Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Nyári ügyeleti napok:

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • 2019. július 3. (szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 10.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 17.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 24.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 31.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 14.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 21.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 28.(szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.


Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

2019. augusztus 26-én (hétfő) 9.00 órától


 

    Fehérváry Anikó:

    Guda Krisztusa

    A résre nyílt ajtóban állt Guda, egész lényével figyelte a jelenetet. Testének természetes melegével könnypatakok mosták az arcát, miközben nem torzultak sírásra izmai. Egy kimondható szó maradt számára, az igen. Ezt ismételte szíve, a levegőt, ahogy vette, elméje és ajkai. Pontosan érezte, hogy együtt lélegezik a Földdel, az Éggel, a fákkal, a madarakkal, a lovakkal – és azokkal ott a vár aljában, igen azokkal is… és elmosolyodott. És egy pillanatra visszamosolyogtak a koszos és elgyötört emlék-arcok kiszolgáltatottan és hálásan. Az idő teljességgel megállt, oszlopszerűen, átvilágítva őt, minden sejtjét, világossá téve az eddigieket, s az elkövetkezőket.

    Guda szerzetesszűz ott tápászkodott már az élet közepe táján. Jól ismerte a börtön idő osztatlan örökkévalóságát, amikor béklyóként húzzák a gondolatok és érzések a semmibe, rendre vádolta is magát jó sorában mindezért. Ismerte lelkének restségét, amit szokásoknak nevezett az élet elviseléséhez. Egyik nap követte a másikat, élet a halált, öröm a bánatot. Barna ruhája alatt csak néhány különös dallamra kezdett el szíve más ritmusban kalapálni, de egy-két józan mozdulat után abból sem maradt más, mint aznapi türelmetlen hangja, szenvedélyesebb aggódása. Úgy vélte, vele már nem történik rendkívüli ezen a földön, s a túlvilágon is ez folytatódik, talán kevesebbet fog fázni, és a termek is lehet, fényesebbek lesznek.

    Guda és Erzsébet elválaszthatatlanok voltak. Erzsébetet a magyar királyi sarjat András és Gertrudis leányát 4 éves korában hozták Türingiába: megkötött házasságával itt lett egy csöppnyi béke záloga. A termetes, jólelkű nővér Guda, kislány kora óta kísérte, óvta a hercegnőt. Szeretgette, játszott vele, mint egy kis pillangóval. Ahol az egyik, ott a másik. Ahol egy önfeledt lánykahang csilingelt, ott egy vészjelző asszonyhang fejezte be a mondatot; ahol egy pántlikáját elhagyó gyermek szaladt elszánt fekete szemekkel kutatva a titkos toronylépcsőt, ott egy sötét ruha suhogott komolyan, fékezve a lépteket, s egy kedves szürke szempár üzent: vigyázz! Erzsébet nem szerette, ha féltették, ezért haragudott is gyakran, ha szolgálója figyelmeztette őt törékenységére, és az udvar rendjére. Máskor pedig ezernyi kislány bánatát Guda kötényébe zokogta, elárasztva féktelen ragaszkodásával a befogadó meleg jóanyát. Vele volt Guda mikor fenséges anyjától elszakítva idegen földre utaztak, és csodálkozott lelkének keménységén, vígasságán, vékonyka testének egészségén, mozgékonyságán. Guda órákat várta a kapuban remegve, vajon hogy érkezik vissza hosszú fiús lovaglásaiból. De élvezte is, és elnézte titkon, ahogy átveti lábait a hatalmas jószágon, egyenes háttal, sörényébe kapaszkodva, kacagva veszélyt nem látva biztatja kedvenc állatát, versenyt futva bánatával követve játékos és a földtől olyan gyakran elrugaszkodó lelkét hegyen völgyön, erdőkön át.

    Guda és Erzsébet elválaszthatatlanok voltak, és kettejük között feszült mégis egy láthatatlan és kimondhatatlan értetlenség, ami sosem fájt Erzsébetnek, és szép lassan elfelejtett fájni Gudának is. Néha megesküdött, hogy ő a világ legméltatlanabbja, aki abban az áldott szerencsében részesülhetett, hogy ennek a tüzes természetű angyali lénynek kínálhatja anyai gondoskodását, néha pedig átkozta a pillanatot amikor kiszólították biztonságos rendi világából ennek az érthetetlen, kiszámíthatatlan magyar poronty életének őrzésére. Látta felnövekedni az idegen rokonságban. Látta a megvetést és félelmet, ami Erzsébet körül nap mint nap felgerjedt. És nem csodálkozott, hisz Erzsébet szokásai egyre inkább elütöttek a várudvar lakóinak az életétől. Magát sanyargató lemondások, táncról, a jogtalanul zsákmányolt ételtől, igazságérzetének állandó és derűs megnyilvánulásai, a folytonos alamizsnálkodás, az utak a vár tövébe ruhával, pénzzel, maradékokkal. De élvezettel és reménykedve látta bontakozó nőiességét, és szíve legmélyéből felbugyogó tiszta forrásait, kacagását, dalait, és mind gyakrabban az Ég felé lendülő karjait. Egyre áttetszőbb ragyogásában sem feledkezett meg Gudáról, rohant hozzá a legkisebb örömével, s ölébe ülve panaszolta el neki a csúfolkodásokat, istentelenségeket.

    Ahogy Lajossal, az őrgróffal Erzsébet szerelme lángra lobbant, Guda szívének aggodalma alább hagyott. Védve érezte asszonykáját, noha annak fura szokásai nemhogy csendesültek, de egyre csak újabb és újabb rést ütöttek az erős bástyákon, és udvari népség illemén. Akkor már úgy járt-kelt a várban és a vár alatt élő szegények, leprások, árvák között mintha angyalfogaton repdesne. Nem törődött rühvel, kosszal, leprával, csak osztogatta, amit bírt, és intett a jóra, ahogy tudott: magához ölelve együgyűt és torzonborzot. Emellett élte udvari életét – nem tétlenkedve ott sem –, ruhákat, szemfedőket szőve. Lajos látva mindezt a féltés és tisztelet keveredett férfi szívébe, minden szenvedélyével és istenfélelmével keményen kiállt kedvese szent hajlamai mellet, s nem győzte csitítani anyját, annak fényűző udvarhölgyeit, és saját szeretett de barbár vitézeit. Lajos gyakran elhagyta otthonát, hogy a Szent Föld védelmében ügyködjön, ilyenkor kedves, hűséges Gudára bízta újra az ifjú arát, legfőbb kincsüket.

    Így történt, hogy Lajos hosszabb időre tervezett egy távoli vitézkedést, s nehéz szívvel készült otthon hagyni csöpp gyermekét, és gyönyörűséges fáradhatatlan hitvesét. Úgy tervezte indulását, hogy még a templomban bemutathassa elsőszülött fiát, Hermannt. Erős, nagyszemű csecsemő volt, büszkén akarta végighordozni az udvar előtt a déli szentmise ünnepélyes tömjénfüstös káprázatában.

    Reggel korán keltek, élvezték a mosdóvíz hidegét, tekintetük többször gyengéden összeakadt a sürgés-forgásban, érezve a nap szépséges és az elszakadás keserves izgalmát. A bizalom és öröm átjárta közös létüket. Így Lajos még akkor sem kérdezett, mikor a szokástól eltérően nem az öltöztetőt hivatta Erzsébet a szoptatás után, hanem Gudát, s a kötelező reggeli ceremónián sem jelent meg, csak üzent, hogy ne várjanak rá. S mikor arra került sor, hogy az ünneplő pompás előkelő sokaság a templomba vonuljon, megpillantotta Erzsébetét: mezítláb, barna szőrruhában, kezében az alvó gyermekkel, barátnői és a vár koldusainak kíséretében. A templom felé vonult csendben, egyszerűn mégis fénylőn. Lajos kérges katona-bőrén érezte szeretett kedvesének védtelenségét, s tudta jól, hogy Erzsébet mosolyogja őket öntudatlan, érezvén annak védelmét, aki vakmerő útján elindította. Guda, lehajtott fejjel, szégyenlősen szedte lépteit, imát mormolva, kizárva a rettenetes tekinteteket, Erzsébetet korholva magában s kérve a Szűzanya szentséges oltalmát. Így indult útnak Lajos, szerelemtől és hittől átitatva, a féltés és bizonyosság kövezte útját.

    Üres volt a vár az őrgróf jelenléte nélkül, az idő azonban száguldott a mindennapi teendőkkel a gyermek körül, Erzsébet passzióival, az intrikákkal és Guda fájós lábaival. Naponta többször megjárták az utat a vár alá, ahol megszámlálhatatlan mennyiségben gyűltek össze a közeli falvak szedett-vedett népségei hírét véve az úrnő jóságának. Mindenkinek jutott valami. Erzsébet megnyitotta a kamrákat, vigasztalta az árvákat, keresztanyjuk lett a megtérőknek, lezárta a halottak szemét, s eltemette őket tisztességgel. Guda minden alkalommal figyelmeztette Erzsébetet úrnői kötelességeire, egészségére, fáradtságára, a veszélyekre, amik az udvarból, és a gyülekező csürhéből jöhetnek. Mindhiába, így nem maradt más, mint cipelni a kosarakat, hallgatni Erzsébet felhőtlen nevetését, s törülni gyönyörűséges könnyeit, mit szánalmában és boldogságában hullatott.

    Az értetlenkedő udvar sok mindent eltűrt Erzsébetnek a vitézkedő Lajosért. Egy azonban létében veszélyeztette: a lepra. Ha felütné a fejét a vár falain belül élőkre gond és szégyen várna. Ezer hírnök vinné szét a birodalomba – egészen Rómáig. A drága rongyok végeláthatatlan égetése, menekülés és rettegés. Így amikor Erzsébet a leprásoktól jött nem csak a jajveszékeléseket, gyógyfüves fürdőket, csutakolásokat, hanem a pogány ráolvasásokat, lehajtott-fejű keresztvetések sokaságát is fogadnia kellett minduntalan. A lepra gondolatát Guda is nehezen tűrte. Látott már sok eltorzult arcú sorsát viselő beteget, akik kolompolva járták a vidéket nyomorult életüket cipelve faluról falura, és néha elképzelte, ahogy rohad a teste. Ilyenkor fejvesztett intézkedésekbe kezdett, és mindent megígért a Teremtőnek… Legelőször a friss fácánhúst ajánlotta föl a vasárnapi étkezésből, cserébe ne ilyen gyalázattal érje el a végzet gyarló testét. És persze duruzsolta folyvást úrnőjének a lepra minden borzalmát és következményét. Erzsébet bólogatott, sóhajtozott nagyokat, mosolygott és létének természetes könyörületességével mosdatta és kötözte a sebeket tovább.

    Egyszer, ahogy lenn jártak a vár alatt, annyi beteg és szerencsétlen ember verődött össze, hogy mind elfogyott a víz, a kötés a szegényes fekhely. Csak a vigasztalás maradt. A szenvedőktől távol gubbasztott egy leprás, a halál ott égett már a szemében, enyhületért esdekelt minden megmaradt porcikája. Erzsébet, ahogy észrevette, odament hozzá, szótlanul felemelte, mint egy gyermeket s törékeny, imbolygó testével elindult a várnak fölfele, lába szinte nem érintette a földet. Guda alig bírta követni üres kosaraival. Erzsébet úgy sétált be a haldoklóval a várkapun, mint egy fejedelmi kedves ajándékkal. Gyorsan és titokban megmosdatta, fejét ölébe fektetve levágta bozontos haját, sebeit bekente, bekötözte, tiszta fehér ruhába öltöztette, s befektette saját nászágyukba, mely már hónapok óta üresen állt. Közben az édes Jézusról énekelt neki minden nyelven, ahogy csak a lélek ajkára adta.

    Guda elborzadva nézte ezt a túlzásokkal is leírhatatlan állapotot. Szótlanul engedelmeskedett Erzsébet bármit rendelt el, de úgy érezte, hogy ezt nem hagyhatja az udvarban szó nélkül. Mikor úrnője dúdolgatva elnyugodott betege mellett, elszökött, hogy jelentse anyósának, Zsófiának a borzalmat. A nagyhatalmú asszonyt a legnagyobb örömben és izgalomban találta, hisz hírnökök jelentették épp fia jöttét. Guda a félelemtől reszketve, kötelességtudóan elmesélte mit tapasztalt, a szavakat keresve, vigyázva, hogy ne feketítse be a kelleténél jobban szeretett leánykáját. Zsófia meghallva a tiltásokra fittyet hányó Erzsébet nyilvánvaló árulását, kárörvendően felnevetett, s így szólt megvetően: „Legalább meglátja Lajos mit művel ez a némber távollétében!” Nemes fejét a magasba szegte, több szóra nem méltatta az elbeszélést. A bosszúálló, hideg mondat mintha kettéhasította volna Guda szívét. Elvesztette maradék kapaszkodóját, amivel megérthette volna mi is a helyes valójában. Mint egy eszelős leszaladt a térre, át egészen a templomig, a templomban az oltár lépcsőig, ott hasra vetette magát és addig verte fejét zokogva a kőbe, míg meg nem hallotta az érkező vitézek büszke lovainak dübörgését a fahídon. A hatalmas zaj úgy hatott rá mint ittas emberre egy dézsa hideg víz. Összeszedte darabokra hullt emberségét, s morzsányi öntudatába egy dolog forgott: Lajos első útja anyja után Erzsébethez vezet majd. Lassan, belső felindulásában, bűntudatában fuldokolva haladt Erzsébet lakosztálya felé, hátha még figyelmeztetheti, maga sem tudta mire. Ahogy haladt a sötét kőlépcsőn a fejedelmi pár hálókamrája felé, érezte elkésett. Sajgó szíve a torkában kalapált, daróc ruháját tépdesve körmei lilán mélyedtek az ismerős anyagba. Az utolsó métereket a falnak támaszkodva tette meg, tántorogva közelített a résre hagyott ajtóhoz. Ösztönösen becsukta a szemét, valami földindulásra, vagy Isteni szózatra számítva, ami még megmenekítheti a szembesüléstől. Lassan nyitotta föl szemhéjait, és rögtön vissza is csukta, mert azt hitte rosszul lát, vagy inkább egy pillanatra azt hitte meghalt. Aztán újra kinyitotta könnyektől terhes szemét, s valóban a látvány, ami fogadta, különbözött minden eddigi tapasztalatától. Három ember a külvilágot kizárva valami földöntúli szerelemben összefonódott: kezeik és tekintetük érintve is egymást – de el is engedve, egymáshoz beszélve – de Istent emlegetve, boldog egységben és tündöklő egyéniségben. A leprás arcán elengedett mosoly, szépség és nyugalom honolt, Erzsébet kegyelmesen lecsukta a szemét tisztelettel teli meghajlással a halál előtt, Lajos boldogságában, szeretetében térdre rogyott. „Itthon vagyok kedvesem. Ily kedves vendéget máskor is szívesen látok házamban.”

    Guda megkapaszkodott a súlyos faajtóban, megszűnt kételkedni, megszűnt gondoskodni, megszűnt vádaskodni, áldozatot hozni. Igen, igen, igen. Krisztus, Ő feküdt ott. Békesség áradt ki a teremből.

    Szeged, 2007. november