Berzsián költő torkaszakadtából ordított. Nem azért, hogy valaki meghallja – dehogyis –, hogyan is hallhatta volna meg valaki, amikor színegyedül volt odahaza, vastag falú házában.
Bánatában ordított szegény Berzsián. Bizony. Vaskos, vastag-nyakú bánatok nyomták a háta közepét.
No de nem azért volt híres kitűnő hallásáról Zsebenciék locska-fecske leánya, a Klopédia, hogy ezt a kínkeserves, keservkínos ordítást ne hallotta volna meg. Meghallotta bizony. Már csak azért is, mert éppen Berzsiánhoz indult látogatóba, s már belépni készült hozzá, amikor Berzsián fölcsendült, fölzendült, fölharsogott. Az ordítás hallatán gyökeret eresztett Klopédia lába az előszoba kövébe. Nem is annyira a hangerőtől meg az ordításból kicsendülő bánattól. Sokkal inkább attól, amit Berzsián ordított. Mert szóról szóra ezt ordította:
– Nem gőzöm! Nem gőzöm tovább!
Ötször is elordította, míg végre Klopédia leszakadt a gyökeréről, és beszaladt hozzá a szobába.
– Mit nem gőzöl? – kérdezte köszönés helyett.
Berzsián egy pillanatra kiemelte fejét a bánattengerből, Klopédiára nézett, de azon nyomban vissza is süllyedt, csak hangerőben esett át a ló másik oldalára.
– Hát költő vagyok én? – suttogta összetörten.
– Persze hogy az vagy – mondta neki bátorítón Zsebenci Klopédia. – Hát nem úgy hív az egész város, hogy Berzsián költő!
– Mit nekem a város! – hervadozott Berzsián. – Egyszerűen csak nézz rám, Klopédia!
– Mit nézzek rajtad? Szakállad, bajszod a régi, nem fogytál, nem híztál. Beteg se vagy, látszik az arcodon.
– Milyen az arcom? – kérdezte mohón Berzsián.
– Pirospozsgás – mondta Klopédia.
Berzsián szája legörbült, elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában.
– Na ugye! – suttogta összetörten. – És milyen a vállam?
– Mint a bivalyé – vigasztalta Klopédia.
Berzsián másik szemében is megjelent egy könnycsepp.
– Tudtam – motyogta. – És nézd meg a bicepszemet.
Behajlította a karját, megfeszített izma majdhogynem szétrepesztette a kabátujját. Klopédia áhítatosan megérintette a mutatóujjával.
– Csodálatos. Mint a kő.
– Hát ez az! – ordított fel keservesen Berzsián. – Lehet igazi költő egy bikavállú, pirospozsgás, dagadó izmú, egészséges ember! Dehogy lehet! A költők mind sápadtak, horpadt mellűek, csak hálni jár beléjük a lélek.
– Berzsián – mondta szigorúan Klopédia –, a te irodalomtörténeti ismereteid egy fabatkát sem érnek. Vedd tudomásul, hogy se szeri, se száma az izmos, nagydarab költőnek.
– Egyet mondj – nézett rá könyörgőn Berzsián.
– Itt vagy például te – mondta Klopédia.
Berzsián összeroppant.
– Klopédia, te menthetetlen vagy – suttogta.
Zsebenci Klopédia harcias ábrázatot öltött.
– Mit szoktál te mondani – nézett szúrósan az elanyátlanodott költőre –, ha valamit fölösleges locsogásnak tartasz?
– Azt, hogy lári és fári – mondta fájdalmasan Berzsián.
– Na látod!
– Mit na látok?
– Hogy lári és fári. Mert mit számít az, hogy egy költő csontkollekció vagy hájtömeg! Kit érdekel?! Az a fontos, hogy jó verseket írjon.
Berzsián megrándult, mint akit telibe találtak.
– Hát ez az… éppen erről van szó – motyogta –, hogy nem írok… már nem tudok verset írni.
Klopédia arca megnyúlt a csodálkozástól.
– Még hogy te nem tudsz?! Hát kinek a jobbladáit szavalja a fél ország? Kinek a verseit tartják itt legnagyobbra? És talán én nem a te versedet szoktam dúdolgatni, ha jókedvem van?
– Melyiket? – sóhajtott Berzsián.
– Azt, hogy
Berzsián szemébe visszatért valamicske fény, vagy talán jobban ráillik, hogy fényecske, mert igencsak fáradtan pislákolt.
– És ha rossz kedved van, akkor mit szoktál dúdolni? – kérdezte.
– Ugyanezt – vágta ki Klopédia.
– Igen, ez remekmű – mondta szerényen Berzsián, de egyúttal a fényecske kialudt a szemében –, csakhogy ezt három éve írtam.
– Mit számít, hogy mikor írtad – szónokolt Klopédia –, ha száz éve írtad volna…
– Lári és fári – vágott közbe Berzsián –, arról van szó, hogy három éve egyetlen verset sem írtam. Mert nem tudok.
Ezen kicsit elgondolkozott Zsebenci Klopédia. De csak éppen egy röpke pillanatra, és már mondta is:
– Ha három éve nem írtál semmit, az csak a nagyságodat bizonyítja. Mert vedd tudomásul, sokkal nagyobb költő az, aki egész életében egy sort sem ír, mint az, aki egész életében rossz verseket fabrikál.
– De az, aki három év alatt írt egy jó verset, az jobb költő, mint aki ugyanezen idő alatt egy sort sem írt? – kérdezte harciasan Berzsián.
– Az jobb – mondta Klopédia.
– Hát nem megmondtam – suttogta Berzsián. – Arról nem is beszélve… ajaj!
– Miről?
– Hogy ez alatt a három év alatt írtam egy rossz verset. Tehát rosszabb vagyok annál is, aki egy sort sem írt. Ráadásul éppen most írtam. Ha valamicskével előbb jössz, talán megmenthettél volna. De így már minden hiába! Megszületett a rossz vers. Akarod, hogy felolvassam?
– Rossz vers?
– Rossz.
– Akkor minek olvasnád fel?
– Önkínzásul – mondta Berzsián, és felvett egy papírfecnit az asztalról. Olyan volt a hangja, mint egy siratóasszonynak.
Elhangzott a vers, mély csend ülte meg a szobát. Aztán szomorúan megszólalt Zsebenci Klopédia.
– Hát ezért ordítottad, hogy nem gőzöd?
– Ezért – mondta Berzsián.
– Nem csodálom – suttogta Klopédia.
Tocsogott-locsogott körülöttük a kétségbeesés. Ellepte a bokájukat, észrevétlen nőtt-nődögélt, már a térdük kalácsát mosogatta, aztán derékig ültek benne, de a kétségbeesésnek ez sem volt elég, felemelkedett az asztal lapjáig, meghimbálta a verses papírfecnit, aztán már nyakig ért – nyújtózkodott Klopédia és nyújtózkodott Berzsián is, hogy egészen el ne lepje őket. Na de nyújtózkodhattak volna, ha ki nem tárul az ajtó. Szerencsére kitárult, zsupsz, a kétségbeesés kizúdult rajta, majd ledöntötte a lábáról Sróf mestert meg Violint, a fülrepesztő zenészt. Mert ők igyekeztek befelé.
– Hát ez meg mi volt? – csodálkozott Sróf mester.
– Ki törődik most ilyen mellékkörülményekkel – ordította c-mollban Violin. – Berzsián, ünnepi verset kell írnod!
Berzsián olyan picire összehúzta magát, amekkorára csak tudta.
– Hű, de betegesnek látszol – mondta Sróf mester. Berzsián szemében fény csillant.
– Akkor még van remény – mondta, és kihúzta magát.
– De hisz egészséges vagy, mint a makk – kiáltott Violin.
– Akkor még sincs remény – mondta Berzsián, és megint összehúzta magát.
– Miért kellene neki ünnepi verset írni? – kérdezte Zsebenci Klopédia.
Berzsián a kérdéstől kissé magához tért.
– Ez az! – mondta. – Miért írnék én ünnepi verset?
Violin meg Sróf mester nagy szemeket meresztett rá.
– Hát nem tudod?
– Mit?
– Most lesz a mestered hatvanadik születésnapja.
– Nem létezik – nyögött fel Berzsián. – A mesterem legföljebb negyvenéves. Azazhogy – toldotta meg, mert eszébe jutott, hogy a negyven is kerek szám –, negyvenegy és fél éves.
De hiábavaló volt Berzsián minden mesterkedése, egykettőre bebizonyították neki, hogy a mestere mégiscsak hatvanéves. Zsebenci Klopédia fejből tudta a születési évét.
– Hát bizony, Berzsián – mondta –, akárhogy is ürgeted-forgatod, ünnepi verset kell írnod.
– Nem tudok verset írni – mondta keserves képpel Berzsián.
– Nem ismerek rád, Berzsián – nézett rá szemrehányóan Sróf mester –, hiszen te magad mondtad, hogy tőle tanultad az egyet-mást.
– Meg az emezt-amazt – tette hozzá szigorúan Violin, a fülrepesztő zenész. – Nem lehetsz ilyen hálátlan!
– Hogy lennék hálátlan!? Éppen én, aki ezerszer is mondtam nektek, hogy a mesteremnek sohasem tudom meghálálni az egyet-mást és az emezt-amazt. És ráadásul szeretem is a mesteremet. Olyan születésnapi ajándékot kap, amilyent még nem pipált a világ. Igaz, Sróf mester?
– De még mennyire – lelkesedett Sróf mester.
– Te fogod megcsinálni – csapott le rá Berzsián.
– Még hogy én? – álmélkodott Sróf mester.
– Hát ki más csinálná? Ki van tenálad ügyesebb? Csinálsz neki, mondjuk, egy ezüstpitykékkel kivert, aranyozott gyémántszelencét.
– Persze, hogy megcsinálom – mondta Sróf mester –, csakhogy az az én ajándékom lesz. Neked ünnepi verset kell írnod!
Berzsián eleresztette a füle mellett, Violinhoz fordult.
– Tudod mit, Violin? Te írsz a mesterem születésnapjára egy kantátát.
– Már meg is írtam – mondta Violin. – El is küldtem. Éppen Violin ne köszöntené őt a hatvanadik születésnapján? Hogy képzeled!
Berzsián kétségbeesetten fordult Zsebenci Klopédia felé.
– Velem ne is próbálkozz – emelte fel a kezét Klopédia. – Én majd küldök a mesterednek egy nagy csokor virágot. De a saját nevemben. Neked verset kell írnod!
– Akkor nincs más hátra – mondta mélabúsan Berzsián.
– Bizony, nincs, Berzsián, fogj hozzá.
Ezzel el is köszöntek mind a hárman. Szegény Berzsián ott maradt a szobájában egy üres papírral. Nagyon üres volt az a papír, nagyon fehér, nagyon ellenséges. Na, te költő – mondta a papír –, írj rám, ha tudsz! De Berzsián nem tudott. Csak ült a kaján, üres papír előtt, mint egy szélütött, és rágta a ceruzája végét. Ami eszébe jutott, az jobb lett volna, ha nem jut eszébe.
Napok teltek el így, hej, kínkeserves napok. Keservkínosak. Berzsián már nem is tudott a papírra nézni, annyira nem ment neki a versírás. Inkább fülelt, hogy hátha meghallja a háza előtt elmenők lépteit. De a fülelés nem járt sikerrel. Mert Sróf mesterék városszerte kihirdették, hogy Berzsián költő ünnepi verset ír, tessék a háza előtt lábujjhegyen járni. – Így aztán lábujjhegyen jártak az emberek. Nemcsak Berzsián háza környékén, hanem a szomszéd utcában is. A suszterok meg csodálkoztak, noné, ebben a városban csak a cipők orra kopik! Mert ebben a városban ennyire szerették Berzsián költőt. De mindhiába, verset írni nem tudtak helyette. Így aztán a nagy napra egy sor sem készült el az ünnepi versből. Pedig hallotta ám Berzsián, hogy nyikordul a kertkapu, nyikordul a ház ajtaja, nyikordul az előszobaajtó. „Versírás helyett megzsírozhattam volna az ajtóvasakat – gondolta Berzsián. – Azaz versnemírás helyett. A versnemírás a legpocsékabb munka, amit valaha is csináltam” – fejezte be a gondolkozást, és hopp, mielőtt Sróf mester Violinnal és Zsebenci Klopédiával belépett volna a szobába, kiugrott az ablakon. Végigrohant a kerten, átvetette magát a kerítésen. Még hallotta a kiabálást: Berzsián, hol vagy? Halljuk az ünnepi verset! – de ettől csak még jobban futott. Rá is szólt egy öregasszony:
– Hé, maga őrült, lábujjhegyen fusson! Nem tudja, hogy Berzsián költő verset ír?!
– Nem – suttogta Berzsián, de attól kezdve lábujjhegyen futott. Hová futott Berzsián, hova se, máig nem tudja senki. Tény, hogy nélküle zajlott le a mestere tiszteletére rendezett ünnepség. Ott volt ezen az ünnepségen a Mester minden tanítványa. Még annál is több egypárral. Verseltek, prózáltak, esszéltek, ahogy illik. Csak éppen Berzsián nem volt sehol. Bujdokolt valamerre. De csak bujdokoljon is az ilyen ember – mondták a barátai –, aki még arra is rest, hogy a mesterét köszöntse! Bizony így gondolkodott Berzsiánról Sróf mester, Zsebenci Klopédia és Violin, a fülrepesztő zenész. Ám amikor már jó hosszú ideje nem került elő Berzsián, kicsit aggódni kezdtek. Mi lehet vele? Csak nem történt baja?
A Hörpentőben ültek éppen, a nagy hírű szörpentőben, amelyben kilencvenkilenc-féle szörpöt mért Vinkóci Lőrénc korcsmáros, és most már igen nagy aggodalommal beszéltek az eltűnt Berzsiánról. Mi baj érhette?
– Még hogy baj! – kiáltott fel ekkor Sróf mester. – Odanézzetek! – Az ajtóra mutatott.
Odanéztek. Ott állt teljes életnagyságban Berzsián. Azaz a teljesnél valamivel kisebb életnagyságban, mert alaposan behúzta a nyakát. Azt várta volna az ember, hogy ezek hárman fölugranak, és a keblükre ölelik. Na de azt várhatta volna az ember! Fölugrás helyett olyan szúrósan néztek rá, hogy a tekintetük helyén viszketni kezdett Berzsián bőre. Nem is mert odamenni hozzájuk, egy sötét sarokba ült, ott gubbasztott. De mindenki csak fitymálva, ellenségesen nézett rá. Még Vinkóci Lőrénc korcsmáros is. Ez jár annak, aki nem köszönti a mesterét a hatvanadik születésnapján.
– Látod, kisfiam – mutatta egy asszony a fiának Berzsiánt –, ez a szőrmók az, aki miatt az a mondás járja, hogy: „Rühelli, mint Berzsián költő a versírást.” És őmiatta mondom, ha nem köszönsz valakinek, hogy: „Úgy köszöntél, mint Berzsián költő a mesterének.”
De a hangulat valahogy megromlott a Hörpentőben. Nem volt se dínom, se dánom, elhervadtak az ihajok, lekonyultak a csuhajok. Hát persze! Ha ez a tökkelütött Berzsián köszöntötte volna a mesterét a hatvanadik születésnapján, akkor most nagy boldogan együtt vigadnának valamennyien. Így meg külön-külön búslakodnak. Ej, ej, Berzsián!
Nagyon forrt a harag Sróf mesterben is. De ahogy lenni szokott, nem arra támadt, akire haragudott – jelesül Berzsiánra –, hanem Vinkóci Lőrénc korcsmárosra.
– Vinkóci Lőrénc! Te vinkó és lőremérő! Te vizezed a bort!
Vinkóci Lőréncet azonban nem olyan fából faragták, hogy szíre-szóra berezeljen. Azért is volt korcsmáros. Felöltötte legszebbik mosolyát, odasétált Srófék asztalához, csípőre tette a kezét.
– Éppen fordítva, kedves Sróf mester – mondta gunyorosan.
Mert ilyen esetben nem árt, ha gunyoros az ember.
– Mit fordítva? – üvöltött Sróf mester. Majd kiugrott a bőréből, olyan mérges volt.
– Nem a bort vizezem – mondta fölényesen Vinkóci Lőrénc –, hanem a vizet borozom.
Ámulva bámulta Vinkóci Lőréncet a Hörpentő közönsége.
– Azt akarod mondani – suttogta Violin –, hogy nélküled ihatnánk a színtiszta vizet, de te jószívűen csurrantasz-cseppentesz bele egy kis borocskát?
– Ahogy mondod – fennhéjázott Vinkóci Lőrénc. – Hálával tartoztok nekem.
Olyan magabiztosan mondta, hogy egy pillanatra az egész Hörpentő elhitte, tényleg hálával tartozik neki. Egyes-egyedül a Zsebenciék locska-fecske leánya, Klopédia villantott rá sündisznó-tekintetet.
– Te még sokra viszed, Vinkóci Lőrénc – mondta. – A te logikád az sokra vivő logika.
De senkinek sem volt ideje Klopédia bizonyára mélységesen mély értelmű mondásán gondolkozni, mert Sróf mester újra ordítani kezdett. Imigyen:
– Legkedvesebb iparosom a borbély, legkedvesebb növényem a borbolya, legkedvesebb színem a bordó, legkedvesebb állatom a borjú. Találd ki Vinkóci Lőrénc, mit rendelek!
– Egy kancsó bort – mondta találékonyan Vinkóci Lőrénc.
– Úgy van – helyeselt Sróf mester. – Nagy ész vagy.
Ám akkor fölpattant a helyéről a gubbasztó Berzsián, és ordítani kezdett, akárcsak az imént Sróf mester.
– Legkedvesebb iparosom a sörbély, legkedvesebb növényem a sörbolya, legkedvesebb színem a sördó, legkedvesebb állatom a sörjú. Találd ki, Vinkóci Lőrénc, mit rendelek!
Vinkóci Lőrénc lebiggyesztette a száját.
– Epigon – sziszegte. – Mi mást kérnél, egy kancsó sört.
– Tévedsz – harsogta Berzsián –, egy kancsó pálinkát.
A Hörpentő közönsége azonban nem dőlt be az ilyen cseleknek. Fújolták Berzsiánt, abcúgolták. Itt nem iszik az olyan ember, aki nem köszönti a mesterét a hatvanadik születésnapján. Főként pálinkát nem iszik. Se sört. Se vizezett bort, se borozott vizet. Még szörpöt se! Föl is pattant egy csupa szőr ember, és odakiáltotta Berzsiánnak:
– Hagyjuk a sörnírt szövegeket! Te itt nem iszol!
Ezt az embert Szőrénszőr Tejbajszánnak hívták. Ő maga azt állította, azért nevezik így, mert egy mongol herceg unokája, más mindenki meg azt állította, azért, merthogy olyan szőrös, és a bajsza gyakran tejes. Ugyanis ez az ember szerette a tejet. Ez a Szőrénszőr Tejbajszán. Aki most Berzsiánra ordított. Igen ám, de Berzsián megdühödött, kihúzta magát – ettől egy picikével nagyobb lett a teljes életnagysága –, vett egy nagy levegőt. Szőrénszőr Tejbajszán erre ráöltötte a nyelvét.
– Maradjon úgy a nyelved – mondta vak dühében Berzsián, és kivágtázott a Hörpentőből. Úgy bevágta az ajtót, hogy még ma is csörömpöl benne az üveg.
– Azért ennyire kár volt megbántani – mondta Violin.
– Ide kellett volna hívni az asztalunkhoz – bánatoskodott Zsebenci Klopédia.
– Hadd tanuljon tisztességet – morcogott Sróf mester, de azért egy kis bánat odafészkelte magát az ő szája szögletébe is.
Ám ekkor a közfigyelem már rég Szőrénszőr Tejbajszánra terelődött. Ugyanis Szőrénszőr Tejbajszán, aki saját állítása szerint egy mongol herceg unokája, nem tudta visszahúzni kiöltött nyelvét. Ajaj, ott állt kiöltött nyelvvel!
Zsebenci Klopédia nagyon ráncolta a homlokát. Gondterhelt lett.
– Tudjátok, miért nem bírja visszahúzni? – súgta Sróf mesternek meg Violinnak. – Azért, mert Berzsián azt mondta neki, hogy maradjon úgy a nyelve!
– Ne beszélj zöldeket – háborgott Sróf mester.
– Neked kellene a legjobban tudnod, hogy nem zöld beszéd ez, se nem lila. Emlékszel arra, amikor a múlt nyáron a műhelyedben megcsípett téged a dér?
– Tényleg, az nagyon érdekes volt. Máig sem tudtam megfejteni, hogyan történt – mondta Sróf mester.
– Nahát, azért történt, mert előtte Berzsián azt ordítozta az udvaron, hogy Sróf mester, csípjen meg a dér!
– Hiszi a piszi – mondta Sróf mester, de azért látszott rajta, hogy nemcsak a piszi, ő is hiszi egy kicsit. Egy icurka-picurkát.
Úgy döntöttek, hogy elmennek Berzsiánhoz. Intézkedjen ebben a nyelvügyben. Elvégre nem állhat ítéletnapjáig kiöltött nyelvvel a Hörpentő nevű kocsma közepén egy Szőrénszőr Tejbajszán nevű férfiú, aki ráadásul azt állítja magáról, hogy egy mongol herceg unokája.
Föl is kerekedtek, be is állítottak Berzsiánhoz.
– Nem békülni jöttünk – mondta szigorúan Sróf mester –, de ennek a szegény Tejbajszánnak még mindig ki van öltve a nyelve. Intézd el, hogy vissza tudja húzni.
– Én? – nézett rájuk szerencsétlenül Berzsián. – Mit képzeltek ti rólam? Hogy tudnám én elintézni, hogy valakinek így maradjon vagy úgy maradjon a nyelve?
– Nem megmondtam! – nézett szét büszkén Sróf mester. – Na, mehetünk. Azóta talán már vissza is húzta a nyelvét.
Berzsián félénken megszólalt.
– Én azt hittem, békülni jöttetek. Jobban mondva, hogy megbocsátani.
– Lehet róla szó – mondta sietve Violin, a fülrepesztő zenész. Sróf mester szigorúan Violinra nézett. Zsebenci Klopédia lesütötte a szemét.
– Nem köszöntötted a mesteredet – mondta Sróf mester.
– Hát mit képzelsz, mit csináltam bujdoklás közben? – kérdezte Berzsián.
– Megírtad a köszöntő verset? – csillant fel Sróf mester szeme.
– Azt nem. Csak próbálgattam.
– És?
– Nem ment. Én egyáltalán nem tudok verset írni.
– Mert nem is próbálgattad – gyanakodott Zsebenci Klopédia. – Csak mondod.
Berzsián erre előmarkolt a szekrényből egy papírkazlat. Odavágta eléjük. Puff, egy nagy papírrobbanás. Röpködtek a papírlapok, mint a gerlék.
– Itt van – mondta.
A papírlapokon félsorok, félszavak, félmondatok.
– Egy jó sor csak van köztük – reménykedett Klopédia.
– Nincs – rázta a fejét Berzsián. Majdnem sírt. Csak egy kicsit kellett volna taszajtani rajta, és már folytak volna is a könnyei.
Sróf mesterék meg nekiláttak végiglapozni a papírhalmazt. Egy jó sort kerestek. Egy jó félmondatot. Egy jó szót.
Na, kereshették! Jajongtak, sziszegtek, fintorogtak. A félmondatok is meg Sróf mesterék is. Akinek van egy kis fantáziája, könnyen elképzelheti, micsoda rossz sorok, micsoda rossz félmondatok, micsoda rossz szavak pöffeszkedtek a papírlapokon. Szegény, szegény Berzsián! Azazhogy nem is annyira szegény. Mert egyszer csak a locska-fecske Zsebenci Klopédia fölkiáltott:
– Ez jó lesz!
– Micsoda? – kérdezte megrettenve Berzsián.
Klopédia már olvasta is:
– Na, olvasd tovább! – kiáltotta felajzva Sróf mester.
– Nincs tovább – mondta Klopédia.
– Ennyi az egész?
– Ennyi.
– Ezzel akarod te köszönteni a Mestert hatvanadik születésnapján?
– Hatvanésháromnegyedik születésnapján – emelte fel az ujját Violin, a fülrepesztő zenész.
– Ezzel – mondta elszántan Klopédia.
– Ne viccelj – korholta Sróf mester –, amikor a Mester születésnapjára Ripityom, az epigrammaíró is egy hatszázhuszonhét soros epigrammát írt, akkor Berzsián, a nagy jobbladaköltő egy kétsoros miisezzel hozakodik elő?
– Ez egy kétsoros jobblada! – mondta Zsebenci Klopédia. – Ilyen még úgyse volt! Újítás.
Berzsián összetette a kezét.
– Nagyon kérlek benneteket, ne vitatkozzatok – mondta –, várjatok egy kicsit. Majd csak jön… majd csak lesz… majd csak tudok én még verset írni.
– Hogyisne! – fortyant föl Zsebenci Klopédia –, hogy a mestered hatvanhat éves korában kapja meg a hatvanadik születésnapjára írt jobbladát! Az hiányozna! Így is késtél háromnegyed évet.
– Nem is rossz! – csillant föl Violin, a fülrepesztő zenész szeme. – Berzsián, a te mestered lesz az első a világon, akinek a hatvanésháromnegyedik születésnapját is megünnepelték.
– Na de két sor! – ordított Sróf mester.
– Nem baj – mondta Violin –, majd én megzenésítem, és Berzsián hetvenhétszer elénekli a mestere ablaka alatt. Az aztán majd hosszú lesz.
– Azt nem – mondta Berzsián –, hangom sincs… meg szégyellem is magam… nem lehetne inkább…
Violin meg se várta, hogy mit lehetne inkább.
– De még mennyire, hogy lehetne – mondta. – Én magam adom elő a jobbladádat a mestered ablaka alatt. Hetvenhétszer.
– Helyes – lelkesedett Zsebenci Klopédia –, én meg vokálisan részt veszek az előadásban.
– Én meg nagydobon kísérem – derült föl végre Sróf mester is. – Egyet se félj, Berzsián, boldog lesz a mestered.
És már zenésítette is a jobbladát Violin, a fülrepesztő zenész. Primpimm-pampamm.
– Jaj – mondta ekkor Zsebenci Klopédia –, mi lesz Szőrénszőr Tejbajszánnal?
Nosza kapták magukat, visszamentek a Hörpentőbe. Hát nem ott áll még mindig kiöltött nyelvvel a szerencsétlen Tejbajszán, aki saját állítása szerint egy mongol herceg unokája!
Berzsián odaóvakodott hozzá, megsimogatta.
– Kedves Tejbajszán – mondta neki barátságosan –, ha énmiattam van kiöltve a nyelved, nagyon kérlek, húzd vissza. Nem akartalak bántani, hiszen igazad volt, amikor csúfoltál.
De Tejbajszán nyelve meg se rezdült. Csak a füle, de azon nem lehet csodálkozni, mert közben Violin, a fülrepesztő zenész hangosan zenésített. Primpi-pampamm. Gőhőzühünk!
– Na, húzd be szépen a nyelved – könyörgött Berzsián.
Semmi. Meg se moccant Tejbajszán nyelve.
Berzsián füle pirosodni kezdett.
– Jaj, megdühödik – suttogta csak úgy magának Klopédia.
– Húzd be a nyelved – mondta Berzsián.
De Tejbajszán széttárta a kezét. Nem húzta. Erre aztán az arca is, homloka is vörös lett Berzsiánnak, a nyaka mint a pulykáé.
– Húzod be rögtön! – ordította.
És hopp, már be is húzta a nyelvét Szőrénszőr Tejbajszán, aki saját állítása szerint egy mongol herceg unokája.
– Köszönöm, Berzsián – mondta.
Berzsián meg annyira elcsodálkozott, hogy rögtön elpárolgott a mérge.
– Nekem ne köszönd – mondta –, mi közöm nekem a nyelvedhez.
– Kész a zene – rikoltotta ekkor Violin, a fülrepesztő zenész. – Ne félj Berzsián, méltóképpen képviselünk. Viszem a rézpikulámat, a fűzfa hegedűmet, a csimpolyámat és a hagymabördőmet is. Lesz ott zene, istenemre!
– Én is megyek veletek – kiabálta Szőrénszőr Tejbajszán.
– Mi is! – ordították a Hörpentő törzsvendégei, a csavargók és a csivirgők, a balfácánok és a jobbfácánok, ringyesek és csillogó gúnyások, rongyosok és villogó gúnyások. – Megyünk és elénekeljük a mesterednek a jobbladádat. Ne félj, Berzsián!
Berzsián áhítatosan, földbe gyökerezett lábbal állt a Hörpentő közepén. De egyszerre csak huss az áhítat, Berzsián a fejéhez kapott.
– Úristen! – motyogta. – Violin viszi a hagymabördőjét is.
És már el is képzelte, ahogy éjnek éjjelén megszólal a mestere ablaka alatt a megzenésített jobblada. Csimpolya és hagymabördő, Sróf mester a nagydobbal! Klopédia-vokál! És vajon min játszik Szőrénszőr Tejbajszán? Nem beszélve a jobb- és balfácánokról! Úristen! Legjobb esetben idegzsábát kap a mestere. Vagy jobblada-kórt.
Már rohant is a postára. Nagy gyorsan föladott egy sürgős sürgönyt. „Kedves Mester – írta –, ami rövidesen bekövetkezik az ablakod alatt, az nem természeti csapás. Én köszöntelek a hatvanésháromnegyedik születésnapodon. Vészeld át egészséggel. Berzsián.”
Hazament és reménykedett. Hogy a távirat előbb ér oda, mint Violinék a hagymabördővel.
Reménykedjünk mi is.