Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Lázár Ervin: Buddha szomorú

    Elkésett füttyögetés

    Hát fura egy alak volt ez a Szarvaspataki – őt adták mellém, hogy kísérjen el a szállodába.

    – Sváb vagy, mi? – kérdeztem tőle. – A svábok magyarosítanak ilyen marhaságokra, hogy Szarvaspataki, Vérhalomkői meg fityfene.

    – Hehe – heherészett, és a hátamra vágott –, te meg Kis vagy. Bár az se rosszabb. Egy s-sel, vagy két s-sel?

    – Eggyel.

    – Bruhaha – röhögte –, mégis rosszabb!

    Megállt egy koszos cipőkirakat derengő fényében, kihízott, egygombos zakója feszült a pocakján, s most vettem észre, hogy bokán felül érő hajtókás nadrágot visel. Csupa eldobni való, kinőtt holmi. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy maga Szarvaspataki semmivel sem különb ruházatánál, csak éppen senkinek sem volt még érkezése szemétdombra hajítani őt.

    A feje azonban más volt. Szókratész-fej, de pohos, germán kiadásban, kis, tömpe orra csupa szenvedés, s a szőke, borzas haj is, ahogy körülfolyta feje teteje pihés kopaszságát, hát az is valami megejtő volt. Különösen ott, annak a vacak kirakatnak a fényében.

    – Te Kis, te megkedveltél engem. Ne is tagadd – mondta, és bizonytalanul magasba emelte a jobb keze mutatóujját.

    – Aha – morogtam, és a sarok felé indultam, mert valami kocsmafélének fényei villogtak arra.

    – Kocsma hát – rivallt Szarvaspataki –, a csapos puszi pajtásom!

    – Minden csapos ebben a porfészekben, mi?

    De ügyet sem vetett a közbeszólásra.

    – És miért kedveltél meg? – kérdezte. A hangja elvékonyodott, tömpe, látszólag mozgékonyságra képtelen orra úgy rezgett, mint egy angóranyúlé.

    Muszáj volt végiggondolnom, hogy miért is kedveltem meg. Ott ült a többi nagykutya között. Azok piszokul rázták a rongyot. Hogy így, Kis elvtárs, meg úgy. Ez meg csak kopasz volt.

    – Azért, mert kopasz vagy – mondtam.

    Sértődötten rám nézett. Meg tán mérgesen is, mert az orra megkeskenyedett.

    Elvékonyodott hangon, majdnem suttogva mondta:

    – Marháskodsz!? Most marháskodsz velem!?

    – Mi van? Buzeráns vagy te!? – kérdeztem tőle dühösen.

    – A nagyanyád! A jó nagymamikád, az! – sziszegte, és megállt, nekitámaszkodott egy villanyoszlopnak.

    – Pedig hát a kopaszságod miatt – mondtam neki bocsánatkérően. – Olyan magától értetődően viselted a kopaszságodat a sok handabandázó, válltöméses frizurakirály között.

    Kutyaként nézett rám a villanyfa mellől. A szempilláját így árnyékban lehetett látni. Fényben nem. Olyan szempillája volt, mint egy kese kocának.

    – Hát ezt elhiszem – mondta lassan –, látod, ezt elhiszem.

    És mentünk be a kocsmába.

    Itt újra nem lehetett látni a szempilláját. A szemöldökét se nagyon.

    – Szteletem, Rudi úr – ordibált a csapos Szarvaspatakinak, és felém bökött –, neki is?!

    Bólintott.

    A csapos elénk csúsztatott a lucskos bádogon két konyakot meg két pohár sört.

    Szarvaspataki gyanakodva rám pislantott.

    – Komolyan mondtad, ezzel a kopaszsággal?

    Éppen csak ránéztem. Ebből megtudhatta, hogy komolyan.

    – Még egyszer – mondta a csaposnak, és lenyomott a pult meg a fal közé egy söröshordóra. – Mesélj magadról valamit. Valami fontosat!

    – Ne hülyéskedj! – mondtam, és lóbáltam a kezemben az üres söröspoharat.

    – Nem hülyéskedek. – Az orra megint, mint a nyúlé.

    Tudtam, hogy mesélni kell valami fontosat.

    – Egy spinkónál voltam egy hete – mondtam –, a férje éppen Angliában van. – Elhallgattam.

    – Na! – biztatott.

    – Lehet, hogy nem is fontos.

    – De az – mondta határozottan –, igenis, fontos.

    Megtekert nyakkal néztem egy darabig, a poharat se lóbáltam. Honnan a francból tudja, hogy fontos? Mert az volt.

    – Na igen, és füttyögettek meg hujgattak a srácok a ház előtt. Szemben valami kultúrház van. Beatzene meg ilyesmi… annak a nőnek nagyon szép combja volt. Mint az alabástrom.

    – Mint micsoda? – kérdezte mohón.

    – Alabástrom.

    – Az milyen?

    Bambán néztem rá. Elröhintettem magam.

    – Nem tudom. Az anyja keservit, fogalmam sincs, milyen az alabástrom!

    Tényleg nem tudtam, az jutott róla eszembe: alabárd.

    – Nem baj – legyintett –, folytasd.

    – Feküdtünk egymás mellett. A falak sárgák voltak. Szórt fény,… azt hiszem jó nő… „Mi van veled?!” – kérdezte. „Nem hallod, füttyögetnek” – mondtam. „Kis hülye huligánok – válaszolta –, ide járnak hacacárézni…” Egy bérházban voltunk a második emeleten. Magamra kaptam egy fürdőköpenyt, és kióvakodtam a loggiára. Három srác állt a kultúrház előtt, és füttyögettek. Semmiért, csak úgy bele a vakvilágba. Szép, loboncos hajú srácok. Igaz, este volt már, sötétedett, lehet, hogy nem is voltak loboncos hajúak. Én meg ott álltam a loggián, trotyakosan, igaz, a térdemben, a mellemben, a csontjaimban egy jó nagy szeretkezéssel. De azért trotyakosan. Ezek meg füttyögettek ott. Leüvöltöttem nekik: „Mi az, srácok, nincs nőtök?” De csupa szeretetből, azért mert szerettem volna köztük állni… Azt hiszem. Azok ott lent abbahagyták a füttyögetést, és az egyik fölkiabált. „Tökfej!” – azt kiabálta. De én biztosan tudom, hogy szeretetből.

    – Egész biztos – mondta áhítattal Szarvaspataki.

    – A nő meg őrültezett, és rángatott befelé. „A szomszédok, a szomszédok!” – lihegte. Én meg már nem akartam mellé feküdni. Irtózatosan szerettem volna ott lent füttyögetni meg hujgatni a srácokkal.

    – De visszafeküdtél – mondta szomorúan.

    Elhúztam a számat. Hát persze, visszafeküdtem.

    Kint az utcán a vállamra tette a kezét. Bár ez kényelmetlen lehetett neki, mert jóval alacsonyabb volt nálam.

    – Kerülünk egyet, jó?

    – Tőlem, akár ne is mondtad volna, úgysem tudom, merre van a kosz szállodátok.

    – Nono – mondta –, új szálloda – és a vállamra csapott.

    Egy ramaty mellékutcában állt meg velem, kétszintes, szemmel láthatóan új családi ház előtt. Az ablakból tompa fény szüremlett a fejünkre. Most megint meghatóan volt kopasz.

    – Hehe – rötyögött rám kislányos szemérmesen, és négy ujját a szájába dugta. Füttyentett… fittyfiufütty… csak úgy harsogott. Én meg mint egy oroszlán: hujuuhuhuj! Ő is. Erre én füttyögettem. Zenebona, gilingalang!

    Az ablakon kihajolt egy férfi. Fürdőköpenyben.

    – Trógerok! Rohadt huligánok! Takarodjatok!

    Nekem üvöltött, félhangosan mondta, mint aki nem akarja ezt a szerencsétlen, szétcincált csendet háborgatni.

    – Tökfej! – üvöltötte neki Szarvaspataki.

    – Vén, kopasz állatok! – kiabálta amaz, most már ügyet sem vetve a csendre.

    Mi meg futóra, neki a sötét utcának.

    A saroknál lassítottunk. A futástól kalapált a szívem, fú, de öreg vagyok! Ezt akartam mondani. De nem szóltam. Nézem ezt a marha Szarvaspatakit. Sír. A jó fenébe! Egy darabig ballagtam mellette, aztán a vállára tettem a kezem.

    – Süket, hát miért nem mondtad? – morogtam szelíden. – Valami nőd lakik ott? Szeretőd? Feleséged?

    Óvatosan kihúzta magát a kezem alól.

    – Nincs nekem senkim – mondta –, nem is volt soha. – És barátságosan a hátamra paskolt. – Jó srác vagy. Isten bizony. Az a fényes ott a szálloda.

    Ezzel otthagyott.