Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Lilli:

    Mese a kislányról, aki elvesztette a Boldogságát

    Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, akit Elizának hívtak. Épp oly szép volt, mint minden kislány és a szülei éppúgy szerették, mint ahogy minden gyereket szeretnek. Sok játéka volt, egytől-egyig szépek, volt külön szobája és két nagymamája is, akik felváltva kényeztették.

    Mindemellett a gazdagság mellett Eliza mégsem volt boldog. Ugyanis nem tudta, hogy mi az a boldogság. Soha nem nevetett, nem játszott vagy ugrándozott a többi gyerekkel, és ha énekelt, dalai csupa szomorú dologról szóltak. Gyakran sétált egyedül a szomszéd erdőben, üldögélt egy patak partján. Tisztavizű kis patak volt ez, mert egyenesen a Hideg-hegyekből jött. Eliza nap mint nap eljött ide kedvenc babájával, egy szomorúszemű bohóccal, leült a fűbe és sírdogált. Egyszer, amikor így itatta az egereket, könnyei a patak ezüst vizébe hulltak. Meglátta ezt egy kicsiny, narancsszínű halacska, felúszott a víz színére, kidugta a fejét és megkérdezte Elizát:

    – Miért sírsz kislány? – Eliza abbahagyta a zokogást és hüppögve válaszolt.

    – Mert boldogtalan vagyok.

    – És miért vagy boldogtalan? – kérdezte a halacska türelmesen.

    – Azért, mert nem tudok nevetni, játszani, vidáman ugrándozni. Még énekelni is csak szomorú dalokat tudok. Nem értem miért vagyok olyan más, mint a többi gyerek.

    – Erre pedig egyszerű a válasz – mosolyodott el a halacska. – Ez azért van így, mert elvesztetted a Boldogságodat.

    – Az meg hogyan történhetett?! – Eliza majdnem ismét sírva fakadt.

    – Messziföldön van egy ezüst rét, tele ezüst fűszálakkal. De ezek nem közönséges növények ám! Ezek a füvek a még meg nem született emberek lelkei. Amikor eljön a születés ideje, Hold Anyó lenyújtja értük karjait és elviszi őket a Földre. Ekkor kapják az emberek a Boldogságot, a Bánatot, a Szépséget, a Gazdagságot, mindent, amijük csak van. Te biztosan elvesztetted a Boldogságodat. Ha visszamennél erre az ezüst rétre, megtalálnád.

    – Hogyan juthatok vissza oda? – kérdezte a kislány és megpróbált nagyon bátran nézni.

    – Ma éjjel telihold lesz. Menj ki pontban éjfélkor az udvarotokra és kérd meg Hold Anyót, hogy vigyen el!

    Eliza megköszönte a halacska segítségét és hazament. Amikor eljött az éjfél kiment a ház elé, az udvarra. Félve pillantott a teliholdra, de az csak barátságosan mosolygott rá. Eliza összeszedte minden bátorságát és megkérte őt, vinné el arra a csodálatos ezüst rétre, ahol a még meg nem született emberek élnek. Hold Anyó lenyújtotta érte sugarait, ölébe vette, majd elvitte Messziföldre, letette nem messze a réttől és meghagyta neki, hogy még az éjjel végezze el amit akar, mert csak akkor tudja hazavinni. Eliza megígérte, hogy sietni fog, elbúcsúzott az Anyótól, majd útnak indult a rét felé.

    Egy nyírfaligeten keresztül vezetett az útja. Megpróbált arrafelé haladni, ahol a fák között megcsillanni látta a rét ezüstjét, de bárhogy próbált odajutni, a fák mindig megsűrűsödtek előtte, elállták útját. Próbálkozott egy darabig, de aztán elfogyott a türelme. Mérgesen dobbantott és egyenesen odaállt a legnagyobbnak tűnő fa elé.

    – Mit akartok tőlem? Miért nem engeditek, hogy továbbmenjek? – kérdezte.

    – Mi vagyunk az Ezüst Rét őrei – válaszolta a fa letekintve a csöppnyi lányra.

    – Senki nem léphet a rétre, mert a végén még valaki letaposná a fűszálakat és az emberek meghalnának, mielőtt megszülethetnének. Elizát elfogta a kétségbeesés. Szája sarka sírásra görbült, úgy kérdezte az öreg nyírtől:

    – De hogyan találhatom meg az én elveszett Boldogságomat, ha nem léphetek a rétre?

    – A Boldogságok nem szoktak csak úgy elveszni – csóválta meg lombját a fa. – A Boldogságokat ellopni szokták. Lopni pedig errefelé csak a Pajkos Manók tudnak.

    – Hol találom azokat az alattomos manókat? – kérdezte Eliza harciasan.

    – Itt laknak a liget szélén. De vigyázz velük kislány! Nem csak lopnak, de hazudnak is.

    Eliza keresztülvágott a fák között, akik most már nem álltak az útjába. Amikor a liget szélére ért, azonnal észrevette az apró, falevélből és kavicsokból épült házakat, amik körül piciny kis emberkék rohangásztak, láthatóan minden különösebb cél nélkül. Óvatosan odalopózott a legnagyobb házacskához, majd egy hirtelen mozdulattal lekapta annak tetejét és belenézett. Egy öreg, meglepett manó nézett vele farkasszemet. Épp olyan pici volt mint a többiek, hosszú szakállát háromszor körbetekerte a nyakán, rózsaszín háziköntöst viselt, az orrán pedig apró szemüveg díszelgett. Eliza elszántan rákiáltott az elképedt manóra:

    – Ha nem adod vissza a Boldogságomat, rád borítom a házad tetejét!

    Az öreg hamar visszanyerte a nyugalmát, megköszörülte a torkát és azt mondta:

    – Ifjú hölgy, azt hiszem itt tévedés történt. Én nem vettem el az ön Boldogságát. Egyáltalán nem szokásom bárki Boldogságát is jogtalanul elvenni.

    – Tudom, hogy ti voltatok! – kiabált felháborodottan Eliza. – Követelem, hogy adjátok vissza az én ellopott Boldogságomat!

    – Lopás? – ráncolta gondterhelten homlokát a manó. – Amennyiben bűncselekmény esete forog fenn, azt hiszem tanácsos lesz összehívni a Gyűlést. Egyetért velem hölgyem? – Meg sem várta Eliza válaszát, hintaszéke alól elővett egy sárga tölcsért, fürgén felpattant, kiment a házikó elé és belekiáltott a szócsőbe:

    – Mindenki azonnal jöjjön ide, összehívom a Gyűlést! – Tölcsérre tulajdonképpen semmi szükség nem lett volna, mert eddigre már a falu összes lakója ott tolongott Eliza körül.

    – Egy bűnügyről lesz szó – a manó továbbra is a tölcsérbe beszélt. – Ez a hölgy itt azt állítja, hogy valaki közületek ellopta az ő nagyrabecsült Boldogságát. Kérdem tőletek: igaz ez?

    – Nem! – válaszolták kórusban a manók.

    – Ezennel a Gyűlést berekesztem! – kiáltotta az öreg a tölcsérbe, majd lerakta azt a földre, fáradtan felsóhajtott és Elizához fordult.

    – Hallotta hölgyem, a válasz nem. Nem mi voltunk. Most tehát menjen útjára! Isten vele! – Eliza teljesen kétségbe esett. Leült a földre, összekucorodott és sírva fakadt. Az öreg manónak megesett rajta a szíve, odatipegett hozzá és esetlenül paskolgatni kezdte a szoknyáját.

    – Azért ne sírjon hölgyem! – mormogta zavartan. – Ha ennyire fontos önnek az a Boldogság, menjen és szedjen magának!

    – Tessék? – kérdezte könnyes hangon a kislány. – Hogy érted azt, hogy szedjek magamnak Boldogságot?

    – Itt a mocsáron túl, nem is olyan messze nőnek a Boldogságok. Olyan krumpliszerű kis növények. Ki kell ásni a gyökerüket és ott a Boldogság.

    – Értem – mondta Eliza némiképp megvigasztalódva. – Köszönöm szépen a segítséget! – Azzal búcsút intett a manóknak. Az öreg pedig még utána kiáltott:

    – Óvakodjon a mocsári lényektől! Nagyon veszélyesek!

    Eliza hamarosan megérkezett a mocsár szélére. Csúnya, bűzös, fortyogó mocsár volt az, sokkal szörnyűbb, mint elképzelhető. Szegény kislány annyira megrémült, hogy azt hitte, megáll a szíve ijedtében. Szorosan behunyta a szemét, hogy ne is lássa a sok szörnyűséget és nekivágott. Mivel szeme szorosan csukva volt, nem láthatta, hogy a mocsár mélyéből undorítóan nyálkás és bűzös teremtmények kelnek ki, és azt sem látta, amikor ezek a lények hártyás lapátkezeiket lábai elé tartották, hogy azokra lépjen és ne süllyedjen el az ingoványban. Így ért át Eliza minden baj nélkül a mocsáron, nem is gyanítva, micsoda segítőtársai akadtak.

    Amikor újra szilárd talajt érzett a lábai alatt, Eliza kinyitotta a szemét. Furcsa látvány tárult elé. Hatalmas síkság vette körül és ezen a síkságon szabályos sorokba ültetve krumpliszerű növények nőttek. Eliza odalépett az egyik ilyen növényhez és elkezdett a gyökere felé ásni. Meg is találta azt és még valamit. A gyökerek közt furcsa, áttetszően kék buborék remegett. Már éppen hozzáfogott volna, hogy kiemelje, amikor egyszer csak megszólalt a növény:

    – Kérlek, ne vedd el a Boldogságomat! Ha nem lesz többé Boldogságom, hogyan élhetek?

    Eliza nem volt gonosz kislány, nem akarta megfosztani a növényt a Boldogságától. Inkább leült a földre, összekucorodott és sírva fakadt. Ahogy sírt, könnyei a kék buborékra hullottak, amitől az egyszeriben – hopp! – kettévált. Így lett egy Boldogságból kettő.

    – Vedd el! – mondta a növény kedvesen – Az egyik a te Boldogságod.

    Eliza óvatosan nyúlt a buborékhoz, kiemelte a földből, a hold felé tartotta és egyszercsak hatalmas nagy Boldogság töltötte el, olyan, amilyet eddig még soha nem érzett. Nevetni kezdett, nevetett, egyre csak nevetett. Majd a buborék hirtelen eltűnt. De Eliza nevetése nem szűnt meg, hiszen a Boldogság, már az ő szívében lakott.

    Eliza pedig hazatért a hold sugarain és attól kezdve nem volt nála boldogabb gyerek a földön.