Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Jules Supervielle:

    A jászol szamara meg az ökre

    A betlehemi országúton József vezette a csacsit, azon meg Mária ült, keveset nyomott, mivel csak a jövőre gondolt a bensőjében.

    Az ökör meg ment utánuk, egymagában.

    Mikor e szegény utasok a városba érkeztek, egy elhagyott istállóban ütötték fel a tanyájukat, s József mindjárt munkához látott.

    – Hiába – tűnődött az ökör mégiscsak csodálatosak az emberek. Mi mindenre nem képesek a kezükkel meg a karjaikkal. Bizony többre is mennek velük, mint mi a patánkkal meg a csüdünkkel. S a gazdánknak nincsen párja a munkában meg a javítgatásban, ami görbe, azt kiegyenesíti, ami egyenes, elgörbíti, s amit kell, azt jókedvvel és szívesen végzi el.

    József kimegy, aztán visszajön: szalmát cipel a hátán, de milyen szalmát, oly elevent, oly napfényeset, hogy ez már maga is kis csoda.

    – Mi készül itt? – gondolkozott a szamár. – Mintha kis gyerekágyat csinálnának.

    – Talán szükség lesz rátok az éjjel – mondta a Szűz a szamárnak meg az ökörnek.

    A két állat hosszan nézi egymást: próbálják megérteni, miről van szó, azután mégiscsak lefeküsznek.

    Nemsokára könnyű hang keltegeti őket az álmukból, oly hang, amely még imént az egész eget betöltötte.

    Az ökör felkel, s a jászolban egy meztelen, alvó kisdedet lát, akit melegíteni kezd a párájával, lassan, módjával, mit se felejtve.

    Mária meg is köszöni a mosolygó tekintetével.

    Az istállóban szárnyas lények járnak s úgy tesznek, mintha észre se vennék, oly könnyen szelik át a falakat.

    József pólyával jön vissza, amit egy szomszédasszony kölcsönzött.

    – Csodálatos – szól Máriának, az ő ácsmesteri hangján, amely mintha túlságosan erős lenne e pillanatban. – Éjfél van, és mégis nappal. S az égen három nap látszik, nem egy. De mintha el akarnák érni egymást.

    Hajnalban az ökör felkel, s vigyázva rakosgatja a patáit: fél, hogy felkelti a kicsit, rálép egy égi virágra, vagy kárt tesz egy angyalban. Milyen nehéz is lett minden, milyen csodálatosan nehéz.

    Szomszédok jönnek látogatóba Jézushoz és Máriához. Mind szegények, s nem hoznak mást, csak a ragyogó arcukat. Aztán jönnek mások is, ki dióval, ki egy kis fuvolával.

    Az ökör meg a szamár félreállnak, hogy utat engedjenek a látogatóknak, s magukban azon gondolkodnak, mit szól majd hozzájuk a kisded, mert eddig még nem látta őket. Éppen most kezd ébredezni.

    – Végre is nem vagyunk szörnyetegek – mondta hangosan a szamár.

    – Igen, de a mi ábrázatunk mégsem olyan, mint az övé, olyan se, mint a szüleié, és még megijedhetne tőlünk.

    – A jászol, az istálló, meg a tető a gerendákkal szintén nem olyan, mint az ő arca, és ugye, mégsem ijedt meg tőlük?

    De az ökröt nehéz meggyőzni. Egyre a két szarvára gondolt, és így kérődzött:

    „Milyen kínos, milyen kellemetlen, hogy olyan ijesztő a közelségem – még annak is, akit pedig a legjobban szeretek. Mindig úgy kell ügyelnem arra, hogy meg ne sértsek valakit, pedig hát nem olyan a vérem, hogy komolyabb ok nélkül belekössek a dolgokba vagy az emberekbe. Nem vagyok én se méregzsák, sem pedig valami gonosztevő. De hát akárhová megyek, mindenhol ott van ez a két szarvam, és velük is ébredek, s még ha csupa álom is vagyok s mindent valami nagy-nagy ködben látok, ez a két hegy, ez a két keménység sose feledkezik meg rólam. S még éjjel is érzem őket az álmaim leghegyén.”

    Az ökröt nagy félelem fogta most el: hátha nagyon is közel jött a kisdedhez, hogy melengesse. S hátha valahogy, akaratlan, meg is öklelné a szarvával!

    – Ne menj olyan közel hozzá – suttogta néki a szamár, aki mindjárt kitalálta, mi mozog a pajtása elméjében. – Gondolnod sem szabad erre, hiszen mindjárt megsebeznéd. És aztán a nyáladból is ráhullathatnál egy keveset, mert sohase tartod vissza, s ez nem lenne valami tiszta dolog. Különben is mit nyálzol folyton, valahányszor boldog vagy? Tartsd meg magadnak. Mi szükség rá, hogy mindenki észrevegye?

    (Az ökör hallgat.)

    – De én, majd mindjárt meglátod, odakínálom neki a két fülemet. Mozognak minden irányban, nincs bennük csont, s meg lehet fogni őket. Van bennük valami ijesztő és megnyugtató is egyszersmind. Szóval olyasvalami, ami mulattatja a kis gyermeket s amellett tanulságos is az ő korában.

    – Jó, jó, értelek, ne magyarázz, sose mondtam, hogy nem így van. Nem vagyok én olyan buta.

    De mivel a szamárnak nagyon is öntelt volt az ábrázata, az ökör még így folytatta:

    – De aztán te se ordíts ám az arcába, mert akkor mindjárt megölnéd!

    – Paraszt! – felelte a szamár.

    A szamár a jászoltól balra, az ökör meg jobbra foglal helyet, mint abban a pillanatban, mikor Jézus megszületett, s az ökör, aki nagy barátja az illemnek meg a formaságnak, mindig is így szeretne maradni. Így is állnak óra hosszat, alázatosan és mozdulatlan, mintha mintául szolgálnának valami láthatatlan festőnek.

    A Gyermek lecsukja a szempilláit. Siet megint elaludni. Egy fényes angyal máris várja pár lépéssel az álma mögött, talán azért, hogy mondjon néki, talán hogy kérjen tőle valamit.

    Az angyal azon elevenen lép ki Jézus álmából, s megjelenik az istállóban. Előbb meghajol az előtt, aki épp most született, aztán szép, tiszta glóriát fest az alvó feje fölé. És egy másikat Máriának, egy harmadikat Józsefnek. Aztán el is távozik, vakító toll- és szárnysuhogás között, aminek a folyton mozgó és újuló fehérsége olyan, mint a tengerár.

    – Nekünk nem jutott glória – állapítja meg az ökör. – Az angyal biztosan tudja, hogy miért. Mi ketten, a szamár meg én, nem sokat nyomhatunk a latban. És aztán mit is cselekedtünk, hogy megérdemeljük ezt a fénykoronát?

    – Te semmit. Az az egy már biztos. De arra, ugye, nem gondolsz, hogy én hoztam ide Máriát.

    Az ökör magában arra gondol:

    – Hogyan, hogy ez a szép, könnyű Szűz ezt a szép kisdedet hordozhatta?

    De talán hangosan gondolkozott, s a szamár mindjárt felelt is néki:

    – Vannak ám, fiam, olyan dolgok, amikhez te nem érthetsz.

    – Mért mondod mindig, hogy nem értem. Végre is többet éltem, mint te. Dolgoztam már fönn a hegyen, a síkon meg a tenger mellett.

    – Ugyan, nem erről van szó! – válaszolta a szamár. Azután meg:

    – Nemcsak glória van rajta. Látod, ökör, biztos vagyok abban, hogy eddig még észre se vetted azt a csodálatos port, amiben a Gyermek fürdik. Mit beszélek? Nem is por, hanem valami finomabb.

    – Igen – felelte az ökör –, valami könnyebb, mint a por, olyan, mint a fényesség. Aranyos pára, ami az ő kicsi testéből sugárzik.

    – Igen, igen, ezt csak azért mondod, hogy elhiggyem, hogy te is láttad.

    – Micsoda, hogy én nem láttam?

    Az ökör maga után vonja a szamarat az egyik zugba, ahol imádat jeléül egy kis ágat helyezett el szalmaszálakkal körülrakva: ezek a szálak jelképezik az isteni test kisugárzását. Ez itt az első kápolna. A szalmát kívülről hozta be. Nem mert hozzányúlni a jászoléhoz: mivel igen jó íze volt, babonásan félt tőle.

    Az ökör a szamárral egész estig legelészett otthon. Bár a kövek legtöbbnyire igen nehezen értenek, odakinn, a mezőkön, már sok olyan volt, amelyik tudta. Még egy kavicsot is láttak, ami a formája meg a színe változásával jelezte, hogy ő is tudja, mi történt az éjjel.

    A mezei virágok is tudták, ezeket is kímélni kellett. Így aztán egész munka volt ma a mezőn való legelés, nehogy még szentségtörőknek számítsanak. Az ökör nem is volt éhes. Különben is az evést mindinkább haszontalannak tartotta. Jóllakott a boldogsággal.

    Mielőtt ivott, szintén megkérdezte:

    – És ez a víz tudja-e?

    A kétségben nem ivott, s elment valamivel messzebb, egy zavaros tócsához, amin nyilvánvaló volt, hogy nem tudott semmiről.

    Olykor végtelen édesség szaladt le a torkán a vízzel: ha másról nem, erről is tudhatta volna.

    – Már késő – gondolta az ökör – nem kellett volna innom belőle.

    Lélegzeni is alig mert, mivel még a levegőt is szentnek és tudónak tartotta. Félt, hogy ha nagyot lélegzik, esetleg felszívhat egy angyalt.

    Az ökör szégyellte magát, hogy nem volt mindig olyan tiszta, mint ahogy szerette volna:

    – Akkor hát ezentúl tisztább leszek. Majd vigyázok mindig arra, hová teszem a lábamat.

    A szamár jól érezte magát.

    A nap beáradt az istállóba, s a két állat azon a tisztességen veszekedett, hogy melyikük árnyéka fedezze a kisdedet.

    – Bár ugyan – gondolta az ökör – egy kis napfény se ártana, de hát a szamár még azt mondaná, hogy ehhez se értek semmit.

    A Gyermek szunnyadozott tovább és olykor, az álmában, eltűnődött és felvonta a szemöldökét.

    Egyszer a szamár az orrával gyöngéden félrefordította a kisdedet, mialatt az édesanyja kinn, a küszöbön felelgetett a jövendő keresztények kérdéseire.

    Mikor Mária visszajött, megijedt, ahogy a fiát nézte: ott kereste most is az arcát, ahol azelőtt hagyta:

    Amikor megtudta, mi történt, megértette a szamárral, hogy nem illik a kisdedhez nyúlni. Az ökör csendben helyeselt, de ennek a csendjének kivételes értelme volt. Mert ő ennek a hallgatásnak ritmust, pontozást, árnyalatot adott. A hidegebb napokon könnyen lehetett követni a gondolatát, éspedig annak a gőzoszlopnak a hosszáról meg a formájáról, ami az orrlyukaiból ömlött.

    Az ökör úgy vélekedett, hogy csak közvetve szolgálhatja Jézust, így például magához csalta az istálló legyeit (reggel egy-egy vadmézköpűbe szokta dörzsölni a hátát), vagy pedig falhoz lapította az alkalmatlan bogarakat.

    A szamár meg állandóan figyelt a kívülről jövő zajra, s ha valami gyanúsnak látszott, elállta az istálló bejáratát. Az ökör pedig mögéje állt, hogy így jobban ellenállhassanak. Ilyenkor oly súlyosak lettek, amennyire csak tőlük tellett: mindaddig, míg a veszély tartott, fejük s hasuk ólommal meg gránittal rakódott tele. De a szemük vigyázóbban ragyogott, mint valaha.

    Az ökör csodálkozva látta, hogy Mária meg tudja mosolyogtatni a kisdedet. József, ámbár szakálla volt, ugyancsak képes volt erre, akár a puszta jelenlétével, akár meg azzal, hogy fuvolázott. Az ökör is szeretett volna játszani a kisdednek. Végre is nem olyan nehéz, csak bele kell fújni a fuvolába: – Nem akarom megszólni a gazdám, de hát azért mégse hinném, hogy ő, az ő leheletével, melegíteni tudta volna Jézust. Ami a fuvolát illeti, csak egyszer legyek egyedül, idehaza, a kisdeddel, olyankor nem félek úgy tőle. Olyankor csak egy kisgyerek, akinek szüksége van védelemre. És egy ökör, hiába, mégiscsak tudja, hogy erős.

    Amikor együtt legeltek odakinn a mezőkön, nemegyszer megtörtént, hogy az ökör magára hagyta a szamarat:

    – Hová mégy?

    – Mingyárt visszajövök.

    – De hát hová mégy? – dühöngött a szamár.

    – Megnézem, nincs-e szüksége valamire. Az ember sose tudhatja.

    – No de mért nem hagyod békén?

    Az ökör mégiscsak elment. Az istálló falában volt egy kémlelőlyukféle, amit később, éppen ezért, ökörszemnek neveztek el franciául, s amin az ökör könnyen beleshetett.

    Egyszer az ökör észrevette, hogy József és Mária nincsenek az istállóban. Megtalálta a fuvolát egy padon, a kisded mellett, s úgy, hogy ő is elérhette kényelmesen a szájával.

    – Hej, most mit is játszhatnék néki – mondta magában az ökör, aki csak ezzel a hangszerrel mert Jézus közelébe férkőzni. – Talán egy szántóvető dalt? Vagy a bátor kisbika indulóját? Vagy talán az elvarázsolt üszőnek az énekét?

    Sokszor az ökrök úgy tesznek, minthogyha csak kérődznének, pedig a lelkük énekel.

    Az ökör gyöngén belefújt a fuvolába, s az is lehet, hogy egy angyal segített néki a muzsikában. A kisded kissé felemelkedett, fejével is, vállával is, hogy jobban lásson. De azért a fuvolás nem volt megelégedve az eredménnyel. Viszont biztosra vette, hogy senki se hallotta ott kinn. De hát ebben csalódott.

    Mindjárt el is menekült, mivel félt, hogy valaki s főképp a szamár még bejöhetne s ott lepné meg a fuvola mellett.

    – Gyere már, nézd meg! – mondta egy nap Mária az ökörnek. – Mért nem jössz sose közelebb a gyermekemhez?

    Az ökör nekibátorodott s odaállt közel Jézushoz, aki, hogy még bátrabbá tegye, megsimogatta a száját. Az ökör visszafogta a lélegzetét, mert hisz most úgyse volt rá szükség. A kis Jézus mosolygott. Az ökör boldogsága hangtalan volt. Ez a boldogság felöltötte az ő testi formáját s megtöltötte egészen a szarvai hegyéig.

    A kisded felváltva nézegette a szamarat meg az ökröt, a szamarat, aki talán nagyon is biztos volt a dolgában és az ökröt, aki meg oly sötétnek érezte magát e mellett a belülről világító kis arc mellett, mint mikor egy lámpa járna könnyű fehér függönyök mögött, egy kicsi és távoli lakás szobáiban.

    Mikor a kisded észrevette, milyen homályló is az ökör, hangosan nevetni kezdett.

    Szegény állat, nem látott tisztán ebben a gyermeki nevetésben, s egyre azon tűnődött, nem csúfolja-e ki a kisded, Talán ha tartózkodóbb lenne? Vagy talán egészen eltávozna?

    Akkor a kisded megint nevetett, de oly ragyogó, oly gyermeki nevetéssel, hogy az ökör megértette: bátran ott maradhat a közelében.

    Mária és a gyermeke gyakran közelről nézték egymást. S mintha versenyeztek volna, melyikük büszkébb a másikára.

    – Azt hiszem – gondolta az ökör – hogy állandó örömben élhetnének. Hisz sose volt tisztább anya és szebb gyermek ezen a földön. S mégis néha milyen komoly mind a kettőnek az arca.

    Egyszer az ökör meg a szamár épp készültek betérni az istállóba. Mikor aztán jól szétnéztek, mint akik félnek, hogy tévedhetnek:

    – Nézd csak azt a csillagot, amelyik ott jön felénk az égen, milyen szép, szinte meleg a szívem tőle – mondotta társáriak az ökör.

    – Hagyd csak békén a szívedet. Úgy sincs annak semmi köze ezekhez a nagy dolgokhoz, amiknek tanúi vagyunk egy idő óta.

    – Már bizony, akármit is mondasz, ez a csillag mifelénk jön. Nézd csak, milyen mélyen jár az égen. Mintha csak épp az istálló felé jönne. És alatta, látod-e, három ember jön, csupa drágakővel.

    Amikor a két állat az istálló küszöbéhez ért:

    – Mit gondolsz, ökör, mi fog történni?

    – Sokat kérdesz tőlem, szamár, elég nekem az, amit látok. Sőt sokszor már az is sok.

    – Énnekem van egy ötletem.

    – Félre, félre, menjetek már – szólott nékik József az ajtóból. – Nem látjátok, hogy elálljátok az utat s nem hagyjátok bejönni az idegeneket.

    Az állatok félreálltak, hogy beeresszék a napkeleti királyokat.

    Hárman voltak, és az egyik tetőtől talpig fekete: ez magát Afrikát jelképezte. Eleinte az ökör tapintattal, de állandóan vigyázott rá. Látni akarta ugyanis, hogy a néger valóban jó szándékkal jött-e a kisdedhez.

    Mikor a fekete király arca, aki rövidlátó is lehetett, odahajolt a kis Jézus fölé, a kisded képét oly szépen visszatükrözte, olyan tisztán, olyan simán, akkora nagy alázattal és oly teljes önfeledtséggel, hogy az ökörnek a szívét nagy édesség járta át tőle.

    – Ez valami igen nagy úr lehet – gondolta most magában –, a másik kettő bizonyosan nem tudná ezt megtenni! – S pár perc múlva hozzáfűzte: – S ő lehet hármójuk közt a legjobb.

    Az ökör ugyanis megfigyelte, hogy a fehér királyok egy-egy szál szalmát csentek a jászolból, amit aztán nagy vigyázva beledugtak a málhájukba. De a fekete király nem vitt el az istállóból semmit.

    Egymás mellett, rögtönzött ágyon, amit a szomszédok kölcsönöztek, a három király ott aludt az istállóban.

    – Milyen furcsa – gondolta az ökör –, álmukban is fejükön van a koronájuk. Pedig ez a kemény dolog még rosszabb lehet, mint az én két szarvam. S aztán ez a sok ragyogó kő nem is engedheti, hogy aludjanak.

    Pedig aludtak, olyan bölcsen, mint a szobrok a sírokon. S a csillagjuk ott ragyogott a jászol fölött.

    Hajnal előtt mind a hárman felkeltek, egyszerre, egy mozdulattal. Álmukban az éjszaka mindhárman ugyanazt az angyalt látták, aki tanácsolta nékik, hogy azonnal távozzanak, ne menjenek Heródeshez, s ne mondják meg a zsarnoknak, hogy látták a Kisdedet.

    Elmentek, de a csillagot ott hagyták a jászol fölött, hadd tudja mindenki, hogy itten történt.

    Az ökör imája

    Mennyei Gyermek, ne ítélj meg az én ijedt és értelmetlen képem után. Eljön-e vajon az a nap, mikor nem leszek hasonló egy kis mozgó sziklához?

    És aztán tudd meg, hogy ez a két szarv semmi más, mint egy kis fejdísz. Sőt még azt is megvallom néked, hogy sohasem használtam őket.

    Kis Jézus, vess egy kis világot ebbe a bennem sötétlő zavarba és szegénységbe. Adj valamit nékem is ebből a te finomságodból, Te, akinek apró kezed-lábad oly gondosan tapad a testedhez. Megmondod-e majd, kis Uram, mért láthattalak egyszer, egy nap, amikor csak félre kellett fordítani a fejemet? Ha tudnád, te csodálatos Gyermek, milyen hálás vagyok Néked, hogy most itten térdelhetek a te kegyelmes színed előtt s egy családban élhetek az angyalokkal meg a csillagokkal! Néha azt kérdem magamban, nem tévesztettek-e meg téged, s hogy valóban énnekem kell-e itt lenni Temelletted: mert hisz talán nem vetted észre, hogy egy nagy var van a hátamon s hogy az egyik oldalamról lekopott egy csomó szőr, ami bizony eléggé csúnya. Még ha meg is maradtál volna ebben az én családomban, bizonyosan találhatnál szebbet is, jobbat is, mint én, a bátyámat például, vagy valamelyik unokatestvéremet. És az oroszlán vagy a sas nem feleltek volna-e meg jobban?

    – Hallgass már – mondta a szamár –, mit sóhajtozol annyira, nem látod, nem tud aludni a te örökös kérődzésedtől?

    – Igaza van – szólt magában az ökör – hallgatni is kell tudni, hogyha eljön az ideje, még akkor is, ha oly nagy a boldogságunk, hogy nem tudjuk hová tenni.

    De a szamár is imádkozott, mégpedig a következőképpen:

    A szamár imája

    Nyerges szamarak, terhes szamarak, meglássátok, szép lesz az élet, s a kis csacsik víg legelőkön várhatják az új dolgokat. Hála néked, kis fiatalember, a kövek most már a maguk helyén, az útszélen maradhatnak, s nem potyognak ezentúl, mint eddig, a szamarakra. Még valamit. Tulajdonképp mért olyan vesződséges az utunk, minek az a sok lejtő meg az az örökös hegymászás? Nem volna-e jobb mindenkinek, ha minden út sík volna? S hogy van, hogy ez az ökör itten, amelyik sokkal erősebb nálam, sose hordoz a hátán senkit? Mért oly hosszú a két fülem, mért olyan csupasz a farkam, mért oly kicsik a patáim, mért olyan szűk a szügyem, és a hangom mért hasonlít a rossz idő színéhez? De, ugye, mindez nem végleges s van remény a változásra?

    A következő éjszakákon mindig más-más csillag őrködött. Némelykor egész csillagkép. Hogy az ég titkát senki meg ne lássa, mindig egy-egy felhő volt a távol levő csillagok helyén. S milyen szép is volt esténként, mikor ezek a távoli és végtelen csillagok kicsik, egészen kicsik lettek, hogy a jászol fölé férjenek, s magukban tartották a fényük, a nagyságuk és a melegük túlságát, annyit árasztva belőlük, hogy éppen csak megmelegítsék s megvilágítsák az istállót, s ne ijesszék meg a kisdedet. Ilyenek voltak a kereszténység legeslegelső éjszakái: Mária, József, a Kisded, az ökör és a szamár is, akkor csodálatosképpen és egészen önmaguk voltak. A tulajdon hasonlatosságuk, ami nappal szétszóródott s széjjelfoszlott a látogatók között, napnyugta után káprázatos erővel és biztonsággal fénylett.

    Az ökör és a szamár útján több más állat is könyörgött, hogy megismerhesse a Kisdedet. S valóban, egy szép napon az ökör, József beleegyezésével, ki is jelölt egy gyors és derék lovat, hogy összehívja mindazokat, akik el akarnak jönni másnapra.

    A szamár is, az ökör is eleinte aggodalmaskodtak, hogy vajon beengedhetik-e a félelmes vadállatokat, az elefántot, az egypúpú meg a kétpúpú tevét, vagyis az oly állatokat, amiket némileg gyanússá tett a púpjuk, az ormányuk s egyéb hús- és csontfölöslegük.

    Ugyancsak ezért idegenkedtek az oly félelmes rovaroktól, mint például a skorpióktól, tarantelláktól, óriáspókoktól, azután a viperáktól s mindazoktól a teremtményektől, amiknek a mirigyei mérget választanak ki, nemcsak éjjel, hanem nappal, sőt még a hajnali órákban is, amikor még minden tiszta.

    De Mária nem habozott:

    – Mindannyian bejöhetnek. Az én gyermekem éppen olyan biztonságban van a jászolában, mint hogyha odafenn lenne, a legeslegmagasabb égben.

    – De egyenként – tette hozzá József, szinte katonás hangon. – Nem engedem, hogy egyszerre két állat lépje át a küszöböt, mert akkor nagy lenne a zűrzavar.

    Előbb a mérges állatok jöttek, mindegyik azzal az érzéssel, hogy bizony ezt a jóvátételt nem lehet tőlük megtagadni. Mindannyian észrevették a kígyók tapintatosságát: nem mertek ránézni Máriára, s iparkodtak minél messzebb elhúzódni a személyétől. S éppen olyan nyugodtan és méltósággal távoztak, mint hogyha csak galambok vagy házőrző kutyák lettek volna.

    Voltak aztán a többiek közt olyan apróka állatok is, hogy szinte nem lehetett tudni, benn vannak-e, vagy ott kinn várnak. Az atomok egy teljes órát kaptak, hogy egyenkint bemutatkozzanak és hogy körüljárják a jászolt. Amikor az óra letelt, József érezte ugyan a bőrén, hogy valami csipkedi, vagyis hogy nem ment még el valamennyi, de azért máris elrendelte, hogy jöjjenek a többiek.

    A kutyák nagyon csodálkoztak: nem értették, mért nem maradhatnak állandóan az istállóban, akárcsak az ökör meg a szamár. Senki se tudta, mit feleljen nekik, ezért csak megsimogatták őket. Akkor aztán eltávoztak, látható hálával a szívükben.

    Mégis, mikor a szagáról megérezték, hogy jön az oroszlán, a szamár is, az ökör is erősen nyugtalankodni kezdett. Nem szólva arról, hogy ez a szag áthatolt a tömjénen, a mirhán s minden más olyan illatszeren, amit a háromkirályok hagytak itten.

    Az ökör nagyra becsülte József és Mária nagylelkűségét. Mégis, gondolta, ott szabad-e hagyni egy gyermeket, e gyönge kis lámpást, egy állat mellett, akinek a lehelete egyszerre elolthatja a fényét…

    Az ökör s a szamár aggodalma még azért is növekedett, mert úgy látták, hogy illendő lesz megmerevedniük az oroszlán előtt. Arra, hogy meg is támadják, éppoly kevéssé gondolhattak, mint hogy nekimenjenek a villámnak vagy a mennydörgésnek. Különben az ökröt már úgyis elgyöngítette a böjtölés, s valahogy inkább légiesnek, mint harciasnak érezte magát.

    Eljött hát az oroszlán is, szélfésülte sörényével, s oly szomorú tekintettel, mintha csak azt mondta volna: – Én vagyok az oroszlán, de hát mit tehetek róla, én csak az állatok királya vagyok.

    Látszott rajta, nincsen nagyobb gondja, mint hogy minél kisebb helyet foglaljon el az istállóban, ami pedig nem volt könnyű dolog, hogy a lélegzetével ne bántson semmit maga körül, s hogy felejtse, amíg itt van, behúzható karmait s hatalmas izmú állkapcsait. Lesütött szemmel jött előre, úgy rejtve remek fogait, akárcsak egy szégyenteljes betegséget, s amellett oly szerényen, mint ahhoz az oroszlánfajhoz illik, amelyik majd egy eljövendő napon nem fogja felfalni Szent Blandinát. A Szűz megkönyörült rajta, s oly mosollyal próbálta megnyugtatni, aminőt csak a kisdednek tartogatott. De az oroszlán nem nézett se jobbra, se balra, csak maga elé, mint hogyha csak azt mondaná, de most már sokkal keserűbben, mint az előbb:

    – Mit tehetek én arról, hogy olyan nagy és olyan erős vagyok? Hisz tudjátok, sose ettem máskor, csak ha arra ösztönzött a szabad levegő meg az éhség. És aztán, ugye megértitek, hogy kis kölykeim is vannak. Hányszor próbáltuk már mi is, hogy csak fűevők legyünk. De hiába, a fű nem nekem való. Sose bírtam lenyelni.

    Akkor aztán meghajtotta azt az ormótlan nagy fejét, ami szinte olyan volt, mint egy szétrobbanó szőrrengeteg, s lefeküdt bánatosan a kemény földre. A farka végén a kis sörte éppolyan szomorúnak látszott, mint a feje, s ez a nagy csönd hirtelen mindnyájuknak rosszulesett.

    Mikor a tigrisre jött a sor, úgy terült el az istálló földjén, hogy a sok böjt és sanyarúság után szinte igazi szőnyegnek, ágy előtti szőnyegnek látszott a jászol előtt. Aztán néhány pillanat múlva megint eleven tigris lett, pontos, ruganyos, mint egy gép, s utána szó nélkül távozott.

    A zsiráf csak a patáit mutatta meg egy percre az ajtónyílásban, s mindenki úgy vélekedett, hogy ez éppannyinak számít, mint hogyha körüljárta volna a jászolt. Így csinált az elefánt is: ő meg csak épp hogy letérdelt az istálló küszöbénél, s az ormányát úgy mozgatta, mint egy igazi tömjénszórót, ami mindenkinek tetszett.

    Egy hosszú-hosszú gyapjas bárány azt akarta, hogy nyírják meg, de mindjárt: de hát szépen megköszönték, s nem nyúltak a gyapjához.

    A kenguru mindenáron egy kicsinyét akarta Jézusnak adni: erősködött, hogy szívesen adja, hogy nem fog hiányozni néki, merthogy még sok kölyke van odahaza. De József ezt sem fogadta el, s a kenguru visszavitte a gyermekét.

    A strucc már szerencsésebb volt: felhasználta az alkalmat, mikor senki se figyelt rá, megtojta a tojását az istálló sarkában, s aztán csöndben távozott. Ezt az emléket csak másnap vették észre. A szamár látta meg először. Sose látott még tojásban ilyen nagyot és keményet, s azt hitte, csodában van része. De József felvilágosította, ahogy tudta: a tojásból rántottát csinált.

    A halak nem jöhettek el, mivelhogy a vízen kívül igen siralmasan lélegzenek, ezért hát a sirályt küldték maguk helyett, követnek.

    A madarak éneküket, a galambok a szerelmüket, a majmok a tréfáikat, a macskák a tekintetüket hagyták hátra, a vadgalambok meg a torkuk szelídségét és kedvességét.

    Más állatok is akartak jönni, azok, akik még ismeretlenek, s várják, hogy nevet adjanak nékik, a tenger vagy a föld mélyében, ahol örök éjszakában élnek, csillag nélkül, hold nélkül s az évszakok változása nélkül.

    A levegőben érezni lehetett azoknak a lényeknek a lelkét, akik vagy nem jöhettek el, vagy pedig elmaradtak az úton, olyanokét, akik messze, a föld másik végén laknak, de azért mégis elindultak kicsike bogárlábaikon, s akik egy egész óra alatt legfeljebb egy métert tehetnek meg, viszont az életük oly rövid, hogy egy fél métert se remélhetnek, azt is csak, ha különös a szerencséjük.

    Persze csodák is történtek: a teknősbéka sietett, az iguán próbált lassabban járni, a víziló kecsesen hajtogatta a térdeit, s a papagájok hallgattak.

    Napnyugta előtt pár perccel kínos baleset is történt. József, aki már elfáradt abban, hogy egész nap étlen-szomjan igazgatta a menetet, egy szórakozott pillanatban eltaposott egy mérges pókot, holott ez is csak azért jött, hogy tisztelegjen a kisded előtt. A szent feldúlt és fájdalmas arca egy jó percre mindnyájukat megdöbbentette.

    Más állatok meg, akiktől több tapintatot vártak, egyszerűen tovább is ott maradtak az istállóban: az ökör volt kénytelen eltávolítani a nyestet, a mókust, a borzot s még pár állatot, akik nem akartak elmenni.

    Maradt ott pár esti pillangó is, mivel a színük hasonló a tető gerendájához, és így az egész éjszakát ott tölthették a jászol fölött. De az első napsugár azonnal leleplezte őket másnap, s mivel József nem engedte, hogy bárkinek is kedvezzenek, azonnal elhajszolta valamennyit.

    Ugyancsak a legyeket is felszólították a távozásra. De ezek a makacsságukkal adták József értésére, hogy mindig is itt voltak, Józsefnek nem volt hát mit szólnia.

    Azok a mennyei jelenségek, amik az ökröt körülfogták, nemegyszer megakasztották a lélegzését. Mivel lassanként megszokta, hogy mint az ázsiai aszkéták, ő is visszatartsa a leheletét, éppolyan látó lett, mint azok, s jóllehet jobban érezte magát az alázatban, mint a magasztosságban, csakhamar látomásokban volt része. De még e látomásokban is valami aggály vezérelte, s angyalokat vagy szenteket sohase mert elképzelni. Csakis akkor látta őket, ha valóban ott voltak a közelében.

    – Szegény fejem – gondolta az ökör, akit mindjobban rémítettek ezek a gyanús jelenségek szegény fejem, hát kell ez nékem, aki csak nyomorult állat vagyok, vagy talán maga a démon! Mért is van ez a két szarvam, mint néki, holott sose tettem rosszat? Hátha valami varázsló vagyok!

    József hamar észrevette az ökör nyugtalankodását, aki szemmel láthatólag soványodott.

    – Mért nem mégy legelni? – mondta néki. – Itt ténferegsz egész nap köztünk, s nemsokára csont meg bőr leszel.

    Az ökör kiment a szamárral.

    – Igaza van, lesoványodtál – mondta néki a szamár. – A csontjaid oly hegyesek, hogy az egész testeden majd szarvak nőnek.

    – Csak a szarvamról ne beszélj!

    És az ökör így szólt magához:

    – A szamárnak igaza van! Igen, csakugyan élni kell. Nézz oda, mért nem harapsz bele ebbe a szép zöld fűcsomóba. Azt hiszed talán, hogy megárt? Vagy ebbe a másikba. Azt képzeled talán, hogy mérges? Nem, nem, de hát nem vagyok éhes. Milyen szép is ez a kisded! S azok a fényes alakok, akik csak jönnek meg elmennek, s mintha csak a remegő szárnyaikkal lélegzenének. Milyen szép ez a mennyei nép, még csak be se szennyezi magát a mi egyszerű istállónkban. Egyél, ökör, ne törődj te ezzel! És aztán ne hagyd, hogy felébresszen ez a mennyei boldogság, mikor az éjszaka mélyén hirtelen meghúzza a füledet, s ne maradj mindig olyan soká a jászolnál egy térden, mert hisz már úgyis fáj a lábad. A bőröd, pedig ökörbőr, már egészen feltört az ízületnél, s ha még jobban feltörik, a legyek is rászállnak.

    Egy éjszaka a Bika csillagképe őrködött a jászol fölött, egy nagy darab sötét ég közepén. Aldebaran piros szeme ragyogón s gyönyörűen lángolt, egész közel. S a Bika szarvain és lágyékain roppant drágakövek díszelegtek. Az ökör igen büszke volt rá, hogy ilyen jól vigyáznak a kisdedre. Mindenki nyugodtan aludt, a szamár is, lekonyuló s bizakodó füleivel. Csak az ökör volt nyugtalan és gyönge, jóllehet örült e rokoni és baráti csillagkép jelenlétének. Eltűnődött mindazon, amit a Kisdednek áldozott, haszontalan virrasztásain, nevetséges védelmén.

    – Vajon – gondolta magában – lát-e engem a Bika csillagképe? Ez a csillagos, piros szem, ami úgy ragyog, hogy szinte félek, tudja-e, hogy én itt vagyok? Ez a sok csillag olyan messze, olyan nagyon magasan van, hogy az ember azt se tudja, merre néznek.

    Hirtelen József, aki már pár perce hánykolódott a fekvőhelyén, felkelt, égnek emelve a karját. Ő, aki eddig oly nyugodt volt minden mozdulatában és szavában, most, az éjszaka közepén, felébreszt mindenkit, a Kisdedet is!

    – Láttam álmomban az Urat. Indulnunk kell, késedelem nélkül. Heródes miatt, igen, őmiatta, mert haragszik Jézusra.

    Mária felkarolja a fiát, mintha a zsidók királya máris itt lenne az ajtónyílásban, kezében egy nagy hentesbárddal.

    Már a szamár is talpon van.

    – Hát ez? – mondja József a Szűznek, s rámutat az ökörre.

    – Félek, nagyon gyönge szegény. Nemigen tudna velünk jönni.

    Az ökör szeretné megmutatni, hogy nem úgy van. Rettentő erőfeszítést tesz, hogy talpára állhasson, de még sose érezte magát ennyire földhöz kötöttnek. Akkor, mintegy segélykérőn, felnéz a Bika csillagképére. Már csak egyedül Őrá számít, hogy ereje legyen az induláshoz. Az égi Bika meg se mozdul, a szeme éppoly lángoló és piros s most is oldalvást néz az ökörre.

    – Napok óta nem eszik – mondja a Szűz Józsefnek.

    – Ó, hisz értem, persze hogy értem, hogy itt hagynak – gondolja az ökör. – Nagyon is szép volt, nem tarthatott soká. Különben is mi lennék az úton. Csontos és késlekedő kísértet. A bordáimnak a bőröm is nehéz, s már csak az az egy kívánságuk, hogy megnyugodjanak az ég alatt.

    A szamár most feléje megy, s hozzádörgöli az orrát, amivel azt akarja az ökör tudtára adni, hogy Mária egy szomszédasszony gondjára bízta, és hogy meglesz mindene, ha már ők nem lesznek is itten. De az ökör, félig behunyt szemmel, már-már szinte halottnak látszik.

    Mária simogatja, és így szól hozzá:

    – De hisz nem megyünk nagy útra. Csak azért mondtuk, hogy megijesszünk!

    – Hát persze, hamar visszajövünk – mondja József – hogyan is mennénk most messze, ebben a nagy éjszakában!

    – Szép csillagos éjjel van – szólal meg újra Mária –, kivisszük a Kisdedet a levegőre, úgyis olyan sápadt mostanában.

    – Hát persze, csak ezért – mondja a Szent.

    De ez csak kegyes hazugság. Jól tudja ezt szegény ökör, és mivel a távozókat nem akarja feszélyezni, úgy tesz, mintha mély álomba hullna. Ez meg az ő hazugsága.

    – Elaludt – mondja Mária. – Tegyük a jászol szalmáját ide, egészen melléje, hogy mindene meglegyen, ha fölébred. Hagyjuk itt a fuvolát is – mondja még igen-igen halkan –, egészen közel a leheletéhez, szeret vele játszani, amikor egészen egyedül van.

    Már mennek is, az istálló ajtaja megcsikordul. – Be kellett volna olajoznom – gondolja magában József, mert fél, hogy még fölébreszti az ökröt, de ez még mostan is úgy tesz, mintha mélyen aludna.

    Szép csöndesen beteszik az istálló ajtaját.

    S amíg a jászol szamara átváltozik lassanként az Egyiptomi Menekülés szamarává, az ökör az istállóban marad és csak nézi azt a szalmát, amin előbb a Kisded nyugodott.

    Jól tudja, hogy sose nyúl már hozzá, sem ahhoz, sem a fuvolához.

    Az égi Bika csillagképe fellendül a zenitre, és egyetlen ökleléssel arra a helyre rögződik az égen, amit most már sose fog odahagyni.

    Amikor kevéssel hajnal után a szomszédasszony benyitott az istállóba, az ökör már abbahagyta a kérődzését.

    Jules Supervielle (1884-1960)

    Fordította: Gyergyai Albert