– Mint a varjú. Brrr – rázkódott össze az erdei tanító felesége – , olyan ez a vénasszony, mint a varjú.
– Ugyan, kedves – mondta a férje –, öreg, ennyi az egész. Majd kialussza magát és elmegy. Hadd aludjon.
– Mint a varjú – hajtogatta az asszony.
Tényleg volt benne valami varjúszerű. Már délután, amikor észrevették – összehúzódzkodva bandukolt az öregasszony a keményre taposott havú erdei úton, furcsa volt, hisz sosem járt erre idegen, különösen télen, most meg a karácsonyi szünet derekán jártak, még a pirosra csípett arcú gyerekek csizmás karavánja sem tűnt fel reggelente a hóval lepett fák közt – felkiáltott az asszony: nézd, éppen olyan, mint egy madár.
– Mint egy agyongyötört, fáradt madár – mondta a férje.
Az öregasszony alakja nőtt-nődögélt, madárszerűsége behúzódott a szoknyája ráncai közé, emberi alakot öltött, madárszerűségével félelmetessége is odalett, csak szánalmassága maradt vele kitartóan, s amikor már a kopogására ajtót nyitottak neki, láthatták, hogy a szánalmasság az arcába is beette magát, mint a rozsda, tekintetét is megtépázta, örök időre szólón meggörbesztette vállát, megrongálta dereka ívét és térde hajlatát.
Mégis volt benne valami varjúszerű. Mintha lesütött szeme bármelyik pillanatban gyors feketerigó-röppenéssel megmérhette volna őket, a házat, isten háta mögötti magányos lakásuk csendjét, homlokuk pajzsa mögött ágaskodó gondolataikat.
– Fáradt vagyok – mondta az öregasszony, szürke ázott veréb volt a tekintete, nem feketerigó-röppenés, szinte nem is érintette a tanítóék arcát.
Enni adtak neki meg vörös bort. A tanítóné kérdezősködni akart, de férje egy gyors pillantással leintette, csendben evett hát az öregasszony, ijedten, vajpuhán, mintha bármely pillanatban fölkiálthatott volna az étel, nem, nem akarom ezt a testet táplálni.
A tárgyak azonban némák maradtak, de egyetértően némák, az öregasszony reszkető kézfejjel törölte meg a száját, fölegyenesedett, a hátralökött hokedli sikkantott mögötte a kövön.
– Az Isten áldja meg magukat – mondta, s a hangja, tekintete megkeményedett, olyan volt ez a köszönet, mint egy átok vagy legalábbis az erdei tanítóékon kívül mindenkinek az elátkozása.
A vendégszobában bontottak neki ágyat, az erdei tanítóné, miközben a hosszú, nyirkos folyosón a tiszta huzatot cipelte, arra gondolt, ezt holnap valamennyit eldobja, elégeti, és undorral fogta a ropogós, fehér ágyneműt, pedig akkor még nem is érintette az öregasszony teste.
– Ne haragudjanak – monda az öregasszony –, az ajtót magamra zárom.
Megremegett, a szeme megvillant, vagy talán nem is ez a helyes kifejezés, hogy villant, csak egy parányi időre kitágult, de sugarai nem kifelé lobbantak, inkább be, a koponya belseje felé, mint egy puskacsőbe fulladt lövés, olyan volt ez a szemtágulás.
– Csak zárja – mondta lassan a tanító, igyekezett könnyed és vidám hangon beszélni, mintha mi sem lett volna természetesebb, minthogy az amúgy is zárt lakásban a vendég még külön bezárkózik.
– Mint a varjú – hajtogatta ott bent a felesége, a tűzhely torkában lobogó ágyneműkre gondolt, a kis Hilda ágyát közelebb húzta a magáéhoz, s rögtön lefekvés után fölpattant, s kulcsra zárta a hálószoba ajtaját.
– Ugyan, ugyan – mondta zavartan a férje, de a kulcs-csikordulástól ő is megnyugodott.
Másnap reggel kicsit megszégyenülten néztek egymásra, már nem értették, mitől riadtak meg olyan ostobán előző este, az éjszaka eltakarodott, belőlük is elvitte a homályos zugokat.
Az öregasszony is felébredt, a reggel mintha neki is békességet hozott volna; arca, mint egy szép; sokat tudó fatörzs. Úgy tett, mintha évek óta ott lakna, egy sámlira kuporodott a konyhában, szelíden nézte a tevő-vevő tanítónét, később kivette kezéből a szakajtó krumplit, és maga látott a hámozáshoz.
Hildácska is kitotyogott a konyhába, félelem nélkül közelítette meg a varjú-vénasszonyt, az meg hirtelen letette a szakajtót, a krumplihéjat az öléből a földre söpörte, ráejtette a kést és gyökérkarjait a kislány felé tárta, mintha legkedvesebb rokonát akarná keblére ölelni.
A gyermek mosolyogva röppent az ölébe, a tanítóné hökkenten nézte, hogy a görbe karvalyujjak a kislány hátára tapadnak. Mintha nem ölelni akarná, hanem összeroppantani.
A köszönete átok is, az ölelése fojtogatás is. Ó, csak menne el – gondolta a tanítóné.
De a vénasszony nem ment el. Soha nem kérdezte, maradhat-e, a tanítóék még nem szóltak semmit, úgy maradt ott az isten háta mögötti házban, mint ahogy szelíden, magától értetődően megjön a nyár után az ősz.
Pár hét múlva már hiányzott volna, ha elmegy, nemcsak azért, mert sokat segített a ház körül, s mert a kis Hildával imádták egymást. Másért is. Talán az ódon, töredezett kövű folyosó is bánatosan felsóhajt, ha egy este nem hallja lassú, csosszanó lépteit, ahogy szobája felé igyekszik, kezében a magasra tartott petróleumlámpával.
Soha nem beszélt arról, kicsoda, micsoda, mit csinált eddigi életében. A tanítóék meg nem kérdezték. A bánat miatt, csupa bánat volt ez az öregasszony, szenvedéssel teleírt, még hátulról is lehetett látni rajta, hogy nagyon sokat szenvedett.
Nem kérdezték hát. Csak egyszer fordult hozzá a tanítóné, hónapok múltán: „Hát nincs magának senkije?”
– Csak maguk – kiáltott az öregasszony –, csak maguk!
Visszanyelte a feltörni készülő sírást, s napokig szavát sem lehetett venni.
Lassan-lassan az öregasszony lett a ház belső minisztere, a konyhában a tanítóné akár be se kellett tegye a lábát. Áldás lett neki az öregasszony, ünnepeken, iskolai szünetek alatt napokra elmehettek hazulról, ráhagyhatták Hildácskát, hiszen az anyja kezében sem volt jobb helyen.
Csak az a rákövetkező tél ne jött volna, csak az a férfi ne jött volna!
A férfit a faluban látták, tíz kilométerre erdei házuktól, a presszóban. Ősz haja volt, baljós tekintettel bámulta roppant markába rejtett poharát. Arcát lassan – mintha fájna neki nyaka elfordítása – a pult mögött álló lány felé emelte.
– Itt kell neki lenni – mondta –, itt az erdőségekben.
A lány nem válaszolt neki, látszott rajta, hogy fél.
– Semmiféle idegen öregasszony nem él erre – mondta egy férfi. – Mi aztán tudnánk, ha itt élne.
Az idegen, mintha nem is hallotta volna a közbeszólót, ugyanolyan csigalassúsággal, mint az imént, a pult mögött álló lány felé fordult.
– Le kell számolnom vele – mondta. – Rendezni kell a számlát.
Marka veszett erővel ölelte körül a vastag falú pálinkáspoharat, ökle bütykein megfehéredett a bőr.
Az erdei tanító feleségében oktalan félelem ébredt, akaratlanul csúszott ki a száján a kérdés.
– De hát mit vétett magának szegény?
Az ember most vadul kapta fel a fejét, súlyos pillantással mérte végig az asszonyt, mintha azt latolgatná, megéri-e, hogy fölugorjon, és szétmorzsolja a kérdezőt.
– Szegény! – mondta megvetően, aztán elfordult, újra maga elé bámult, és beszélni kezdett.
– A bizalmamba férkőzött ez a némber. Ó, pokol… még szerettem is. Rábíztam a kislányom. Érti?! A kislányomat! Még most is hallom a nevetését. Minden éjszaka hallom a kislányom nevetését, amikor tiszta csendes idő van.
Elhallgatott.
A tanítóné torkában ott feszült a kérdés, de nem merte kimondani, nem mert megszólalni, lélegzetet venni se mert.
Az idegen fölállt. A poharat csörrenve az asztalra dobta.
– És megölte, értik! Megölte a lányomat! Hároméves volt. Nem hallják? Nevet. Most is nevet.
Feszülten figyelt, az arca szinte gyengéd lett, mutatóujját magasba emelte.
A tanítóné akkor már roppanó ujjperccel szorította a férje karját.
– Menjünk – suttogta.
– Ha el nem viszi a rendőrség előlem, ezzel a két kezemmel tépem szét – mondta az ember, s maga elé tartotta roppant kezeit, mindkettőt külön, külön hosszasan nézte, mint kedves, nagy feladatra hivatott gyermekeit. – És csak tizenöt évet kapott. Tizenöt évet! Holott ezer évig kellett volna forró szurokban főzni, szöges korbáccsal ostorozni, miszlikbe vágni! Tizenöt év! Ott a bíróságon megmondtam, ez az ítélet nekem nem elég. Az én lányom fehér koporsójáért sem elég, a lányom kisujjáért, egyetlen haja száláért nem elég! Egy éve szabadult, azóta keresem.
Megint maga elé emelte markát, s hosszasan nézte.
– Megtaláljuk, biztos, hogy megtaláljuk – mondta nekik, s vicsorogva elmosolyodott.
A tanítóné felugrott, kirohant az ajtón, a férje alig győzött utána menni.
– Úristen – jajongott a nő –, úristen, már négy napja egyedül van vele.
– Ugyan – mondta a férj –, rémmese az egész. Bolond ez a férfi. Nyugodj meg.
Rohant velük a terepjáró a sötét erdőn keresztül, s öráknak tűnt, míg megálltak az erdei ház előtt.
Égett odabent a lámpa. A tanítóné hanyatt homlok rohant a házba, feltépte az ajtókat, melyben már meggyűlt a sikolyra kész levegő.
A szobában a kályha mellett ült az öregasszony, ölében Hildácska. Mind a ketten nevettek, fénylett a szemük.
A tanítóné sírva fakadt, odatérdelt melléjük, egyszerre ölelte át az öregasszonyt és a gyermeket. Sokáig nem tudott szóhoz jutni a görcsös zokogástól.
Az öregasszony hamuszürke arccal állt fel.
– De hát mi baj van, az istenért?
– Semmi, semmi – mondta a tanító.
– Kellemetlenségeink voltak, ne törődjön vele.
A tanítóné átkulcsolta az öregasszony nyakát.
– Ne haragudjon rám, drága, ne haragudjon.
– De hát miért? – kérdezte sírósan az öregasszony. – Dehogy haragszom, miért haragudnék.
– Nincs semmi baj – mondta a férfi. – Egy bolondság megriasztott bennünket. Aludjunk rá egyet. Aludjuk ki.
És éjfélkor éles zörrenések az ablakon.
A tanító hangja tétován bukdácsolt a sötétségben.
– Ki az?
– Gyere ki, vén szipirtyó! Megjöttem – hallatszott odakintről.
A tanító köpenyt kapott magára, az ajtóhoz rohant.
– Mit akar?
– A vénasszonyt.
A téli éjszakában kísértetiesen világított az ősz haj és a megszállott szem kútja.
– Ez egy másik öregasszony – magyarázta a tanító –, rossz helyre küldték, uram. Régről ismerjük, és…
A férfi előrelépett.
– Magát is szétlapítom. Érti!
A tanító ekkor könnyed érintést érzett a könyökén, lepkekönnyűt.
– Engedjen ki – mondta az öregasszony.
– De hát nem magát keresi – üvöltötte a tanító. Nem a dühtől ordított, hanem a félelemtől.
– De igen – mondta az öregasszony –, engem keres.
Kilépett, becsukta maga után az ajtót. A tanító verejtékezve lapult a fal és a becsukott ajtó szögletébe, mozdulni sem tudott. Tompa puffanást hallott kintről, s ahogy egy liszteszsák a hóra dől. Aztán csend lett. Csillagok csendje.