Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Nyári ügyeleti napok:

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • 2019. július 3. (szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 10.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 17.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 24.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 31.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 14.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 21.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 28.(szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.


Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

2019. augusztus 26-én (hétfő) 9.00 órától


 

    Gyurkovics Tibor:

    A sánta hölgy

    A parton ment a Sánta Hölgy. A Sánta Hölgynek zöld sapkája volt, puha bundacipőben lépkedett, elhaladt a sétány piros padjai előtt, a lebegő víz mellett ment, beleolvadva a szemközti hegyek kék párájába. Vállát kicsit előrebiccentette egy-egy lépésnél, bal lábát pedig húzta maga után. Olyan kecses volt a mozgása, mint egy sebzett lábú kócsagnak. Minden reggel megjelent a parton, elment az ablakok üvegcsillogásai előtt, a hatalmas platánok téli szürke ágai alatt. Mint egy zene, halad, csöndesen, bicegő ütemre. Legtöbbször egy kiflivéget evett, lassan a szájához emelte, nézett maga elé a földre meg néha a túlpart elvesző házaira.

    A gyerekek nevették a Sánta hölgyet. Elbújtak a Loreley fái mögé, a kis parkban.

    – Nézd, jön a Sánta Hölgy – mondták, és elbújtak.

    Kis bogyókat szedtek, és a mellvédről a zöld sapkára ejtegették. A Sánta Hölgy megállt, ijedten kapkodta föl a fejét a magasba, és türelmetlen mozdulattal sodorta le a sapkájáról a bogyókat. „Mi lehet ez? – gondolta. – Talán valamelyik növény hullajtja még a magvait.” Aztán továbbhaladt a parton, bicegő lépései egyenletes kis köröket írtak a nedves föld felé.

    A gyerekek nem elégedtek meg ennyivel. Vonzotta őket a Sánta Hölgy figurája, mindig kiültek a Loreley-park magasába, és várták.

    – Ássunk neki gödröt – mondták. – Csak egy kis gödröt, éppen itt a Loreley alatt. – Nagy nevetéssel készültek a gazságra. Kis gyereklapáttal lyukat piszkáltak a földbe, azt vastagon befedték újságpapírral, és földet szórtak rá. Nem látszott semmi. Ők fölhúzódtak a mellvédre, és várták, hogy jön a Sánta Hölgy. Nagy messziről föl is tűnt imbolygó alakja, egy biccenés, egy lépés, egy biccenés, egy lépés. Kiflit tartott a jobb kezében, azt majszolta. Néha átnézett a túlsó partra, közeledett.

    – Most figyeld majd. Mekkorát puffan! – röhögtek a fiúk. A Sánta Hölgy közeledett. Lassú léptekkel jött a gödör felé. Majszolta a kiflit. A gödör előtt megállt. Átnézett a túlsó partra, kicsit lejjebb ment a vízhez. Aztán folytatta az útját.

    – Nézd! Kikerülte! – ordítottak a gyerekek. – Végig föl kell ásni a partot! – Neki is álltak, és jó hosszan ástak egy kis árkot, ugyanígy lefedték újságpapírral, gallyakkal és földdel. – Ne féljetek, most nem tudja kikerülni!

    Megint fölmásztak a kis park mellvédjére, és várták, hogy jön. Jött. Messziről imbolygott az alakja, egyik kezében kis kiflivéget tartott. Egyet biccent, egyet lépett. Közeledett. Elért az árokig, megállt. Aztán hirtelen a park felé vette az útját, a kis lépcsőkön fölbaktatott. A gyerekek fölmásztak a fára, a Sánta Hölgy meg leült az egyik padra, ette a kiflijét, és nézte a szürke vizet. A késő őszi nap kisütött, levette zöld sapkáját, haját igazgatta, kicsit sütkérezett, elfordult a túlsó part felé. Az egyik gyerek egy nagy bottal elhalászta a sapkáját, a zöld sapka imbolygott, imbolygott a bot végén, aztán eltűnt a fenti ágak zegzugában. A Sánta Hölgy soká nézte a vizet, aztán fölállt, és ment tovább, bicegett a kedves napsütésben. A gyerekek fejükre húzták a zöld sapkát, egymás kezéből kapkodták, behasították, egészen elcincálták. Nagy nevetés töltötte be a parkot.

    Másnap is várták a Sánta Hölgyet. Telt az idő, a Sánta Hölgy nem jött. A gyerekek tanakodtak, aztán elindultak arra, ahonnan a Sánta Hölgy előbukkant naponta. Kis mellékutcába értek, bekukucskáltak az ablakokon, nem találták. Aztán az egyik nagyon pici ablakba benéztek, és meglátták a Sánta Hölgyet. Egyedül ült a szobában a félhomályban. Kis keze a karosszék támláján nyugodott, a tűzhelyen csöpp lábosban leves főtt. A gyerekek elkedvetlenedtek. Összedugták a fejüket, tanakodtak.

    Karácsony délutánján megint elmentek a házhoz, kukucskáltak. A Sánta Hölgy egyedül bicegett a kis szobában, a tűzhelyre egy kis lábost tett, s egy nagyon pirinyó karácsonyfát díszített magának. Nem volt rajta csak két szaloncukor meg egy gyertya.

    A gyerekek becsöngettek hozzá. Nagy sokára jött elő, halk bicegéssel.

    – Néni, kérem – mondta az egyik fiú, kezében tartva az új zöld sapkát, amit az egyik lány kötött azóta. – Találtuk ezt…

    – Nem tudjuk, nem a nénié-e? Ilyen zöld sapka… – ügyetlenkedtek a gyerekek.

    – Nézd! Az én sapkám! Hol találtátok meg?

    – A parkban.

    – Igen. Biztos ottfelejtettem. Jaj, de rendes gyerekek vagytok! Gyertek be… Nem is tudom, nem is tudom – bicegett ide-oda –, mit adjak nektek? Itt van ez a két szaloncukor… – leakasztotta a cukrot, odaadta. – Majd, ha megint jöttök, veszek többet. De nekem nem kell. Majd gyertek megint.

    A gyerekek szabadkoztak, aztán elmentek a sötétbe.

    Másnap újra indult a Sánta hölgy, s ahogy becsukta az ajtót, látja, hogy az ablakpárkányon vékony papírba csomagolva egy óriáskifli fekszik. Nagyon megörült neki. Kezébe vette, és majszolni kezdte. Fölbukkant a víz mellett, imbolygó járással jött. Kezében egy hatalmas kiflivel, új zöld sapkával a fején.

    És minden vasárnap talált a párkányon egy nagy kiflit. Ünnep volt, büszke léptekkel bicegett a partra, majszolta a kiflit, zöld sapkája világított a parton. A jó emberekre gondolt, akik miatt még érdemes élni.

    Forrás: Gyurkovics Tibor: Üveggolyó