Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Lázár Ervin: Buddha szomorú

    Egy úr, zöld köcsögkalapban

    Lahertiolainen Dzsongobalszurjan az esőben jutott eszembe. Apró szemű eső volt – magányosoknak való. Ehhez még hozzátartozik az Óhegy utca is. Meg az éjszaka. Jobban mondva az Óhegy utcai éjszaka. Az Óhegy utcában ugyanis egészen mások az éjszakák, mint bárhol a világon.

    Ezen az éjszakán nagyon sok követ hordoztam belül. Magam köveit, mások köveit. És eső, eső, eső. Máskor hazafelé menet köszönni szoktak nekem a fák és a villanyoszlopok. A lámpák is. Most a fák esernyő alatt, a villanyoszlopok gumiköpenyben, a lámpák nem is égtek.

    Tudtam, ha hazaérek, az se lesz különb. A kulcs ellenségesen csikordul, az ajtó zökkenve nyílik. A szobámban egy üres ágy, egy fejjel lefelé fordított kép fogad, és egy vigyorgó fölirat:

    KŐTNEM, KÓTLOZŰT, GÉSRŐDNER

    Le kéne ülni az útszegélyre – mondtam magamban –, és föl se kelni többet.

    És ebben a pillanatban eszembe jutott Lahertiolainen Dzsongobalszurjan.

    Dzsongobalszurjan úr most jön át a régi szeméttelepen, gondoltam. Kerülgeti a gizgazok szárait. Fütyörészik. Elegáns, fekete zsakettban van és zöld köcsögkalapban. Most ért ki a gaztengerből. A szórt fényben kibetűzi a szeméttelep mellé tűzött rozsdásodó tábla föliratát:

    SZEMÉT LERAKODÁSA TILOS!

    Kacarászik. Min mulat ez? Mi humoros van ebben, hogy szemét lerakodása tilos?! Nem mondom, azért én is nevetgélni kezdek. Ez a Lahertiolainen Dzsongobalszurjan! „Na, ne álldogálj ott – gondolom –, ha ott álldogálsz. Gyere!” Jön is. Gondolom, jön. Már ott lehet a lengyel templom mellett, a Mária-szobornál. Talán a zöld köcsögkalapot is megemelinti. Vagy a kerítés tövében surran, vagy kint talpal az úttest közepén. Nem lehet tudni. Mindenesetre jön. Lehet, hogy most szembe találja magát egy éjszakai járókelővel. Nem zavartatja magát – hiszen úgysem veszi észre semmiféle járókelő. Lahertiolainen Dzsongobalszurjan ugyanis köcsögkalappal együtt is csak hét centiméter magas. Anélkül öt. Jön hát vidoran. Örül az esőnek is. Esőgyöngyök csillognak a zöld köcsögkalapon. Dzsongobalszurjan úr most szivarra gyújt. Megtapogatja a zsebeit. Ragyog. Megvan minden. A nadrágja bal zsebében egy akkora tarka zsebkendő, mint a Takla-Makán sivatag, a jobban egy toronyóra, a farzsebében egy galagonyabokor, az órazsebében kulcsok, szögek és vándormadarak. A zakója bal zsebében a Nepáli Királyság a fővárossal, Katmanduval és összes hegyével, a jobban egy réges-régi, fából készült cérnaguriga. A belső zsebében egy szuperhopp és nyolc valami, amiről maga sem tudja, micsoda.

    A nyakában gemkapocsláncon, mint egy medalion, lóg Madagaszkár szigete. Tananarivo a mellcsontja fölött.

    Most már el kellett hagynia a Márga utcát – gondoltam –, lassan ideér, és merőn bámulom az aszfaltot. Esőcseppek kis robbanásai. Fél óra múlva még nem ért oda. Talán tévedtem, talán még csak most jön a szeméttelep gizgazai között. Újabb fél óra elteltével se jött, de ez még nem szegte kedvem. Hogy szegte volna, amikor tudtam: Lahertiolainen Dzsongobalszurjan már elindult hozzám.

    Hazamentem, lefeküdtem, de nem tudtam elaludni. Te úristen – jutott eszembe –, lehet, hogy már itt toporog az ajtó előtt! Kirontottam, de nem volt ott senki. A csengő! – villant eszembe. Itt állhatna szegény ítéletnapig. Hiszen nem éri el a csengőt. Fogókat, kalapácsokat, drótokat szereztem. Hajnalfelé megvolt a nagy mű: a csengőgomb az ajtófélfán, öt centire a földtől. Most már jöhetsz, Lahertiolainen Dzsongobalszurjan. Hanyatt vágtam magam az ágyon. Azóta itt fekszem, és várok. Biztos vagyok benne, hogy egyszer csak megszólal a csengő. Lahertiolainen Dzsongobalszurjan bejön, zöld köcsögkalapjáról lerázza a vizet, helyet foglal a hamutartóm szélén, és azt mondja: Megjöttem, öregfiú!

    A zakója jobb zsebe kicsit kidudorodik. Nem csoda, benne van a fél Himalája.