Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Ivan Cankar:

    Szentáldozás

    Öten voltunk. Épp az asztal mellett ültünk, és vártunk. Eleinte kacagtunk, csevegtünk, majd dominóztunk, s a végén, amikor eluntuk magunkat, elhallgattunk.

    A legidősebb nővérem tizenhárom éves volt, a legkisebb öcsém meg öt. Szívünkben azonban öregek voltunk: ismertük a gondot és az örökös félelmet.

    Amikor kintről lépések hallatszottak, tekintetünk az ajtóra szegeződött. Tágra nyílt szemmel és tátott szájjal meredtünk az ajtóra, s még a lélegzetünk is elállt.

    – Jön már!

    A lépések zaja elhalt, s mi némán összenéztünk; könny szökött a szemünkbe és ajkunk meg-megremegett.

    Éhesek voltunk. Már alkonyodott, de édesanyánk csak nem jött meg. Már jó órája elment, az ég tudja, hová. Tudtuk: ha megjön, kenyeret hoz nekünk. Ebben egy cseppet sem kételkedtünk. Hisz esteledett, este pedig vacsorázni kell.

    Rendíthetetlen és megdöbbentő a gyermek reménye. Este vacsora kell. És még könyörtelenebb a hite. Anyám, estére vacsora kell, menj, teremtsd elő, ásd ki a földből, hozd le az égből!

    Amikor édesanyánk elment hazulról, feltűnően apró termetűnek és töpörödöttnek látszott; mély ránc húzódott a homlokán.

    – Hamarosan visszajövök! – mondta. Azt hittük, hogy csak a száz lépésnyire lévő pékhez megy. Egy perc oda, egy perc vissza, számolgattunk; mondjuk, hogy néhány röpke percet elbeszélget a pékkel, de öt vagy legfeljebb tíz percnél többet nem késhet. Az órát figyeltük, amely ott függött a falon a kályha mellett. Lassan mozgott rajta a nagymutató; s noha nem volt sietős az útja, mégis végigvándorolta már az egész fekete számkört.

    – Hisz nem a pékhez ment! – mondta Hanca.

    – A boltoshoz ment! – vágott közbe Francka.

    – S ha nem adnak neki? – kérdeztem.

    Úgy néztek rám, mintha valami érthetetlen és rendkívül furcsa szót mondtam volna.

    – Miért ne adnának? – meresztette ki a szemét Hanca.

    – Hisz estére vacsora kell! – mondta Francka.

    Kint még pislákolt a félhomály, de a szobában már koromsötét volt. Éles, fiatal szemünk megszokta a sötétséget. Egymás arcába néztünk – s öregebbek voltunk, mint egy órával azelőtt.

    Sem a haláltól, sem a szellemektől, sem a gonosz tündérektől nem féltünk. Legkisebb húgommal egyszer egy magányos szénakazal mellett mentünk el; azt rebesgették róla, hogy kísértet van a közelében. A kazal előtt korhadt, furcsán fénylő fatönk állt ki a földből – égő, fehér lepedőbe burkolt óriási termetű ember. De mi ketten, egymás kezét fogva, elhaladtunk a kazal mellett, s nem féltünk.

    Most mégis félelmet éreztünk korán megöregedett, meggyötört szívünkben. Ott távol a messzeségben valami hatalmas dolog magasodott az égig és amint felénk közeledett, mind magasabbnak és hatalmasabbnak, feketébbnek és szörnyűbbnek rémlett; már csaknem eltakarta az egész látóhatárt. Láttuk az életet, s féltünk tőle…

    Sírni szerettünk volna, de meg sem mukkantunk. Amikor az idegen léptek megzavartak, aztán mind a szobában, mind pedig kint az ajtók előtt ismét minden elcsendesedett, szívünkben elhatalmasodott a dermesztő, végső kétségbeesés, amelyet csak az erőtlen érez, akit az élet könyörtelenül megtépázott.

    – Hisz ennek sohasem lesz vége! Sohasem lesz másként! Édesanyánk nem jön haza, nem hoz kenyeret. Meghalunk.

    Nagyon kétségbeestünk. De ezenkívül valami még sötétebb, borzalmasabb érzés vett rajtunk erőt. Nemcsak én, hanem mind az öten – amint a sötétben az asztal körül ültünk – hirtelen keserű, gonosz gyűlöletet éreztünk édesanyánk iránt.

    – Hisz megtehetné, ha akarná! Tegnap este is hozott kenyeret, tehát miért ne hozna ma is, amikor ugyanolyan éhesek vagyunk, mint tegnap? Valahol álldogál, traccsol, és jókat kacag, velünk pedig nem törődik! Azonnal visszajövök, mondta; azóta pedig már egy óra is elmúlt vagy talán másfél óra is… Szándékosan késik, ott ácsorog az utcán, és beszélget a szomszédasszonyokkal; ő már valószínűleg vacsorázott, a mi kenyerünkkel pedig nem törődik!

    A nyomasztó csendben egymás szívébe láttunk: pontosan tudtuk, hogy ki mit gondol. „Te is így gondolod, húgom! Te is Így vélekedsz, öcsém!” S abban a pillanatban már egymás iránt sem éreztünk többé szeretetet.

    Késő este volt, de még láttuk egymás szemét. A szemek beszéltek:

    „Ismerlek, kis húgom; pontosan tudom, miért hallgatsz. A gondolatod halálos bűn, amely sohasem nyer bocsánatot!”

    „Ismerlek, öcsém, jól tudom, hogy titokban mit vetsz a szememre. A te bűnöd sem nyer soha bocsánatot…”

    Kint, úgy gondolom, a szomszédunk háza előtt, felvonított a kutya; szomorú és elnyújtott volt a hangja.

    – Éhes, azért vonít! – mondta a húgom.

    Ekkor legkisebb öcsém hirtelen felzokogott; zokogása nagyon hasonlított az iménti vonításhoz.

    – Csend legyen! – fortyant fel a nővérem, de hangjában is sírás reszketett; az asztalra néztünk és remegtünk.

    – Kinézek az utcára! – mondtam.

    – Miért néznél ki? Akkor sem jön előbb haza… ha egyáltalában valaha is hazajön!…

    Lassan és csöndesen kinyílt az ajtó. A küszöbön ott állt édesanyánk.

    Mintha világos nappal lett volna, olyan tisztán láttuk. Amint ránk nézett, láttuk sápadt, áttetsző arcát, könnyező szemét és félénk tekintetét; így néz a bűnös keményszívű bíráira.

    Édesanyánk félt tőlünk…

    – Sokáig vártatok? – mondta halk, könyörgő hangon. – Nem jöhettem előbb… nem akartak adni…

    Egy darab kenyeret szorongatott; már messziről láttuk, hogy a héja szép piros…

    Ó, anyám, most már tudom: a testedet fogyasztottuk és a véredet ittuk! Ezért mentél el olyan hamar tőlünk. Ezért nincs öröm a szívünkben, sem boldogság az életünkben!

    Tóth Ferenc fordítása


    Egy csésze fekete

    Az életben sokszor megbántottam azt, akit nagyon szerettem. Az efféle vétek olyan, mint a szentlélek ellen elkövetett bűn; sem ezen, sem a túlvilágon nem nyer bűnbocsánatot. Sem eltörölni, sem elfeledni nem lehet. Néha hosszú évekig csendben van, mintha kihunyt volna a szívben, mintha elveszett, eltűnt volna a nyugtalan életben. Egyszer csak azonban az öröm percében, vagy éjnek idején, mikor az ember rossz álomból riad fel, a súlyos emlékezés ráhull a lélekre, felsajdul benne s olyan erővel égeti, mintha abban a pillanatban követte volna el a bűnt. Minden más emléket könnyen elkergethetünk, mosollyal vagy jótét gondolatokkal – ezt azonban nem űzhetjük el. A sötét árny örökké ott marad a szíven.

    Az ember örömest ámítaná saját magát: „Hiszen ez nem is úgy történt! Nyugtalan agyad a napos oldal árnyékából is sötét éjszakát csinál! Jelentéktelen semmiség volt az egész; hétköznapi eset, amilyen reggeltől estig százával, ezrével előfordul!”

    A vigasz csalfa: az ember saját maga is keserűséggel érzi, hogy csalfa. A bűn bűn marad, akár egyszer, akár ezerszer követtük el, akár naponta, akár pedig még nem is tudunk róla. A szív nem büntető törvénykönyv, hogy a kihágást a bűntettől, a gyilkosságot az emberöléstől megkülönböztesse. A szív tudja, hogy „aljas ember a tekintetével öl, a hős pedig karddal”, s hamarabb bocsátja meg a kardot, mint a tekintetet. De nem is katekizmus a szív, hogy a halálos és bocsánatos bűnök között különbséget tegyen; hogy szóban és külső jelben megkülönböztesse őket. A szív igazságos és tévedhetetlen bíró. A titkos és szinte öntudatlan mozdulatból ítél és ítélkezik egy futó tekintetből, melyet senki sem vett észre, a kimondhatatlan s a homlokon alig felvillanó gondolatból; sőt mi több, egy kopogtatásból, egy lépésből, egy kortynyi teából. A katekizmusban nagyon kevés bűn van feljegyezve, s azok sem főbűnök. Ha a szív lenne a gyóntatóatya – a gyónás hosszú volna és rettenetes!

    Megbocsátható az a bűn, amely szóban elmondható, s bűnbocsánattal eltörölhető. De súlyos és túlságosan súlyos s az élet utolsó pillanatáig véres az a bűn, amely csupán mint emlék maradt a szívben, szavak nélkül és alaktalanul. Az ember csak önmagának gyónja meg ezt a vétket, ha álmatlanul mered az éjszakába s ha mellén nehezebb a paplan, mint a kő.

    „Nem loptam s nem is gyilkoltam, nem is paráználkodtam: az én lelkem tiszta!”

    Hazug! Hát nem hámoztál-e almát, miközben az éhes ember mellett elhaladtál s röstelkedés nélkül néztél rá? Rosszabb volt ez, mintha loptál, gyilkoltál vagy paráználkodtál volna! A szív, ez az igazságos bíró, hamarabb megbocsát a gyilkosnak, aki a vesztőhelyre indulóban megsimogatott egy síró gyermeket, semmint neked, a tisztának! Mert a szív nem ismeri sem a jelentéktelen semmiségeket, sem a paragrafusokat…

    Tizenöt esztendővel ezelőtt hazamentem s három hétig otthon maradtam. Egész idő alatt nyomasztó hangulat uralkodott rajtam. A házunk sivárnak rémlett, valamennyiünkben volt valami súlyos, visszataszító, mintha nyirkos árnyék nehezedett volna ránk.

    Az első éjszaka a szobában aludtam; többször is felébredtem, és láttam, hogy édesanyám felkel az ágyból, és az asztalhoz ül. Csendben, mozdulatlanul ült, mintha aludna; tenyerét homlokára szorította, fehér arca ragyogott, holott az ablak csukva volt, s odakünn sem holdfény, sem csillagfény nem világított. Figyelmesen hallgatóztam, s mindjárt tudtam, hogy nem az alvó lélegzetvételét hallom, hanem nehezen visszafojtott, csukló zokogását. Fejemre húztam a takarót; de a paplanon át, sőt még álmomban is hallottam anyám nehéz sírását.

    A padlásra költöztem a szénára. Meredek, töredezett, létrához hasonló lépcsőfeljárón kúsztam fel szállásomra. A szénában fekhelyet készítettem magamnak, s az ajtó előtti kis térségre asztalt helyeztem. Ablakom egy szürke, repedezett falra nézett. Kedvetlenül, nyomasztó hangulatban és sötét gondok közepette írtam első szerelmes elbeszélésemet. Erőszakkal tereltem gondolataimat a fehér országutakra, a virágba borult rétekre és illatozó mezőre, hogy ne lássam magamat és az életemet.

    Aztán egyszerre nagyon megkívántam a feketekávét. Nem tudom, hogy jutott eszembe; megkívántam. Lehet, csupán azért, mert tudtam, hogy odahaza még kenyér sincsen, nemhogy kávé. Az ember gonosz és könyörtelen az elképzeléseiben. Édesanyám kerekre tágult, ijedt szemmel nézett rám, és semmit sem válaszolt. Siváran és rosszkedvűen, egyetlen szó és köszönés nélkül mentem vissza a tető alá, hogy tovább írjam, hogyan szerette egymást Milán és Bréda, s milyen nemes, boldog és jókedvű teremtések voltak.

    „Kart karba öltve, fiatalon, a reggeli nap fényözönében, harmatban megmosdatva…”

    A lépcsőn halk lépteket hallottam. Édesanyám jött; lassan és biztos léptekkel haladt, kezében egy csésze feketét hozott. Most emlékszem: soha az életben nem volt olyan szép, mint abban a pillanatban. Az ajtón át beragyogott a déli napfény sugara, egyenesen az édesanyám szemébe; még nagyobb s még tisztább volt ez a szem, a mennyei fény tükröződött belőle, a mennyei jóság és a mennyei szeretet. Ajkán olyan mosoly ült, mint az örömteli meglepetést hozó gyermekén.

    Én pedig megfordultam, s kaján hangon azt mondtam:

    – Hagyjon békén!… Már nincs kedvem hozzá!

    Még nem ért fel egészen, csupán derékig láttam. Mikor a szavamat meghallotta, szeme sem rebbent; csak a csészét tartó keze remegett meg. Rémülten nézett rám, szemében kialudt a fény. Szégyenemben arcomba csapott a vér, gyors léptekkel felé indultam.

    – Adja ide, édesanyám!

    Elkéstem, szemébe már nem tért vissza a fény, sem ajkára a mosoly.

    Felhajtottam a kávét, s vigasztalódtam:

    „Majd este megmondom neki azt a szót, azt a kedveskedő szót, amivel adósa maradtam, s hallgatásommal elárultam szeretetét.”

    De nem mondtam ki azt a szót sem este, sem pedig másnap, sőt még a búcsú percében sem.

    Három vagy négy évvel később, idegenben, egy idegen asszony csésze feketét hozott szobámba. Összerezzentem akkor, s valami olyan erősen a szívembe szúrt, hogy csaknem felkiáltottam fájdalmamban. Mert a szív igazságos bíró, s nem ismer jelentéktelen semmiségeket.

    Csuka Zoltán fordítása

    Forrás: A szlovén irodalom kistükre