Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Széchey Rita:

    Hálás beteg

    Ferike „Penetratio bulbi” diagnózissal került felvételre a klinikára, ami közönségesen és durván annyit tesz, hogy kilyukadt a szeme.

    Az ő esetében ugyan az elkövető és az áldozat is önmaga volt, köveket kalapált egy sóderdombon. Nem volt ebben semmi különös, máskor is előfordult már, hogy kincseket keresett a hátsó kertben, igen ám, de most nem múlt el nyomtalanul a kaland, egyszer csak azt vették észre az otthoniak, hogy a Feri gyereknek piros a szeme, s hiába kamillázzák, csak nem megy le róla. Elhozták a klinikára, hogy ugyan, adjanak rá valami jó kis kenőcsöt.

    Csak alapos vizsgálatok és hosszú órák után lehetett összerakni az események valószínű menetét:

    Ahogy Feri kíváncsian és nagy lelkesedéssel kalapálta a kavicsokat, a kalapács feje valami fémet, nála erősebbet talált, és egy gonosz kis szilánk lepattant róla. Gyors és apró nyílként fúródott a gyerek szemébe, úgy, hogy csendben össze is záródtak a fémszilánk mögött a sebajkak, ezért nem volt komolyabb panasza…

    A vizsgálatok során, a különleges nagyító alatt tisztán látszott a kis fémszilánk, ahogy ott csillogott a narancsvörös színben játszó ideghártyán, hirdetve, hogy onnan bizony a ma e világon létező legbonyolultabb szemműtéttel, a szemgolyó belsejébe hatolva lehet csak eltávolítani.

    A Feri gyerek pedig mérgelődött, hogy itt kell maradnia ebben az unalmas, fehér kórházban, pedig nincs is semmi baja…

    S aztán, mikor a tökéletes, sima lefolyású műtét után gyorsan épült föl, sem értette, minek ez a nagy sürgés-forgás körülötte, miért kell hosszú napokat ott töltenie, reggel-este vizsgálatra mennie, nyugton ülni, és hallgatni az öregek vízcsap csepegéséhez hasonlító, fárasztó beszélgetését, végeérhetetlen emlékezéseiket, betegségeik történetét…

    Ha nagyon elunta a dolgot, nyolcéves valójának telje nagyságában kiállt a folyosó közepére, és ordítva káromkodott néhány másodpercig. Kemény szavak jöttek ki a kislegény száján, olyanok, amire nemigen volt mit mondani, csitítani.

    Az anyja kijött utána ilyenkor a folyosóra, és dohánytól gyötört, mély férfihangon rákiabált, hogy ugyan már, ne kiabálj, de inkább csak a betegek megnyugtatására, mintsem meggyőződésből.

    Ferike nem volt tehát amolyan féltve nevelt, kicsi öltönyben nyakkendővel házi koncertet adó szelíd kisfiú, de mégis, ahogy teltek a napok, ahogy fekete szeme sarkából éles pillantásokkal követte a professzor minden mozdulatát, minden szavát a nagyviziteken, valamit megérezhetett annak nagyságából, ami körülötte zajlott.

    Ha eleinte nem is értette, nem is hitte, lassanként ráébredt, hogy itt vele valami nagy dolog történt: itt most őt megmentették…

    És amikor már gyógyultan, útra készen álltak meg a műtétet végző adjunktus előtt elbúcsúzni, s az anyja, egy gyűrött nejlonszatyrot szorongatva, egyik lábáról a másikra állva megköszönte a segítséget, s meglökte a fia tarkóját, hogy köszönjön ő is, és már indultak volna, a gyerek hirtelen elpattant az anyja mellől, és odalépett az orvosa elé.

    A szemébe nézett, magasra, mert termetre apró legényke volt, aztán egyenesen kinyújtotta a kezét, megrázta az orvosét, mint férfi a férfiét, s hangosan ennyit mondott:

    – Kösz!

    Aztán elrohant, végig a folyosón, az anyja után.

    Az orvos mozdulatlanul nézett utána néhány másodpercig, majd megköszörülte a torkát, és még mindig rekedten egy kicsit, megszólalt:

    – Hát, bizony… sok hálás betegem volt az évek során, végighallgattam jó néhány őszinte és egypár, csak udvariasságból elmondott köszönetet, olvastam cirkalmas verset, kaptam szeretettel hímzett terítőket és félig vak bácsi festette képet, de ezt… ezt a kézfogást nem fogom elfelejteni soha… nem, amíg élek…

    Forrás: Széchey Rita: Gyémántszikrák (Parakletos, 1999)