Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Gyurkovics Tibor:

    A csapat becsülete

    Gyermekkoromban (hol is másutt? Lassan úgy van az ember, hogy mindent a gyermekkorából származtat. Ez a kiindulópont – legyen az tanya, kisváros, előkelő gimnázium vagy bujdosott bunker –, mint valami szörnyű és fönséges táncban, tangóban, csak innen tudja megtenni a szállongó lépéseit az igazság felé. A gyermekkorban minden megtörténik. Csak utóbb rá kell jönni. Innen a kiindulópont szerelmeink, eszméink, harcaink felé. Mert még nem szabták ránk a felnőttek erőszakos játékszabályait? Vagy egyszerűen marhák és ideológiátlanok voltunk? Vagy csak tiszták? Lelkendezők?)

    Szóval… gyermekkoromban volt egy csapatunk. Afféle harci csapat, egyszerűen arra szolgált, hogy együvé tartozzunk. A Rákospatak partján. Kidüllesztett mellel járjunk, csatajeleneteket rögtönözzünk (miközben rajongva és ámuldozva figyeltük az égszínkék bombázókat a még kékebb égboltozaton), hadinaplót vezessünk, kifigyeljük gyönyörű Várady Ilonka vagy Bangha Edit gyönyörűséges tízéves hajadonok lépteit és őzbarna szemét, szóval az volt a lényege, hogy együvé tartozunk.

    Tartoztunk is mi együvé, ahogy csak lehetett, ameddig lehetett. Az erősebb volt az erősebb, az okosabb az okosabb, tulajdonképpen gyermekded demokráciában leledztünk, az értékek természetes rendjében, egyik parancsnok lett, másik közlegény, de lelkesen. Együtt volt a csapat, nem kellett külön iskolatanács, se Sandokan, de még talán Isaura sem.

    Magunk közt intéztünk mindent, mondom, valami tündéri demokráciában.

    A Rákospatak partján éltünk, emlékezetem szerint a csapat neve is „Rákos” volt, nem Rákosi, félreértés ne essék, hol volt ő még akkor közülünk! Na, a rákosparti „Rákos” csapat élte is a maga csapat- és egyéni életét, vígan, szerelmesen (különös tekintettel a hasonkiskorú leányok tekintetére), a Rákospatak innenső és túlsó oldalán, attól függött, honnan szemléltük, midőn fölmerült a rettentő kérdés, kié is a Rákospatak! A bal oldaliaké vagy a jobb oldaliaké? Mondanom se kell, hogy nem politikai-parlamenti irányzat szerint, hanem egyszerűen földrajzilag. Kik jönnek át, vagy kik mennek át? Kik az innensők, kik a túlsók? (Mondom, hogy minden a gyermekkorból származik!) Emlékezetem szerint a város felé esett öt vitéztag, a határ felé hat vitéztag.

    El is verekedtünk, bunyóztunk ezen egy darabig, kedves, emberi csihi-puhival, s ki nem nyomva egymás szemét, végül mindig valami öklendeztető békepipát elszíva (száraz kukoricalevél volt a magunk faragta szűk pipákba belegyömöszölve), mélyen meghajolva elbúcsúztunk egymástól, de a többi csapattal szemben mindig egységesek voltunk. Ilyenkor megszűnt a jobb és bal oldal, túli, inneni különbségtevés, mert mi egy csapatba tartoztunk, a Rákos-csapatba, s akkor életre-halálra, váll-váll mellett rohamoztuk – példának okáért a csősz kunyhóját vagy a gyeptéglázók budiját.

    Hiszen végeredményben igencsak szerettük egymást.

    Eldemokráciáztunk volna ki tudja meddig, ha egy alkalommal meg nem jelenik a túlsó parti csapat egyik tagjának a tagbaszakadt édesapja. S nem ordít reánk:

    – Mit képzeltek ti? A fiamat nem veszítek be a vezetőségbe (így mondá), s hallom, hogy a „Rákospatakért” kitüntetést sem akarjátok neki megadni? (Mögötte állt a fiú, rákostalanul.) Az én fiam, az én fiam… – és ekkor komoly könnyeket hullatott ezen apa, hogy a komoran egybegyűlt gyereksereg meghatódjék. – Majd meglátjátok, majd meglátjátok… – rázta öklét a jótét apa és elrohant. Mi annyira megrendültünk, hogy egy hét múlva fűszálakból és csöppnyi babérlevelekből fontunk egy koszorút a fiának (aki egyébként rendes és fél-málé gyerek volt, és jobban szégyellte a kitüntetést, mint az eddigi jól megérdemelt és bevált sorsát), persze, finom tehénlepényt is kevertünk a fűszálak közé, hogy olyan volt, amikor a fejére tettük, mintha az ülepére tettük volna – hiszen a gyermeki kedély huncut, és igazságra szomjazik. Ő maga égette el a „fanyar” kitüntetést egy következő nyári éjszakán. Bölcsen úgy fejezte ki magát: „Övön alul kaptam a kitüntetést.”

    A másik nagy eset még övön alulibb volt, valóban a derék alatt.

    Nem akarok gyermekfilozofálni, de tessék elhinni, hogy a legnagyobb baj a személyi sérelem. Ebből áll a világ. Én nagyobb voltam, nekem nagyobb van… én jobban értem… én áttekintem… én… nem vagyok az, akinek te mondasz… – és így tovább.

    Egy időben nagyon tagadtuk a személyiség jelentékeny szerepét, a Plehanov szerintit, mert Sztálin nagyon nem szerette, hogyha a személyiség előtérbe kerül az osztályerőviszonyok rovására – a történelemmagyarázatban. A történelemben – a jelek szerint – jobban elviselte. Egész magas fokra fejlesztette a személyiség szerepét a történelemben. Hiába, az elmélet és a gyakorlat nem mindig esik egybe.

    A kétoldali Rákospatakon egy böhöm nagy szőke meg egy középmagas sötéthajú fiú osztozkodott volna. Ha lett volna külön jobb-Rákospatak, meg bal-Rákospatak. De nem volt! Csak az egységes, nagybüdös, királyok-szaggatta, jobbágy-nyomorította Rákosi rétek. Az egyik azt mondta, hogy ő nem mondta, amit a másik mondott, aztán a másik azt mondta, hogy őneki nem rojtos a gatyája… Uramisten! Gyapálták egymást, rendben is van. Ezért van a gyapa. Ám bekapcsolódtak külön bokszolók, akik már nem nézték, hogy ütnek, akár saját színvonaluk alá. Öv alá. Amikor megszűnik a csapat. Még azt is eltalálták, amiből egyáltalán csapatot lehet létrehozni.

    A Rákos-csapat már-már felbomlóban volt – meg múlt is az a bizonyos ifjúság –, mikor egy rákosréti ifjú – talán én magam? – elénk ugrott és leszögezte a társaság-csapat fönnmaradásának súlyos törvényeit:

    1. Nem szerencsés, ha csapaton kívüli emberek nyakába varrjuk belső vitáink eldöntését.
    2. Bármilyen harci helyzet adódik, övön alul – nívótlanul, silányul – verekedni nem szabad. Erről is megítélik magát az egyletet, a csapatot, tulajdonképpen kint és bent – az egész Magyarországot. Tessék tisztességesen verekedni.
    3. Akkor is össze kell tartani, ha nem tartunk össze.

    Ez a csapat becsülete.

    Forrás: Magyar Nemzet, 1987. március 7.