Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    A barlangi tündér (bretagne-i mese)

    Volt egyszer egy szántóvető: becsületes neve Márkus volt, de falusi szokás szerint – közönségesen – csak jámbor Márónak hívták. Egy szép napon, amikor éppen szántott a vár alatt, trombitaszót hallott, s mintha az a trombitaszó a föld alól jött volna.

    Így szólt a szolgájához:

    – Hallod, fiú?

    – Hallom – felelte a fiú –, a tündérek kürtje.

    – Kiálts oda, hogy hozzanak nekünk egy szép cipót!

    A szolga torkaszakadtából, de illedelmesen kiáltott:

    – Hozzatok isten nevében egy cipót!

    Aztán ismét munkához láttak a megkezdett barázdán. Hát, ahogy a végére értek, fehér kendőben szép fehér kenyeret találtak.

    – Megszegjük-e a tündér-cipót? – kérdezte a jámbor Máró.

    – Meg hát – felelte a szolga –, olyan szép és kívánatos, megérdemli ezt a tisztességet.

    – Jól van: szegd meg, s kóstolj bele: nem akarok elsőnek enni belőle – mondta a gazda.

    A szolga nem mondatta kétszer: elővette kését, lekanyarított egy jó karéjjal, s enni kezdte. Erre már a gazda sem volt rest, ő is szelt egy karéjt, s megette jóízűen. Vajas cipó volt, a javából!

    Megszomjazott a szolga s újra kiáltott:

    – Kedves tündérek, egy kis innivalót is kérünk szépen!

    Alighogy kimondta, honnét, honnét nem, egy korsó csiger /almabor/ s egy pohár termett előttük.

    – Ez már beszéd – mondta a gazda –, a cipót megettük, s igen finom volt: gondolom a csigertől sem lesz semmi bajunk.

    Azzal megtöltötték a poharat a szép tiszta csigerrel, s megállapították, hogy soha nem ittak ennél kellemesebb ízű italt.

    Amikor este hazatértek, persze eldicsekedtek a szomszédoknak, hogy tündérhozta cipót ettek, csigert ittak. De azok csak csóválták a fejüket, s azt mondták:

    – Bele is pusztultok, szerencsétlenek.

    De kutya bajuk sem lett tőle. S néhány nap múlva ismét kimentek szántani. Alighogy a vár elé értek, friss lángos illata csapta meg az orrukat.

    – Hű – szimatolt a gazda –, a tündérek lángost sütnek! Mi lenne, ha kérnél egy kicsit?

    – Én aztán nem – felelt a szolga –, félek, megharagítom őket!

    Erre a gazda, merthogy az orrát erősen csiklandozta a lángosillat, nem állhatta meg, s elkiáltotta magát:

    – Hozzatok lángost! Méghozzá finomat!

    S mire a megkezdett barázda végére értek, hát pompás lángost találtak ottan.

    – Ezt megesszük – mondta Máró. – Jaj, be kívánatos!

    De ahogy megszegték, csak látták, hogy csupa szőr belül: azért sütötték bele a tündérek, mert Máró nem volt kérésében illedelmes.

    – Vén boszorkány! – kiáltott fel Máró. – Ha bolondot járatsz velem, edd meg magad a sütésed! – Földhöz csapta a lángost, hogy csak úgy puffant: aztán új barázdát kezdtek, s mire a végére értek, a szőrrel bélelt lángosokat mintha föld nyelte volna el.

    Volt a faluban egy szegény özvegyasszony: alig győzte kenyérrel hét apró gyermekét. Amikor a jámbor Máró esete a fülébe jutott, rögtön felcsillant a szeme. Vette kagylószedő zsákját, s kiment a vár alá a tengerpartra. Ha nem lesz cipó, sem lángos, beéri kagylóval is.

    Meg sem állt a barlangig: egy darabig nézelődött, tanakodott magában, aztán nagy bátran bekopogott a barlang vasajtaján.

    A vasajtó abban a pillanatban kinyílt, s kezében kulcscsomóval egy vénasszony állt elé: hosszú haja csupa csiga meg kagyló, mohos volt, mint valami szikla, s lehetett tán ezeresztendős.

    – Mit akarsz, te szegény asszony? – kérdezte.

    – Egy kicsi kenyeret kérnék alázattal a gyermekeimnek.

    – Nem én vagyok a gazda – felelte a vénség –, én csak a kapus vagyok: de gyere el holnap, addig majd szépen beajánllak.

    Az asszony hazaindult. Zsákját megszedte kagylóval, eladta, s az árából megetette aznap a gyermekeit.

    Másnap jókor reggel ott volt már a barlang bejárata előtt. Ismét bekopogott, s a vénasszony előállt:

    – Hát beajánlottál-e, öreganyám? – kérdezte.

    – Be én. Már is kapsz egy fonott kalácsot, s aki küldi, beszélni akar veled.

    – Vezess hozzá – mondta a szegény asszony –, szeretném megköszönni.

    – Ma nem – felelte a vénasszony. – De gyere el holnap ebben az időben, s találkozhatsz vele.

    Az asszony hazament a kaláccsal. S mivelhogy a tündér nem tiltotta meg, boldogan megmutatta a szomszédainak:

    – Nézzétek, milyen szép fonott kalácsot kaptam a tündérektől!

    Estére az egész falu összesereglett kalácslátni, kóstolgatni: nem is tartott sokáig.

    Másnap reggel már zsákot sem vitt magával: minek szedegessen kagylót, ád a tündér új kalácsot, gondolta. S a mondott időben megjelent a barlang előtt. A vénasszony kinyitotta a kaput, s lássatok csodát, egy szépséges szép hölgy jelent meg, és így szólt:

    – No, te szegény asszony, hát ízlett-e a kalács?

    – Ízlett, asszonyom, s szívemből köszönöm.

    – De nem tartott sokáig – mondta a tündér.

    – Ez igaz. Amennyi gyermek és szomszéd, mind megkóstolták, hamar a nyakára hágtak.

    – Jól van. Most kapsz egy másik kalácsot, de ezt jól rejtsd el, mihelyt hazaérsz, hogy senki se tudjon róla. Ha csak a családod eszik belőle, nem fogy el soha, s mindig friss marad. De vigyázz, le ne szelj belőle egy cseppet is valami idegennek, mert úgy elillan, mint a tegnapi. Kössünk egyezséget: van négy tehenem, s szükségem volna egy pásztorlánykára. Ha megígéred, hogy naponta ideküldöd egyik lányodat, semmiben sem látsz szükséget.

    – Sohase láttam errefelé teheneket – mondta az özvegy. – Hol találja meg őket a lányom?

    – Csak menjen ki minden reggel a legelőre, őrizze őket estig, akkor majd értük megy valaki.

    Így is lett. Az özvegy legnagyobb lánya – tizenkét esztendős volt – reggelenként eljárt a legelőre, legeltette őket, ahogy illett, s valahányszor az arra járók megpillantották, amint pálcával a kezében üldögél a mezsgyén, vagy éppen a teheneknek kiabál, megkérdezték:

    – Mit csinálsz ott, te leányka?

    – Őrzöm a tündérek jószágát – felelte.

    – A tündérek jószágát? – álmélkodtak az emberek. – Hiszen nem látszanak sehol!

    Kikacagták, s azt gondolták, elment a szép esze. De a leányka csak folytatta a pásztorkodást, s a tündérek minden délben ebédet hoztak neki.

    S egy este maga a barlang tündére jött el a tehenekért, s így szólt a kis pásztorleánykához:

    – Lennél-e keresztanyja a gyermekemnek?

    – Örömest – felelte a lányka.

    – De ne beszélj róla senkinek, még a saját anyádnak sem. Mert ha fecsegsz, bizony nem hozok ide több ennivalót neked. Menj, majd szólok, amikor eljön az ideje.

    S a leányka őrizkedett is attól, hogy bárkinek is eldicsekedjék a tündérrel való találkozásról, s naponta kijárt a mezőre továbbra is. Nem sok idő múlva egy tündér suhant hozzá, s azt mondta, készülhet a keresztelőre.

    – Holnap nem kell őrizni a teheneket: délben idejövök érted.

    Másnap a pásztorleány szépen felöltözött, s délben odaállott a barlang elé. A vén boszorka, a rengeteg kagylóval és csigával a testén, tüstént előugrott, s így szólt:

    – Ne félj, gyermekem, csak gyere velem: nem harapom le az orrod.

    Aztán beléptek egy tündöklő terembe, ahol már több tündér várta őket: a picikét a karjába tették, ő tartotta a keresztvíz alá. A ceremónián egykettőre túl estek, csak még lakmároztak egy keveset. Telt-múlt az idő nagy vigasságban, s mire kiért a barlangból, a keresztlánya felcseperedett. Azt hitte, két napot töltött a barlangban – pedig tíz esztendeig volt oda.

    Az anyja azt hitte, leesett a szikláról, s a tengerbe fulladt. Kerestette mindenfelé, de nyomát sem találták.

    Amikor aztán beállított az anyja házához, a szegény asszony alig hitt a szemének:

    – Honnan kerülsz elő, szerencsétlen? Azt hittük, vízbe fúltál.

    A leány elmondta, hogy volt, mint volt, hogy ő csak két napig volt oda a tündérkeresztelőn, s mihelyt engedték, sietett haza.

    – Két napig! – hüledezett az anyja. – Tíz évig, egy nappal sem kevesebbig!

    A lány erre nagyot nézett: akkor vette észre, hogy csakugyan, közben nagylány lett, s öccsei, húgai, mind-mind úgy megnőttek, megváltoztak, amióta elment, hogy jóformán rájuk sem ismer.

    Nekifogott egy pár harisnyát kötni a keresztlányának, s mikor befejezte, elindult vele a barlanghoz. A vén boszorkány ajtót nyitott neki, bement, s még kerek öt esztendeig maradt a tündérek között – pedig azt hitte, csak egy napig maradt.

    Amikor elbúcsúzkodott, a keresztlánya egy erszényt adott neki, mondván:

    – Édes keresztanyám, fogadd tőlem emlékbe ezt az erszényt: tele van arannyal: valahányszor kiveszel belőle egyet, más támad helyébe. De ha valaki idegen nyúlna bele, tüstént minden értékét elvesztené.

    Mire a lány hazaért a falujába, anyját már réges-rég eltemették, öccsei tengerre szálltak, húgai közül pedig ki cselédnek állt, ki férjhez ment – egyedül találta magát a házban.

    Mivelhogy csinos és takaros teremtés volt, udvarlónak nem volt szűkiben: egyet aztán kiválasztott, s nekiadta a kezét. De nem állhatta meg, hogy a tündéradta erszényről ne fecsegjen neki. A legénynek nagyot csillant a szeme, s egy óvatlan pillanatban jól belemarkolt az erszénybe.

    Abban a pillanatban lapos és rücskös lett, mint akármelyik közönséges erszény.

    Attól kezdve dolgozhattak is keservesen a mindennapiért. Mert a lány többet sohase talált vissza a tündérek barlangjába.

    Átdolgozta: Jékely Zoltán