Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Lázár Ervin: Buddha szomorú

    A nagy madár

    Garmospusztáról Ivrenbe úgy ismertem az utat, mint a tenyeremet. Igaz, jó tíz éve jártam arra utoljára, de akkortájt annál gyakrabban, előfordult, hogy napjában háromszor is megjártam a nyolc kilométeres földutat.

    Jól tudtam, az elmúlt tíz év alatt semmi sem változott erre, legfeljebb a tenyérnyi akácerdő öregedett valamicskét, a Séd holtágaitól szabdalt vizenyős legelő meg a semmire se jó homokdombok megőrizték régi arcukat. Ezért is indultam erre, hogy újra találkozzam velük.

    A dűlők nevét is ismertem, méterre meg tudtam volna mutatni, mikor váltok át Boszorkánydombról a Körösztfa-dűlőbe, Körösztfából Ökörállásba. Az út jó szórakozásnak ígérkezett. Egy ilyen régi úton mélázhat az ember. Ha jól megy, meg is tisztulhat. Nem találkozik mással, csak régi fákkal és régi hajlatokkal, az út vérévé vált íveivel, s pontosan érzi, hogy itt az égbolt magassága sem változott.

    Az út mellett Garmos és Ivren között sehol sincs település. Még ház sem. Ezért hittem hát a Csötönyi-dűlőnél, hogy eltévedtem. Mert a Sédnek szaladó meredek domb tövén egy öreg, szalmatetős házat pillantottam meg. Nem volt valami eszményi állapotban, úgy tűnt, le akar rogyni, s csak a domboldal segítő íve tartja lábon.

    Ezt a házat én sohasem láttam. Garmospusztán nem mondta senki, hogy itt épült valami, s különben is hihetetlennek tűnt, hogy éppen itt, ezen a lápos, tavasszal-ősszel vízbe fúló földön jutott eszébe valakinek építkezni. A ház azonban ott állt négy-öt lépésnyire az úttól, kéménye vígan füstölgött, s bár embert nem lehetett körülötte látni, mégis elevenséget, mozgást sejtetett. Egy útkanyar után beláttam már a ház mögé is, két parasztkocsi állt az udvaron, a felszerszámozott lovak a saroglyából szénáztak. Most már majdnem biztosra vettem, hogy eltévedtem. Ez a ház magától értetődően állt a tájban, s az is látszott rajta, hogy legalább száz éve épült. Akkor hát itt kellett állnia tíz évvel ezelőtt is.

    Megfordultam. Kibomlott előttem a hátam mögött hagyott táj. Semmi kétség, jó úton járok. Visszafordultam, kicsit szorongva, talán abban reménykedtem, addigra eltűnik a különös kis viskó a háta mögött abrakoló lovakkal.

    Mintha ugyan egy ház csak úgy ukmukfukk elrepülhetne!

    Elmentem volna mellette – már kis rezignációval kutattam a kutyák után, vajon milyen csata alakul ki köztünk, de egy jókora zöld cégtáblát pillantottam meg a bejárat fölött, fehér betűk virítottak rajta:

    VENDÉGFOGADÓ A NAGY MADÁRHOZ

    Még mindig kutyák után vizslatva indultam az ajtó felé, bár lelkem legmélyén megnyugodtam, tudhattam, hogy a vendégfogadó kutyái nem hamisak. De kutyát nem láttam sehol.

    Benyitottam a mélybarnára vénült ajtón. Érdekes, akkor föl se tűnt, hogy bár kint még javában sütött a nap, odabent egy mennyezetről lógó petróleumlámpa világított, s bár három ablaka is volt a földes, gerendás szobácskának, természetesnek tűnt, hogy ég a lámpa.

    A köszönésemet nem fogadta senki, a pult mögött álló fehér kötényes kocsmáros karba font kézzel elnézett a fejem mellett.

    A kis helyiség x-lábú asztalai mellett tizenöt-húsz ember szorongott – valamennyien férfiak –, csupán a legtávolabbi asztalnál ült egymagában egy ember, háttal a többieknek.

    Egyetlen arc sem fordult felém. Ez szorongással töltött el – ismerhetik a falusi kocsmázók az idegenre vetett mohó tekintetét –, s egy pillanatra megtorpantam. Ez a váratlan mozdulatlanság sem csikarta ki érdeklődésüket, ismerőst keresve akartam végigpásztázni rajtuk, de már az első profil láttán valami megmagyarázhatatlan szégyenkezés fogott el, mintha az arcukat nézni szemérmetlen beavatkozás lenne a magánéletükbe. Azonnal elfordítottam a fejem, s bár egyetlen arcot láttam csak, tudtam, hogy nem lehet köztük ismerősöm.

    Megindultam a legtávolabbi asztal felé, ott még bőven volt hely az egyedül ülő férfi mellett.

    Próbáltam könnyed lenni, de azért sutának éreztem a megoldást, a köszönésnek szánt biccentést.

    – Megengedi?

    Ekkor, mintha késsel vágták volna el a monoton zsongást, torokszorító csend telepedett a kocsmára.

    Minden erőmet beleadva bámultam az előttem ülő embert, de nem láttam belőle semmit, csak a hátamba szúró tekinteteket éreztem.

    A férfi zavartan, szinte segélykérően bólintott, s egyben odébb húzódott, holott a hosszú padon bőven elfértek volna mellette hárman is.

    Leültem. Látószögembe került a kocsmáros fehér kötényes foltja, láttam, hogy felém mozdul, s mozdulatával, mintha jelt adott volna, újra megzendült a halk, korábbi zsongás.

    A kocsmáros ott tornyosult mellettem, akkor éreztem meg, hogy milyen hatalmas ember, tekintetem lassan futott fel kovácsfújtatónyi mellén karba tett kezéről az arcára. Az arca meghökkentett. Elképzelhetetlen számomra, hogy amikor beléptem, miért nem vágott mellbe ennek a kősziklából faragott arcnak a szépsége, miért csak most vettem észre, amikor a robusztus ember két lépésre állt tőlem. Nem vagyok különösebben érzékeny a férfiszépségre, de ilyen vonzó, a durvaságnak és a finomságnak különös elegyéből kikalapált arcot még nem láttam.

    A hangja méltó volt termetéhez, úgy éreztem, nem is a fülemmel, de rezonáló csontjaimmal hallom rekedtes basszusát:

    – Ön idegen itt?

    Nem volt ellenséges a hangja, inkább mintha kérdésével feloldott volna valami alól, vagy legalábbis megbocsátotta volna egy szarvashibámat.

    Bólintottam, s lenyűgözve, szótlanul néztem.

    – Éhes? Szomjas? – éreztem megint a csontjaimban.

    – Mikor épült a fogadó? – kérdeztem válasz helyett.

    – Régen – mondta egyszerűen, hogy felkaptam rá a fejem, hozzátette –, nagyon régen.

    A hangjában most csengett egy kis idegenség, mint aki nem szívesen beszél erről a témáról.

    – Egy fröccsöt kérek – mondtam gyorsan.

    – Csak tiszta borom van.

    – Akkor azt.

    Ijedt, könyörgő suttogás ütötte meg a fülemet. Alig hallható, egércincogás-szerű hang:

    – Nekem is.

    Újdonsült asztaltársam felé kaptam a tekintetem, de ő lehajtott fejjel maga elé bámulva ült, a pad szélére húzódva. A suttogás mégiscsak tőle eredhetett, mert a kocsmáros jól érezhető megvetéssel kérdezte:

    – Neki is?

    A kérdésre megint mintha elvágták volna a kocsmazsivajt. Újra a hátamban éreztem a tekinteteket. Pillantásom lassan kúszott a kocsmárosról asztaltársamra. Görnyedten, szemmel láthatóan görcsbe rándult izmokkal ült mellettem, mintha válaszomtól az élete függne.

    – Neki is – hebegtem.

    A kocsmáros bólintott, felzengett újra a kocsmazaj, asztaltársam izmai ellazultak, sóhajtásszerűt szusszantott, de nem nézett rám.

    Pár pillanat múlva előttünk volt a bor – egy furcsa, antiknak tűnő feketére égett kancsóban hozta a kocsmáros, és két közönséges kocsmai poharat tett mellé.

    – Enne valamit? – kérdezte barátságosan.

    – Nem kívánok hideg ételt – mondtam, miközben mindkét poharat teletöltöttem olajos csurgású, sárgás borral.

    – Van vad, hal – mondta a kocsmáros –, mit kíván?

    – Nincs sok időm, sietek.

    – Öt perc alatt bármit elkészítünk – mosolyodott el.

    Ettől a mosolytól jókedvem kerekedett, nagyon bántam volna, ha a kocsmáros főztje nélkül kellene továbbállnom.

    – Milyen hal van?

    – Ami a Sédben, az mind.

    – Törpeharcsa is?

    – Amennyit akar.

    – Ha abból sütnének…

    Már fordult is.

    Az egyik poharat odatoltam asztaltársam elé.

    – Egészségére – emeltem meg a magamét, s csodálkozva vettem észre, hogy úgy szólok hozzá, mintha alacsonyabb rendű lenne nálam.

    Mohón kapott a pohárért, most láttam először az arcát. Vörhenyes hajú, vékony ember volt, ráncos arcbőre a rágóizmok feszes dudorain kívül mindenütt csontra tapadt. Jobb arcát egy valamikori robbanás puskaporszemcséi fekete lyukacsosra égették – különösen a homlokán és a szeme körül rajzottak sűrűn a pöttyök, sőt egy jutott a szeme fehérjére is, s ez a szemfehérben égő fekete folt egyszerre ébresztett szánalmat és szorongást.

    – Radám Lajos vagyok – mondta –, köszönöm.

    Egy hajtásra kiitta a bort.

    Nem volt időm fura nevén tűnődni, a borral kellett foglalkoznom. Ha valaki korábban azt állítja, hogy egy isten háta mögötti vacak kocsmában iszom életem legjobb borát, kinevetem. Most pedig ezeken a másokon a sor, mert kinevethetnek, de én itt, ebben az isten háta mögötti vacak kis kocsmában ittam életem legjobb borát.

    – Hát ez óriási! – fordultam lelkesülten Radám Lajos felé.

    – Igen, jó boruk van – mondta, és mindkét kezét a pohárnak tapasztotta, mintha attól félne, valaki kikapja a kezéből.

    Ajtócsukódást hallottam, majd a kocsmáros döngő lépteit, s ezzel egy időben kellemes sült illata csapta meg az orrom. Tepsinyi ezüsttálon tette elém a sült halakat. Evőeszközt nem hozott.

    – Kézzel egye – mondta –, úgy a legjobb.

    A törpeharcsát különben is nagyon szeretem, de ehhez foghatót soha nem ettem.

    – Ki sütötte ezt? – kérdeztem Radám Lajost.

    – A felesége. Hát még ha az őzgerincéből enne! Ajaj, őzgerinc! – mondta, és csettintett.

    – Éhes? – kérdeztem, és önkéntelenül feléje toltam a tálat.

    – Nem, nem! – tiltakozott ijedten, kezét maga elé kapva, s riadtan körülkémlelt, mintha tiltott dolgot cselekedett volna.

    Elmélyülten boncoltam ujjaimmal egy törpeharcsa gerincéről a húst, s szinte csak úgy mellékesen vetettem oda asztaltársamnak:

    – Magát miért nem szeretik itt?

    Meglepően reagált a kérdésre: elmosolyodott. Most láttam, a kora tulajdonképpen megállapíthatatlan. Ez a száraz, barázdált arc éppen úgy lehetett egy hetvenéves emberé, mint egy negyvenévesé.

    – Tudja, mi az a guvat? – kérdezte.

    – Nem.

    – Áháh, nem tudja. Egy madár.

    – Nem hallottam még.

    – Szereti maga a madarakat?

    – Hát… nem jobban, mint a fákat. Vagy a lovakat.

    – Áháh, gyurgyókát látott már?

    – Micsodát?

    – Gyurgyókát.

    – Az is egy madár?

    – Az.

    – Nem, nem hiszem, hogy láttam volna. Vagy ha láttam is, nem tudtam, hogy az.

    – És kormos szerkőt?

    – Azt se.

    Elfordult, a falat bámulta. Jó sokáig. Mire újra felém fordult, csordultig volt a szeme bánattal.

    – Látja – mondta –, én a röptiről is megismerem a madarat. Akármelyiket.

    – Igen… ez szép – bólogattam sután.

    Most résnyire szűkült a szeme, ahogy se ilyen, se olyan válaszomra rá se hederítve, felém fordult.

    – Olvasta az újságban?

    – Micsodát?

    – A nagy madarat.

    Néztem rá bután.

    – Pedig az újságok is írták, állítólag még külföldiek is.

    Végeztem az utolsó törpeharcsával, zsíros kezemet a nadrágom szárába töröltem. Radám felém tolta a poharát. Automatikusan töltöttem mindkettőnknek. Mohón ivott.

    – Állítólag egy garmospusztai gyerek látta először. A Sédben fürdött, s egyszer csak látja ám, hogy a folyóra lecsap egy óriási madár. Azt mondta, a két kiterjesztett szárnya szélesebb volt, mint a Séd.

    – Lehetetlen – mondtam.

    – Ugyan – legyintett ingerülten Radám –, miért lett volna lehetetlen? Másnap a szikorói kanász is mondta, hogy látott egy igen nagy madarat. De elég messziről, az Ókúttól látta, ahogy a Boszorkánydomb felett röpült, ha ugyan ismerős erre – pillantott rám.

    Bólintottam.

    – Na és harmadnap én is megláttam. Irdatlan magasságban keringett, mozdulatlan szárnyakkal, de énnékem ez elég volt, tudtam, ilyen madarat én még sohasem láttam. Tudja, gátőr vagyok, nem sok a dolgom, én attól a naptól kezdve mást se csináltam, csak a madarat lestem. De közelről soha nem sikerült megnéznem. Vagy igen magasan röpködött, ha meg alacsonyan, akkor messzire. Valahogy tudomást szerzett a madárról az Ornitológiai Intézet is. Tőlem nem, az biztos, mert én senkinek se említettem. Még tagadtam is, hogy volna. Ha szóba hozták – mert látták mások is –, csak nevettem: mesebeszéd. De én tudtam, hogy az a madár van. A fészkire vagy a tanyájára szerettem volna rálelni. De nem sikerült sehogy. Jött aztán ide egy vékony, szemüveges ember a Madártani Intézettől. Tőlem is kérdezte, láttam-e a madarat. Én aztán soha – mondtam neki. De azért itt kuksolt egy hétig. Egy este látta is jó messziről. Azt mondja: fakókeselyű. Ritkán, de elkóborol erre is. Még hogy fakókeselyű! De aztán csak nem hagyta nyugodni a lelkiismeret, mert egy egész bizottsággal jött le ide újra, fényképezőgéppel, távcsővel, fityfenével. Akkor már írták az újságok is a madarat, azért gondoltam, hogy olvasta. Szóval ez a bizottság itt egész nap leste az eget, másnap meg híre jött, hogy ide háromszáz kilométerre láttak egy óriási madarat. Nosza az egész bizottság autóba vágta magát. Mert biztos volt, hogy csakis a mi madarunk lehet. Vágtattak utána. Csakhogy a madár másnap oda ötszáz kilométerre tűnt fel.

    Valami ekkor megvillant bennem.

    – Várjon csak! Repülőt béreltek… ez az?

    – Na látja, hogy tud róla.

    – De ahogy a madár meglátta a közelítő gépet, zuhanórepüléssel eltűnt az erdő fái között.

    – Ez az, na látja, az egész ország lázban égett. Még a külországok is. Még fekete képű madarász is járt erre akkor.

    – De azt a madarat még lefényképezni sem sikerült – vetettem közbe.

    – Nem bizony! – kiáltott fel Radám szinte büszkén, aztán ijedten a válla közé kapta a fejét, mint aki túl hangosan szólt. Aztán elült a lárma, a madarászok hazamentek. Azt mondták, mégiscsak egy kódorgó fakókeselyű. Én se láttam vagy egy hónapig. Aztán egyszer csak megint itt körözött. Olyan magasan, hogy alig látszott nagyobbnak egy szúnyognál. Napokig rejtőztem a remészben meg a nádasban. Takarásban. Ott volt velem a golyós puskám is.

    – Lelőtte?

    Ellenségesen rám pillantott, a szeme fehérjéből sütött a fekete pötty.

    – Jó ősz volt már akkor, sokat vacogtam. A madár egyszer csak ereszkedni kezdett lefelé. Nem várhattam tovább. Máig se tudom, hogyan találtam el, mert igen messze volt, és a kezem is remegett. Emlékszek, ahogy megláttam a nagy szárnyakat a céltávcsőben… A lövés pillanatában még reménykedtem is, hogy nem találtam el.

    – Eltalálta.

    – El. Mint egy kő, úgy zuhant a föld felé, s akkor láttam csak, pedig csukva volt a szárnya, hogy milyen iszonyúan nagy. A Káplányosba esett, tudja, az a mocsaras rész, jól megjegyeztem a helyet, órákig gázoltam feléje a combtőig érő hideg iszapban. Egyszerre csak látok valami vörösséget. Egy óriási szárny. Mit mondjak magának? Többméteres. Nagyot kiáltottam örömömben, ugráltam feléje a zsombékokon. Megfogtam a szárnyát, én még olyan pompázatos vörös színt nem láttam, és a hátára fordítottam… – elhallgatott.

    – És?

    Eszelős tekintettel nézett rám. Megragadta a karomat.

    – Nem madár volt. Az a két szárny egy emberé volt. Érti? Üveges szemmel nézett rám egy szép emberarc. Élesztgettem, de hiába. A golyó épp a szívébe ment.

    Fölugrottam. A pad és az asztal közel volt, csak megrogyott térddel tudtam állni.

    Radám Lajos arca gonosszá vált, nem engedte el a karomat.

    – A nyakán aranyláncon egy medál függött. Az volt ráírva: Ikarosz.

    Harsányan felnevetett.

    – Ikarosz! – ordította.

    Kirántottam a kezéből a karom, átléptem a padot. Megálltam a pult előtt.

    – Mennyivel tartozom?

    – Semmivel – mondta a kocsmáros. A mi vendégünk volt. – Körültekintett az ivóban, és keserűen mosolygott.

    Köszönés nélkül mentem ki, de a bentiek kórusban zengtek: jó utat! Mintha barátjukká avattak volna.

    Besötétedett már, majdhogynem futva tettem meg az utat Ivrenig. A barátom agronómus itt, nála szálltam meg.

    – Hol a francba voltál ilyen sokáig? – kérdezte.

    – Mondd, mikor épült ez a kocsma a Csötönyi-dombnál?

    – Csötönyi-dombnál? Kocsma? Megőrültél? – nevetett harsányan.

    – Egy magas, igen szép ember a kocsmáros.

    – Valaki mást rázz át – mondta –, én mindennap arra járok. Nincs ott semmiféle kocsma.

    Úgy éreztem, láncok tekergőznek körém.

    – Ismersz egy Radám Lajos nevű embert?

    – Igen, a gátőr.

    – A jobb arca égésfoltos.

    – Igen.

    – Lelőtt egyszer egy piros szárnyú, óriási madarat.

    – Nem tudok róla. Különben nincs piros szárnyú, óriási madár. És hagyd a fenébe a hülyéskedést. Gyere, egyél.

    – Már ettem.

    – Hol?

    – Útközben – mondtam.

    Lopva még mindig zsíros tenyeremre pillantottam, számban még éreztem a csodálatos bor aromáját,

    Szegény Ikarosz, hát lepuffantottak, mint egy kutyát.