Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Lázár Ervin: Buddha szomorú

    Öt szentimentális történet
    1. Tulipán

    A pasas az egykori szeméttelep beléndekkel benőtt hepehupáin lopakodott a templom felé. Valamit a zakója alá rejtett, a szövet dudoráról ítélve egy futball-labdánál alig nagyobb, de sokkal kényesebb holmi lehetett; a pasas lágy ívben meghajtott bal keze óvón emelkedett a dudor elé.

    A beléndektenger szélén, a szemét lerakását tiltó táblánál megállt. Innen már jól láthatta a templom kerítésén belül álló Mária szobrot. Az utcai lámpa fénye éppen Máriára esett, a gyér fényben hótisztán fehérlett nappali világításban már meglehetősen kopottnak tűnő, agyonázott ruhája, és válláról leomló palástja is teltebb kék volt, mint nappal.

    A pasas bal kézzel leemelte a sapkáját. Átment az úttesten, arcát a templomkerítés rozsdás vasának szorította. Nézte Máriát. A szobor – repedéseiről ítélve – fából lehetett. Hosszanti szakadások csíkozták a palástot és a ruhát, a Mária talpa alatt tátogó kígyó szája is tovább repedt. A pasas látta, hogy a réseket pókok és százlábúak lakják, s bizonyára fészkelt ott sok másfajta ízeltlábú is. Ez megnyugvással töltötte el. Sapkáját az aszfaltra dobta, s zakója alól előhúzta, amit addig rejtegetett. Egy csokor virágot. Nem akármilyen csokor volt, ezt a pasas is tudta, mert elmosolyodott, amikor a virágokat odamutatta Máriának.

    A szarkalábak közt pipacsok virítottak, szende fehérségű violák, csomorika is volt benne és lila kígyószisz-sudár, néhány pici, kék tyúkhúr, s mint a hőscincér bajsza, kihajlott a virágok közül két illatos rozmaring vessző.

    A pasas tanakodott, hogyan tegye a csokrot Mária elé. Ahhoz, hogy a rácson benyújtsa, túl messze volt a szobor, meg amúgy is sajnálta volna a csokor szép, borzas fejét áterőltetni két rozsdás vasrúd között. Dobni nem akarta, mert a tyúkhúr meg a csomorika kihullott volna a többi közül. Úgy gondolta, átmászik a kerítésen. Fél kézzel elég bajos volt – a másikkal a virágot kellett szorongatnia –, de azért hamar fent volt a tetején. A lándzsahegyek bökték a fenekét. Már leugrott volna, de ekkor Mária mögül egy ember ugrott elő. Fekete talárt viselt, a talár alatt rézgombos dolmányt. Villogtak a rézgombjai.

    – Vissza! – kiáltotta.

    – Ezt a virágot… Máriának – motyogta a pasas, és igyekezett megtartani az egyensúlyát.

    – Takarodjék! – ordította a taláros, s ettől a pasas dühös lett.

    – Azért is Máriáé – kiáltotta, és beugrott a templomkertbe.

    Ekkor azonban még egy alak ugrott elő a szobor mögül, kezében perselyrúddal, a rúd végén ott fityegett az üres bársonyzsákocska, az aljára szerelt csöngettyű vékonykán csilingelt.

    – Takarodjék – mondta a perselyrudas is, és birkózó állásba helyezkedett Mária előtt.

    A pókok, és a százlábúak menekültek a repedésekbe.

    – Azért is – mondta elszántan –, azért is Máriáé!

    A csokrot úgy tartotta, mint egy Vécsey-kézigránátot.

    A sekrestyésféle meglóbálta a perselyrudat, és a pasas felé sújtott. Finom mozdulattal tért ki az ütés elől, s abban a pillanatban észrevette, hogy a taláros lehajol egy kőért. Előreugrott, és a kezébe rúgott. A perselyrúd most talált, a pasas a vállán hallotta csilingelni a csengettyűt, hallotta a kettétörő bot reccsenését is, a bársonyzsákocska a törött botvéggel a gazba zuhant. A csengettyű elhallgatott.

    Valaki dobogva futott az utcán, átvetette magát a kerítésen. Most már hárman voltak, de a pasas keményen harcolt, pedig közben elszántan óvta a virágokat, csak fél kézzel ütött, de meg kell hagyni, a rúgásai se voltak kutyák. A környező házakban sorra felfénylettek az ablakok, futó lábak döbögtek, árnyak szökelltek át a kerítésen.

    – A mi Máriánkat akarja! A mi Máriánkat! – zúgták.

    Bunkók, kábelek, gumibotok, homokzsákok csattogtak a pasas fején.

    – Ne engedjük, testvéreim! – kiáltotta valaki.

    És nem engedték. A pasas vérbe borult fejjel küzdött, egyre csak Máriához akart közel férkőzni, észre sem vette, hogy virágcsokra már a múlté, egy kocsányokból, szárakból álló, lecsupaszított vesszőseprűt szorongatott. De nem adta fel.

    Egy védő, fegyvert keresve megrántotta a kerítés egyik vasrúdját. A kezében maradt. Rikkantott örömében, és a pasas fejére húzott vele. Mint a letaglózott ló, úgy esett össze. Jobb keze előrevágódott, és a vesszőseprű csokormaradvány odaesett Mária lába elé, a tátogó kígyó méregfogaihoz.

    A csapat megrettent, báván nézték a földön kinyúlt pasast. Valamelyikűk ijedtségtől elvékonyodó hangon elsóhajtotta:

    – Meghalt.

    Mintha vezényszó lenne, hátat fordítottak, majomügyességgel másztak át a kerítésen, a harcmező pillanatok alatt elcsendesült. A pasas békésen feküdt a földbe taposott pipacs-, viola-, csomorika- meg tyúkhúrszirmok között, a rozmaringszálak meg a kígyószisz olyanok voltak, mint egy-egy felibül-harmadából lerágott halcsontváz.

    A hivők – vagyis hát ki tudja, hivők voltak-e, mindenesetre azok, akik megvédték Máriát a virágtól – sokáig ébren lapultak házaikban. Végül aztán, hajnalfelé, egyikük mégiscsak föltárcsázta a rendőrséget. Egy hulla fekszik a templomkertben, a Mária-szobor előtt.

    Az URH-s kocsi sivítva érkezett a templomkerthez. A két marcona törzsőrmester fogta a rácsot, és bebámult a szobor elé.

    – Átvágtak bennünket – mondta egyikük.

    – Át – toldotta meg a másik, és káromkodni akart, de Máriára való tekintettel visszatartotta.

    A szobor előtt vadvirágok nőttek – az egyik rendőrnek úgy tűnt, hogy az az apró kék, tyúkhúr, és felismerni vélte a csomorikát is.

    A virágtenger közepén egy tulipán virított. Akkora, mint egy tejesköcsög.

    A pasast soha többé nem látta senki. Talán nem is létezett.