Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Lázár Ervin: Buddha szomorú

    A retemetesz

    Erikán már az ajtóban látszott, hogy szomorú.

    – Mi baj? – kérdezte megrettenve Simf.

    A kislány előbb megkerülte az asztalt, fölkapaszkodott a szemben levő székre, állát az asztal peremére támasztotta, a tekintetével szép szomorúsághurkokat gubancolt a férfi köré.

    – Sírnak – mondta.

    Simf előtt egy pillanatig sem volt kétséges, hogy kicsodák. Nyilvánvalóan a felülnézetből ábrázolt, szépen kipikkelyezett, bandzsa krokodil, a bombaforma hal, az úthengerrel szétlapított farkas, a csánk nélküli, szögletes ló és persze ő: a retemetesz. Sírnak.

    „Bizonyára valamit elhibáztam – gondolta Simf –, megfeledkeztem valami lényegesről.” Most már az ő szeméből is áradt a szomorúság, rézsút lefelé, éppen a kislány tágra nyitott, szép virágszemébe. Jó szomorúság volt, lilásvörös, fénylett tőle az asztal.

    Mit is ronthatott el?

    Amikor a kislány először belibegett…

    Tavaszforma idő volt, csak Simf szívében volt ősz, legalábbis ő azt gondolta, ősz van benne, egészen Erika megérkeztéig. Egy szétbontott cigarettásdoboz belsejére rajzolgatott, azaz inkább csak firkált, mert hiszen oda se figyelt, csak húzta, kanyargatta a vonalakat, satírozgatott. Ekkor állt meg mellette a kislány. Figyelmesen nézte a rajzot – Simf még észre sem vette, de már érezte, hogy ez az ősz a szívében, ez csak mese, dehogyis van ősz a szívében. Erika rábökött a rajzra.

    – Mi ez?

    Simf tétován ránézett, elnevette magát, honnan kerül ide ez a tökmagvirág, virágtökmag, virágvirág gyerek?

    – Ez egy retemetesz – mondta.

    Erika szája kerekre nyílt.

    – Ó – sóhajtotta –, gyönyörű! Hadd üljek az öledbe!

    Simf ölébe telepedett (még hogy ősz, nevetséges!), és a papírra mutatott.

    – Add nekem.

    – A tied – mondta Simf –, neked rajzoltam. – És már hitte is, hogy tényleg Erikának rajzolta és hogy a kusza egyenesek és kacskaringók valóban egy retemeteszt ábrázolnak. Sőt, ez maga a retemetesz.

    – A szeme nagyon szép – mondta Erika.

    Ó, de még mennyire, és már látta is Simf a szemét, no nézd, van egy vidám szeme, egy szomorú szeme, egy szeme, amit csak alvásra használ, ezt a másikat meg, ni, kacsintásra, és nézd csak, itt a mosolygó szája, a fütyörésző szája, a lebiggyesztésre alkalmatos szája, s a rengeteg keze, hetvenkét lába, hisz csodalény ez a retemetesz. Örültek Erikával a retemetesznek. A retemetesz is örült nekik.

    – A szívében tavasz van – mondta magabiztosan Simf.

    – Rajzold bele – kérte őt Erika, és Simf belerajzolta a retemetesz szívébe a tavaszt.

    Hát így kezdődött, ez volt az első találkozásuk. A retemetesz beköltözött Erika fiókjába, és bizonyára alig-alig volt oka rá, hogy a lebiggyesztős száját meg a szomorú szemét használja. Legalábbis Simf úgy gondolta.

    – És most megint rajzolj nekem – kérte egyszer a kislány.

    – Micsodát?

    – Amit akarsz.

    Simf vakarta a feje búbját, hiszen egyáltalán nem tudott rajzolni.

    – Na jó – mondta, mert eszébe jutott, hogy valamikor gyermekkorában rajzolt egy krokodilt felülnézetből –, egy krokodilt rajzolok neked.

    – Krokodilt? – kérdezte neheztelően Erika.

    – Ez egy nagyon kedves krokodil lesz – mentegetőzött Simf, és munkához látott.

    Valóban egy nagyon kedves krokodil született a papíron.

    – Bandzsa – mondta boldogan Erika.

    – No igen – emelte távolabbra magától a rajzot Simf, és oldalra döntött fejjel kacsintott rá.

    Mindketten büszkék voltak a rajzra. Azaz mindhárman, mert a krokodil is büszke volt magamagára, s arra kérte Simfet, a bal első mancsába rajzoljon egy virágcsokrot, mert időnként szeretné fölköszönteni magát. Ilyenkor – mondta – majd átteszi a csokrot a jobb mancsába, és talán meg is hajol önmaga előtt, bár még e művelet végrehajtásáról nincsenek pontos elképzelései.

    Kapott hát egy virágcsokrot.

    – Tulipántkát is rajzolj bele – mondta Erika, és Simf belerajzolt hármat is.

    Később Erika egy halat kért.

    – Delfint, cápát vagy pontyot? – nagyképűsködött Simf, mert azt gondolta, halat rajzolni pofonegyszerű.

    – Halat! – mondta Erika.

    Simf háta feszülő ív a papír fölött, Erikáé is, pedig ő csak nézi, hogyan születik a hal. Hal?

    – Ez egy bomba – mondja Erika.

    – Nono – tiltakozik Simf –, ide nézz!

    A bomba csúcsára szemet rajzol, szájat, kopoltyút.

    – Jaj, pislog! – tapsol Erika.

    Valóban, a bombaforma hal pislog, kacsingat, biztatja Simfet. Ő meg, mint egy fenomén, uszonyokat rajzol a halnak, hátuszonyt, hasuszonyt, oldaluszonyt, pótuszonyt, pikkelyeket, és megkérdezi a haltól:

    – Kezet akarsz?

    A hal rázza a fejét.

    – Akkor mivel fogsz kezet? – kérdezi Erika.

    – Az uszonyommal – mondja mély hangon a hal, és nyújtja az uszonyát.

    A bombaforma hal is beköltözött Erika fiókjába a retemetesz meg a kancsal krokodil mellé, s nemsokára odaköltözött az úthengerrel szétlapított farkas is.

    Igen, a farkas. Hát őkelme nem a legszebbre sikerült. A fogsora az gyönyörű volt. Mint a fűrész. De a teste, a teste bizony egy kicsit ellapult.

    – Erre ráment az úthenger – mondta Erika.

    – Jaj! – szisszent föl a farkas.

    Gyorsan bekötözték, injekciót kapott meg aszpirint. Meg is gyógyult azon nyomban. Csattogtatta a fogát, és azt mondta:

    – Én vagyok a világ legszebb, legegészségesebb farkasa.

    És hát persze hogy ő volt.

    – Te olyan gyönyörűen rajzolsz! – mondta Simfnek elérzékenyülve Erika.

    Utolsónak a csánk nélküli, szögletes ló költözött be a kislány fiókjába.

    – Milyen állatot a legnehezebb rajzolni? – kérdezte Simfet Erika.

    – Lovat.

    – Akkor rajzolj nekem egy lovat.

    Hi-hú, fészkelődött Simf, még hogy lovat! – De mit tehetett, nekilátott. A fülén kezdte. A fül szép is lett, de ami az egész lovat illeti, meglehetősen szögletesre sikerült.

    – Ej-haj – mondta Simf –, nincs csánkja.

    – Ennek? – méltatlankodott Erika. – Öt csánkja is van. Gyönyörű öt csánkja. És nézd, milyen szépen fut!

    A ló hátracsapta a fejét, és körülszáguldotta a papírt. Csak úgy porzott a lába nyoma.

    Aztán Simf nagyon sokáig nem találkozott Erikával. Utazni kezdett, végigszáguldozta a világot. Jött és ment, ment és jött, futott és szaladt, járt és kelt. Egy helyet keresett, ahol majd tüzet rak, melengeti a kezét, és azt kiáltja: boldog vagyok! Rakott is tüzet, melengette is a kezét, de kiáltani csak azt tudta: jaj de boldogtalan vagyok! Jaj de keveset tudott Simf arról, mit kell tennie az embernek, hogy egyszer csak szétkiálthassa a boldogvagyokot. Így hát utazott. Kelő napjait mindig más hegyek dajkálták, nyugvó napjait mindig más hegyek temették. Jött és ment, ment és jött, futott és szaladt, járt és kelt.

    S ahogy így bolyongott, kujtorgott, csavargott, lerajzolt magának mindent, amit látott. Hegyeket, házakat, templomokat, madarakat, kengurukat és sörényes hangyászokat. Eleinte nem nagyon ismert volna rá senki, hogy mit ábrázolnak a rajzok, de aztán Simf megtanult rajzolni. Pompás krokodilokat rajzolt és pompás halakat meg pompás farkasokat és igen-igen pompás lovakat.

    Pompás, pompás, pompás – mondogatta Simf, és egyszerre csak úgy érezte, hogy nem jelent ez a szó semmit. Semmit, semmit, semmit.

    S ekkor keveredett vissza a régi asztalhoz, a régi szobába, ott találta a régi ceruzákat, a régi papírokat, és benyitott hozzá Erika. Azzal, hogy „sírnak”.

    És, mondom, Simf rögtön tudta, kikről van szó.

    – Mert egy társ kell nekik – mondta Erika. – A krokodilnak egy krokodil, a halnak egy hal, a farkasnak…

    – Értem! – rikkantott közbe Simf (pedig dehogy értette), és megragadta a ceruzát.

    Erika gyanakodva nézett a krokodilra.

    – Ez nem bandzsa – mondta.

    Simf fölpillantott.

    – Nem – mondta, és érezte, hogy a mellkasát nyomja belülről valami.

    – Tulipántkája sincs.

    – Nem kérte – suttogta Simf.

    – Egy szót se szólt. Talán nem is tud beszélni.

    A nyomás odabent.

    És a halnak nem volt se pótuszonya, se mély, se magas hangja, árván karcsúskodott és izmoskodott a farkas, s a ló, a ló meg, nézd, csánkokkal, kényes hajlatokkal ékes, befont sörénnyel lobogó.

    – Szépek – mondta Erika szomorúan.

    Simfnek csak úgy döngött a szíve. Legalább egy szólalt volna meg, legalább egyetlenegy! De a pompás rajzok meg se pisszentek.

    – Retemeteszt is – kérte Erika.

    És Simf izzadt és reszketett, vonalazott és satírozott. De semmi, semmi, semmi. Ez nem retemetesz.

    – De hiszen te rajzoltad! Nem emlékszel rá?

    – Dehogynem – mondta Simf, dömm-dömm, a szíve –, de most már nem tudok, láthatod, nem tudok retemeteszt rajzolni.

    Erika szelíden kivette a kezéből a ceruzát, kacskaringókat húzott, egyeneseket, görbéket, és ni csak, egyszerre ott volt a másik retemetesz, a vidám szemével, a szomorú szemével, az alvásra használatos szemével, a kacsintós szemével, a mosolygó szájával, a fütyörésző szájával, a lebiggyesztésre alkalmatos szájával, a rengeteg kezével s a hetvenkét lábával.

    – Oda nézz – kiáltott Erika –, retemetesz!

    Dömm-dömm, dobogott Simf szíve, dömm-dömm, dörömbölt szomorúan.

    Most már tudta, hol kellett volna tüzet raknia.