Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Szabó Dezső:

    Az elfelejtett arc

    A nap meghajlott, de azért a faluban tovább is gonoszok voltak. Tovább káromkodtak, tovább csaltak, loptak, hamisan mértek, titkolóztak, elárultak. Tovább voltak testek, bűnre éhes testek, tovább emberkedtek. Mintha sohasem végződött volna be a nap. Jaj, pedig már nyergelt az éjszaka.

    Pedig a nap lehajlott már s a búzatenger túlsó kalászai már birizgálták a karimáját. A falu közepén, a faluháza előtt, egy nagy tágas hely volt. Köröskörül tizenkét kereszt állt, rajtuk a Megváltóval. Egyforma volt a tizenkét Megváltókép, szomorú és egyszerű mindegyik és azon-egyformák voltak a keresztek. Valaha valami kegyes gazdag ember állította őket ide s ha már ott voltak, hát ott voltak. Legalább a bíró így verhette a mellét: – Nekem még a tizenkét Kirisztus sem parancsol! – A téres közt papsajt, békavirág s mi egy s más borította s kényes tyúkok és egy pár malac legelészett rajta.

    Embere és barma hazafelé jött a mezőkről. Az embere sötéten, morcosan, elégedetlenül. Gyűlölettel a munka, a föld s egymás iránt. A barma szelíden, meghajolva. Körülállták a kutat s bámulták a szép világot. Már mint a barmok.

    A holtmező felől egy ember jött a faluba. Magas volt, de meghajolt, szelíd volt az arca, de szomorú volt, és mégis mosolyogtak a szemei. Hosszú haja volt s nagy szőke szakálla. Meggörnyedt vállán batyuféle volt, de üres, üres batyu.

    Belépett a boltba és azt mondta: – Jó estét kívánok. – Úgy mondta ezt ő, mint más emberfia. S valahogy mégis bentebb ment az emberbe az ő kívánsága.

    A boltos éppen lisztet mért egy szegény asszonynak. A mértéken alul ott volt a dugott vas, hogy kevesebb lisztet több lisztnek mutasson. De azért a boltos odaszólt a vendégnek: – Fogadj Isten, jó ember, üljön le minálunk.

    Az idegen ráült egy zsákra és ránézett a boltosra. Nagyon-nagyon jó, világító szemmel nézett reá és szólt: – Bizony jó ember kend, boltos úr, hogy ilyen tetézve mér ennek a szegény asszonynak.

    A boltoson átment az idegen hangja és nézése és összerázkódott: – Jaj, milyen fekete vagyok én belül! – mondta. Azzal nagy titkosan levette a pokol-vasát a mérték alól s jól megtetézte a lisztet a szegény asszonynak. Az asszony elment s akkor a vendég is elköszönt. A boltos pedig kiállt a bolt ajtajába és azt mondta: – Milyen szép csendes este van ma. – Pedig ő már ezer ilyen estét látott és még sohasem mondta. Azután pedig így töprengett: – Hol láttam én ezt az arcot, hol láttam ezt az arcot?

    A szomszéd házból éktelen kiabálás és nehéz sírás hallatszott ki. Egy gonosz asszony verte a mostoháját. Fiatal volt még az asszony s fájt a mája a szép legényekért, akik a lányára néztek. Azért fonott kenderkorbáccsal verte a leányát. – Nesze, te fehértestű, ne te gyalázatos ezüst kacagású!

    Az idegen bement, eltakarta a lányt és szelíden odahajolt az asszony elé: – Üss engem, jó asszony, üss, amíg kivered rajtam a haragodat. Úgy szánlak, hogy haragszol.

    Az asszony nézte a meghajlott embert, a nagy szomorúságot és jóságot az arcán, meg a szelídséget. És belőle is sírás zökkent fel: – Jaj, de rossz vagyok, jaj de gonosz vagyok! – tördelte a kezeit.

    Az idegen megfogta a lány kezét, az asszony kezébe tette és mondta: – Csókold meg a te jó anyádat, leányom, – és elment.

    Az asszony magához ölelte a lányt, összevissza csókolta: – Ugye a Pistát szereted, hát légy boldog vele, vasárnap megtartjuk a kézfogót. És valami fájdalmat érzett, mint egy meleg jólesést. Kérdezte a lánytól: – Hol láttam én ezt az embert? – A lány felelt: – Talán a városban, talán írott könyvben, de úgy az eszem alján van a képe.

    A leggazdagabb gazda a tornácon vacsorázott a családjával. Kövér főtt tyúkot ettek hófehér kenyérrel és vörös bort ittak hozzá. A szegény béres nép az udvaron ült faragott tuskókon. Penészes kenyérhajat rágicsáltak és sóhajtást nyeltek hozzá.

    – Adjon Isten jó estét! – szólt az idegen.

    – Az Isten, az adhat, amit akar, – szólt a gazda.

    Az idegen csak nézi a gazdagot, ahogy eszik az övéivel s nézi a szegényeket, ahogy éheznek. Leveszi a batyuját, kinyitja s keresgélni kezd benne. De bizony az üres. Ő maga is sóhajtja: – Üres, üres.

    Odaszól a gazdag emberhez: – Mit adsz az én hosszú hajamért? – Megér egy darab avas szalonnát, – kacagta a gazdag ember.

    – Hát vágd le ezt az én hajamat és adj nekem egy darab avas szalonnát, hogy elégítsem meg ezeket a szegény embereket.

    – Asszony, hozd ki a nagy ollót – mondta a gazdag ember.

    Az asszony kihozta a nagy ollót. A gazdag félkezébe fogott az idegen hajából egy nagy tincset, másik kezével ráfogta az ollót. Hát az asszony felkiált: – Jaj, hogy a szívembe vágtál édes uram, vajon mi fog még ma történni!

    A gazdag ember csak néz, aztán megint ráfogja az ollót. Hát eladó lánya felkiált: – Jaj, hogy a szívembe vágtad, édes apám, az ollót, mi s mi fog holnap történni!

    A gazdag ember harmadszor is ráfogja az ollót. Akkor kis puja fia kiáltja: – Édes apám, édes apám, jaj, hogy a szívembe vágtál, jaj, jaj, mi fog történni holnapután!

    És akkor a gazdag ember látta, hogy ő csak gyűjt, gyűjt, de nem ügyel a vérei szívére, lelkére. És látta, hogy a mai nap sem az övé és hogy a holnap és a holnapután felleselkednek. Jaj, mi lesz az ő gonosz szívével! Odaszólt az asszonynak:

    – Öld le a tíz legkövérebb tyúkot s add ezeknek a szegény embereknek.

    Az idegen itt is elköszönt. A gazda szólt: – Milyen jó képűek ezek az én cselédeim, nézd anyjuk, az ott hasonlít a mi Jancsinkhoz. Azután megint szólt: – Hol láttátok ezt az idegent, mert mérget veszek rá, hogy láttam már valahol. – Talán mikor az orvosnál voltunk, – szólt a lány.

    Bement a bíróhoz is az idegen. A bíró éppen két ember között tett igazságot. Az egyik azt mondta: – Az almafáig ér a földem. – A másik azt mondta: – A körtefáig ér a földed. – Ezen aztán elmarcangolták egymást és a bíróhoz jöttek. Az egyik veszekedő a bíró veje volt, a másik veszekedő a bíró haragosa volt.

    – Neked nincs igazad! – förmedt rá a bíró a haragosára. – Az a darabka föld ezé itt ni! – És rámutatott a vejére.

    – Jaj! Jaj! Jaj! – kiáltott az idegen.

    – Mi a bajod, idegen ember? – kérdezte a bíró s a két másik.

    – Oh, jó emberek, adjatok egy embernyi földet. Érzem, hogy mindjárt meghalok s nem szeretnék bitang földben nyugodni. Gazdag ember voltam, feleségem és gyermekeim voltak. A vagyonom elvették a rossz emberek, a családom elvette a jó Isten. Csak egy darabka földet adjatok, ahol beszentelhetnek.

    A bíró veje látta a halált, az igazságot és az ítéletet, szólt: – Kérd azt a darabka földet ettől, mert övé a föld. – És megmutatta a bíró haragosát.

    Az pedig így szólt: – Neked adom azt szívemből, szegény idegen ember.

    A bírónak eszébe jutott a föld kapuja, mely neki is megnyílik, meg a számadás is eszébe jutott és szólt a haragosához: – Bocsáss meg nekem, testvér, mert hűtlen sáfár voltam.

    Az idegen ember elment. A bíró átölelte a két embert: – Maradjatok ma nálam vacsorára. – Azután: – De hol láttam én ezt az embert? – Talán a katonaságnál, szólt az egyik. – Talán a Balog Péter lakodalmán, – szólt a másik.

    És minden egyes házba betért az idegen. És mikor elment, az egész falu, emberek és asszonyok, mind a falu térségére siettek. – Olyan jó lesz most egymást látni, – mondták az emberek.

    És a gyepes térség megtelt népekkel. Hát a bíró nagy fennhangon szólt: – Halljátok atyafiak, embernép és asszonynép, aki nekem megmondja, ki volt az az ember, tíz büntetését elengedem, mert bizony mondom, ismerős volt az orcája.

    Fennhangon szólt a boltos is: Hallják kendtek, falubéliek, aki megmondja, ki volt az a jó ember, annak én egy álló hétig ingyen mérek amit kíván. Mert tudom én, hogy láttam már az arcát.

    A gazdag ember is: – Halljátok, földiek, rokonok és más emberek, aki nekem megmondja, ki volt az a dicsőséges jó ember, én annak száz zsák lisztet és egy kövér tehenet adok. Mert jól emlékszem én rá mind az egész családommal.

    A Pironcsákné mezítlábas kis fia – Pironcsákné egy szegény özvegyasszony volt – megfogta a bíró mögött egy malac farkát. A malac sivalkodni kezdett.

    – Mész el onnan, beste kölyök, mert bezzeg pofonteremtelek! – kiáltott a bíró és felemelte a kezét.

    A gyermek egy nagyot ugrott s kis homlokával nekiütődött az egyik keresztnek. Felnézett, hogy mire haragudjék. És akkor lelkendezve kiáltott nagy hallatára minden népeknek: – Ni édes anyám, ni édes anyám, ez a bácsi segített ma anyámnak a zsákot vinni!

    A népek felnéztek. Tizenkét keresztről nézett rájuk egyformán – szelíden, jóságosan, a világgá ment vendég.

    Akkor háromszáz szív mélyén elsüllyedt harang nagy lóbálással zúgni kezdett. És sírni kezdett a falu, sírni.