Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Lázár Ervin: Buddha szomorú

    Öt szentimentális történet
    4. Hildácska kacag

    – Mint a varjú. Brrr – rázkódott össze az erdei tanító felesége – , olyan ez a vénasszony, mint a varjú.

    – Ugyan, kedves – mondta a férje –, öreg, ennyi az egész. Majd kialussza magát és elmegy. Hadd aludjon.

    – Mint a varjú – hajtogatta az asszony.

    Tényleg volt benne valami varjúszerű. Már délután, amikor észrevették – összehúzódzkodva bandukolt az öregasszony a keményre taposott havú erdei úton, furcsa volt, hisz sosem járt erre idegen, különösen télen, most meg a karácsonyi szünet derekán jártak, még a pirosra csípett arcú gyerekek csizmás karavánja sem tűnt fel reggelente a hóval lepett fák közt – felkiáltott az asszony: nézd, éppen olyan, mint egy madár.

    – Mint egy agyongyötört, fáradt madár – mondta a férje.

    Az öregasszony alakja nőtt-nődögélt, madárszerűsége behúzódott a szoknyája ráncai közé, emberi alakot öltött, madárszerűségével félelmetessége is odalett, csak szánalmassága maradt vele kitartóan, s amikor már a kopogására ajtót nyitottak neki, láthatták, hogy a szánalmasság az arcába is beette magát, mint a rozsda, tekintetét is megtépázta, örök időre szólón meggörbesztette vállát, megrongálta dereka ívét és térde hajlatát.

    Mégis volt benne valami varjúszerű. Mintha lesütött szeme bármelyik pillanatban gyors feketerigó-röppenéssel megmérhette volna őket, a házat, isten háta mögötti magányos lakásuk csendjét, homlokuk pajzsa mögött ágaskodó gondolataikat.

    – Fáradt vagyok – mondta az öregasszony, szürke ázott veréb volt a tekintete, nem feketerigó-röppenés, szinte nem is érintette a tanítóék arcát.

    Enni adtak neki meg vörös bort. A tanítóné kérdezősködni akart, de férje egy gyors pillantással leintette, csendben evett hát az öregasszony, ijedten, vajpuhán, mintha bármely pillanatban fölkiálthatott volna az étel, nem, nem akarom ezt a testet táplálni.

    A tárgyak azonban némák maradtak, de egyetértően némák, az öregasszony reszkető kézfejjel törölte meg a száját, fölegyenesedett, a hátralökött hokedli sikkantott mögötte a kövön.

    – Az Isten áldja meg magukat – mondta, s a hangja, tekintete megkeményedett, olyan volt ez a köszönet, mint egy átok vagy legalábbis az erdei tanítóékon kívül mindenkinek az elátkozása.

    A vendégszobában bontottak neki ágyat, az erdei tanítóné, miközben a hosszú, nyirkos folyosón a tiszta huzatot cipelte, arra gondolt, ezt holnap valamennyit eldobja, elégeti, és undorral fogta a ropogós, fehér ágyneműt, pedig akkor még nem is érintette az öregasszony teste.

    – Ne haragudjanak – monda az öregasszony –, az ajtót magamra zárom.

    Megremegett, a szeme megvillant, vagy talán nem is ez a helyes kifejezés, hogy villant, csak egy parányi időre kitágult, de sugarai nem kifelé lobbantak, inkább be, a koponya belseje felé, mint egy puskacsőbe fulladt lövés, olyan volt ez a szemtágulás.

    – Csak zárja – mondta lassan a tanító, igyekezett könnyed és vidám hangon beszélni, mintha mi sem lett volna természetesebb, minthogy az amúgy is zárt lakásban a vendég még külön bezárkózik.

    – Mint a varjú – hajtogatta ott bent a felesége, a tűzhely torkában lobogó ágyneműkre gondolt, a kis Hilda ágyát közelebb húzta a magáéhoz, s rögtön lefekvés után fölpattant, s kulcsra zárta a hálószoba ajtaját.

    – Ugyan, ugyan – mondta zavartan a férje, de a kulcs-csikordulástól ő is megnyugodott.

    Másnap reggel kicsit megszégyenülten néztek egymásra, már nem értették, mitől riadtak meg olyan ostobán előző este, az éjszaka eltakarodott, belőlük is elvitte a homályos zugokat.

    Az öregasszony is felébredt, a reggel mintha neki is békességet hozott volna; arca, mint egy szép; sokat tudó fatörzs. Úgy tett, mintha évek óta ott lakna, egy sámlira kuporodott a konyhában, szelíden nézte a tevő-vevő tanítónét, később kivette kezéből a szakajtó krumplit, és maga látott a hámozáshoz.

    Hildácska is kitotyogott a konyhába, félelem nélkül közelítette meg a varjú-vénasszonyt, az meg hirtelen letette a szakajtót, a krumplihéjat az öléből a földre söpörte, ráejtette a kést és gyökérkarjait a kislány felé tárta, mintha legkedvesebb rokonát akarná keblére ölelni.

    A gyermek mosolyogva röppent az ölébe, a tanítóné hökkenten nézte, hogy a görbe karvalyujjak a kislány hátára tapadnak. Mintha nem ölelni akarná, hanem összeroppantani.

    A köszönete átok is, az ölelése fojtogatás is. Ó, csak menne el – gondolta a tanítóné.

    De a vénasszony nem ment el. Soha nem kérdezte, maradhat-e, a tanítóék még nem szóltak semmit, úgy maradt ott az isten háta mögötti házban, mint ahogy szelíden, magától értetődően megjön a nyár után az ősz.

    Pár hét múlva már hiányzott volna, ha elmegy, nemcsak azért, mert sokat segített a ház körül, s mert a kis Hildával imádták egymást. Másért is. Talán az ódon, töredezett kövű folyosó is bánatosan felsóhajt, ha egy este nem hallja lassú, csosszanó lépteit, ahogy szobája felé igyekszik, kezében a magasra tartott petróleumlámpával.

    Soha nem beszélt arról, kicsoda, micsoda, mit csinált eddigi életében. A tanítóék meg nem kérdezték. A bánat miatt, csupa bánat volt ez az öregasszony, szenvedéssel teleírt, még hátulról is lehetett látni rajta, hogy nagyon sokat szenvedett.

    Nem kérdezték hát. Csak egyszer fordult hozzá a tanítóné, hónapok múltán: „Hát nincs magának senkije?”

    – Csak maguk – kiáltott az öregasszony –, csak maguk!

    Visszanyelte a feltörni készülő sírást, s napokig szavát sem lehetett venni.

    Lassan-lassan az öregasszony lett a ház belső minisztere, a konyhában a tanítóné akár be se kellett tegye a lábát. Áldás lett neki az öregasszony, ünnepeken, iskolai szünetek alatt napokra elmehettek hazulról, ráhagyhatták Hildácskát, hiszen az anyja kezében sem volt jobb helyen.

    Csak az a rákövetkező tél ne jött volna, csak az a férfi ne jött volna!

    A férfit a faluban látták, tíz kilométerre erdei házuktól, a presszóban. Ősz haja volt, baljós tekintettel bámulta roppant markába rejtett poharát. Arcát lassan – mintha fájna neki nyaka elfordítása – a pult mögött álló lány felé emelte.

    – Itt kell neki lenni – mondta –, itt az erdőségekben.

    A lány nem válaszolt neki, látszott rajta, hogy fél.

    – Semmiféle idegen öregasszony nem él erre – mondta egy férfi. – Mi aztán tudnánk, ha itt élne.

    Az idegen, mintha nem is hallotta volna a közbeszólót, ugyanolyan csigalassúsággal, mint az imént, a pult mögött álló lány felé fordult.

    – Le kell számolnom vele – mondta. – Rendezni kell a számlát.

    Marka veszett erővel ölelte körül a vastag falú pálinkáspoharat, ökle bütykein megfehéredett a bőr.

    Az erdei tanító feleségében oktalan félelem ébredt, akaratlanul csúszott ki a száján a kérdés.

    – De hát mit vétett magának szegény?

    Az ember most vadul kapta fel a fejét, súlyos pillantással mérte végig az asszonyt, mintha azt latolgatná, megéri-e, hogy fölugorjon, és szétmorzsolja a kérdezőt.

    – Szegény! – mondta megvetően, aztán elfordult, újra maga elé bámult, és beszélni kezdett.

    – A bizalmamba férkőzött ez a némber. Ó, pokol… még szerettem is. Rábíztam a kislányom. Érti?! A kislányomat! Még most is hallom a nevetését. Minden éjszaka hallom a kislányom nevetését, amikor tiszta csendes idő van.

    Elhallgatott.

    A tanítóné torkában ott feszült a kérdés, de nem merte kimondani, nem mert megszólalni, lélegzetet venni se mert.

    Az idegen fölállt. A poharat csörrenve az asztalra dobta.

    – És megölte, értik! Megölte a lányomat! Hároméves volt. Nem hallják? Nevet. Most is nevet.

    Feszülten figyelt, az arca szinte gyengéd lett, mutatóujját magasba emelte.

    A tanítóné akkor már roppanó ujjperccel szorította a férje karját.

    – Menjünk – suttogta.

    – Ha el nem viszi a rendőrség előlem, ezzel a két kezemmel tépem szét – mondta az ember, s maga elé tartotta roppant kezeit, mindkettőt külön, külön hosszasan nézte, mint kedves, nagy feladatra hivatott gyermekeit. – És csak tizenöt évet kapott. Tizenöt évet! Holott ezer évig kellett volna forró szurokban főzni, szöges korbáccsal ostorozni, miszlikbe vágni! Tizenöt év! Ott a bíróságon megmondtam, ez az ítélet nekem nem elég. Az én lányom fehér koporsójáért sem elég, a lányom kisujjáért, egyetlen haja száláért nem elég! Egy éve szabadult, azóta keresem.

    Megint maga elé emelte markát, s hosszasan nézte.

    – Megtaláljuk, biztos, hogy megtaláljuk – mondta nekik, s vicsorogva elmosolyodott.

    A tanítóné felugrott, kirohant az ajtón, a férje alig győzött utána menni.

    – Úristen – jajongott a nő –, úristen, már négy napja egyedül van vele.

    – Ugyan – mondta a férj –, rémmese az egész. Bolond ez a férfi. Nyugodj meg.

    Rohant velük a terepjáró a sötét erdőn keresztül, s öráknak tűnt, míg megálltak az erdei ház előtt.

    Égett odabent a lámpa. A tanítóné hanyatt homlok rohant a házba, feltépte az ajtókat, melyben már meggyűlt a sikolyra kész levegő.

    A szobában a kályha mellett ült az öregasszony, ölében Hildácska. Mind a ketten nevettek, fénylett a szemük.

    A tanítóné sírva fakadt, odatérdelt melléjük, egyszerre ölelte át az öregasszonyt és a gyermeket. Sokáig nem tudott szóhoz jutni a görcsös zokogástól.

    Az öregasszony hamuszürke arccal állt fel.

    – De hát mi baj van, az istenért?

    – Semmi, semmi – mondta a tanító.

    – Kellemetlenségeink voltak, ne törődjön vele.

    A tanítóné átkulcsolta az öregasszony nyakát.

    – Ne haragudjon rám, drága, ne haragudjon.

    – De hát miért? – kérdezte sírósan az öregasszony. – Dehogy haragszom, miért haragudnék.

    – Nincs semmi baj – mondta a férfi. – Egy bolondság megriasztott bennünket. Aludjunk rá egyet. Aludjuk ki.

    És éjfélkor éles zörrenések az ablakon.

    A tanító hangja tétován bukdácsolt a sötétségben.

    – Ki az?

    – Gyere ki, vén szipirtyó! Megjöttem – hallatszott odakintről.

    A tanító köpenyt kapott magára, az ajtóhoz rohant.

    – Mit akar?

    – A vénasszonyt.

    A téli éjszakában kísértetiesen világított az ősz haj és a megszállott szem kútja.

    – Ez egy másik öregasszony – magyarázta a tanító –, rossz helyre küldték, uram. Régről ismerjük, és…

    A férfi előrelépett.

    – Magát is szétlapítom. Érti!

    A tanító ekkor könnyed érintést érzett a könyökén, lepkekönnyűt.

    – Engedjen ki – mondta az öregasszony.

    – De hát nem magát keresi – üvöltötte a tanító. Nem a dühtől ordított, hanem a félelemtől.

    – De igen – mondta az öregasszony –, engem keres.

    Kilépett, becsukta maga után az ajtót. A tanító verejtékezve lapult a fal és a becsukott ajtó szögletébe, mozdulni sem tudott. Tompa puffanást hallott kintről, s ahogy egy liszteszsák a hóra dől. Aztán csend lett. Csillagok csendje.