Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Lázár Ervin: Buddha szomorú

    Öt szentimentális történet
    2. Három piros rózsa az ifjú gróf mellén

    Hogy honnan támadt az ifjú gróf balsejtelme, senki sem tudta. Talán egy gyermekkori álom idézte fel. Az ifjú gróf egy elhagyott város macskakövein futott. Léptei, mint a dobszóló: dömm, dömm, dömm. És senki, csak talán a fegyverek csöve, ablakokban, rejtett zugokban, vaskerítések belső oldala mellett ácsorgó ezüstfenyők mögött. Az ifjú gróf futott, lába lármája már-már elviselhetetlenné erősödött, s akkor szemben meglátott egy magas kőkerítést. Felkolompolt a szíve: ott a menekülés. Minden erejét összeszedve elrugaszkodott a földtől, szép lassan, libegve repült a kőkerítés tetejéig, jobb kezével rátámaszkodott, lendítette a lábát, hogy ugyanolyan könnyedén lehuppanjon a park bokrainak védelmébe. S ekkor három tompa ütés a mellén. Érezte, ahogy a felszaggatott erekből a jó meleg vér szétárad mellkasában. Szárnyaszegetten, lendületeit odahagyva hullott a fal tövébe, s még látta mellén a három szép, cakkos szegélyű rózsát.

    Másnap eszébe sem jutott az álma, csak nagy sokára bukkant újra elő, talán egy másik álomtól, a templomkert kőkerítésétől vagy három rózsától. De az is lehet, hogy a cigányasszony miatt. A cigányasszonyt elűzték a birtokról, már nem is rémlik az arca, az emlékezet alkotott a valódi helyett egy egyre csúnyább, egyre ráncosabb, krétából és földből kikevert arcot, csenevész, lógó mellű testet, sosem volt rongyokat aggatott rá, elfakult virágminták barna alapon, a ruha alól kikandikáló, karvalykörmű, sárfoltos láb is az emlékezet műve, lehet, hogy cipő volt a cigányasszonyon.

    Az ifjú gróf kimerítő vágta után, tagjaiban kellemesen bizsergő fáradtsággal lovagalt a kastély felé, a habkönnyű, tavaszi zöldek között, amikor szembetalálta magát az elűzött cigányasszonnyal. Lova meghőkölt, az ifjú grófot szánalom és félelem öntötte el, a cigányasszony könyörtelen, görbe mutatóujja megcélozta őt.

    – A huszonegyedik születésnapodon három piros rózsa ékesíti a melled – mondta, és buzogva fölnevetett, a vágtára váltó ifjú gróf után még sokáig futott a hullámzóan erősödő, gyengülő kacaj, talán még akkor is hallotta, amikor a cigányasszony már abbahagyta a nevetést.

    Három piros rózsa az ifjú gróf mellén.

    Egy időre a cigányasszonyról is megfeledkezett, de akkor már tudata alján ott fészkelt a három piros rózsa, tétovább, mélább lett, a kezébe vett tárgyakat gyakran elejtette, ritkábban lovagolt, s kerülte a vadászatokat. Az öreg gróf szelíd kérdései váltak mégis végzetévé, kint a repkénnyel befuttatott filagóriában, ó, bár soha ne mondta volna ki a rettentő szavakat, el ne gyengült volna, csak soha ne késztették volna igaz válaszra a völgyi patak szelídségével csobogó kérdések.

    De kimondta, kibuggyant belőle, a sejtelem egyszerre alakot öltött, sötét, fenyegető gnómmá szilárdult a képzelgések ellebegő, fekete fátylaiból. A kimondott szavak vértezetében formái véglegesültek, torz vigyora vastag ajkára merevült.

    Az öreg gróf hahotázott.

    – Anyád, az volt ilyen – mondta –, ó, ti köd-lovagok, rémgyártók, szellemidézők.

    De nevetése, bármily szívből fakadónak indult is, feleúton megfulladt, az ifjú gróf lisztfehér arca, a mozdulatlan elszánt kéz a nyugágy karfáján, az esett tartás, a nyak finom félrebillenése mellbe ütötte az öreg grófot.

    – Bolond vagy, fiam – mondta csendesen s fia vállára téve kezét, szótlanul ballagta végig a kastélyhoz vezető kavicsos utat.

    A szellem befészkelte magát a kastély falai közé, lobogtatta fekete fátylait. Az öreg gróf szerette volna elűzni a kísértetet, vándorszínészeket, énekeseket, örömlányokat, bohócokat, artistákat hozatott a kastélyba, a csendhez szokott ősi park eleinte méltatlankodva figyelte a zenebonát, a helytelenkedést, az elszórt szemetet, de aztán maga is megifjodott, hozzáidomult az új élethez, csínytevő lett és cinkos. De a lárma, a harsogó énekszó, a dobok és cintányérok buffogása, a bőgők és hegedűk eszeveszett riadói, a táncoló lábak dobaja, a lányok röpke nevetése, a tarkabarka harisnyás bohócok idétlen tréfái, a kötéltáncosok és légtornászok nyaktörő lendülései nem űzték el az árnyat, ott gubbasztott folyvást a kastély kéménye tövében, elrejtőzött a park bokrai között, belengte a komor boltíves termeket, a visszhangos folyosókat, megbújt a pincelejáratok zegzugaiban, tornyok ódon ívű ablakaiban, a falra futó repkényben s a szökőkút fáradtan visszahulló vízsugarában. A csepűrágók kedvüket vesztették, a zenészek szomorú, halk melódiákra zendítettek, az artisták elvétették az ugrást, az örömlányok imára kulcsolt kézzel bámultak ki az ablakon, részeg matrózok és fényreklámok közé vágytak.

    A kastély elnéptelenedett, a személyzet is fogyatkozott, régi, megpróbált hű cselédek szöktek el éjszakánként, járandóságukat, kis motyójukat odahagyva.

    Azon a napon már csak ketten maradtak a kastélyban; az öreg gróf s az ifjú, reszketve bámulták egymást, az öreg keblére vonta fiát.

    – Nem lehet semmi bajod! Semmi!

    A kastély egy ablaktalan szobájába rejtette a fiút. A nehéz tölgyfa ajtót négy kulccsal zárta be, s nem mozdult az ajtó elől. A néma kastély, mint egy kripta vette őket körül, egy-egy sarokban apró zaj ébredt, végigsercegett a nyújtózkodó folyosókon, neki-nekikoccant a hallgatag falaknak. A percek – mind-mind egy elpattanó hegedűhúr – kínnal-keservvel múltak, de aztán megjött. az este, az öreg gróf torkában dobogó szíve csillapodott. Félóránként be-beszólt a fiának, s a fiú suttogva válaszolt.

    – Mindjárt vége, fiam – mondta a gróf, megtörölgette verejtékező homlokát. – Ó, Uram, múljon el a rontás.

    Már percek voltak csak éjfélig, már ott álltak a győzelem kapujában. Egy óra elzengedezte a háromnegyedet, a percek pattogása felerősödött, s ekkor… s ekkor bentről iszonyú zaj hallatszott, bútorok recsegése, lábdöndülések, egy földre zuhanó test puffanása, az öreg gróf feltépte az ajtót, berontott, előreszegezett fegyverével, háromszor belelőtt a zengő hangzavarba.

    A lövések után késcsendesség.

    – Fiam – suttogta.

    Remegő kézzel kapcsolta fel a villanyt, a szobát sárgás gyenge fény öntötte el. A szemközti falnak vetve hátát, félrebillentett fejjel feküdt az ifjú gróf.

    Három piros rózsa a mellén.