Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Szigethy Gábor:

    Torzó

    Nem akartam elhinni.

    Szombat délelőtt, felhőfoszlányokon lóg a nap, olvad az aszfalt. Öregasszony ballag a József utcában, kezében cekker, igazi, nagyanyám korabeli, lötyög benne a fél kiló krumpli. Egy tíz év körüli kislány pórázát engedetlenül rángató kutyát sétáltat. Piros sportkocsi parkol a járdaszélen, ajtaja nyitva, hátradőlve nagydarab farmernadrág és trikó alszik az első ülésen, mellette a padlóra csúszva gyűrött újság.

    Könyvkötőmhöz sietek, az egyik kopott ház harmadik emeletére. Nem először járok itt, rendszerint szombat délelőtt. Mindig meglepődöm. Este itt minden utcasarkon áll egy lány. Aki errefelé lassan halad, tudja, mire számíthat. Van, aki számít valamire, van, aki csak nézelődik, de ritka e tájon az olyan madár, aki nem tudja, hogyan szoktak itt fütyülni.

    Újság is megírta: ez bizony úgynevezett rosszhírű környék.

    Könyvkötőm azért lakik itt, mert szegény ember, s itt tudott magának kevés pénzéből lakást szerezni. Én azért járok ide, mert itt tudom kevés pénzért rendesen beköttetni könyveimet, megcsináltatni dobozaimat tornyosuló papírhalmaimnak.

    A kurvák meg azért vannak itt, mert szeretik a környéket.

    Este. Éjszaka.

    Ezt értem.

    De szombat délelőtt mindig meglepődöm, hogy minden utcasarkon áll egy lány, néha kettő, mindig parkol egy autó, mindig alszik benne egy farmernadrág és egy trikó, és a környék, az utca lakói – és az éppen arra járók, én is – úgy kerülgetjük az utcalányokat, mint elegáns hölgyek az észre nem vett kutyaszart az Andrássy úton.

    Dolgozó nők, hozzátartoznak az utcaképhez.

    Szabadság van: aki dolgozik, nálunk boldogul. Régi jelszó.

    Csütörtökön, július 8-án olvastam a Népszavában a vastag betűs címet: Tétovázó önkormányzatok: késik a kéjzónák kijelölése. Alatta kisebb betűkkel: Egyelőre csak a nyolcadik kerület önkormányzata akar dönteni.

    Az önkormányzatok tétováznak, a lányok nem. Nincs kijelölve, de a hülye is látja: a József utca kéjzóna.

    Sietek a könyvkötőhöz. A lányok nem szólítanak meg. Látszik rajtam, hogy értelmiségi vagyok? Vagy az, hogy nincs a bukszám dugig tömve? Gyanús a céltudatos haladásom? A telepakolt aktatáskám?

    Amikor negyedszer vagy ötödször jártam itt, már tudtam: a kis sárgahajú áll azon a sarkon, a rozzant kapu előtt egy olyan göthös, a nagydarab, combjait villogtató a garázs előtt grasszál…

    Most szombaton meleg volt, előző nap este leszakadt az ég, kora délelőtt gőzölgött az aszfalt. Itt egy lány, ott egy lány, pang a piac.

    Sietek.

    És a kapuban, a behajtott kapuajtónak támaszkodva áll egy lány. Új, eddig nem láttam. Talán húszéves. Talán több. Talán kevesebb. Kétségtelenül formás darab. Az arcán nincs két kiló festék, a blúza feszül, de a szoknyája majdnem illedelmes. Fekete körömcipője rég látott cipőkefét, de parfümöt használ, nem olcsó kölnivizet.

    Lépnék be a kapun, de úgy meglepődöm, hogy pillanatra megállok. A mozdulatom félreérti, megszólít. Érdekel? Most jövök igazán zavarba. Merthogy a szó csak kétértelmű, de a hozzá tartozó mozdulat lenyűgöző.

    Ugyanis a lány – felrúgva ősi mestersége alapszabályait – karján nem retikült lóbál, hanem kezében könyvet tart, s amíg a kapuhoz nem értem, olvasott.

    Nem akartam elhinni. S a meglepetéstől akkor álltam meg, amikor – belepillantva a nyitott könyvbe – észrevettem: verseskötet van a lány kezében.

    Váci Mihály – olvasom a kötet gerincén.

    Sietek a könyvkötőmhöz, és áll a kapuban egy kurva, kezében verseskötet. Váci Mihályt olvas. És amikor pillanatra megállok, egyszerre mozdítja felém a mellét és a könyvet: Érdekel? Némán nemet intek, igyekszem egyenletes tempóban végighaladni a rohadó szemétszagú kapualjon.

    Amíg a harmadik emeletre érek, jönnek-mennek fejemben a gondolatok. Valaha olvastam egy francia író novelláját. Egy élelmes könyvkereskedő minden reggel végigböngészte az újságok halálozási híreit, s eladatlan, eladhatatlan könyveit elküldte a halottak címére, utánvéttel. A hátramaradottak természetesen kifizették a számlát. Mígnem egy köztudottan szenilis öregasszony halálakor az egyik rokonnak szemet szúr, hogy felsőfokú latin nyelvtankönyv érkezett utánvéttel a halott nevére. És nagyon elgondolkozik: lehet, hogy a bolondnak tartott öreg rokon valójában éles eszű, okos teremtés volt, aki bolondériái mögé rejtette bölcsességét, s miközben mindenki nevetett rajta, ő latinul tanult, és ókori filozófusokat olvasott?

    Áll ez a lány a József utca egyik kapualjában, buján feszülnek a mellei, kezében verseskötet, kuncsaftra vár.

    Lehet, hogy tudja: lakik itt a házban egy könyvkötő, szombat délelőtt ahhoz amolyan könyvmoly emberek járnak.

    Elképzelhető, hogy valóban szereti a verseket, s mert szombat délelőtt a nagy melegben nincs forgalom, versek olvasásával üti agyon az időt.

    Szereti a verseket, én meg azt hiszem róla, hogy csak egy buta sarki kurva?

    Volt valami furcsa szomorúság a szemében.

    Már lefelé ballagok a lépcsőn. Megszólítsam?

    A kapualj üres. Földre hajítva a fölrepedt sarkú verseskötet.

    Forrás: KORTÁRS 1999/8 (http://www.kortarsonline.hu/9908/szigethy.htm)