Az útitársa hallgatott. Később mindenhol csak úgy nevezték: Chan Chu útitársa (aki hallgatott).

    40. Chan Chu álma

    – Elfelejtettem – ébredt föl egy reggel Chan Chu a gyékényén –, elfelejtettem az álmomat.

    Kis idő múlva:

    – Nem, mégsem felejtettem el – mondta, és fölült a fekvőhelyén –, csak nem akarok emlékezni rá.

    Ivott egy pohár vizet.

    – Akarok rá emlékezni, és emlékezem is rá, csak nincs kedvem felidézni.

    Fölkelt, kinézett az ablakon.

    – Van kedvem fölidézni, sőt, azt hiszem, ha fölidézném, tüstént jobb kedvem lenne – morfondírozott, de nem idézte fel.

    Kiment a kertbe.

    – Lerázhatatlan ez az álom, csinálnom kellene valamit, vagy visszaemlékezni rá, vagy végleg elfelejteni.

    Már alkonyodott odakint, ezen Chan Chu nagyon meglepődött.

    – Micsoda haszontalanság dohogott magában – az egész napot egy olyan álommal eltölteni, amit az ember elfelejtett.

    Hűvös volt odakint, didergett, hiába borított egy takarót a vállára, úgyhogy visszament a szobájába, ahová besütött a hold, annak fényénél kibetűzött néhány szutrát és mély álomba merült.

    És ekkor fölébredt.

    41. A tervekről

    – Ha terveket kovácsolsz a jövőre – mondta Chan Chu –, sose feledd levenni őket az üllőről és a többi terv közé hajítani.

    42. A gyűlöletről

    – Lehet-e Buddhában gyűlölet? – kérdezte egy szerzetes Chan Chutól, a Mestertől, aki ifjúkorában az Északi Tartományokba utazott, elhagyva a Déli és Középső Tartományokat.

    – Lehet, hogy lehet – válaszolta Chan Chu.

    A szerzetes meghökkent.

    – De hogyan lehet az Egyetlenben, az Igazban, a gyűlölet-nélküliben gyűlölet?

    – Ha így teszed fel a kérdést.

    – A mit? – kérdezte a szerzetes.

    – Rajta, tedd föl újra.

    A szerzetes föltette.

    Chan Chu így válaszolt:

    Lehet, hogy lehet.

    43. A kényelemről

    – Te túlságosan is kényelmes vagy – mondta egy ízben Chan Chunak valaki, akinek nem tetszett az, ahogyan Chan Chu beosztotta napjait.

    – Igen, kényelmes vagyok – válaszolta Chan Chu –, de ezt annyian felrójátok nekem, hogy az ezáltal okozott kellemetlenség fölér a legszigorúbb aszkézissel, ha belegondolok.

    46. A félelemről

    – Aki fél tőlem, önmagától fél mondta Chan Chu, miközben rákiáltott (vagy rákacsintott? – nem ugyanaz) egy arra járó kisfiúra, aki rémülten zokogva elszaladt.

    – Nincs tanulság – mondta Chan Chu.

    – Tévedtem.

    48. Az ügyetlenségről

    – Az ügyetlenek szentek voltaképp – mondta Chan Chu. – Nekik nem adatott meg az, hogy bennük vagy általuk a helyükre találjanak a dolgok. Örökké úton vannak, örök keresésben, mint a szentek. Általuk van helyén a világegyetem: ez az ügyetlenségük által keltett finom vibrálás tartja egyben. Ettől dolgok a dolgok, és így kerülnek (az ügyetlenség által) mégis a helyükre.

    49. Az utánzásról

    – Aki utánozni tud – mondta Chan Chu –, az elveszett: már be is illeszkedett, tehát elveszett.

    – Aki nem tud utánozni – mondta Chan Chu –, az elveszett: nem tudott beilleszkedni, tehát elveszett.

    50. A névtelenről

    – Aki majd minduntalan rám hivatkozva jelenik meg előttetek, azt jobban tiszteljétek, mint engem – mondta Chan Chu –, mert ő minden pillanatban tudni fogja, hogy ő sem nem első, sem nem második Chan Chu, hanem valaki más, akinek neve sincs.

    51. A bíráló

    – Ha elbátortalanítanál abban, amit csinálok – mondta egy bírálójának Chan Chu –, azt jól tennéd.

    Az illető ugyanis semmit sem talált Chan Chuban, amit ne illethetett volna bírálattal.

    – Bár sikerülne megakadályoznod, hogy önmagam eszményképe legyek. Csinálj belőlem kétbalkezes szörnyet, igazi balfácánt, trehány semmirekellőt, bizonyítsd be, hogy a világ elfelejtett, és boldoggá teszel. Akkor majd megint vetekszik ujjbegyem tapintása a bambusz bársonyos bugájával. Akkor majd végre megint először nézhetek a világ dolgaira.

    52. Az utazásról

    – Amikor megérkezem egy olyan helyre, ahol még nem jártam és nem ismerem az emberek nyelvét és az emberek kíváncsian odagyűlnek körém, azt mondom nekik: amikor megérkezem egy olyan helyre, ahol még nem jártam és nem ismerem az emberek nyelvét és az emberek kíváncsian odagyűlnek körém, azt mondom nekik: amikor megérkezem egy olyan helyre, ahol még nem jártam, és nem ismerem az emberek nyelvét és az emberek kíváncsian odagyűlnek körém, azt mondom nekik – mondta Chan Chu, és hirtelen félbeszakítva önmagát, fölnézett a hallgatóságára. Körülötte csupa ismeretlen, kíváncsi arc, akiknek a nyelvét nem ismerte.

    – Ha félbeszakítottatok volna, rendesen végigmondtam volna.

    53. A tévedésről

    Egy szerzetesről, aki tántoríthatatlanul ragaszkodott egy tévedéséhez, Chan Chu a legmagasabb fokú elismerés hangján beszélt.

    – Az érzés ereje – mondta Chan Chu – kárpótolja azért, hogy voltaképp föl sem képes fogni azt, amit tudni vél. De az érzés ereje révén mégis tudja. Tehát többet tud nálunk. Mi tévedünk, akiknek igazunk van, és neki van igaza, aki téved.

    Ebben az időben tanítványai csapatostul hagyták ott Chan Chut és álltak be máshová, vagy választottak világi foglalkozást.

    54. A példázatról I.

    – Miért rejtőzködsz, Chan Chu, miért beszélsz folyton példázatokban?

    – Ha volna annyi példázatom, amennyi rejtőzködésem, nem rejtőzködnék, és nem is példázatokban beszélnék.

    55. A példázatról II. (apokrif)

    – Miért rejtőzködsz, Chan Chu, és miért beszélsz folyton példázatokban?

    – Azért mondok példázatokat, hogy ne kelljen rejtőzködnöm. A példázat kimond és leleplez, de azáltal, hogy leleplez, elrejt, mert a leleplezések is példázatok.

    57. Az egyszerű tények (apokrif)

    – Az egyszerű tények fölvilágosíthatnának arról, amit általuk megtudhatnánk, ha nem állnának kíváncsiságunk és a világ közé a tények, amelyek fölvilágosíthatnának arról, mi is az, amit általuk megtudhatnánk.

    58. Tea

    Chan Chu nagyon szeretett teázni, és mint más ázsiaiak is, valóságos szertartást épített fel a teázás köré. Ilyenkor meghívta magához barátait és tanítványait, előttük készítette el, egy különös rítus betartásával, saját kezűleg a teát, és maga is töltötte ki, és ő adott jelet arra is, amikor inni lehetett belőle; de mindezt hosszú lenne felsorolni, azonfölül ezek a tények közismertek. Elég itt annyit mondani, hogy az a napja, amikor nem ivott teát, más volt, mint a többi.

    Egy napon azonban elfelejtett, teát inni. És nem vette észre. Annyira elfelejtett teát inni, hogy még a teaivás szokásáról is elfeledkezett. Úgy élt – pedig ott álltak előtte a kicsiny teásdobozok, sorban a polcán – mintha tea nem is lenne a világon. Napokon, heteken át nem ivott teát. És nem vette észre. Meghalt úgy, hogy ezt nem vette észre.

    Csak a halála után jött rá, hogy mi történt vele. És akkor rettenetesen törni kezdte rajta a fejét. Sorra vett minden körülményt. Mindent gondosan mérlegelt.

    – Azért nem ittam több teát, mert elegem lett a barátaimból? – tette föl magának a kérdést.

    – Vagy magától a szertartástól ment el a kedvem?

    Vagy a tea íze nem jelentett már semmit a számomra?

    Akárhogy törte a fejét, nem találta meg az igazi feleletet.

    – Ki kellene próbálnom újra, hátha akkor rájönnék – gondolta, és dühöngve járkált sokáig föl-alá, mert a teázás, nos, a teázás, bizony az lehetetlen a túlvilágon.

    59. Láncolat

    Följegyezték, hogy Chan Chu életének egy korai és homály borította szakaszában korántsem élt olyan szűzi életet, mint később, szerzetesként. Több szeretője is volt, egymás után – az egyik állítólag egy fiú, és volt köztük egy prostituált is, aki különös körülmények között halálozott el.

    – Sokáig azt hittem, hogy mindez láncolatot képez, hogy az egyik arc összefügg a másikkal, az egyik név a másikkal, az egyik nézés a másikkal, hogy mindez egyetlen láncolatot képez, és én vagyok ennek a láncnak a két összekapcsolható végpontja, és a nyak is, ha szabad magamat így kifejeznem, amire ezt a láncot akasztják. Aztán egy szép napon eltéptem ezt a láncot. Nem volt több szeretőm, többé nem volt senkim, láncom se volt. És mégis, minden maradt a régiben. Továbbra is úgy gondoltam, hogy mindez egy láncolatot képez, hogy felfűződik egy láthatatlan láncra, aminek ugyan nincs két összeillő kapcsa, és nincs hozzá nyak sem. Ezt a láncot is eltéptem, és ezután nemhogy senkim nem volt, hanem én sem voltam meg, magamnak. És mégis minden maradt a régiben. Továbbra is úgy képzeltem, hogy ez egy láncolatot képez, nemlétező láncszemekből: hogy nincs én, és nincs világ, nincs jóbarát és nincs ellenség: de mindez láncolatot képez. Ez a nemlétező lánc megőrjített. Hogy megszabaduljak tőle, úgy döntöttem, hogy mégis minden van, és mégis minden valódi láncolatot képez, egyik a másikból következik, összekapcsolható és kikövetkeztethető. És mióta ezt elhatároztam, megint ott vagyok, ahol a part szakad, megint arra készülök, hogy eltépjem. De ez már régen volt. Soha eszembe se jut már. Nem is gondolok rá.

    Chan Chu ennél többet erről a tárgyról nem kívánt mondani.

    60. A törtenetről

    – Azon csodálkozom – szólt barátjához Chan Chu –, hogy neked egy történet végiggondolása nem okoz gyönyörűséget. Mert nincs annál nagyobb gyönyörűség, mint egy történet egyszerű végiggondolása. A pillanatok sokasága egyetlen pillanatban. A szavakba foglalt pusztulás.

    61. A jel

    – A lány az utcán – mondta Chan Chu – még nem egészen volt az, aminek lenni készült.

    Ott volt a homlokán a festett jel, de lehetett érezni, hogy ezt minden pillanatban érzi is – mintha irtózatos terhet cipelne könnyeden, vagy egy vödör vizet egyensúlyozna a fején, a kezek segélye nélkül –, riadt madárszemével riadtan néz jobb- és balfelé.

    – Egy napon ez a jel nem fog lángolni az arcán. Egy napon olyan lesz az arca, mint az a jel. Akkor már nem fog tudni semmiről, se rólam, se rólad. Öreg lesz, és mindegy lesz neki már. Akkor már a festékre se lesz szüksége, amivel a homlokára fesse. Akkor már hinni se fog, csupán lesz.

    62. A bot

    Egy szerzetes napok óta rosszul volt, és sehogysem tudott kilábalni a betegségéből. Végül, kínjában Chan Chuhoz fordult, aki egyáltalán nem értett a gyógyításhoz és ezt nem is titkolta a szerzetes előtt.

    – Nem értek a gyógyításhoz – mondta Chan Chu –, úgyhogy nem értem, hogy mit akarsz tőlem.

    – Csak mondj valamit! – mondta a szerzetes. – Nekem az is elég.

    – Nem mondok – mondta Chan Chu –, nem mondok semmit, az égvilágon semmit nem mondok neked.

    – Köszönöm – rebegte a szerzetes. Harmadnapra fölkelt, és attól fogva mindenütt Chan Chu gyógyítói képességeiről áradozott.

    Chan Chu attól fogva a botjával kergette el a hozzá gyógyulásért fordulókat. De elterjedt, hogy a botja érintése is gyógyít, ezért kettétörte és elégette a botját, pedig nagy becsben tartotta, mert a nagyapja hagyta rá.

    Feljegyezték, hogy a naptól fogva Chan Chu haláláig semmilyen betegségről nem tudtak a környéken, ám amikor meghalt, nem sokra – úgy két évre – rá alattomos betegségek egész sora ütötte föl a fejét a vidéken: sem ima, sem gyógyfőzet nem segíthetett a nyomorúságos szenvedőkön, a betegség tombolva szedte áldozatait, míg föl nem emésztette saját alattomos haragját.

    63. Az összefüggésről I.

    – Az emberek folyton összefüggéseket keresnek – mondta Chan Chu –, és rengeteg összefüggést találnak. Voltaképp annyi összefüggést találnak, amennyit keresnek. Hogy mi függ össze mivel, arról sejtelmük sincs. De erről is valami összefüggés jut az eszükbe.

    64. Az összefüggésről II.

    – Engem az összefüggések sohasem érdekeltek – mondta Chan Chu. – Az sem érdekel, hogy mit jelent magában valami külön. Az sem, hogy jelent-e egyáltalán valamit az a valami. Az sem, hogy valami-e egyáltalán. Nézni szeretem.

    – Ami összefügg valamivel, az már nincs.

    65. A változásról

    – Megváltoztál, hogy a kedvemre tégy – mondta egy nő Chan Chunak egyszer –, ezt elismerem, de még mindig nem változtál meg eléggé. De ha lehetne is azt mondani, hogy eléggé megváltoztál, és ez a javadra válik, mivel egy csomó rossz tulajdonságodtól sikerült megszabadulnod, a változást akkor is nekem köszönheted, és ez olyan, mintha nem változtál volna meg, olyan, mintha egyenesen tőlem vetted volna el. Maradjunk annyiban, hogy nem változtál meg.

    – Legalábbis nem eléggé. De ha eléggé is, akkor sem eléggé – fejezte be Chan Chu a nő monológját, és az újságjába mélyedt.

    A februári napfény vakított.

    66. A megbocsatas

    Chan Chunak hírül hozták, hogy öreg barátját hegyi banditák megtámadták az úton, kirabolták és meggyilkolták. Chan Chu egyhónapos böjtöt tartott, és mindennap imádkozott barátja lelkéért.

    Később kiderült, hogy nem egészen így történt a dolog: Chan Chu barátja nem volt úton, nem is lehetett volna, hiszen már alig tudott járni, hanem álmában törtek rá, és ágyában fojtották meg, a házát pedig fölgyújtották. E hírt meghallva Chan Chu egyhónapos böjtöt tartott, és mindennap imádkozott barátja lelkéért.

    Később kiderült, hogy még ez a második híradás sem volt pontos. Chan Chu öreg barátja valóban az ágyában halt meg, de nem fojtották meg, csak egyszerűen túlzásba vitték az ápolását: két, magát orvosnak mondó szélhámos férkőzött a bizalmába, s minderre csak akkor derült fény, amikor Chan Chu öreg barátja már halott volt, és kiderült, hogy mindenét – házát, könyvtárát, félretett pénzét – a két állítólagos orvos fogja örökölni. E hír hallatán Chan Chu egyhónapos böjtöt tartott, és mindennap imádkozott barátja lelkéért.

    A szerzetesek már kezdtek aggódni Chan Chu testi épségéért, mert Chan Chu igen komolyan vette a böjtöt, és az imádkozás legszigorúbb formáját választotta: gyakorlatilag egész nap imádkozott, és még álmából is föl kellett verni kétóránként, hogy elmondjon egy-egy – az időpontnak megfelelő imát.

    És amikor már negyedszer is hírt hoztak öreg barátja haláláról, és kiderült, hogy az első három híradás csak részleteiben tartalmazta az igazságot, már nem merték elmondani Chan Chunak, és a küldöncöt a hírrel nem is engedték Chan Chu elé. Chan Chu azonban nem véletlenül volt Chan Chu, és a szerzetesek pillantásából is ki tudta olvasni, ha valamit nem árultak el neki. Végül el kellett mondaniuk, hogy öreg barátját valamilyen törvénysértés vádjával a bíróság elé idézték, és az igazságtalanság hatására szakadt meg a szíve, vagyona nem volt, így meggyilkolása senkinek sem állhatott érdekében. E hír hallatán Chan Chu egyhónapos böjtöt tartott, és mindennap imádkozott barátja lelkéért. Végül újabb küldönc jött, aki közölte, hogy az első hír volt az igaz, Chan Chu öreg barátja éppen Chan Chuhoz indult látogatóba, amikor, még a többhetes út legelején, a vezetőjéül szegődött banditák karddal lecsapták a fejét, szolgáit szétkergették és lemészárolták, és a málhás állatokkal együtt elrabolták az összes málhát is. E hír hallatán Chan Chu egy hónapos böjtöt tartott, és mindennap imádkozott barátja lelkéért. Ám amikor – nem sokkal később – a rablókat elfogták, bíróság elé állították és elítélték, és kitűzték a kivégzés napját is, Chan Chun óriási nyugtalanság vett erőt.

    – Mi baj, Chan Chu? – kérdezte tőle az egyik tanítványa, aki látta, hogy Chan Chu már ezredszer rója ugyanazt a rövid utat a Keleti Szárny nagytermében, a sárkányintarziás fekete lakkasztalka körül.

    – Oda kellene utaznom.

    – Akkor miért nem utazol?

    – Mert nincs erőm.

    – És mért kéne odautaznod, Chan Chu?

    – Hogy elgondolkozhassam rajta, mit keresek ott.

    – Ezért talán nem érdemes akkora fáradtságot venni, Chan Chu.

    – Ha ott lennék, akkor talán megtudhatnám.

    – Mit, Mester?

    – Maradt-e még elég erő bennem, hogy a gonosztevőknek megbocsássak.

    – Itt nem tudsz nekik megbocsátani? A szívedben?

    – Az nem lenne megbocsátás, csak egy gondolat.

    – De miért akarsz nekik megbocsátani?

    – Mert Chan Chu, úgy tudom, meg tud bocsátani.

    – De hiszen te Chan Chu vagy! Amit te teszel, azt Chan Chu teszi!

    – Most igen. Most nem. Most igen. Most nem. Most igen. Mondják, hogy Chan Chu elméje ezután az eset után szinte hallhatóan megroppant, ritkás szakálla hófehér lett, fogai kihullottak.

    68. A hely

    Mondják, hogy öregkorában Chan Chu krónikus feledékenységben szenvedett, de erre senki sem merte figyelmeztetni. Ám Q., kiről sokan hitték, hogy Chan Chu utódja lesz (e reményük Q. korai halála miatt sajnos szertefoszlott) egy szép napon úgy válaszolt Chan Chunak, amikor az – a legyezőjét keresve – azt kérdezte „hol van?”: – A helyén. Chan Chu ekkor megvilágosodott. (Bár még mindig nem tudta, hol van.)

    69. A feledékenységről

    – Sokan mondják – mondta Chan Chu –, hogy akinek nincsenek emlékei, az feledékeny, és aki feledékeny, az lelkileg szegény, szegényebb annál az embernél, aki a múlt emlékeit és a jövő feladatait is mindig észben tudja tartani.

    – Készséggel elismerem, hogy feledékeny vagyok. Sőt: hogy úgy vigyázok a feledékenységemre, mint egy drágakövekkel teli ládikóra, melynek nem tudom, hol a kulcsa, abban sem vagyok biztos, nem kaviccsal és szeméttel van-e tele. Ám épp a feledékenységem segít eligazodnom azok között a dolgok között, melyeket a szüntelen emlékezés eltakarna.

    – A feledékenység a pillanat művelésének művészete, olyan folyópart, ahol minden kavics gyémánttá változik.

    70. A három kérdés I.

    A Császár három levélben három kérdést tett föl Chan Chunak, ő azonban egyikre sem válaszolt.

    71. A három kérdés II.

    A nagybeteg Császár maga elé rendelte Chan Chut, mert azt remélte, hogy még a halála előtt mindent megtudhat tőle. Chan Chu bátorította, bár előre kikötötte, hogy naponta csak egy kérdésre hajlandó válaszolni, és azt is megmondta a Császárnak, hogy válaszaival legföljebb azt fogja elérni, hogy a Császár azt higgye, mindent tud, de nem állíthatja azt, hogy valóban tudni fog mindent. Valamint azt is kikötötte, hogy egy kérdésre csupán egy választ ad. Miután eképpen megalkudtak, a Császár az elefántcsontteremben föltette Chan Chunak az első kérdést, mely így hangzott:

    – Létezik-e a Másik Birodalom, Magasztos?

    – Nem vagyok Magasztos – felelte Chan Chu.

    Eltelt egy nap.

    Másnap a Császár az alabástrom-teremben föltette Chan Chunak a második kérdést, mely így hangzott:

    – Létezik-e az emberek igazsága a Birodalomban, Magasztos?

    – Nem vagyok Magasztos – felelte Chan Chu.

    Megint eltelt egy nap.

    A harmadik napon a szantálfateremben a Császár föltette Chan Chunak a harmadik kérdést, mely így hangzott:

    – Tudsz az Ég jeleiből olvasni, Magasztos?

    – Nem – felelte Chan Chu, azzal mélyen meghajolt a Császár előtt, és kiment a palotából.

    72. A három kérdés III.

    – Miért három kérdést tett föl neked a Császár, Chan Chu? – kérdezte az egyik tanítványa.

    – Ennyi jutott az eszébe – felelte Chan Chu.

    – És a helyében te mit kérdeztél volna önmagadtól? – kérdezte egy másik tanítványa.

    – Ugyanezt – felelte Chan Chu. – És mit válaszoltál volna? – kérdezte egy harmadik.

    – Azt nem tudom – mondta Chan Chu rosszkedvűen. Fölemelkedett a székéről, és könnyített magán.

    74. Mi törtent?

    Chan Chu egy időben kiesett a többi kolostorok Mestereinek kegyéből. Nemhogy nem látogatták meg, de még akkor is elkerülték Chan Chu kolostorát, ha ehhez fáradságos kerülőt kellett tenniük.

    Eltelt egy év, és Chan Chunak már csak maroknyi híve maradt. A többi szerzetes valósággal menekült a közeléből, a kolostor szinte kongott az ürességtől. Chan Chu folytatta mindennapos életét, mintha nem történt volna semmi.

    Aztán – pedig Chan Chu a kisujját sem mozdította, nem írt leveleket, hol vidám volt, hol szomorú, hol jóllakott, hol éhes, a gabona elrohadt a hombárokban, a rizs megpenészedett – egycsapásra megváltozott a helyzet: titkos és kevésbé titkos Mesterek ismét betértek Chan Chu kolostorába, és egy idő múlva annyi szerzetes jelentkezett, hogy a kolostort egy új, negyedik szárnnyal ki kellett bővíteni.

    – Mi történt? – kérdezte Chan Chutól az egyik tanítványa, aki sehogy sem értette a dolgok ilyetén fordulását.

    Chan Chu csak annyit mondott:

    Semmi.

    75. A szívességről (apokrif)

    – A szívességgel nem az a nagyobb baj, hogy kölcsönösségre kötelez – mondta Chan Chu –, inkább az vele a baj, hogy elhiteti veled, hogy kölcsönösségre kötelez.

    76. A barátságról (apokrif)

    – Nem mindig az kapja vissza, aki adta, nem mindig azt kapod vissza, amit adtál, de még hosszú távon sem egyenlítődnek ki ezek a dolgok, ám a barátság mégis fennáll (vagy nem áll fenn).

    78. Gyermekkor

    Annyit lehet tudni, hogy Chan Chu gyermekkorában egyáltalán nem volt vezéregyéniség. Ám egy szép napon, a mezőn, népes gyerekcsapattal találta magát szemközt. Meg akarták verni. Chan Chu azt mondta nekik:

    – Ha megvertek, meghaltok. Mégis megverték. De attól fogva lett egy-két barátja.

    79. A tévedhetetlenségről

    A gyermekek tévedhetetlenek – mondta egyszer Chan Chunak valaki.

    – Nem tévedhetetlenek – felelte Chan Chu –, a tévedéseik azonban fájdalmas tisztasággal világítanak rá az igazságainkra, és ezért – szigorú értelemben mégis tévedhetetlenek.

    – Tehát tévedhetetlenek – mondta az a valaki.

    – Tévedhetetlenek – mondta Chan Chu –, csak nem tudnak, erről. És ezért nem azok.

    – Vagy pedig tudnak róla, és azért – fűzte hozzá később álmatagon.

    81. Tizezer

    Te is csak egy vagy a tízezerből.

    – Sok – felelte Chan Chu. – Én még annyira sem létezem, mint ez az illat, mely az orrcimpáimat feszíti. Még annyira sem, mint a fűszál nyomása meztelen talpamon.

    82. Mire?

    – Készülök – mondta egy szerzetes Chan Chunak, amikor Chan Chu megkérdezte tőle (évente egyszer a kolostor összes szerzetese Chan Chu elé vonult, s ezek a meghallgatások hol négyszemközt folytak le, hol nyilvánosak voltak), mit csinál, mivel foglalkozik az év 364 napján.

    – Mire? – kérdezte Chan Chu.

    – Arra, hogy készülök.

    – De mire? – kérdezte Chan Chu ismét.

    – Hogy mire? – kérdezte a szerzetes.

    – Hogy ezt megkérdezd tőlem.

    Vagy úgy – mondta Chan Chu, és ezzel a kihallgatás véget ért.

    84. Folyó

    Mondják, hogy Chan Chu gyermekkorában néha megállt a patak partján, mert puszta nézésével akarta megfordítani a víz folyását. Amikor egyszer valaki arra járt, és megkérdezte, hogy mit csinál, Chan Chu sírva elszaladt. Pedig állítólag éppen abban a pillanatban sikerült megállítania a víz áramlását: a tajtékos víz színén megálltak az ágak, levelek, evezők. Ő maga erről az esetről soha senkinek semmit sem mondott. Ám szerzetestársai gyakran látták, amint sétája során, hátán összekulcsolt kézzel, a kolostor melletti folyó hullámaiba réved a pillantása. Egyikük váltig bizonygatta, hogy a víz futása egy ízben a szeme láttára meg is fordult, de mivel a túlpartról ekkor valaki odakiáltott Chan Chunak, a folyó, irtózatos dörrenéssel – mivelhogy két árama összeütközött - - mégis visszaindult a tenger felé.

    Van, aki elhiszi, van, aki nem.

    85. Hirtelen

    – Nem bírtam nyugodtan végigmondani az imát, mert hirtelen meditálnom kellett, és nem tudtam rendesen meditálni, mert hirtelen teát kellett innom, és nem tudtam rendesen teát inni, mert hirtelen ki kellett nyitnom az ablakot, és nem tudtam rendesen kinyitni az ablakot, mert hirtelen rá kellett gyújtanom egy szivarra, és nem tudtam nyugodtan rágyújtani a szivarra, mert hirtelen le kellett írnom mindezt, és nem tudtam rendesen leírni mindezt, mert előbb végig kellett gondolnom – gondolta Chan Chu, de nem tudta rendesen végiggondolni.

    86. Chan Chu mestere I.

    Chan Chu sohasem beszélt a Mesteréről. Volt Mestere, mindenki tudott róla, de a nevét nem ismerték. Ha tanítványai, akiket ez a titok nem hagyott nyugodni, mégis faggatni kezdték, Chan Chu mindig ugyanazzal a példabeszéddel válaszolt:

    – A Nyugati pályaudvarnál történt – mondta Chan Chu –, egy sokfogásos dús vacsora után, melyre nagyvonalúan meghívták a fiatal egyetemi hallgatót, aki egészen a vonatáig kísérte meghívóját, egy egyetemi tanárt, mivel az vidéken lakott, hogy az egyetemi tanár – egy magányos agglegény, ki mindig barna színű szövetruhákat viselt, nyakkendőt sohasem – ahelyett, hogy felsietett volna a lépcsőn (egyébként nem kellett sietnie, mert nem voltak késésben) az egyetemi hallgatót váratlanul balkéz felé, az étel-automatákhoz kormányozta. Tudni kell, hogy az egyetemi tanárnál egy kéziratokkal duzzadásig telt aktatáska volt (éppen aznap kapta meg harmadik könyvének korrektúráját az egyik kiadótól, és mivel rengeteg ábra volt benne, a korrigálás nem kevés idejébe és a nyomdászok között szétosztogatott nem kevés kenőpénzébe, valamint égetett szeszébe került), és az egyetemi tanár, ahogy haladt, lóbálta a dugig tömött aktatáskát, és a lóbálással terelte az egyetemi hallgatót az automaták elé. Nem voltak éhesek, több mint jóllakottak voltak, mert – mint, mondják a régiek, és mint azt egy tudós kommentár megerősíti – aznap este rácpontyot ettek, amely (már amennyiben a ponty zsíros is) köztudottan igen súlyos étel, komoly emésztőmunkát kíván. Amint az automaták elé értek, az egyetemi tanár, két lába közé fogva értékes kéziratával duzzadásig teli barna aktatáskáját, bedobott néhány érmét az automatába, amely műanyagpohárban élénksárga, tűzforró erőlevest adott ki. Az első poharat átadta az egyetemi hallgatónak, majd újabb érméket dobott be, fölvette a kéziratokkal dugig tömött táskát két lába közül a földről, és így, e forró sárga löttyöt fújva, kortyolgatva baktattak fel némán a lépcsőn, egy szót sem szóltak már egymáshoz ezután, épp hogy elérték az egyetemi tanár vonatát, amelyre az, szokása szerint, mozgás közben szállt föl. Az egyetemi hallgató megnyalta a forró sós létől kimart szája szélét.

    – Ezen a napon lett gondolkodó – tette hozzá kis szünet után Chan Chu.

    88. Cím nélkül

    – Kék ég, szürke viharfelhők – mondta Chan Chu.

    90. Chan Chu mestere II.

    Chan Chu sohasem beszélt a Mesteréről. Volt Mestere, mindenki tudott róla, de a nevét nem ismerték. Ha tanítványai, akiket ez a titok nem hagyott nyugodni, mégis faggatni kezdték, Chan Chu mindig ugyanazzal a példabeszéddel válaszolt:

    – Egy vidéki kisvárosban történt, egy színházi előadás szünetében – mondta Chan Chu –, hová az egyetemi hallgató költő barátjával együtt érkezett, több száz kilométert utazva vasúton, s a büfékocsiban, végig az úton, ezt meg kell adni, adóztak már a szeszek, különösen a Moszkovszkaja és a Sztolicsnaja élvezetének, melyek egy bizonyos időszakban a két egyedül iható, némileg nemes szesznek voltak mondhatók, éspedig olymódon áldoztak, hogy amikor a költő egy decit ivott, az egyetemi hallgató felet, amikor a költő felest, az egyetemi hallgató három centet. Az út hosszú volt, a beszélgetés érdekes, a vodka erős, s az egyetemi hallgató és a költő meglehetősen elfáradtak, mire a színház színészbejárójához értek, amihez előbb át kellett vágniuk a városi parkon. Az előadás kezdetének pillanatában a költő koppanó homlokkal borult a színészbüfé egyik asztalára, ezért az egyetemi hallgató gyengéden fölverte előbb, s a hóna alá nyúlva fölvezette, túlzott, már-már a figyelmetlenséggel határos tapintattal a nézőtérre, de az egyik hátsó sor közepén ülő költő itt is elaludt, ezért aztán a szünetben a színház legfölső emeletén található szobácskába kormányozta, ahol egy kopott dívány, egy vízcsap, és egy telefonkészülék volt található. Alighogy beléptek a szobácskába, a költő határozottan elindult a vízcsap felé, kinyitotta, hosszan, határozottan ivott, szép kezéből kagylót formálva, és aztán csöndesen, mint a bicska, összecsuklott a mosdókagyló alatt, földet érve pedig összehúzódzkodott és elaludt. Ennyiben is maradhattak volna, de már harmadszor csöngettek odalent, s az ügyelő bemondta a hangszóróba, hogy megkezdődött a második rész, s az egyetemi hallgató, ki tudja, mért, talán valamiféle szeméremből, vagy attól tartva, hogy bárki rányithat így a költőre, vagy egyszerűen nyughatatlan kötelességérzettől űzve, megpróbálta az alvó férfit rátenni a kopott díványra, és ezért – nem sokat teketóriázva – megfogta annak vékony csontos lábszárait, mire a költő teste alig hallható fémes zörejjel megpördült tengelye körül, olyan hangot adott ki, mint egy zsák szárazbab, és így húzva a padlón a dívány közelébe a hátára penderült férfit emelni kezdte a könnyűnek látszó, de emelés közben egyre nehezebbé váló testet, és míg emelte, nézte a szájából mély sóhajok közt előbukkanó nyálbuborékokat, s míg hallgatta a torkából érthetetlenül kigurgulázó szavakat, ügyelnie kellett rá, ki ne törje a költő vékony nyakát, mely félrebicsaklott, és eszébe jutott késődélutáni beszélgetésük, melyet a városi park egyik padján folytattak, miután a költő a park egyik kavicsos sétánya mentén álló billenő szemétkosárból lazán és elegánsan kiemelt egy ásványvizes üveget – megjegyezve, hogy régebben az ember nem dobott el üres üveget csak úgy, mert az üvegért cserélni lehetett valamit, többet ért, mint a pénz –, és gondosan beleejtette az egyetemi hallgatónál levő nejlonszatyorba. Valóban elfogyott minden pénzük, ezután némileg tétován elindultak a színészbejáró felé, s a fönt elmondottak után a költő már a kopott díványon feküdt, kipukkant nyálbuborék ült szivárványosan rücskös arcának közepén, mélyen aludt s kaparászott a kopott dívány bársonyhuzatán szépformájú kezével. Az előadás után az egyetemi hallgató fölébresztette a költőt, aki még mindig a kopott dívány huzatán kaparászott, vakarta a fejét, és üveges tekintettel meredt maga elé, s mert sietni kellett, a szatyor (benne az üres üveggel) a klubban maradt, az egyik faasztal alatt, ők beszálltak egy horpadt karosszériájú autóba, hosszú útra indultak az éjszakában, egy másik – valamivel későbbi évjáratú – autóval együtt, s a volán mögött ülő ismerősük félúton egy pillanatra kikapcsolta az autó reflektorait, így suhantak a fekete országúton a másik autó mellett, párban, fölöttük a hold, a költő megjátszott könnyedséggel gyújtott egyik cigarettáról a másikra, s az egyetemi hallgató az országút némán elúszó bokraiba bámult.

    – Így történt, mesélik a régiek – tette hozzá, kis szünet után Chan Chu.

    91. Sors

    Nem tudott semmit önmagáról, mivel az életét csak úgy tudta átélni, ha sorssá tette: és mire lett volna mit átélnie, amit átélt, az rég nem az élete volt már –

    92. Chan Chu mestere III.

    Chan Chu sohasem beszélt a Mesteréről. Volt Mestere, mindenki tudott róla, de a nevét nem ismerték. Ha tanítványai, akiket ez a titok nem hagyott nyugodni, mégis faggatni kezdték, Chan Chu mindig ugyanazzal a példabeszéddel válaszolt:

    – A Lenin körúton történt mondta Chan Chu –, hogy az egyetemi hallgató és a fiatal filmrendező két cigánylánnyal elegyedtek beszélgetésbe. Előzőleg az egyetemi hallgató – a filmrendező nem titkolt rosszallásától kísérve – bement egy hentesüzletbe, és sültkolbászt evett, állva, a pult mellett, mustárral. A filmrendező úgy gondolta, hogy sokkal inkább valamely szálloda éttermébe kellene beülniük, de valamiért ezt a véleményét a levegőben hagyta, azonkívül szívesen kísérte az egyetemi hallgatót sétáin, vagy őt az egyetemi hallgató, a városon keresztül-kasul. A két cigánylány, harsányan, alig titkolva vágyát (harsányan és színesen, és kiáltozva, és dalolva és torokból, viháncolva a késődélutáni fényben, az éjjel-nappal közért árkádsoránál), kicsattanó örömmel szólította le őket, és mivel az egyetemi hallgató zsebében éppenséggel egy üres lakás kulcsa lapult – ahová a filmrendezővel készült menni, zsebükben két üveg olcsó vörösborral, hogy egy német filozófus meglehetősen nehéz szövegeit olvassák együtt, egész éjszakán át –, a filmrendezőben határozott szándékként fogalmazódott meg a két cigánylány üres lakásra vitelének gondolata, amitől az egyetemi hallgató visszaborzadt. A lakásban makarónit ettek, ragacsos ketchuppal, és nekiültek a nehézkes német filozófus tanulmányozásának, amit csak hajnaltájban hagytak abba, mivel az egyetemi hallgató feje ugyancsak lekonyult. Mikor reggel felébredt, a filmrendezőt a parányi erkélyen találta, ölében a nehézkes német filozófus szövegével, előtte a hajnali lakótelep, mellette a két üres üveg, hintázott a lakás távollevő tulajdonosának hintaszékén, fekete szeméből a kialvatlanság gyantája csorgott, míg mosolyogva nézte a borzas, gyűrött, kilógó ingű egyetemi hallgatót, aki ruhástól aludt.

    – Föl kellett volna hozni a cigánylányokat – mondta recsegő orrhangján –, azt hiszem, ezt kellett volna tennünk.

    A mondat úgy szólt: mármint hogyha valódi filozófusok lettünk volna. Az egyetemi hallgató úgy tett, mintha nem hallotta volna meg. A megállóban, amikor leszálltak a villamosról – még előző este – egy néni üldögélt, aki a tavaszi eső ellen átlátszó nejlonkendőt kötött belapult fejére, didergett, karjára fűzött műbőr-retikülje reszketett, vastag bokáján hurkásan meggyűrődött a barna gyapjúharisnya, cipője oly parányi volt, mint egy macska lábfeje, mint egy kisgyermeké. Dideregve, lopva bámult ki párás, esőcseppes szemüvege mögül, a nejlonkendő márványos gyűrődései alól, s amikor az egyetemi hallgató és a filmrendező odaértek elé, elkapta tekintetét.

    – Hogy fázik szegényke – mondta a filmrendező, gondolattalanul, végtelen részvéttel a hangjában, kissé kitartottan, rekedtesen. Az egyetemi hallgató is rápillantott az öreg nénire. A néni összehúzta magát, és most még kisebbnek látszott, mint az előbb.

    – Száraz falevél a szélben – tette hozzá kis szünet után Chan Chu.

    93. A vezércikk (apokrif)

    Chan Chutól vezércikket rendelt az egyik újság. Először úgy gondolta, hogy nem vállalja el, de végül aztán mégis elvállalta. Aztán mégis lemondta, de aztán hagyta magát rábeszélni. Végül elfelejtette megírni, de senki sem követelte rajta. Ez azonban nagyon rosszul esett neki.

    94. Menedék

    Egy ízben veszélyes rablógyilkos kért menedéket Chan Chutól. Esküdözött földre-égre, hogy megváltozott, és csak élni akar, semmi mást, csak élni, a fejére hamut szórt, zokogott, hasra vágta magát Chan Chu előtt, és rágta a földet. Jelentéktelen emberke volt, alig volt hihető, miféle rettenetes bűnök terhelik a lelkiismeretét.

    Chan Chu sokak intése, tanácsa és saját, jól leplezett kételyei ellenére menedéket adott neki, ám soha, egyetlen szót sem váltott vele. És midőn az Elöljáróságnak tudomására jutott, hogy miféle hívatlan vendége van Chan Chu kolostorának, annak ellenére, hogy Chan Chu különös becsben állt a Keleti Császár szemében, tekintettel arra, hogy a Császár messze, az elvetemült gonosztevő viszont közvetlen közelükben volt, az Elöljáróság egy zsandárcsapattal lecsapott a kolostorra. A zsandárok az egész kolostort tűvé tették utána, de a rablógyilkos mintha levegővé vált volna. Pedig csak megnyiratkozott, mint a többi szerzetes, és mikor a mindazonáltal erősen gyanakvó hadnagy sokáig közvetlen közelből bámult az arcába, egyszer sem pislogta el magát. Az Elöljáróság emberei szitkok és átkok közepette távoztak a kolostorból. Azt ígérték, hogy visszajönnek, de nem jöttek vissza többé.

    Később mégis meg kellett szabadulniuk a jó útra tért rablógyilkostól, mert lopott.

    Amikor egyik tanítványa azt kérdezte Chan Chutól, hogy miként lehetett volna mindezt megelőzni, Chan Chu így felelt:

    – Ideje, hogy valaki téged is följelentsen az Elöljáróságon förtelmes bűntelenségedért.

    95. A hívatlanok

    – Mint az egyszeri ember mondta Chan Chu –, aki nem akar fölkelni és ajtót nyitni, mert aludni szeretne, ám a kutya ugatása fölriasztja, és hiába pisszeg neki, a kutya csak annál vadabbul ugat, és meghallva bentről a gyanús pisszegést, a hívatlan vendég sem megy el, kopogtat újból, a kutya vadabbul ugat, az ember dühödtebben pisszeg, már rég kikelt a jó meleg ágyból, megnézi, ki az, akinek nem nyit ajtót, mire a kutya még hangosabban és még veszettebbül ugat, a hívatlan vendég pedig még dühödtebben kopogtat, amitől az embernek már a maradék álom is kimegy a szeméből, de megmakacsolja magát, ököllel fenyegeti a kutyát, hogy ne ugasson, aki erre még vadabbul ugat, a hívatlan vendég végül szitkozódva, sértetten távozik, biztos lévén abban, hogy otthon volt a házigazda. Alig távozott el a hívatlan vendég a házból, a gondos szomszéd, aki felfigyelt az ugatásra, már ott áll az ágyadnál, és hiába húzod a fejedre a takarót, megkérdi, miért ugatott annyira a kutya, mért nem nyitottál ajtót, már azt hitte, valami baj van, és az ember válaszolgatni kénytelen, minek következtében az álom végleg és örökre kimegy a szeméből, s amikor a szomszéd csodálkozva eltávozik, az ember felül az ágyán, térdeit átfogva üres tekintettel maga elé mered, és fölébred dideregve

    96. A néma kutyák

    Egy időben nagyon elszaporodtak a kóbor kutyák Chan Chu kolostora körül. Csak később derült ki, hogy az egyik szerzetes, társai tudta nélkül, állandóan etette a kutyákat, akik valóságos tábort vertek a kolostor egyik elhagyott szárnyában.

    Abban az időben volt ez, amikor Chan Chu kegyvesztettnek számított. A kutyák beköltöztek az elhagyott szárny celláiba. Ha volt is egy-egy túlbuzgó tanítvány, aki, anélkül, hogy megkérdezte volna Chan Chut, kőhajigálással igyekezett elkergetni a kutyafalkát, tulajdonképpen békén megvoltak ott a kutyák, egy idő után számuk sem gyarapodott, békésen heverésztek a cellákba betűző napsugárban, kijártak vadászni az erdőbe, vagy besurrantak a baromfiudvarra, ahol baromfiak ugyan régesrég nem voltak, de nagyszerűen lehetett egerészni.

    A szerzetesek, akik Chan Chu mellett maradtak, végül megszokták a kutyákat, sőt, tréfásan szerzetesekként kezdték emlegetni őket, mindenféle neveket adtak nekik csöndes, visszavonult életük miatt. És a kutyák is mintha megérezték volna ezt a távoli tapintatot, nem jöttek közelebb, nem hízelegtek Chan Chu tanítványainak, megmaradtak tisztes távolságban.

    Egyetlen furcsaság volt csak ebben a kutyafalkában, hogy soha, de soha nem hallotta őket senki ugatni. Néma kutyák voltak, olyan némák, mint a hold a tintakék égen a szürke fátyolfelhők mögött.

    97. Pókok

    Chan Chu nagyon félt a pókoktól. Nem tudta miért, hisz különben semmitől sem félt, nyugalmát akkor sem veszítette el, amikor egyszer kígyófészekbe lépett, a halálra úgy gondolt, mintha a testvére vagy a fekhelye lenne, nem félt a fájdalomtól, mégis, ha egy pókot meglátott, összerázkódott, szájából vékonyan szivárogni kezdett a nyál.

    Tanácsot kért egy barátjától, mitévő legyen. Ekkoriban még nem volt olyan híres, mint később lett.

    A barátja széttárta a kezét.

    – Használd a félelmedet, Chan Chu. Sokkal jobb, mintha megszabadulnál tőle.

    Ekkor Chan Chu megvilágosodott.

    99. Pillangó

    Amikor egy szerzetes télen behozott egy köteg rőzsét a házba, hogy befűtsön, fekete pillangó röppent ki belőle, nem is a rőzsekötegből, hanem már a kemencéből, amelyben lobogni kezdett a tűz.

    Ráröppent az egyik szerzetes kézfejére, és két hétig nem mozdult onnan. A szerzetes éjjel kikötötte öklét a falhoz, nehogy álmában véletlenül agyonnyomja a pillangót.

    Amikor egyszer ezt a szerzetest Chan Chu elé vezették, Chan Chu a szerzetes kézfejére hajolt, és csak annyit mondott:

    – Tűz nélkül hogyan is találtunk volna rád, fekete pillangó?

    Kommentárszerzők szerint a Mester ekkor kezdett behatóbban foglalkozni a tűzzel, életrajzírói pedig megjegyzik, hogy e téltől fogva nem engedett fűteni a hozzá tartozó kolostorokban, és egészen élemedett koráig élenjárt a jeges folyamokban való megfürdésben, amiről titokban bevallotta ugyan barátainak, hogy fölösleges önkínzásnak tartja, de éppen ez a fölöslegesség tűnt számára az élet gyönyörrel és fájdalommal teljes mákonyának, olyan mákonynak, amelynek képtelen lenne ellenállni.

      Vége az Első Könyvnek.