Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Lázár Ervin: Bab Berci kalandjai

    Bab Berci ránéz Rév Zoli pálinkájára

    Bab Berci látta, hogy sietős léptekkel jő egy ember. Gondolta, megóvja. Elhárítóan maga elé emelte hát a kezét, és síri hangon így szólt:

    – Ne közelíts, idegen!

    Az idegen, aki lenyűgözően divatos és vadonatúj hasított bőr cipőt viselt – és ehhez képest öltözéke többi darabja nem is érdemel említést –, csalódottan megtorpant.

    – Hát nem te vagy Bab Berci?

    – De igen, és éppen ezért mondom, hogy ne közelíts.

    – Föl akarsz dühíteni – állapította meg keserűen a jövevény. – Netalán verekedni akarsz velem… Ha tudom, dehogy kereslek éppen téged.

    Bab Bercin látszott, egy pillanatig sem hiszi el, hogy az idegen valóban őt keresi.

    – Beszélhetsz, amit akarsz – morogta –, de ne közelíts, ha kedves az életed.

    Az idegen gyanakodni kezdett, alaposabban szemügyre vette Bab Bercit, s a náthában pácolt arc láttán szinte megvidámodott.

    – Ja, a náthád miatt? Csak nem képzeled, hogy berezelek egy kis náthától?

    – Nátha, nátha?! Kit érdekel ez a kis idült nátha? De ha majd rád ragad a világ legnagyobb szomorúsága, akkor majd nézegethetsz!

    – Honnan ragadna rám?

    – Rólam. Tudd meg, itt dúl bennem a világ legnagyobb szomorúsága. És ragályos, mint a feketehimlő.

    – Még hogy a világon a legnagyobb! Ezeket ismerem – mondta fitymálva az idegen. – Minden ilyen világlegnagyobbról előbb-utóbb kiderül, hogy piti kis vacak. A te bánatod is egy ködöcske csak, egy füstpamat, egy árvácskaárnyék.

    – Én szóltam – mosta kezeit Bab Berci –, ha nem félsz, kerülj beljebb.

    Az idegen nem kérette magát, beljebb került Bab Berci háncsházába, kínálás nélkül leült, világnagy és látszatra üres utazószatyrát maga mellé ejtette, hasított bőr cipős bal lábát neveletlenül fölrakta az asztalra, rágyújtott, és szigorúan Bab Bercire nézett.

    – Van valami innivalód?

    – Víz – mondta Bab Berci.

    – Brrr – rázkódott össze az idegen, és lenyúlt, matatni kezdett világnagy, roggyant utazószatyrában, amely ezek szerint mégsem volt üres. – Még szerencse, hogy számítok rá, hogy sosincs innivalótok.

    Ezzel előhúzott egy pálinkásüveget, és belekortyintott.

    – Kérsz? – nyújtotta aztán Bab Berci felé.

    – Takard el, takard el! – kiabált Bab Berci, és elkapta a tekintetét a pálinkásüvegről.

    – Mi az, még látni sem bírod? – nevetgélt az idegen, és az üveget az asztalra állította.

    Bab Berci odasandított. Most már bizonyára késő – gondolta, és fenngangon így szólt:

    – Bemutatkozhatnál.

    – Dehogy mutatkozom be – mondta a másik. – De a nevemet megmondom.

    Na, megint egy szép kis alakkal hozott össze a sors – gondolta Bab Berci. – Úgy látszik, errefelé csak kacifántos emberek kóborolnak.

    – Nekem úgy is jó – mondta.

    – Rév Zoli vagyok.

    – Üdvözöllek házamban, Rév Zoli – mondta egy kovácsfújtató-sóhaj kíséretében Bab Berci.

    – Ja persze, téged éppen a világ legnagyobb szomorúsága szuttyongat – somolygott gunyorosan és hitetlenkedve Rév Zoli. – Mivel tudod bizonyítani, hogy ez a világ legnagyobb szomorúsága? Mit legnagyobb? Én már azzal is beérem, ha azt bebizonyítod, hogy nagyobb, mint az én bármelyik közepes kis bánatocskám.

    – Mindjárt abbahagyod a somolygást – mondta Bab Berci sajnálkozva. – Nagyon is kézzelfogható bizonyítékaim vannak. Húzzál csak egyet a pálinkádból!

    Rév Zoli szeme felcsillant.

    Azám! A pálinka! Kortyintott… És rémület torzította el az arcát. Fölordított:

    – Ecet!

    – Na látod – mondta Bab Berci –, annyira szomorú vagyok, hogy amire ránézek, megsavanyodik.

    – Ilyen gyalázattal még életemben nem találkoztam – suttogta megrendülten Rév Zoli. – Mért néztél a pálinkámra?!

    – Mondtam, hogy takard el.

    – Becsaptál. Azt mondtad, ne közelítsek, ha kedves az életem, holott azt kellett volna mondanod, ha kedves a pálinkám.

    – Na, most láthatod, hogy mennyire nem ködöcske, füstpamat és árvácskaárnyék a bánatom.

    Rév Zoli arcán a haragot felváltotta az ámulat, beleszagolt a pálinkásüvegbe, azt várta volna az ember, hogy az ecetszag búbánatba dönti, de nem, fölélénkült, látszott, valami nagy eszme borítja jótékony homályba a megecetesedett pálinkát.

    – De hiszen ez nagyszerű! – kiáltott. – Lesz itt pálinka, kenyér, új cipő garmadával! Bab Berci, milliomosok leszünk!

    – Hogyan? – gyanakodott Bab Berci.

    – Kisvállalkozást alapítunk – szavalta Rév Zoli. – Bab Berci és Rév Zoli Ecetüzeme. Megtöltünk vízzel egy sereg üveget, és ha rád jön a szomorúság, csak ránézel, máris kész az első osztályú ecet. Valami jó név is kell neki… Megvan… összeházasítjuk a keresztneveinket: Berzoli. Hát nem jó?! Itt a Berzoli, a világ legjobb ecete, ha megkóstolja, szakít a cukorevéssel! Okos ember Berzolival savanyít. Ráadásul a Berzoli külföldi névnek hangzik. Verekedni fognak érte.

    – Van egy bökkenő – szakította félbe a lelkes előadást Bab Berci.

    – Naná – legyintett Rév Zoli. – Tulajdonképpen az élet bökkenők sorozata. És minden bökkenőhöz társul valami. Ecetgyártás, házépítés, tanulás, szerelem… és így tovább, a halálig bezárólag.

    – Akkor elmondanám neked, hogy ecetgyártás tárgyában mi tartozik a bökkenőhöz – mondta nem minden kéj nélkül Bab Berci. – Nevezetesen az, hogy vízből nem tudok ecetet nézni, csak édes és alkoholos italokból.

    – Te mondtad, hogy amire ránézel, megsavanyodik – háborgott Rév Zoli.

    – Kicsit túloztam, nem gondoltam, hogy azonnal a dolog gyakorlati hasznát keresed.

    – Hát mit keresnék? A dolog gyakorlati vesztét? Az megjön magától is – méltatlankodott tovább Rév Zoli. – Megint becsaptál… Zuhognak rám a sorscsapások… Ráadásul a lábamat is nagyon kényelmetlen az asztalon tartani.

    – Hát vedd le.

    – Csak nem képzeled, hogy az illemszabályoknak megfelelően fogok itt ücsörögni?! Mint egy jól nevelt főkönyvelő.

    – Attól nem kell tartanod – vigasztalta Bab Berci –, egy jól nevelt főkönyvelő nem hamuzza tele maga körül a padlót. Úgyhogy te most már akárhogyan ülsz, az nem lesz jól nevelt ülés.

    – Igazad van – mondta Rév Zoli –, teljesen fölöslegesen tartom az asztalon a lábam. Le is veszem. – Levette. – Jaj de jó!

    – S miért volna az baj, ha az illemszabályoknak megfelelően ücsörögnél? – érdeklődött Bab Berci.

    – Huh! – rázkódott meg ennek még a gondolatára is Rév Zoli. – Mit gondolsz, miért tanulmányoztam át a világ valamennyi illemkódexét?! Azért, hogy még véletlenül se csináljak semmit úgy, ahogy előírják.

    Bab Berci áhítattal nézte a nagy előadót, aki ettől kétségtelenül átszellemültebb lett.

    – Mert csak a sapkabojt, a kéztartás, a majomvigyor, a nadrágszín, az ülésrend, a mézmáz, csak az a fontos, a szívem bezzeg nem érdekel senkit.

    – De! Engem érdekel – mondta gyorsan Bab Berci.

    – Túrót – mondta olyan illetlenül Rév Zoli, hogy a világ valamennyi illemkódexírója összerezzent. – Téged is csak a saját pálinkasavanyító bánatod érdekel.

    – Én igazán sajnálom, hogy éppen ilyen állapotban találtál, de…

    – Hogy van a bánatod? – mosolyodott el Rév Zoli.

    – Mardos – mondta Bab Berci. – Bár már nem annyira, mint amikor megjöttél. De ha van még egy üveg pálinkád, elő ne vedd!

    – Azt kellene kikutatni – mondta Rév Zoli –, hogy mitől vagy bánatos.

    – Megmondhatom kutatás nélkül is. Azért, mert nekem soha senki nem ír levelet, velem senki sem törődik, engem soha senki sem keres.

    – Ember! Te nemcsak bánatos, süket is vagy! – kiáltott Rév Zoli. – Hát nem hallottad, hogy én egyenesen temiattad jöttem? Téged kerestelek.

    Bab Berci elsápadt, elpirult – röpülgetett a lelke.

    – Hallottam az előbb is, de azt gondoltam, viccelsz.

    – Dehogy viccelek, a legkomolyabban mondom.

    – Hurrá, hurrá! – kiáltozta boldogan Bab Berci. – Hozzám jött, engem keres.

    Rév Zoli tátott szájjal nézte. Mert látott már jó néhány pálfordulást, egyet-kettőt maga is véghezvitt, de ilyen villámgyorsat, mint Bab Bercié, elképzelni sem tudott.

    – Olyan vidám vagyok, hogy madarat lehet velem fogatni – mondta Bab Berci.

    – Madarat ne fogj – mondta gyorsan Rév Zoli –, de itt az alkalom, nézd vissza a pálinkámat.

    A bánatfelhő, mint egy megbolydult méhraj, újra ott kavargott Bab Berci feje körül.

    – Szóval csak azért mondtad, hogy hozzám jöttél. Hogy viduljak fel tőle, és nézzem vissza a pálinkádat. De vedd tudomásul, hogy ecetből nem tudok pálinkát nézni. Semmiből sem tudok. A jókedvem teljesen hatástalan a folyadékokra… Ha van jókedvem…

    – Jaj, csak el ne múljon a jókedved – vágott közbe Rév Zoli. – Én tényleg hozzád jöttem. Szükségem van rád.

    – Énrám? – örvendezett Bab Berci, s jött ám a jókedve.

    – Terád. Hogy itt a világ végén is legyen egy barátom, akivel ráadásul jól meg lehet férni, s akinek a titkomat is elmondhatom.

    – Énvelem aztán megférhetsz, s a titkod is a legjobb helyen lesz. Mondd csak.

    – Arról van szó – mondta Rév Zoli –, ha engem megüt valaki, az neki fáj. Ha meg én ütök meg valakit, az nekem fáj.

    – Mit akarsz? – kiáltott Bab Berci. – Te vagy a világ legszerencsésebb embere.

    – Éppen ez az, hogy nem vagyok.

    – Dehogynem. Ha jön az ellenséged, és meg akar verni, még biztathatod is. Csak arra kell vigyáznod, hogy te meg ne üsd. És az ellenséged egykettőre laposra veri magát. Te meg fütyörészel közben.

    – Így volna – bólogatott Rév Zoli –, ha ellenségek között élnék. De én a barátaim meg a szeretteim között élek.

    – Akkor meg kétszeresen is a világ legszerencsésebb embere vagy. Az ember nem verekszik a szeretteivel.

    – Dehogynem – mondta Rév Zoli. – Az ember leginkább a barátaival és a szeretteivel verekszik. És gondold el, földühítek valakit, akit nagyon szeretek, mert nekem sajnos az eléggé könnyen megy, nekilát engem csépelni, és neki fáj! Nem elég, hogy földühítettem, még fájdalmat is okozok neki.

    – Ajaj – mondta Bab Berci –, ez legalább olyan fogas kérdés, mint Nuuszi Kuuszié, a varázslóé, aki mindent csak egyetlen pillanatra tud elővarázsolni és nem tovább.

    – Igen? És ő is idejött hozzád?

    – Ide.

    – És kitaláltál valamit?

    – Azt nem – mondta Bab Berci, és a szeme sarkából Rév Zolira pislantott –, de jól kisírtuk magunkat együtt.

    – Azt aztán nem! – mondta Rév Zoli. – Sírni nem fogunk.

    – Miért is sírnánk – mondta Bab Berci, aztán kérőre fogta a szót. – Te Zoli, hátba vághatlak?

    – Vágjál csak – mondta Rév Zoli, és tartotta a hátát.

    Puff! Bab Berci jól hátba vágta.

    – De hiszen ez tényleg nekem fáj! Hátba vágtam magam! – kiáltozta nevetve. Összekapaszkodtak Rév Zolival, és nevettek torkuk szakadtából. Pedig én nem vagyok olyan biztos, hogy nevetni vagy sírni való-e Rév Zoli különös tulajdonsága.