A sofőr, akire ezen az éjszakán rányitottam a taxiajtót, nem volt már túlságosan fiatal. Aszott proletárarcát mély, inkább függőleges ráncok barázdálják. Proletárráncok. Mintha a parányi árkok mélyére kimoshatatlan olajüledék rakódott volna. A szeme pillátlannak tűnik, az orr keskeny nyergén alig látható horpadás. A haja gyér, gondozatlan, látszik benne a nyilván koszos, törött fogú fésű nyoma, zsíros szálak négyes-ötös csoportokba rendeződve, hamuszürke sínekként húzódnak feje búbja felé. Arcán viseli életrajzát. A nyomorult, függőfolyosós, húgyszagú, száradó ingekkel, gatyákkal föllobogózott, gyártövi bérházat, ahol született. A szutykos műhelyt, ahol gyermekkorában a rozsdás drótok, olajtól csöpögő anyacsavarok, nittszegek és pléhdarabok közt matatott. Az arc megőrzött még valamit a mester ütésre lendülő keze láttáni félelemből s a sunyi örömből is, amit az első kuncsaft becsapása okozott. Tág pórusú bőre savanyú, sárgás fénnyel homályló kültelki kocsmák párájából is őriz egy leheletnyit.
Egykedvűen várja, hogy megmondjam a címet.
Elnyújtózom mellette az ülésen, csendes káröröm bizsereg bennem. Most majd morcan, ellenségesen néz rám. A visszafelé útra gondol, amit üresjáratban kell megtennie. Húsz kilométer.
A katonai repülőtérről visszafelé nemigen akad utas.
Persze mondhatná azt is, nem visz ki, neki nem éri meg. De nem meri. A káröröm a fejbőrömet bizergálja. „Ki tudja, ki ez a pasi, aki éjszaka a katonai repülőtérre hajtat?” – erre gondol majd. Azért, amikor a szavak – „katonai repülőtér” – kihullanak a számon, várok tőle egy kutató pillantást semmitmondó, kockás ingemre, szürke, gyűrött nadrágomra.
De rám se néz. Indít. Elmaradnak a belváros neon utcái. Egy híd karcsú íve. Gyárak, külvárosok. Már erdőben járunk, a fák törzse a reflektorfényben megannyi fehér villanás.
– Visszafelé nem lesz utasa – mondom.
Csak egy pillanatra néz rám, most látom először egyszerre mind a két szemét. Egykedvű, majdhogynem gúnyos. Most látom csak – mintha az egyszerre látott két szem anód és katód sugara lámpát villantott volna bennem. –, hogy első látásra mennyire félreismertem, mennyire nem hatoltam arca belső rétegeibe. Valami különös finomság bukik ki a ráncok közül, valami szóval ki nem fejezhető. Ha most előadásba kezdett volna a görög művészet arányosságáról, a kvantummechanikáról vagy a zen-buddhizmus lényegéről, egy pillanatig sem csodálkoztam volna.
Lopva a profiljára pillantottam.
Most nem volt rajta semmi fény, semmi ellengő.
Düh fogott el – magam sem tudom, miért.
Valamivel meg kellene bántanom, dobolt bennem. Meg kellene aláznom.
Fensőbbségesen ült mellettem, mint egy lenyűgöző arányú, görög szobor, mint maga a görnyesztő súlyú kvantummechanika, mint a mindent lecsupaszító zen-buddhizmus.
És hazudni kezdtem.
– Micsoda ostobaság ez – mondtam –, csak rohan, rohan alattunk az aszfalt. Hiába pörögnek a kerekek, hiába nyomja a gázt. Ide vagyunk ragasztva a földhöz… Értelmetlen rohanás! – Itt hatásvadász szünetet tartottam. – Bezzeg amikor mi elemeljük a gépet a kifutópályáról! Az orr az ég felé fúródik…
Semmi közöm a repüléshez. A katonai repteret azért mondtam, mert oda pár száz méterre lakik a szeretőm. Véletlenül. Ugyanúgy lakhatna a vágóhíd mellett is.
A sofőr meg se rezzent.
– Akkor, amikor már a gép felemelkedett, értelmet nyer néhány száz méteres földön rohanás – folytattam dühösen. – De így?! Mint egy rossz vers! Aszfalt, aszfalt, aszfalt.
Megint rám nézett. Mintha mosoly villant volna az arcán. Ebben nem vagyok biztos. Inkább kopott ínyből kisárgálló fogak rémlenek. De lehet, hogy az is régebbi emlék.
Előrehajolt. Rátaposott a gázra. Az öreg Warszawa nekilendült, a sok vihart látott karosszéria berezgett. A sofőr egy aprót nyögött, hátradőlt, s szép óvatosan elemelte a kocsit az útról. A kerekek surrogása megszűnt, sóhajtva ellebegtek mellettünk az útmenti fák koronái. Görcsösen kapaszkodtam az ülésbe, és ámulva néztem a város felszikrázó, elektromos csillagait.
Azóta itt keringünk a kivénhedt taxival a város fölött. A sofőr nem néz rám. Szólni sem szól semmit.