Élt egy ember a királyi városban, annyi gyermeke volt, hogy a számukat sem tudta. Hogy el tudja tartani őket, hozzáfogott gombával kereskedni. Azt mondta:
– Ebből meg lehet élni, mert az erdőben rengeteg gomba terem. Egész nyáron szedem, a feleségem meg árulja a városban. S hogy a télben is legyen mit árusítani, hát csinálok kint az erdőn egy aszalót.
Úgy is lett. Éveken át szedte, aszalta a gombát. Odakinn lakott egy kunyhóban, a felesége minden második nap vitt neki ki elemózsiát, hogy legyen mit ennie. Egy napon megint ennivalót vitt neki a felesége. Leültek egy fa alá, beszélgettek. Az ember fölnéz a fára. Látja, hogy kireppen egy madár a fészkéből. Azt mondja az ember a feleségének:
– Régóta szedem meg aszalgatom a gombát az erdőben, de ilyen szép madarat még sose láttam. Meg is nézem, van-e fia vagy tojása.
Felment a fára, belenyúlt a fészekbe, talált benne két kis tojást. Kivette a fészekből. Az ember nagyon szegény volt, iskolát nem végzett, nem tudott írni és olvasni. A tojásnak a héjára rá volt írva, hogy: „Aki ennek a madárnak a zúzáját megeszi, minden éjszaka egy véka arany lesz a feje alatt.” A másikra meg az volt írva: „Aki ennek a madárnak a máját megeszi, az hét ország királya lesz.” Az ember nem tudta elolvasni. Csinált szénából egy kis fészket, és beletette a tojásokat. Azt mondta a feleségének:
– Te! Ez a két tojás nagyon szép! Nem tudom, értékes-e vagy sem, de azért eredj el a királyhoz és add oda ezt a két tojást az inasának, hadd vigye be a királynak, segítene rajtunk, ha adna érte valami kis ajándékot.
Az asszony megállott a király kapujában. Mondja az őrnek:
– Hallod-e, te őr, én a királlyal szeretnék beszélni!
– Mit akarnál te a királlyal beszélni?
– Van nekem két kis tojásom, felvinném neki. Szegény asszony vagyok, a gombakereskedő felesége. Hátha adna valami kis ajándékot ezért a két tojásért.
– Add ide, felviszem, ilyen rongyos ruhában nem engedhetlek a király elébe!
A kapus a két kis tojást a fészekkel együtt felvitte a királynak. A király kivette a fészekből, körülnézegette a két tojást, elolvasta rajtuk az írást. Kérdezi a kapustól:
– Ki adta neked ezt a két kis tojást?
– Valami gombakereskedőnek a felesége.
– Eredj csak, hívd elibém azt az asszonyt, beszélni akarok vele!
Bement az asszony az őrrel a király elébe. Azt mondja neki a király:
– Hol szerezte az urad ezt a két kis tojást?
– Az erdőben találta a fészket, abból vette ki.
– Na, lányom, ha szegények vagytok, én azonnal szólok a hetesnek, hogy kerítsen ide tizenkét fogatot, és azt a tizenkét fogatot rakják meg nektek élelemmel, ruhával és mindenféle jóval, és oda vigyék, ahova te parancsolod! De a két kis tojást vidd vissza az uradnak, mondd neki, hogy tegye bele abba a fészekbe, amelyikből kivette, és ha holnap reggel nyolc órára meg nem fogja nekem azt a két madarat, kilenc órára már fel is akasztatom! De ha az urad megfogja a madarakat, akkor is azonnal jöjjön, ha éjszaka tizenkét óra van! Megmondom a kapusnak, hogy engedje be és engem keltsenek fel, saját kezembe adja a madarakat! Ahány gyermeked van, én mindnek külön-külön lakást csináltatok, és ellátlak benneteket földdel, jószággal, ruhával, az egész városban ti lesztek a legnagyobb urak, ha azt a két madarat megszerezi nekem az urad! De ha nem szerezi, akkor meghal!
– Felséges királyatyám, azt parancsolta, hogy tizenkét szekeret rakjanak meg élelemmel és ruhával. Nem fogadok el annyit, mert nem tudom hova tenni, rakassam az ég alá? Elhordanák tőlem. Elég lesz egy kis hús, kenyér, szalonna – azt mondja –, meg pálinka is, utoljára hadd lakjon jól még egyszer az uram.
A király rendelt egy fogatot, megrakatta első osztályú búzaliszttel, kenyérrel, szalonnával, kolbásszal, egy hordó pálinkát is felrakatott, és mondta, hogy oda vigyék, ahova az asszony parancsolja.
Legelsőbb a gyerekeihez hajtatott, minden egyes pulyájának jó darabot vágott a kenyérből, kolbászból, szalonnából, hogy egyenek. Azt mondta a kocsisnak:
– Most megyünk ki az erdőre, ahol az uram a gombát aszalgatja.
Kimentek.
– Na, pakoljátok le – azt mondja –, te pedig kocsis, eredj hazafele!
A férjének meg azt mondta:
– Itt a jó finom kolbász, kenyér, szalonna, fogjál hozzá és egyél!
Az asszony nem említette, hogy a király mit mondott. Az ember hozzáfogott, jó darab kolbászt, szalonnát, kenyeret lekanyarított, örült, hogy a két tojásért ilyen gazdagon megajándékozta őket a király.
– Na, hékám, úgy érzem magam – azt mondja –, mint életemben még soha. Sose volt ilyen jó dolgom! Milyen szerencse, hogy találtam ezt a két madarat!
Felel az asszony:
– Ettél, hékám?
– Ettem!
– Nahát, hékám, tudd, hogy ez volt az utolsó evésed!
Ránéz az ember.
– Mi van veled, asszony?
– Ott van a szekéren a két kis tojás, visszaküldte a király. Tedd vissza a fészekbe, és ha holnap reggel nyolc órára az asztalára nem teszed a két madarat, kilenc órára már fel is akasztat a király.
A szegény ember megijedt, sírva fakadt. Hogy tudná megfogni a madarakat? Kapta a két tojást, felvitte a fára, betette a fészekbe. Estére telt az idő, az asszony egy kicsit távolabb ült a fától, hogy meg ne zavarja a madarakat. Az ember meg levetkőzött anyaszült pucérra, a gatyájából kihúzta a madzagot és a nyakába kötötte. Felment a fára. Két ág közé ült. Meg se moccant, pedig a szúnyogok majd kiszívták vérét, de hozzá nem csapott, hogy meg ne zördüljön, s a két madár menjen bele a fészekbe, hogy meg tudja fogni őket. Éjféltájon haza is ment a két madár, ráültek a fészekre. Az emberen ruha nem volt, csak a kalapja a fejében. A kalapját az ember szép lassacskán levette, ráborította a fészekre. Benyúlt a kalap alá, mind a kettőnek sikerült elszorítani a szárnyát. Levette a nyakából a gatyamadzagot, és a két madár szárnyát összekötötte. Nagy örömmel hozta lefele, felöltözött.
– Dörzsöld meg, feleségem, a hátamat, meg a mellemet, mert összeettek a szúnyogok! És add ide a pálinkát, iszok belőle annak örömére, hogy Isten segítségével megfogtam a madarakat!
– Igyál csak, amennyi jólesik, most már úgyis gazdagok leszünk, mert a király mindent ad! A király azt mondta, hogy ha megfogod a madarakat, ne törődjünk avval, hogy éjszaka van, nyugodtan zavarjuk fel őt az ágyból, csak vigyük és tegyük az asztalára!
Az ember nagy örömmel összeszedte a betyárbútort. Elindultak. De az ember többet ivott a kelleténél, óbégatni kezdett a király kapujában. Mondja neki a poszt:
– Ki vagy te, mi vagy te, mit kurjongatsz itt, felébreszted a királyt!
– Mit parancsolgatsz te nekem, hisz én éppen a királlyal akarok beszélni! Nyisd a kaput, hadd menjek be!
Ahogy a részeg ember szokott beszélni.
– Előbb mondd meg, ki vagy!
– Én vagyok az a gombakereskedő, akitől a király a madarakat várja.
– Akkor gyere csak befele!
Bement az ember feleségestül.
– Na, mutasd meg, melyik szobában alszik a király!
A kapus odavitte a király ablaka alá. A gombakereskedő jó erősen megverte a király ablakát.
– Keljen fel, felséges király, elhoztam a két madarat, amire a királynak vágyása van!
A király egy ingben, gatyaszárasan leugrott a díványról, felgyújtotta a villanyt, kinyitotta az ajtót.
– Ülj le, fiam, oda az asztalhoz, együtt fogunk most – azt mondja – mulatni reggelig!
Leültek, a király elkiáltotta magát:
– Pincér, bort az asztalra!
A pincér szaladt.
– Mit parancsol a felséges király?
– Teli a kancsót a legjobb borból, és keltsd fel a szakácsnét, hogy villásfrüstököt csináljon, mert a gombaszedő emberrel akarok mulatni és vacsorálni! És eridj rögtön, rendeld ide nekem a zenészeket, hadd húzza a banda a madarak örömére!
Megérkezett a banda, húzta. Felkelt a királyné az egész családjával együtt és hozzáfogtak mulatni. A királyné is nagyon örült, úgy tervezte, hogy az egyik fiával megeteti a madár máját, hogy hét ország királya legyen, a másik fiával meg a zúzát, hogy minden reggelre egy véka arany legyen a feje alatt. Nagy volt az öröm a királyi családban. Mulattak reggelig. Reggel azt mondja a király a gombaszedő embernek:
– Tízezer hold földet adok neked! Ez a béred a két madárért. Mondd meg, hány gyermeked van, annyi szobás lakást csináltatok, és hozzá minden egyes gyermekednek külön-külön fejőstehenet és kocadisznót rendezek, és neked annyi bérest, hogy meg tudd művelni a földet és vetőmagot is, hogy legyen mivel elkezdened a gazdálkodást.
– Nagyon szépen köszönöm a felséges király hozzám való szívességét.
A gombaszedő embernek meglett a nagy öröme, nem kellett többé az erdőre járni gombát szedni, hanem rögtön beleállott a nagy vagyonba.
Reggelre telt az idő, a király hívatta a szakácsnéját.
– Hallod, te szakácsné! Két madarat adok a kezedre, de olyan feltétellel, hogy ha a zúzáját vagy a máját meg mered kóstolni, akkor rögtön felakasztatlak! Menj el az üzletbe, vegyél egy tiszta új fazekat és vegyél rá fedőt is, hogy a párája se vesszen kárba! Főzd meg a madarakat, és déli tizenkét órakor tedd az asztalomra!
A szakácsné megkopasztotta a két madarat. A zúzájukra, májukra nagyon vigyázott. Kiment az üzletbe, vett egy kis új fazekat és egy fedőt. Akkor vizet töltött a két kis madárra, odatette a tűzhelyre, és mikor legjavában rotyogott, a szakácsné kiment a konyhából. Volt neki két kis fiúgyermeke, azok bejárogattak hozzá a király konyhájára. A két gyereknek az volt a szokása, hogy bekukkant a födő alá. Bekukkantottak a kisfazékba is. Az egyik kikapta a májat, a másik kikapta a zúzáját. Visszajön az asszony, látja, a két kisfiú ott áll a tűzhely mellett.
– Fiaim, ugye ehhez a kisfazékhoz nem nyúltatok?
– De, édesanyám, én kivettem belőle egy kis májat!
– Én meg a zúzát!
– Jaj, gyermekeim! Nektek tűz, nekem pedig füst, a király engem felakasztat! Ti meg fussatok, meneküljetek, amerre a szemetek lát, tagadjátok le, hogy az én fiaim voltatok!
Na, a két kisfiú le sem szedte a nyakából az iskolástarisznyáját, nekivetette magát egy vadonatvad erdőnek. Eljött a déli tizenkét óra. Az asszony feltálalta a két kis madarat, de híjával, mert a zúza meg a máj hiányzott belőle. Megkavarta a király:
– Te asszony, mit parancsoltam én neked, hogy meg ne kóstold, fedd le az új fedővel, még a páráját se szívd magadba! Hol van a madár zúzája meg a mája?
– Felséges királyatyám, mit tűrjem-tagadjam, van két kis iskolás fiam, bejöttek a konyhára. Míg én kint voltam, az egyik kikapta a májat, a másik a zúzáját!
– Azonnal hozd elibém a két fiadat, hadd hasítsam fel őket, hadd vegyem ki belőlük a zúzát meg a májat, mert nekem éppen arra volt szükségem!
– Felséges királyatyám, akasszon fel, nem tudom, hova lett a két kisfiú, megijedtek, elszaladtak!
– Hóhért ide, húzzátok akasztófára ezt az asszonyt, megszegte a parancsomat!
A két kisfiú elment, az asszonyt felakasztották. A fiúk mentek, mendegéltek a vadonatvad erdőben. Amikor rájuk esteledett, egy tölgyfa tövében megpihentek, lefeküdtek. Reggel felkelnek, az egyiknek a feje alatt ott van egy véka arany, akkora darabok, mint a fél öklöm. De a gyerekek nem tudták, hogy értékes, csak annyit láttak, hogy sárgák.
– Biztos ezekre tettem este a fejemet – azt mondja –, ezekre a sárgákra!
Nem törődtek vele, otthagyták, mentek tovább. Ahogy kiértek az erdőből, egy nagy királyi városba jutottak, de az idő későre járt. A város végén kint ült a kapuban egy vénasszony.
Látta, hogy idegen gyermekek.
– Kik vagytok, mik vagytok, hova mentek, fiaim? – kérdezte.
– Hát, kedves édesanyám, nekünk se apánk, se anyánk nincsen, ha valaki befogadna bennünket, amíg megnövünk, majd visszasegítenénk neki!
– Jó helyen jártok, egyetlen lányom van, fiúgyermekem nincsen, az uram meghalt. Gyertek be hozzám, nálam jó módban részesültök, iskolába járatlak benneteket, és fogadott gyermekeim lesztek!
A két fiú bement. Örültek a vénasszony szavának. Este ágyat vetett nekik a vénasszony a földre, mert még nem volt idő ágyat rendezni. Leterített nekik egy nyaláb szalmát, arra feküdtek. Reggelre telt az idő, mondja a vénasszony a lányának:
– Lányom, szedd össze a szalmát és vidd ki, estére a két kisfiúnak ágyat rendezünk!
Felölelte a lány a szalmát, hogy viszi kifele, hát látja ám, hogy ott van alatta egy csomó sárga arany. Azt mondja:
– Édesanyám! Nézze, mi van itt a szalma alatt, micsodák lehetnek ezek?
Odamegy a vénasszony, megfog egy darabot belőle, látja, tiszta vont arany.
– Nincs semmi baj, vidd ki a szalmát, majd én evvel elbánok!
A vénasszony a kötőjébe rakta, és kihordta az aranyat a ház alsó végébe. A fiúkat elvitte az iskolába, beíratta őket, attól fogva jártak iskolába. Eltelt majdnem egy év. A két kisfiú mindig örömmel jött haza az iskolából. De egyszer nemzeti ünnep volt, és minden egyes gyermeknek vagy a kabátjára, vagy a kalapjára nemzeti szalagot tettek a szülei. A vénasszony megfeledkezett róla, a két kisfiúnak nem volt szalagja. Hazajöttek sírva.
– Mi bajotok, drága gyermekeim, miért sírtok?
– Mindenki azt mondta, ágrólszakadtak vagyunk, még egy kis nemzeti szalagra sem telik nekünk a nemzeti ünnepen, mindenki csúfolt bennünket, nem is megyünk többet az iskolába!
– Hát csak ez a baj? Üljetek le, fiaim, és egyetek, ne törődjetek semmivel! Megyünk a szabóhoz, csináltatok nektek olyan szép ruhát, hogy a hercegeknek, a grófoknak, a báróknak a fiai mind sírva mennek haza, azt fogják mondani, hogy a két ágrólszakadt gyermeknek sokkal szebb a ruhája, mint nekik.
A vénasszony bement a ház alsó végébe, annyi volt ott az arany, hogy egy szekér se bírta volna el, hiszen minden éjszaka egy véka arany volt az egyik fiúnak a feje alatt. Megrakta a kötőjét darabos arannyal, átment a királyi szabóhoz. Amikor ment befele, az inasok látták, hogy szegény asszony, ráuszították a kutyát. Azt mondja a mester:
– Ej, fiúk, nem szabad! Fogjátok meg a kutyát, jöjjön, nénikém! Bizonyára fontos dolga van, azért jön ide.
Megfogták a kutyát, bemegy a vénasszony.
– Ugye, maga a királyi szabó?
– Az vagyok, nénikém!
– Csináljon az én két kis iskolás fiamnak olyan két öltözet ruhát, tiszta vont aranygombokkal és aranysujtással, amilyen sem a király fiának, sem a hercegének, sem a grófénak nincsen! Ne törődjön vele, hogy mennyibe kerül, kifizetem az árát!
Az inasok kacagni kezdtek, miket beszél ez a vén banya?!
– Az bizony egy kicsit drága lenne!
– Dehogy lesz drága, ne féljen, mester úr, hoztam egy kis előleget! Tessék – azt mondja –, elég lesz ez előlegbe?
Kiterjesztette a kötőjét, a mester elámult:
– Ezt mind nem fogadhatom el, nem bírok én olyan ruhát készíteni, amennyit ez az arany megér. Két darab elég lesz.
– Ez csak előleg! De olyan ruhát csináljon az én két fogadott gyermekemnek, hogy az irigységtől fakadjanak sírva a grófok, bárók meg a király gyerekei!
– Jól van, mama, meglesz, egyet se féljen!
– És – azt mondja az asszony – szerezzen két pár csizmát is a két fiamnak. De aranysarkantyúja legyen mind a két párnak, aranyszegés legyen rajtuk, és a patkójuk is aranyból legyen, hogy az én két fiamat mindenki bámulja!
– Jól van, mamám – azt mondja a szabó –, kitelik ebből, amit hozott!
– Mondom, ez csak előleg, hozok én magának sokszor ennyit! Vagy nem is én hozom, eljön hozzám egy zsákkal, és amennyit bír, annyit rak magának!
A vénasszony elment, azt mondja a szabó az inasoknak:
– Na látjátok, kire uszítottátok a kutyát? Többet ért ez, mintha király jött volna hozzám. Most már akkor is örökkön-örökké gazdag leszek, ha többet nem ad is, mint amennyit hozott!
A királyi szabó hozzáfogott huszonnégy inasával és tizenkét segédjével. A ruhát egy nap, egy éjszaka megvarrták. A csizmadiával megcsináltatta a csizmát, felvasaltatta tiszta vont arannyal, aranypatkót tétetett rá, és aranysarkantyút veretett rájuk. Másnap reggel meghozta a szabó a két öltözet ruhát és a két pár csizmát.
A két kisfiú felpróbálta a ruhát, mintha csak rájuk öntötték volna, úgy illett rájuk a két kis ruha.
– Hozott zsákot, mester? – kérdezte a vénasszony.
– Hoztam!
– Menjen be abba a szobába, rakja meg a zsákját, vigyen, amennyit elbír!
Benyit a királyi szabó, látja, hogy kolompérból is sok volna, annyi ott az arany. Megrakta a szabó a zsákot, vitt, amennyit elbírt.
A két kisfiú másnap elment az iskolába. A többi gyerek körülállta őket. Sírva, bőgve mentek haza a grófok, a bárók, a hercegfiúk, hogy a két ágrólszakadtnak milyen öltözete van, ha nekik nem csináltat az apja meg az anyja hasonlót, nem mennek többet iskolába! Mentek a nagy urak megnézni, milyen öltözete lehet annak a két ágrólszakadtnak, hogy a gyermekeik mind sírva jöttek haza. De bizony, mikor meglátta a herceg, azt mondta:
– Az egész vagyonomat oda kellene adnom érte, ha a fiamat ilyen ruhába akarnám felöltöztetni! Ilyet én nem tudok csináltatni!
Így aztán a nagyobb urak becsapták a fiaikat, sárgarézzel húzatták be a ruhájukat, sárgaréz sarkantyút csináltattak nekik, mert hát a pulya mit tudta, hogy ez csak réz.
A két kisfiú kijárta a hat osztályt, abban az időben hat osztályt kellett járni. Aztán felsőbb iskolába mentek. A két fiú is meg a lány is, a vénasszonynak a lánya, felsőbb iskolát végeztek. Aztán egyszer meghalt ebben a városban a király, mert már nagyon öreg volt. Akkoriban a királyválasztás nem úgy történt, hogy kinevezünk egy embert, és az lesz a király, hanem volt egy szárnyon járó korona, azt felengedték, és akinek a fejére szállott, az lett a király. A két fiú, mikor meghallotta, hogy királyválasztás lesz a városban, azt mondta a fogadott anyjának:
– Édesanyám, mi még nem láttunk ilyent, szeretnénk elmenni a királyválasztásra!
– Ne menjetek oda! Nagy tolongás lesz, összetörnek, megtaposnak benneteket, maradjatok itthon, én minden kívánságotokat teljesítem, azt esztek-isztok, amit csak megkívántok, hozok nektek bandát, azt húzza, amire ráóhajtotok, csak maradjatok itthon.
De mindenképpen el akartak menni.
– Na, jól van, gyermekeim, nem bánom, elmehettek mind a hárman, de ne menjetek be a nép közé, maradjatok leghátul, mint a szegények, és onnét láttok, amit láttok!
– Úgy lesz, édesanyám! – fogadta a három gyermek, a lány meg a két fiú.
Megálltak hátul egy uraságnak a disznóóla mellett. Felengedték a koronát, elszállt mindenki fölött, egyenesen az idősebbik fiú fejére. Valaki rákiáltotta. „Éljen, ez lesz a király!”, a másik meg azt mondta: „ágrólszakadt gyermek nem lehet király, levenni a fejéről a koronát, bezárni a fiút a disznóólba!” Lekapták a fejéről a koronát, a fiút bezárták a disznóólba. Újra felröptették a koronát, rászállt a disznóól tetejére. Azt mondták:
– Ki kell engedni a fiút a disznóólból, ha Isten neki rendelte a királyi koronát, ő legyen a király! Szabadon kell engedni a fiút, és még egyszer felröptetni a koronát!
Kiengedték a fiút a disznóólból, a koronát újra felröptették, hát megint a fiú fejére szállott. Rákiáltott az egész város:
– Éljen a király!
A fiatalabb fiút meg a lányt nagyon bántotta a dolog. Sírva mentek haza.
– Kedves édesanyám, nagy baj történt!
– Mi történt, drága gyermekeim?
– Királynak tették a bátyánkat!
– Ne bánd, fiam, inkább örülj neki, hogy a bátyád a király, hiszen te gazdagabb vagy, mint ő, neki nem lesz tizedannyi vagyona sem, mint neked! Gyere csak velem, nézd meg – azt mondja –, három szoba már teli van tiszta darabos arannyal, két halom meg úgy van leföldelve, mint a kolompér, szalmát tettem rá, mert nem tudtam hova elrejteni. Neked annyi az aranyad, hogy sose szorulsz a bátyádra, inkább te tudsz majd rajta segíteni.
A fiú ez idáig nem tudta, hogy milyen gazdag, mert a vénasszony nem tudatta vele. Mikor megtudta, már tizennyolc éves volt.
A fiatalember az egyik kávéházból a másik kávéházba járt a fogadott testvérével. Mentek filmzenét hallgatni, hol ezt, hol azt, mindig szórakoztak, újságot olvasgattak. Egyszer azt olvasta a fiatalember az újságban, hogy van a városban egy hercegkisasszony, akivel csak az beszélhet, aki minden szóért egy darab aranyat lök a kötőjébe. A fiú elmosolyogta magát, de nem szólt semmit. Mondja neki a vénasszony:
– Ugyan, drága fiam. Min kacagtál most?
– Azt írja az újság, hogy van a városban egy hercegkisasszony, aki olyan szép, hogy vele csak egy darab aranyért lehet egy szót szólani!
– Na, fiam, akkor rakd meg minden zsebedet arannyal, és este eredj el, nézd meg azt a nőt, s ha megtetszik, vedd el feleségül!
A fiatalember csináltatott magának egy cifraszűrt, és a cifraszűrnek a két ujját bevarratta a szabóval. Nem a kezét tette bele, hanem telerakta aranydarabokkal, meg a nadrágja zsebeit meg a kisujjasáét is megrakta. Bement a hercegkisasszonyhoz:
– Jó szerencsével, felséges koronás hercegkisasszony!
Belelökött egy darab aranyat a kötőjébe. Szólta a másikat, vetette a másik aranyat. Amikor a legutolsó arany volt a fiú szűrujjában, elköszönt és azt is odalökte. Na, elment a fiatalember. Azt mondja a hercegkisasszony egy vén vasorrú bábának:
– Ez a fiatalember se jön többet az én portámra, mert ez az apja minden vagyonát aranyra váltotta és mind elhozta.
Felelte a vén vasorrú bába:
– Nem úgy van az, felséges hercegkisasszony! Jöhet ő akár minden este, mert ennek a fiatalembernek minden reggelre egy véka arany van a feje alatt!
– Hogy lehet az?
– Megette egy madárnak a zúzáját, attól van. Az igaz, hogy az anyját felakasztották érte.
Olyan boszorkányos volt a vén vasorrú bába, hogy ezt is tudta.
Azt mondja a hercegkisasszony:
– Hogy lehetne kivenni belőle azt a zúzát, hogy lenyelhetném, és az én fejem alatt lenne minden reggelre a véka arany?
– Megtanítom én a kisasszonyt! Este eljön és köszön magának, lök a kötőjébe egy darab aranyat, de maga adja vissza! Mondja neki: „Nem, szívem szép szerelme, én arany nélkül is szeretlek, ölelj meg, csókolj meg! Megszerettelek, szép ember vagy, hozzád megyek feleségül, ülj le és megvacsorálunk együtt!” És én, mikor maguk vacsorálnak, készítek két pohár bort, egyszínű lesz. Amelyiket maga elé teszem, abban nem lesz semmi. De a fiatalemberébe öklendeztető port teszek. Maga azt mondja: „Ha szeretsz, te is ugyanúgy egy hajtásra megiszod ezt a bort, mint én!” A fiatalember megissza. Öklendezik, egyszerre csak kibukja a zúzát, akkor kiáltunk a hetesnek meg a szolganépnek: „Fogják meg, lökjék kívül a kerítésen!”
Úgy is lett. A fiatalember megjött este.
– Jó estét kívánok a kisasszonynak!
Nyúl a zsebébe, lökni akar egy darab aranyat, de a kisasszony nem fogadja el, hanem feláll és átöleli a fiatalembert.
– Jaj, szívem szép szerelme, nem kell az aranyad, megszerettelek, gyere, vacsoráljunk meg együtt!
Hozták a vacsorát, ettek.
– Szakácsné, kérek két pohár bort!
Vitték a két pohár bort. A lány elébe tették az egyiket, a fiú elébe a másikat. A színe egyforma volt mind a kettőnek. Mikor összekoccantották a poharakat, azt mondja a kisasszony a fiúnak:
– Akkor hiszem el, hogy igazán szeretsz, ha velem együtt egy hajtásra megiszod a bort.
Gondolta:
– Ha egy lány meg bír inni egy hajtásra egy pohár bort, én is megiszom!
Megitta, de még az utolsó csepp le sem ment a torkán, olyan öklendezés jött rá, hogy azt hitte, a bele felcsavarodott. Szaladt volna kifele, de nem engedték!
– Csak öklendezzél nyugodtan, ha neked úgy esik jól!
Mikor kibukott belőle a zúza, elkiáltotta magát a kisasszony:
– Hetes és szolganépség, fogjátok meg, lökjétek a kerítésen kívülre!
Megkapták a fiúnak a két karját és a két lábát. A kerítésen kívülre hajították. A zúzát felvette a hercegkisasszony, egy tányérra tette, megmosogatta és elnyelte. Reggelre már az ő feje alatt volt a véka arany, a fiatalemberé alatt pedig nem volt semmi. Keservesen sírt a fiatalember. Kérdezi a vénasszony:
– Mi a baj, gyermekem?
– Elmentem ahhoz a galád hercegkisasszonyhoz. Ott marasztott vacsorára és adott egy pohár bort. Megittam, de olyan öklendezés jött rám, hogy kijött belőlem a madárnak a zúzája. Ő felvette, megmosogatta, bekapta, engem meg kihajítottak az utcára a kőfalon keresztül, és most már az ő feje alatt lesz minden reggelre egy véka arany.
– Nem baj, fiam! Neked már annyi aranyad van, hogy akkor sem bírod felemészteni, ha reggeltől estig feleségestül aranyat eszel!
– Nem úgy van az, édesanyám! Ezért az én anyámat felakasztották, nem hagyhatom, hogy egy gonosz nő lássa a hasznát! Rakjon nekem tarisznyát, megyek világot látni, szerencsét próbálni!
A vénasszony lányostul siratta, de hiába, a fiatalember megindult menni. Ahogy ment, mendegélt, beért egy nagy erdőbe. Akkor már elfogyott a hazulról hozott elemózsiája, olyan éhes volt, hogy a fák gyökerét rágta éhségében.
– Jaj, Istenem, micsoda éhségre jutottam!
Beljebb megy az erdőbe, lát egy almafát. Háromkilós almák voltak rajta.
– Na, az Isten hozott ide, most jóllakok almával!
Levett egy almát a fáról, elővette a bicskáját. Egy cikket kivágott belőle, beleharapott. Kerekedett tőle olyan két szarva, hogy a fák gallyát leverte vele.
– Na, más se hiányzott! Evvel a borzasztó két szaruval meg sem tudok moccanni! Elmennék haza a fogadott anyámhoz, de hogy menjek? Talán arra el tudok menni, amerre ritkábban állnak a fák. Az Isten pusztítana el, hogy ilyen maskarát csinált belőlem!
Megy a fiatalember tovább. Ahogy megy, mendegél, lát egy körtefát. Ezen meg jókora, háromkilós körték vannak.
– Nahát, akármit ad Isten, én csak eszem ebből a körtéből, ha az almától maskara lettem, ettől hátha elpusztulok!
Levett egy szép sárga, érett körtét, és beleharapott. A két szarv leesett a fejéről.
– Ó, atyám, teremtőm! – letérdepelt és imádkozott. – De jó helyre vezényeltél, megvan már a zúza, amiért anyámat felakasztották!
Visszament az almafához, tizenkét almát beletett a szűre egyik ujjába, a másikba meg tizenkét körtét.
Elment haza a fogadott anyjához. Örült ő is meg a lánya is, hogy a fiú visszatért.
– Legyen hála a Jóistennek, hogy hazakerültél. Merre jártál?
– Édesanyám, én nagyon jó helyen jártam, eltaláltam, merre kell mennem, úgyhogy most itt is hagyom magukat két napra.
– Jaj, gyermekem, ne menjél sehová sem!
– Csak két napra megyek! Először a szabóhoz megyek, hogy csináljon nekem egy másországi görögkereskedő-öltözetet!
Elkészült az öltözet, vett a boltban egy szép szalvétát. Jött a vasárnap. Akkor azt a tizenkét almát elvitte a templom elébe. Tudta, hogy a hercegkisasszony ebbe a templomba szokott járni. Leterítette a szalvétát, és a tizenkét almát kirakta rá. Ment a hercegkisasszony.
– Úgy látom, maga görög kereskedő?
– Igen, az vagyok!
– Mire használható ez a gyönyörű szép alma?
– Aki ebből eszik, szebb lesz, mint Szűz Mária az égben.
– Mi az ára ennek a tizenkét almának?
– Elég lesz egy is, a tizenkettő nagyon drága!
– De csak mondja meg az árát!
– Tizenkét darab arany!
– Kell mind a tizenkettő! Van nekem aranyam – azt mondja – elég!
– Na – gondolta –, hát épp neked hoztam!
– Hozza el az almát hozzám, és magyarázza meg, hogyan kell belőle enni!
– Jól van, felséges hercegkisasszony, megmagyarázom! Most leülnek, megebédelnek a tizenegy udvarhölgyével, maga lesz a tizenkettedik! Mikor jóllaktak, elvágnak egy almát bicskával tizenkét darabba. A tizenkét darab almát egyszerre vegyék a szájukba és egy intésre egyszerre nyeljék el, akkor használ. Mind a tizenketten sokkal szebbek lesznek, mint Szűz Mária!
Kifizette a tizenkét darab aranyat, a kereskedő elment haza. A hercegkisasszonyék megebédeltek, az almát felvágták tizenkét darabba, és egy intésre lenyelték. Mikor lenyelte a tizenkét nő a tizenkét darab almát, hát akkora szarva nőtt mindeniknek, hogy a királyi palota tetejét mind leverték, hullott a cserép meg zsindely, egy szem se maradt a palotán. Aki orvos akadt a járásban, a kerületben, azt mind vitték hozzájuk. Gyógyították, fűrészelték, de mennél jobban gyógyították, mennél jobban fűrészelték, annál nagyobbra nőtt a szarvuk.
– Na – azt mondja a fiatalember –, megálljatok, majd én kigyógyítlak benneteket, de visszakapjátok, amit velem tettetek!
Csináltatott magának egy másországi doktorruhát, tett a zsebébe egy körtét, és elkezdte a város utcáin kiabálni:
– Akárki akármilyen beteg, én huszonnégy óra alatt egészségessé teszem, még azt is meg tudom gyógyítani, akinek szarva nőtt!
Jaj, meghallották a kisasszonyék.
– Menjetek, hívjátok fel azt a doktort! Hátha ki tud gyógyítani.
Behívják.
– Maga másországi doktor?
– Igen, az vagyok, de csak akkor tudom magukat kigyógyítani, ha minden szavamat megfogadják.
– Csak mondja, mindent megfogadunk.
– Mindenki hagyja el a lakást, még a macska se maradjon bent, csak ez a tizenkét beteg. És minden kulcsot kérem a kezemre adni, hogyha valamit meg akarok keresni, azt megtaláljam!
Kutyát, macskát, mindenféle állatot kihajigáltak a hercegi udvarból, bezárták a kapukat, az emberek is kívül maradtak. A fiú bement a tizenkét beteghez. Azt mondja a legfiatalabbik lánynak:
– Most előveszek egy noteszt és felírom, mi bűnt cselekedtél, mindent valljál be, mert míg egy porszem bűn van benned, addig nem tudlak kigyógyítani.
Mondott a lány ezt is, azt is, ő meg összeírta. Utána vágott a körtéből egy kis darabot, a szájába tette.
– Edd meg!
Lenyelte, lebukott a szarva.
– Eridj ki a másik szobába, ide többet be ne gyere!
A többi tízet is egy happra kigyógyította, mert nem sok beszélnivalója volt velük. Na, a hercegkisasszonyra került a sor. Azt mondja neki:
– Felséges hercegkisasszony, tessék csak nekem bevallani a bűneit.
Mondott ezt is, azt is, így is, úgy is, mondott mindent, de a zúzáról csak nem akart szót ejteni.
– Így nem tudlak meggyógyítani, már megyek is!
– Jaj, tessék várni, hagy gondolkozzak egy kicsit! Hát mindenkit ki tudott gyógyítani, csak éppen engem nem?
– Ők bevallották a bűneiket, és meggyógyultak! Téged is csak akkor tudlak, ha a legkisebb bűn sem lesz benned!
Nagyon gondolkozik a hercegkisasszony.
– Jaj, igen – azt mondja –, jött hozzám egy fiatalember. Minden szóért egy darab aranyat lökött. Mikor az arany elfogyott, elment, és a vén vasorrú bábámnak azt mondtam: „Ez a fiatalember sem látogatja meg az én lakásomat többé soha!” Azt felelte a vén vasorrú bábám, hogy: „Jöhet az mindennap, mert minden éjszaka egy véka arany terem a feje alatt!” Én meg azt mondtam: „Hogy lehet az?” „Egy madárnak a zúzáját megette.” „Hogy lehetne azt kivenni belőle?” Elmagyarázta, hogyan. Megcsináltuk a szert, borba kevertük, megitta a fiatalember, és azóta nekem van minden éjszaka egy véka arany a fejem alatt. Hát még ez is bűnöm!
– Na látod! Ezért nem tudtalak volna kigyógyítani! Mondd el, miből csináltátok a fiatalembernek azt a szert!
– Nem tudom elmondani, miből, de még van belőle a kamrában egy cserépkorsóban, csak én nem tudok érte menni, mert nem férek ki az ajtón a szarvamtól!
– Az bizony addig nem esik le a fejedről – azt mondja –, amíg a zúza benned lesz! Akkor majd én behozom neked!
Előkerítette, beleöntötte egy pohárba.
– Na, idd csak meg ezt!
Megitta. Alighogy elvette a szájától a poharat, már öklendezett, jött a zúza kifele. A fiatalember felkapta a zúzát, tányérra tette, megmosogatta, elnyelte.
– Ez az enyém volt, vedd tudomásul! Maradjon csak rajtad a szarv, itthagylak!
El is ment a kapuig a fiatalember, de ott meggondolta magát.
– Ej, akármilyen gonosz volt, mégsem hagyom itt fölszarvazva. Kigyógyítom és itthagyom!
Visszament a fiatalember.
– Kigyógyítalak, pedig nem érdemled meg, mert én vagyok az az ember, akitől ezt a zúzát elvetted.
Adott a szájába egy kis darab körtét, leesett a szarv. Felugrott a kisasszony és átölelte.
– Hisz ezelőtt is szerettelek, míg élsz a világon, én jó feleséged leszek, soha még a lábad kapcájának sem vétek!
– Nekem nem ilyen feleség kell!
Hazament és azt mondta a fogadott anyjának:
– Visszaszereztem a zúzát, amiért az anyámat felakasztották. Úgy érzem, itt az ideje, hogy megnősüljek. Édesanyám, mit szól hozzá?
– Kedves egy fiam, hát mit tudnék mondani? Van-e már menyasszonyjelölted?
– Én a maga lányát néztem ki menyasszonyomnak!
– Ha szeretitek egymást, hát legyetek egymásé, esküdjetek meg!
Megüttették a hét ország dobját, összegyülekeztek hercegek, grófok, nagy kalapú tótok, hányt-vetett cigánylegények. A bátyja is elment a lakodalomba. Elhívták a házhoz a papot, megesküdtek, és mai napig boldogul élnek, hogyha még meg nem haltak.
