Jelenlegi hely

Gárdonyi Géza:

Arany – tömjén – mirha

Az utolsó óriás

„Lőn pedig, mikor megkezdettek
volna szaporodni az emberek a Föld-
nek szinén, látták az Isten fiai, hogy
az emberek leányai szépek...
Óriások valának pedig a Földön
ama napokban. Mert miután az Isten
fiai bémentek az emberek leányaihoz,
s azok szültek vala, ezek lőnek ama
hatalmas férfiak.” 1Móz..6,2-4.

A Szentírás nem beszél többet az óriásokról, de a Föld népe tudja, hogy nem szaporodtak tovább.

***

Az utolsó óriás temérdek-nagy ember volt. Mikor járt, a felhők a bokájáig sem értek. Mikor fürdött, a tenger kicsapott a medréből és elöntött egy-egy országot.

Ez az óriás egy éjjel nem tudott aludni.

Gondolkodott

– Ha az én apám Isten fia volt, akkor az Isten öregapám nekem. Megyek és megkeresem az öregapámat.

Fölkelt.

Kihúzta a Föld tengelyét séta-pálcának. Ráakasztotta a holdat lámpásul.

Azzal elindult a sötétkék világ-mezőn a Végtelenségbe.

Ment, ment jóideig anélkül, hogy valakivel találkozott volna. Mehetett; csak apjától öröklött szárnyait kellett a járásához lebegtetnie. Ment lábon és szárnyon egyszerre, mint a futó lúd.

Mikor már egynehány százezer mérföldet meghaladott, lát ám a sötétkék világmezőnek messze távolában egy icike-picike embert. Az ember fénylett. De csak akkorának látszott, mint bokor alján a szentjános-bogárka.

Az óriás megállt, s tűnődve nézte.

– Az öregapám volna? – kérdezte sunyorgatva. – Ilyen kicsi az is? Hát csak én magam vagyok nagy ezen a végtelen világon?

Ment, ment tovább százmérföldes lépésekkel. Ment egynehány hétig szakadatlanul. Ment a világ sötétkék mezején. Egy millió mérföldet maga mögött hagyott, s akkor felpillantott.

A fényes alak a világtér sötétkék távolában most már akkorának látszott, mint valami fűszál.

Az óriás nézett.

Aztán ismét megindult még gyorsabban. Ment egy hónapig. Valami ötven millió mérföldet haladhatott.

Most már a fényes alak akkorának látszott, mint valami fa.

– Öregapám bizonyosan a világ végén álldogál, – mondotta az izzadságát törülgetve az óriás.

(Akkora cseppek hullottak a homlokáról, mint a Balaton.)

Megint ment egy esztendeig. Esztendő végén a távolban álló alak akkorának látszott, mint valami torony.

Aztán ment száz esztendőt. A századik esztendő végén már akkorának látta az alakot, mint valamely hegy, mint valamely hóval borított magányos nagy hegy. De már akkor el is fáradt. Aludt egy esztendőcskét a Mars csillagon.

Aztán ment tovább.

Hány millió mérföldet haladott meg? és hány száz esztendeig utazott? maga se tudta volna megmondani.

Az alak aközben egyre nőtt. Hegynél is nagyobb lőn, mint a Mont-blán, aztán akkora, mint az utazó óriás. Egyszercsak azt látja, hogy ő a kisebb. Az arány megfordult. A másik óriás nőtt. Hozzá képest a mi óriásunk lőn lassankint mint a torony, aztán mint a fa, aztán mint a fűszál.

De már akkor közel járt. Látta, hogy az alak mozdulatlanul áll, s hogy valami fényeset tart a kezében.

Aztán látta, hogy az a fényes valami Nap.

Akkor már káprázott is a szeme. A kalapja szélét legyűrve ment feléje tovább. Csak a lábát nézte.

Valami ezer esztendőt ment még, mikor már az alaknak a lába kisujját is oly temérdeknek látta, mint valami ködbe burkolt végtelen hegységet. Még egynehány millió mérföldet kellett volna megjárnia, hogy eléje jusson, de a Nap melege mázsányi zsírcseppeket olvasztott a bőréből.

Letérdelt hát és kiáltott:

– Uram!

A hangja mennydörgésként szállt a szellemhez a világtérben.

Borzalmas világdörgés volt rá a felelet:

– Mit kívánsz?

Ég és Föld rengett e dörgéstől, mint villa hegyén a kocsonya. A csillagok úgy remegtek, mint a rezgőfű gombjai. A távolban egy Üstökös darabokra mállva szállingózott alá.

Az óriás térde egy hétig reszketett, s a foga még azután is vacogott. Csak nagy pihenés után bírt ismét megszólalni:

– Te vagy-e az Isten, az én jó öregapám?

A szellem azonnal válaszolt:

– Nem.

Az óriásnak egy hónapig reszketett a teste és zúgott a füle ez újabb dörgéstől. A mennyboltozat ingott, mint a széltől megfujt sátor. A csillagokból sok lehullott, mint a megrázott almafáról a gyümölcs.

Az óriás csak a hónap végén szólalhatott újból:

– Hát ki vagy te, aki a világ végén állasz, és a Napot tartod a kezedben?

A szellem felele:

– A világ végén? Talán az elején?

És kis szünet után folytatta:

– Én különben Isten urunknak csak a legparányibb szolgácskája vagyok.

Az óriás egy esztendeig remegett és siketkedett e válasz hangjának erejétől, de akkor mégis összeszedelődzködött, és felkiáltott:

– Legparányibb? Hát mekkora ő, ha te vagy a legparányibb?

A szellem tűnődve nézett maga elé, s vállat vont:

– Nem tudom.