Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Lázár Ervin: Buddha szomorú

    Stregovác

    Ezer éve nem látott barátokat a legnagyobb marhaság meglátogatni – gondolta Simf. De vitte a lába. Kipp-kopp, mint egy okos szerkezet, a lába rátalált a vadidegen városkában a vadidegen utcára. Kipp-kopp. A lábra hallgatni kell, néha a lábra kell hagyatkozni – gondolta Simf. Kipp-kopp.

    A rozoga kertkapu tárva-nyitva, hopp, talán be se szokták csukni. A félrebillent, megfeketedett léckapu fölöslegesnek tetszett. Igen, a szemérme miatt – gondolta Simf –, ilyen állati szemérmes embert azóta se láttam.

    Ahogy görnyedten ül a menza asztalánál. Egy burok van körülötte. Vaskossága anyagtalanul kiterjed, ott feszül az arca előtt, a szeme előtt, vaskossága óvja a térdét, mellét, hozzáférhető szíve hozzáférhetetlen.

    Simf agyán átvillan, hogy vaskaput képzelt ide. Feketét. Ha nyitva van, akkor se lépjen be csengetés nélkül az ember.

    A léckapu, mint egy kifáradt harcos. Nagy elszánás újkorában se lehetett benne.

    Murva csikorgott a talpa alatt. Sok virág jobbról és balról. Összevissza dőlt szárak és hetyke gazok. Valaki valamibe belekezdett. Aztán magára hagyta a virágait. Amott szőlőlugas. Kemény, már-már kegyetlen arcél. Rend, gléda, permettől pöttyös levelek. A szőlő nem akart szót váltani a virágokkal. Mintha a virágok nem is léteznének. A szőlő azért olyan, mert ott vannak a virágok.

    Zörgés, durranás, bőgés, tramtata.

    – Fel a kezekkel, idegen harcos!

    Simf megadóan feltartja a kezét.

    Amazok ketten, ott előtte a murván, tollasan, kardosan, puskásan. A nagyobbik: kő, jó vaskos, vaskossága jólesően nyomja Simf mellét, a kicsi, mint a fény, szárnyra kapni készülő könnyűség. A nagy mogorva arccal szegezi neki a kardot, a kicsi mosolyog, micsoda kék szem, gondolja Simf, a keze fönt.

    – Ki vagy?

    – Második Rákóczi Ferenc – mondja.

    A nagyobbik homlokán ráncok.

    – A fejedelem?

    – Az. Erre vezettek száműzetésem útjai – teszi hozzá nyakatekerten.

    – Leengedheted a kezed – mondja a nagyobbik, és a kicsihez fordul. – A fejedelem.

    – Éljen! – kiált a kicsi, és kitárt karokkal szédibabázik.

    – És ti kik vagytok?

    – Indiánok.

    – Kuruc vagy labanc indiánok?

    – Kurucok! – kiált a nagyobbik, a kicsi meg bevágtat a virágágyásba, csapkod a fakarddal, és ordít:

    – Kurucok, kurucok, kurucok!

    Második Rákóczi Ferenc diadalüvöltések közepette vonul a házba.

    – Megőszültél – mondja.

    A férfi bólint, régi vaskossága nem hagyta el. Szemérme sem. Meg kéne ölelni – gondolja Simf –, de csak a kezét szorongatja. Vaskossága már kőből való. Csigabiga. Simf mosolyog, a vaskosság meg ragyog.

    – Ó, olyan sokat beszélt magáról – mondja a nő, Simf megbűvölten áll fel, körüllengi a szalmasárga haj, az égkék szem fénye.

    – Micsoda szép feleséged van! – mondja akaratlan, és már tudja is, hogy hibázott, a nő lebegőn elfordul, hogy melle szép íve felvillanjon a vendég előtt, a férfi vaskossága megszűnik ragyogni, a szék reccsen alatta, a háromszoros súly nyomja a széket.

    – Üldöznek? – kérdezi a nagyobbik gyerek.

    Simf rázza a fejét.

    – Nem. Győzelmes csatára készülök. A szárnysegédemet várom.

    – Tegyél föl egy kávét – mondja a nő. – Ja, és bort. Iszik? Remélem, iszik.

    Simf bólint, a vaskos férfi lassú, levegőtördelő mozdulatokkal feláll, hallatszik a konyhából a poharak csörömpölése.

    – Ó, maga jár-kel a világban! – mondja a nő elragadtatással. – Arról a nagy útjáról olvastunk. Az csodálatos lehetett.

    – Igen, járok-kelek – mondja mogorván Simf, a nő megérinti a vállát. Mint a láng, a keze. Égett, vörös folt Simf vállán. A konyhában rikoltozik a kávédaráló.

    – Jöjjön, megmutatom a lakást.

    Simf kelletlenül föláll.

    – Mikor jön a szárnysegéded?

    – Bármikor itt lehet.

    – Menjetek játszani! Egy-kettő, ki az udvarra!

    – Stregovácnak hívják – mondja Simf –, egy nagy aranylánc függ a nyakában. Nemsokára meghalljátok a lódobogást.

    – Lovon jön?

    – Persze. Majd meglátjátok, Stregovác lova a legszebb a világon.

    – Na, egy-kettő!

    A fiúk kitódulnak az ajtón.

    A nő arcát megszínezi a vér, tekintete sárgarigóruhába öltözött karvaly. Hess!

    – Tudja, mi ki sem mozdulunk innen, a lugasában babrál, meg az a rettentő kémia… Maga is annyira szereti a kémiát?

    – Nem – mondja Simf őszintén, és szívből sajnálja, hogy nem szereti annyira a kémiát.

    – Mit kellett rimánkodnom, hogy ezt végre megcsináltassa! Nézze.

    Egy újdonatúj ajtót nyit ki, látszik, most törték a falba. Üvegezett, félkész szobába vezeti Simfet, malterfoltok odabent, a fal még vakolatlan.

    – Nem akarta, azt mondta, hogy négy szoba elég. – Simfre mosolyog. – Kicsit maradi.

    – Ilyen volt mindig – mondja Simf. – A legrendesebb volt, akit valaha is ismertem.

    – Igen – mondja boldogan a nő, mintha egy elmarasztaló ítéletet írna alá –, igen, nagyon rendes – és úgy fordul Simf felé, hogy a melle súrolja a karját.

    A férfi burája már áttörhetetlennek tetszik, száz kilométerre ül tőlük. Simf melléje húzza a székét, régi rossz cipőik jutnak eszébe meg a közösen hordott télikabát.

    – A télikabátra emlékszel?

    Talán emlékszik. A gyerekek berontanak,

    – Még nem jön. Kint voltunk az utca végén. Mikor jön?

    – Már alig kell várni – mondja Simf.

    – Kicsoda? – kérdezi a nő, s közben a karja hófehér.

    – A szárnysegédje. Táltos paripán.

    – Ó, de vicces ember maga! – nevet a nő.

    – Nem vagyok vicces. – Simf a földet nézi maga előtt. – Stregovácot várom. Azért jöttem, mert itt kell találkoznunk. Én Második Rákóczi Ferenc vagyok.

    A nő most már harsányan nevet. Egy hang se igaz a nevetéséből.

    – Látja, ez is hiányzik az életünkből. A játék. Csak a robot, a robot. Élni kellene már kicsit, élni!

    A férfi hirtelen kiemelkedik gubbasztó pózából.

    – Aranysarkantyúja lesz Stregovácnak – mondja –, és éles szögekkel kivert ezüstbuzogánya.

    – Hurrá! – kiáltják a fiúk.

    – Most már ne bolondítsák őket – mondja a nő –, úgyis olyan fantáziálósak. A múltkor is…

    – Átugrat a kerítésen – szakítja félbe a vaskos férfi, már újra ragyog –, körülvágtázza a házat. Előre, győzelemre, Stregovác!

    – Előre! – üvöltenek a fiúk lobogtatják fakardjukat.

    – És színházban se voltunk már hónapok óta – mondja a nő –, látja, megmozgathatná egy kicsit a barátját.

    – Minden győztes csata után tárogatót hallgatunk. Mert győzünk, igaz, fejedelem?

    – Győzünk – bólint Simf.

    – Egészen megvadulnak, ne csinálják ezt velük.

    – Nem csináljuk, értse meg, hogy Stregovácot várom – mondja a kelleténél hangosabban Simf, és a düh piros lencsékkel pöttyözi tele a pofacsontja környékét, szemét az angyalarcú nőre emeli, tekintete akaratlan végigfut ívelt, hosszú nyakán, duzzadó mellén s a két varázslatos comb közé ékelt háromszögön, dühe kitágítja nyaka ereit, arcán a vörös lencsék összeolvadnak. Hű, de kívánja ezt az asszonyt!

    – Stregovác jönni fog! – üvölti, és szeretné átkarolni barátja vaskos vállát, hogy érintésétől erő és igazság szállja meg, de már nincs szükség érintésre sem, a vaskos férfi kiegyenesedett, fénylik és kiabál:

    – Stregovác jönni fog!

    – Stregovác, Stregovác! – üvöltik a fiúk.

    – Őrültek, őrültek vagytok – riad meg a nő –, tiszta őrültek! – És ekkor paták csattogása, vörös sörény villan fel az ablakban, ott vágtázik a ház körül egy kuruc vitéz.

    – Stregovác! – kiáltják a fiúk.

    – A virágaim, a virágaim – ordít eszelősen a nő –, letapossa a virágaimat!

    Kirohannak a kertbe, Stregovác a gazba fulladt virágok között feszít vörös paripáján, baljában csillog ezüstbuzogánya.

    – Fejedelem, indulhatunk.

    – Ezek kurucok – mutat maga mellé Simf, Stregovác bólint, a két fiú, a férfi meg Simf felpattannak Stregovác lovára, a ló szökellve indul.

    – A virágaim, jaj, a virágaim! – sikolt a nő, de Stregovác lovának patája nem is érinti a virágokat. Száguld a két gyerekkel, a férfival, Stregováccal és Simffel. Egyre kisebbedik.