Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    A teáscsésze

    Egy házaspár elment vásárolni, hogy vegyenek valamit közelgő házassági évfordulójuk alkalmára. Mindketten szerették az antik tárgyakat, kerámiákat, különösen a teáscsészéket. Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép csészét.

    A férj megkérdezte az eladót:

    – Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet.

    A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze – legnagyobb meglepetésére – megszólalt:

    – Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép? Tudod, nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek. Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, én pedig üvöltöttem a fájdalomtól!

    – Hagyj békén! – üvöltöttem, de Ő csak mosolygott, és így szólt:

    – Még nem.

    Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak forogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe.

    – Állíts meg! Szédülök! – kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét és azt mondta:

    – Még nem.

    Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot!

    Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni.

    Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta:

    – Még nem.

    Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem.

    – Most már jobb. – gondoltam.

    Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle.

    – Hagyd abba! Hagyd abba! – kiáltottam. De csak ingatta a fejét:

    – Még nem.

    Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először. Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok.

    Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja:

    – Még nem vehetlek ki.

    Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra tett.

    Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta:

    – Nézd meg magad!

    Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:

    – Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én!?! – hitetlenkedtem. – Ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok! – kiáltottam.

    – Szeretném, ha emlékeznél arra – mondta – tudom, fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogy szédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értettél, miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg, és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős. Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem akkor, amikor hozzáfogtam a munkához.

    Így formálja Urunk is az életünket. Néhányan a kemencében vagyunk, üvöltve, sikoltozva: „Engedj ki!”. Néhányan épp színesedünk, és ez kellemetlen, majd megőrjít. Néhányan körbe forgunk, és nem tudjuk, hol vagyunk. Csak azt kérdezzük: „Mi történik velem?” Minden olyan zavaros. De Ő tudja, hogy mit tesz. Bízz benne!