Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Lázár Ervin: Buddha szomorú

    Az anyajegy

    „A gonoszok pedig a földről kivágattatnak és a hitetlenül cselekedők kiszaggattatnak abból.”

        (Példabeszédek könyve 2.22)

    A hullaszállítók ketten voltak. Csak úgy vállalták a munkát, ha mindkettőjüket fölveszik. Majd felváltva csinálják, azt mondták, egy fizetésért, de nem felváltva csinálták, mindig ketten voltak. Fekete kocsijukat két ló húzta.

    A lovakkal inkább Samu törődött, ő adott nekik enni, tisztogatta őket, és friss almot tett alájuk mindennap. A lovak alá itt nem volt szokás mindennap almot tenni, csak minden másnap. Paulinyi szólt is Samunak, hogy mi az istennek minden nap tiszta szalma, takarékoskodjon, az intézet nem lopja a pénzt. Samu azt mondta, hogy jó, de azért másnap is meg harmadnap is friss almot hozott a lovak alá. Paulinyi is látta, de nem mert szólni, mert azt hitte, hogy Samu bolond.

    Kettőjük közül Ibrahim látszott öregebbnek, pedig ő volt a fiatalabbik. Télen, nyáron sárga sapkát viselt. Fura alakú sárga sapkát, olyant, mint egy megroggyant kupola. Valami bélelt szövetféleségből volt ez a sapka, és a tetején, cérnával jó erősen odavarrva egy fekete gomb fénylett. Ibrahimnak egyébként az arca is sárga volt, meg a haja is. És ha sokáig nézte az ember, a szeme is sárga volt.

    Igazából nem Ibrahimnak hívták, csak Samu hívta Ibrahimnak. Nem is tűrte, hogy más így szólítsa, Szomori, a boncmester egyszer tréfálkozni próbált vele:

    – Na, hogy ityeg a fityeg, Ibrahim?

    Ibrahim ránézett hunyorgó sárga szemével, és azt mondta:

    – Nem vagyok Ibrahim.

    Mint ahogy valóban nem is volt az, de az igazi nevét nem tudta senki. Talán Samu tudta, de Samu Ibrahimnak szólította.

    A hullákkal Ibrahim vesződött. Ő tolta a merev testeket a fekete kocsi hasába, és ő emelgette ki őket. Könnyen emelgette, mert nagyon erős volt. Sokkal erősebb, mint amilyennek látszott.

    Samu alacsony volt, barna, a jobb szeme fölött egy vágás helye vöröslött, meg a kapcsoké, amikkel a vágást annak idején összefogták.

    A hullakamrához kulcsuk is volt, mert az idegklinikán sokan meghaltak – ide vitték be a súlyos sérülteket, az öngyilkosokat és a balesetek áldozatait –, és néha éjjel is dolgozniok kellett. Ilyenkor megszólalt a telefon az istállóban – Samu és Ibrahim ott laktak –, a hang azt kérdezte:

    – Hullaszállítók?

    – Azok – mondta Samu, mert mindig Samu vette fel a telefont, pedig gyakran megesett, hogy Ibrahim ébredt fel először a csörgésre. De Ibrahim nem nyúlt a telefonhoz.

    – Az idegről beszélek – folytatta a hang –, jöjjenek ki, csinálni kell egy-két fordulót.

    A villanyt sohasem gyújtották meg, mikor befogtak. Tompán dobogtak az istállóban, aztán kivezették a lovakat, és befogták a kocsi elé. Ibrahim kinyitotta a csikorgó kaput, és a fölötte himbálódzó lámpa fényében intett Samunak. Samu elindította a lovakat. A hullaszállító kocsi ilyenkor úgy zörgött az udvar bazaltkövein, mint egy üres pléhdoboz.

    Samu nagyon szerette ezeket az éjjeli utakat, ült fönt a bakon, és fütyörészett. Az idegosztály jó messze esett, húsz percig is el kellett kocsizni, míg odaértek.

    Az utcák fölött lámpákat lóbált a szél, a derengő fény ide-oda futkosott az aszfalton, Ibrahim mindig ezeket a szaladgáló fényeket nézte.

    A lovakat Samu hajtotta.

    – Lehet, hogy ő lesz – mondta Ibrahim.

    – Lehet – felelte Samu, és megsuhogtatta az ostort.

    A lovak gyorsabban lépkedtek. Ibrahim előrehajolt, az utcai lámpák fényében sárgán megvillant a szeme.

    Halk zörgéssel kanyarodtak. az idegklinika aszfaltos udvarán a hullakamra ajtaja elé. Az udvar tágas volt, a magas, szögesdróttal szegett kőkerítés mellett belül sötét hársak álltak. Az első udvart alacsony, fehérre mázolt vaskerítés választotta el a parktól. A parkot az ápoltak tartották rendben. Nyílegyenes kavicsos utak világítottak belőle az éjszakába, katonásan sorakozó, szabályosra nyírt bokorszegéllyel. Hátrább az egész kavargó homállyá folyt össze.

    A fekete kocsi sötéten állt az épület előtt. Samu és Ibrahim a bakon ültek, mozdulatlanul.

    Az ajtó fölött kigyulladt a villany, sietős, csoszogó lépteket hallottak. Az éjszakai portás jött le a lépcsőn. Alacsony, fehér bajuszú vénember. Kulcsokat csörgetve megállt a kocsi előtt.

    Azok ketten meg sem mozdultak a bakon.

    – Na, mozogjanak már – mondta az öreg.

    Ibrahim lemászott a bakról, lassan, vigyázva, mintha félne a földre lépni.

    A vénember motozott a kulcscsomón, egy kulcsot levett, és Ibrahimnak adta.

    – Négyet vigyenek, két fordulóra biztos elmegy.

    – El – mondta türelmetlenül Ibrahim, és az ajtóhoz lépett.

    – A kulcsot tegye a szokott helyre.

    Ibrahim nem szólt, az öreg visszacsoszogott a lépcsőn.

    A vasajtó nagyokat kondult, míg Ibrahim a zárban forgatta a kulcsot. A bal térdét meg a bal vállát az ajtónak nyomta.

    Jellegzetes, émelyítő szag csapta meg a kitárt ajtó sötét torkából. A lovak felkapták a fejüket.

    – Nono – szólt békítően Samu, és a két ló közé köpött.

    Ibrahim sovány alakja még a fekete háttérből is kisötétlett. Mereven állt az ajtóban, tág orrcimpákkal szagolt a levegőbe, aztán belépett. A szeme gyorsan hozzászokott a homályhoz, látta a fal melletti fapadkán sorakozó, lepedőbe csavart hullákat. Nagy fehér foltnak látszottak. Ibrahim számolt. Hangosan, izgatottan.

    – Egy, kettő, három… tizennégy.

    Samu figyelmeztetően krákogott kint a kocsin. Ibrahim kiszólt.

    – Tizennégy.

    Ekkor nyúlt csak a villany kapcsoló után. Halvány, sárga fény öntötte el a kamrát. A hullák a hátukon feküdtek, némelyiknek a lába kilógott a lepedő alól, de az arcukat betakarták. Odalépett az elsőhöz, feszült figyelem ült az arcára, a száját keskeny vonallá préselte. A keze kicsit remegett, amikor lehúzta a halott arcáról a lepedőt. Mindjárt utána csalódottan betakarta. Egy sovány férfi feküdt a lepedő alatt.

    A negyedik hulla nő volt. Ibrahim sokáig bámulta az arcát, aztán megrázta a fejét.

    – Öreg.

    A halott nő nem lehetett több harmincévesnél. Bal szemét résnyire nyitva tartotta, mintha figyelne. Ibrahimot ez nem zavarta. Visszahajtotta a lepedőt, és ment tovább.

    A férfiakkal nem sokat törődött, a nőknél azonban megállt, és hosszasan nézte az arcukat, görcsös figyelemmel. A tizenharmadik hullánál felkiáltott. Nem emberi kiáltás volt ez, inkább valami rémületes, mégis diadalmas, rövid ordítás.

    Samu leugrott a kocsiról, ostorral a kezében megállt az ajtóban.

    – Itt… ez – motyogta Ibrahim.

    Samu közelebb ment. A hulla lába térdig kilógott a lepedő alól. Sima bőrű, formás női láb, a térd telt, meleg hajlatát még a halál sem tudta megkeményíteni. A sötétfekete hajkorona alatt azonban arc helyett kékesvörös seb tátongott, a két sárga, szabályos fogsor ijesztően villogott a letépett ajkak helyén.

    Föléje hajoltak, a fejük összeért. Ibrahim sapkája ettől kissé hátracsúszott, és sárga hajából egykét tincs a homlokára szabadult.

    – Ez?

    – Ez.

    Egymásra néztek, Samu izgalmában nagyot nyelt miközben Ibrahim lassan húzni kezdte a hulláról a lepedőt.

    Teljesen kitakarta, csak a bal kezét nem, Samu izgatottan egyik lábáról a másikra nehezedett. Elégedetten nézték a szoborszerű szép testet.

    – A kezét! – mondta Samu.

    Ibrahim ránézett, földöntúli, sárga tekintettel, és valamit motyogott magában.

    Mindketten a patkó alakú anyajegyre gondoltak.

    Hirtelen rántotta le a kézről a lepedőt, s még abban a pillanatban egészen közel hajolt hozzá. Ugyanolyan hirtelen fel is egyenesedett, Samura nézett. Samu sápadtan, látszólag egykedvűen állt, de résnyire szűkült szemével Ibrahimot figyelte, várta a rohamot. Ibrahim begörbítette az ujjait, kissé előredöntötte a felsőtestét, és Samu felé lépett. Morgott. Mély torokhangon, ugyanolyan áltatian, ahogy az előbb felkiáltott, csakhogy most elkeseredetten. Szeme óriásira tágult. Samu óvatosan terpeszállásba helyezkedett, kissé rézsútos terpeszbe, ahogy a kocsmai verekedők szoktak. Mozdulatában biztonság és határozottság volt, pontosan tudta, mit kell tennie. Ibrahim egyre erősebben morgott, lassan nyüszítéssé torzult a hangja, és mereven még egyet lépett Samu felé.

    Samu villámgyorsan ütött, szinte látni sem lehetett az öklét. Vigyázott, hogy ne legyen túl nagy az ütés, de pontosan ütött, oda, ahova kellett. Ibrahim hangtalanul vágódott el, sárga sapkája legurult a fejéről. Samu a fal mellé ültette. Először kikotorta a sapkát a padkák alól, visszatette Ibrahim fejére, aztán kigombolta a mellén a kabátot, és dörzsölni kezdte a száraz, petyhüdt bőrt a szíve fölött.

    Fehér kabátos orvos nézett be az ajtón.

    – Mi az istent csinálnak?!

    – Rosszul lett – állt fel Samu.

    – Már megint? – kérdezte az orvos, különös halkuló hangon, mert közben Samura nézett, és megijedt. Pedig Samu ugyanúgy állt ott, mint az imént.

    – Már megint.

    Az orvos futó pillantást vetett a hullákra, szerette volna megkérdezni, hogy azt, ott a sarokban miért takarták ki, de aztán mégsem kérdezett semmit.

    – Na, siessenek – mondta, és elment.

    Ibrahim kinyitotta a szemét. Rögtön a kitakart hullára nézett, megrázta a fejét, mintha a kábultságot rázná ki belőle.

    – Takard be – mondta Samunak. A hangja ugyanolyan volt, mint mindig, fakó, de szilárd.

    Samu betakarta a hullát.

    Először a bal kezét – amelyen nyoma sem volt patkó alakú anyajegynek.

    Szótlanul vitték a hullákat a nagy hullacsarnokba. Samu már nem fütyült, Ibrahim pedig egykedvűen gunnyasztott, az utcai lámpák árnyait nézte. A hullaszállító kocsi ilyenkor, mikor nem volt üres, másképpen zörgött – valahogyan tompábban.

    A lovakat sötétben fogták ki. Nem szóltak, nem is néztek egymásra, mintha haragban lennének. Pedig nem haragudott egyik sem. Samu mindig leütötte Ibrahimot, mert nem az anyajegyes lányt találták meg a hullák között, csak egy hozzá hasonlót. Le is kellett ütni, mert ilyenkor a dühtől nem tudta, mit csinál. Neki is jobb volt. Ezt Ibrahim tudta.

    Samu még a lovaknál matatott. Ibrahim már lefeküdt a fapriccsre. Széles fapriccs volt, szépen elfértek rajta ketten. Ibrahim belül feküdt, a fal mellett. Ruhástul szoktak aludni, csak a bakancsukat rúgták le, de Ibrahim a sapkáját is a fején hagyta.

    Egy darabig szótlanul feküdtek, bámulták a sötétséget. Samu tudta, hogy Ibrahim nemsokára megszólal. Meg is szólalt.

    – Pontosan olyan volt… csak a keze…

    Samu nem válaszolt. Mit is mondhatott volna. Újra Ibrahim szólalt meg.

    – Tegnapelőtt láttam.

    – Hol? – kérdezte Samu, pedig tudta, hogy hol, ő is látta a lányt tegnapelőtt a Varjas úton egy fiúval.

    – A Varjas úton – mondta Ibrahim. – Egy fiúval.

    A fiú körülbelül olyan magas volt, mint Ibrahim. Fehér inget viselt, szürke nadrágot, és magyarázott a lánynak. Nem közönségesen magyarázott – Samu ezt akkor rögtön észrevette –, hanem úgy, ahogy a szerelmesek szoktak. Nem tudta volna megmondani, mi a különbség a közönséges meg a szerelmes magyarázkodás között, de arról a fiúról látszott, hogy szerelmes. A lányról is.

    Ezt a lányt, akinek a bal keze fején egy vörösesbarna, patkó alakú anyajegy volt, gyakran látták. Nagyon szép lány volt. A szépségversenyen ismerték meg. Nagyon-nagyon régóta eljártak minden szépségversenyre. Itt a városban minden évben tartottak szépségversenyt. Száz lány vonult fel, s a közönség döntötte el, ki legyen a szépségkirálynő. Mindenki kapott egy cédulát, a lányok számokat tartottak a kezükben, és kinek ki tetszett, ráírta a számát a cédulájára, és leadta.

    Ibrahim sohasem töltötte ki a céduláját, mindig Samunak adta. Egykedvűen nézte az elvonuló lányokat, a száját gúnyosan lebiggyesztette. Samu más volt. Mohón figyelt, egy mozdulatot sem mulasztott el a parádéból. Ibrahim csak akkor kezdett ideges lenni, amikor Samu elővette a cédulákat, hogy ráírja a kiválasztott számot. Lopva Samu céduláira pislogott. Samu mindig, mind a két cédulára ugyanazt a számot írta. Legutóbb ötvenkilencest. Ibrahim akkor már tudta, hogy az ötvenkilences lesz a szépségkirálynő, mert Samu sohasem hibázott. Mindig a szépségkirálynő számát írta a papírjára.

    Ibrahim nem látta meg hirtelen az ötvenkilencest. Samura nézett.

    – Melyik az?

    – Ott, az a fekete. – A keze…

    – Nézd meg a kezét – mondta Samu, és Ibrahim átfurakodott a tömegen.

    Mikor visszajött, vörös foltok égtek az arcán.

    – Rajta van – mondta Samunak.

    – A bal kezén?

    – Igen, a bal kezén.

    Samu lúdbőrös lett.

    A szépségkirálynőknek mindig patkó alakú vörösesbarna anyajegy volt a bal kezükön. Mindig, mióta ők ketten Ibrahimmal szépségversenyre jártak, de lehet, hogy azelőtt is.

    Kihirdették az eredményt. Örömteli kiáltozás úszott a tér fölött. A szépségkirálynőnek választania kellett valakit a tömegből, akárkit, és fent az emelvényen megcsókolni. Mindenki tülekedett, reménykedtek, hogy őket választja majd a lány, csak Samu meg Ibrahim nem. Ők a kapu felé siettek.

    Kint megálltak. Hallgatták a reménykedés és a tolakodás összefolyó lármáját, a lány választását kísérő jókedvű rivalgást, és a csattanó hurrát, ami a csókra támadt.

    A tömeg zsivajogva özönlött ki a kapun. Egyesek megálltak Ibrahim és Samu mellett, még egyszer látni akarták a királynőt. Az emberrengeteg szétfolyt a téren.

    Az utcák elnyelték a beszélgető, lármázó csoportokat, amikor megjelentek a kijáratnál a versenyzők.

    A várakozók összeverték a tenyerüket, minden lány láttán, s azok finom, hűvös főhajtással jutalmazták ezt a lelkesedést, amely kissé fanyar, kényszeredett volt, maguk a lányok is tudták, hogy a kapunál a győztest várják, és akkor tör majd ki az igazi éljenzés, a lelkes heje-huja.

    – Jön – mondta Ibrahim, és izgalmában egyik lábáról a másikra nehezedett.

    Samu bólintott, és mereven figyelte a lányt. Nagy csoport vette körül, tülekedtek, mindenki közelebb akart jutni hozzá, a szülei is ott jöttek mögötte, mérhetetlen büszkeséggel, hogy íme, a mi lányunk.

    A várakozók elcsendesedtek, hogy annál parádésabb legyen majd a kitörő éljen, amiért a lány aztán rájuk mosolyog, kicsit fáradt, boldog mosollyal.

    De az éljen mégsem tört ki. A csend befagyott hirtelen, hang nélküli jeges izgalommá vált minden. Samu miatt.

    Samu előrelépett, amikor a csoport elérte a kaput, kissé előredöntött felsőtesttel éppen középre állt a kijárat elé, sötét fenyegető erőnek látszott ez az ember, s egyszerre groteszkül félelmes lett, amikor tétova lépésekkel Ibrahim is odaállt mellé.

    Kitágult szemmel figyelték őket, az izmai mindenkinek pattanásig feszültek, de ez nem cselekvés előtti feszültség volt, inkább olyan, mintha mindenki megbénult volna. Samu is beletartozott ebbe az általános. feszülésbe, csakhogy aktívan, cselekvésre képesen és lenyűgözően. Ibrahim roggyantan és puhán állt mellette, sárga sapkája miatt meg erőtlenebbnek látszott, mégis olyannak tűnt hirtelen, mint egy görcsbe csomósodott gonosz indulat.

    A lányt nézték mind a ketten, a szemébe néztek kitágult, távolba néző pupillákkal, mint akik sokkal többet látnak mindenkinél.

    Valaki megszólalt a lányt körülvevők közül, halkan és bizonytalanul.

    – Mit akarnak?

    – Mi a hullaszállítók vagyunk – mondta Samu.

    Ha valaki később visszagondolt erre a jelenetre, nevetségesnek tűnt, de akkor mindenki úgy érezte, pontosan tudja az eset jelentőségét. A lány is.

    Ez az érzés azonban hamar elmúlt. Már akkor, mikor a két ember megfordult, kis csalódást keltve, mert valamit még vártak, nem tudták, mit, de azt hitték, ezek ketten most még csinálnak valamit, ami teljessé teszi a szituációt. De nem. Samu és Ibrahim elment.

    Kicsivel később már mindenki nevetett. Elfelejtették a szorongás, a kétségbeesés nehéz és valószínűtlennek tűnő perceit, az egészet kedélyes komédiának fogták fel. Lelkük mélyén azonban maradt egy kis keserű íz, egy ugrásra kész gyanakvás-állatka, mely időnként kegyetlenül és dühösen beléjük mart.

    A szépségversenyre, a lányra gondolt ezen az éjszakán Samu és Ibrahim, meg az emberekre, akik a kapuknál várják a szépségkirálynőket, és azokra, akik hangos lármával udvart alkotnak körülöttük.

    Nem aludtak. Sok olyan éjszaka volt, amikor nem aludtak azokon az éjszakákon soha, amikor megtalálni vélték a hullák között az anyajegyes lányt, és kiderült, hogy mégsem ő.

    Reggel beszólt Paulinyi.

    – Na, fiúk, ma lesz szórakozás!?

    Samu felült az ágy szélére.

    – Milyen szórakozás?

    – Nocsak, nocsak, hát megfeledkeztünk róla, megfeledkeztünk?

    Samunak egyszerre eszébe ötlött, hogy ma lesz az ez évi szépségverseny. Tényleg megfeledkeztek róla az éj szaka szakadatlan izgalmában. Fölugrott. Ibrahim is ült már akkor, és azt morogta:

    – Ma lesz a szépségverseny.

    Nemsokkal ezután telefonáltak a gyermekkórházból, hogy hullákért kell menniök.

    Az udvaron kőművesek dolgoztak, félmeztelen, jókedvű fickók, akik szemmel láthatóan örömet találtak a téglák kongó hangjában, az egyenesen és szilárdan emelkedő falban, a saját barna bőrükben, abban, hogy élnek. Az, hogy pár lépéssel arrébb hullakamra áll, kicsit nyomasztotta őket, a vízben úszkáló halottakra gondoltak, a penészes félhomályra, de a napfény elűzte ezeket a gondokat, tréfálkoztak egymással, s egy kis szöszsárga hajú inasnak minduntalan azt mondogatták:

    – Gyorsabban, Sanyi, mert jönnek a hullák.

    Mikor meglátták Ibrahimot, lehetetlen sárga sapkájában, ahogy álmos szemekkel kiténfergett az istállóból, jóízű, gúnyos nevetésre fakadtak.

    – Ni, a vén madárijesztői – kiáltott le egy legény a falról.

    – Szép sapkád van.

    Röhögtek. Ibrahim esetlenül, hajlott háttal állt előttük, mint aki megijedt a hirtelen támadástól, pedig valójában egyáltalán nem törődött velük.

    – Megemelhetnéd a tökfödődet – mondta mély hangon egy tagbaszakadt legény, közvetlenül Ibrahim mellett, ott ült egy téglarakáson és cigarettázott.

    – Hülye – mondta Ibrahim. – Hülyék tette aztán hozzá.

    Nem kihívóan mondta, inkább csak magának, elég csendesen, és meg is fordult volna, hogy elmenjen, de a legény fölpattant, és elkapta Ibrahim mellén a kabátot.

    – Mit mondtál?

    Ibrahim nem ijedt meg, meg sem lepődött. A legény ettől még jobban felbőszült. Akkor már Samu is ott állt az ajtóban, kocsikenőcsös dobozt meg egy nagy csavarkulcsot tartott a kezében, és kifejezéstelen arccal nézte Ibrahimot meg a legényt. A többiek megszeppentek, szerettek volna szólni társuknak, aki nem érezte a hirtelen keletkező furcsa feszültséget, csak a saját indulatát.

    Ibrahim lassan, nyugodtan emelte fel a jobb kezét, a legény mellének támasztotta, és hirtelen nagyot lökött rajta. A fiú meglódult, szédületes erejű volt ez a lökés, átrepült a törmelékek, maltercsomók fölött és ügyetlenül, ijedten elterült a földön.

    A kőművesek aznap sokáig nem fütyörésztek és nem is tréfálkoztak. Szótlanul nézték Samut és Ibrahimot, ahogy lassú, tempós mozdulatokkal befogták a lovakat, s rájuk sem hederítve kihajtottak a kapun.

    Az emberek elszörnyülködő arcában gyönyörűséget találtak, mert a járókelők mindig kissé rémülten néztek a fekete kocsira, s egyiket-másikat talán egész nap nem hagyta békén ez a kényszerű találkozás. Samu mindig a járókelőket nézte. Ibrahim ritkábban. Ő inkább maga elé bámult sárgán és szerencsétlenül, nem érdekelte más, csak a hullakamrák mélye, a lány, az anyajegyes lány, aki egyszer majd mereven, fehéren fekszik a durva ácsolatú padkán, s az emberek úgy járkálnak kint az utcán, mintha valamijük elveszett volna, valami olyan, amiről eddig föl sem tűnt, hogy van, de ha nincs, akkor mégis kínzó hiányérzetet teremt.

    Az anyajegyes lányt megint a Varjas utcában látták meg. A jobb oldali járdán ment, lassan, sétálva, egyedül. Samu kezében egyszeriben feszesebbé vált a gyeplő – a lovak ezt rögtön megérezték, és meggyorsították lépteiket. Ibrahim kiegyenesedett. A lányt hátulról is megismerték – mert háttal volt feléjük –, ugyanabba az irányba haladt, amerre ők, egészen a járda úttest felé eső szélén.

    Ha egészen közel hajtok hozzá, Ibrahim akár el is érhetné a kezével – gondolta Samu, és a lovakat lassú ügetésre nógatta.

    A lány kissé beljebb lépett, amikor a lovak mellé értek, de nem nézett hátra, csak akkor, amikor látta, hogy a kocsi lassít mellette. Két arcot látott. Egy sárgát, egy barnát, egy sárgát, egy barnát, egy sárgát, egy barnát – sikoltani akart meg futni egyszerre, de sikoltani nem tudott, csak rohant először neki a háznak, aztán megfordult, és a lovak előtt próbált átszaladni, az úttesten valami kék villant föl előtte.

    Autóbusz gázolta el. A garázsba ment üresen, nem túl gyorsan, nem is lassan. A tanúk már ott a helyszínen azt vallották, hogy a lány megijedt valamitől, s a hullaszállító kocsi előtt belerohant a buszba.

    Sokan verődtek össze, bámulták a lányt, még le se takarták akkor. A rendőr idegesen kiabált:

    – Menjenek a dolgukra!

    Hosszú kocsisor állt az úton, megakadt a forgalom, nagy nyüzsgés mindenfelé, mert a rendőr kiabálásra senki nem mozdult.

    – Talán öngyilkos akart lenni – mondta egy öregasszony és könnycseppeket törölt ki a szeméből.

    A zsivajgás közepén ott feküdt a lány zilált hajjal, kicsavarodott testrészekkel, és ott állt a fékezéstől keresztbe csúszott busz meg a fekete hullaszállító kocsi.

    – Maguk látták az esetet?

    Samu különös, csillogó szemmel fellelt, de ez nem tűnt föl senkinek.

    – Igen.

    – Hogy történt?

    – A lány szándékosan vetette magát a busz elé. Szándékosan – mondta Samu. – Aláugrott. A rendőr Ibrahimhoz fordult:

    – Így volt?

    – Az anyajegy a bal kezén… az anyajegy motyogta Ibrahim.

    A rendőr azt hitte, hogy a szörnyű baleset elvette a sovány ember eszét, és abbahagyta a kérdezgetést.

    – A nevüket fölírom. Mi a nevük?

    – Mi a hullaszállítók vagyunk – mondta Samu.

    – A hullaszállítók – tette hozzá Ibrahim.

    A rendőr rájuk nézett, kicsit értetlenül, de nem kérdezte még egyszer a nevüket. „Az esetnél jelen voltak” rubrikába beírta: a hullaszállítók.

    A mentő lassan, szirénázva törtetett a tömegbe, de a lány akkor már halott volt. Csak a gépkocsivezetőt vitték el, aki a gázolás óta az aszfaltra borulva sírt. Görcsösen zokogott, akkor is, amikor a két ápoló megfogta, és gyengéden betuszkolta a kocsiba.

    A lányt a hullaszállítók vitték el. Samu és Ibrahim.

    Ibrahim az udvaron kihúzta a kocsi hasából a koporsót, és szinte gyengéden vitte a hóna alatt a hullakamra felé.

    – Hogyhogy ilyen gyorsan visszajöttek? – kérdezte Paulinyi.

    – Éppen baleset volt az utcán, itt a Varjas utcában – mondta Samu –, egy lány a busz alá ugrott. Ez!

    Paulinyi belenézett a koporsóba.

    – Jóisten, hiszen ez Magda, a szépségkirálynő, Négy évig volt a szépségkirálynő, egymás után, jóisten…

    A kőművesek is mind odaszaladtak, körülállták a koporsót, és hitetlenkedve, megütközve nézték a halott lányt.

    – Tényleg a Magda, a szentségit… a Magda.

    Ibrahim megindult a koporsóval. A hullakamra ajtaját becsukta maga mögött, a lányt kifordította a földre, a koporsót félredobta. Nekitámaszkodott az ajtófélfának, és gurgulázva, őrjöngő boldogsággal nevetni kezdett. Belerúgott a lányba, többször is egymás után, a karcsú összeroncsolt test elfordult.

    Akkor látta meg a bal kezét. Először nem hitt a szemének, a földre guggolva megfogta, és egészen közelről megnézte. A lány kezén nem volt a patkó alakú anyajegy.

    Ibrahim kitámolygott az ajtón.

    – Biztos, hogy ez volt a szépségkirálynő?

    – Biztos – felelte Paulinyi csodálkozva –, persze hogy biztos.

    Samu lassan indult az ajtó felé, Ibrahimot figyelte feszült ábrázattal, Ibrahim meg visszabámult rá kétségbeesetten. Bementek az ajtón, Paulinyi és néhány kőműves utánuk merészkedett.

    – Az anyajegy – súgta Ibrahim Samunak.

    Samu mereven nézte a lány bal kezét, aztán a körülállókra nézett meg újra a lány kezére. Eltorzult az arca, a forradás megmélyült a homlokán, olyan lett tőle, mint egy fantom, Paulinyi akaratlanul hátrább lépett.

    – Az anyajegy – kiáltott Ibrahim –, az anyajegy!

    – Mi az, megbolondultak? – kérdezte Paulinyi, és Samu rászólt Ibrahimra.

    – Ne ordítozz! – és meglóbálta a kulcsot, hogy most már kimehetnek. Az arcán nyoma sem látszott az előbbi felindulásnak, csak a hangja lett valamivel fakóbb.

    Sokáig ültek Ibrahimmal az istállóban szótlanul az ágy szélén, nagyon sokáig, nem hallották a külvilág zajait, egymásról sem vettek tudomást, csak ültek mereven.

    Arra eszméltek föl, hogy a kőművesek kint befejezték a munkát, és hangosan tréfálkoztak, valamelyikük még énekelt is. Szombat volt, szombat délután, mindenki igyekezett a szépségversenyre, a kőművesek is.

    Az idei szépségverseny rendkívüli érdeklődést váltott ki. Az emberek közelharcot vívtak a jegyekért, az esélyesek latolgatása néhol hangos szópárbajjá fajult, a szabadtéri színpad bejárata előtti tömeg zsivajogva, izgatottan kavargott. Sokat beszéltek még a régi szépségkirálynőről, aki épppen aznap halt meg, találgatták, hogyan történt, természetesen a legfantasztikusabb elképzelések láttak napvilágot. Ez a haláleset egyben a verseny érdekességét is növelte, mert nyílttá vált a küzdelem.

    Samu és Ibrahim kevéssel a verseny megkezdése előtt indultak el hazulról. Az utcán egymás mellett mentek. Ibrahim kissé előrébb, oldalt mögötte fél lépéssel Samu. Nem beszéltek. Szótlanul adták le a kapunál a jegyeket, mind a ketten megkapták a szavazócédulákat. Az első sorba kerültek, közvetlenül közel a színpadhoz. Ibrahim átadta Samunak a szavazócédulát, és várt.

    A lányok kivonulását eget verő üdvrivalgás fogadta. Ibrahim fészkelődött, és lebiggyedt szájjal nézte a menetet. Samu feszülten figyelt. A szavazás ideje még messze esett – a lányokat egyenként is bemutatták előbb –, de Samu már elővette a szavazócédulákat, és mindkettőre 19-es számot írt.

    A tizenkilences számú lány fejedelmi szőke jelenség volt. Ibrahim nem emlékezett rá korábbról, igaz, ő nem is szokta megfigyelni a lányokat. De a szőke lányra Samu sem emlékezett. A szavazás Samut igazolta. A szépségkirálynő a szőke lány lett. Egyedül állt a dobogón, boldogan mosolyogva – az egész tér örömmámorban úszott.

    – Te – suttogta Ibrahim mély torokhangon, és a kezével tétova kaszáló mozdulatokat tett a szeme előtt.

    Samu feléje sem fordult, apró fejmozdulattal jelezte, hogy figyel.

    – A keze!

    Mind a ketten egyszerre hajoltak előre. A szőke lány bal keze fején egy folt sötétlett.

    Akkor már többen felkeltek a helyükről, és közelebb mentek a színpadhoz. Ibrahim megint belefurakodott a tömegbe, az emelvény felé.

    Samu ülve maradt a helyén – várt.

    Ibrahim sápadtan jött vissza, zavar látszott az arcán, és bizonytalanság.

    – Rajta van?

    Bólintott.

    Nem várták meg a verseny végét. Még egyszer közel furakodtak a színpadhoz, szembe a lánnyal, és mereven nézték, mind a kettő az arcát nézte. A lány észrevette őket, és zavarba jött – hirtelen úgy érezte, meztelenül áll a pódiumon, és ijedten maga elé kapta a kezét. A két férfi azonban már akkor eltűnt a tömegben.

    A lány kezén vörösesbarna, patkó alakú anyajegy volt.

    Az istálló ajtaját nyitva tartották éjszakára – fülledt volt a levegő. A nyitott ajtón kósza neszek szűrődtek az ágyig. Idehallatszott a sörkertből a tánczene is, ezt elég gyakran hallották, de nem szerették hallgatni. Samu mindig fölkelt, és becsukta az ajtót, pedig a zene csak nagyon halkan szűrődött idáig – a sörkert messze esett innen.

    Most azonban egyikük sem mozdult, nem is hallották a zenét, feküdtek egymás mellett, bakancsostul, ma éjszakára egyikük sem vette le a bakancsát:

    Már jócskán elmúlt éjfél, mikor Ibrahim felült az ágyban. Szeme fénylett a félhomályban. Samu oldalra fordított fejjel figyelte.

    – Elmész?

    – El – mondta Ibrahim.

    – A kulcsot odatámasztottam az ajtóhoz.

    Ibrahim bólintott. Átmászott Samun, kicsit állt az ajtóban, kifelé bámult az éjszakába, aztán lehajolt a csavarkulcsért, és elindult.

    Hamar visszajött. Samu meg sem mozdult addig, ugyanúgy felhúzott térddel feküdt, mint amikor Ibrahim elment. Halkan jött be az ajtón, a csavarkulcsot visszatámasztotta az ajtó mellé. A mozdulatai gyorsabbak voltak, mint általában, nem sietősebbek, gyorsabbak és biztosabbak. Samu az ablak felé fordult, a jobb oldalára, nézte a faráccsal négyzetekre szabdalt világos foltot, sütött a hold, az ablakon jól meg lehetett látni a piszokfoltokat.

    Ibrahim nem feküdt le.

    Sétált végig az istállón, az ajtó előtt megállt, feszülten fülelt. Samu látta rajta, hogy szeretne kirohanni az ajtón, vissza oda, ahonnan a csavarkulccsal jött, kéjesen szűkölne, örömtáncot járna az aszfalton. Már meg is lendült, hogy kimegy, de Samu rászólt.

    – Hova mész!

    Nem kérdezte, parancsolóan mondta, ellentmondást nem tűrő hangon.

    – Sehova – mondta Ibrahim, és nekitámaszkodott az ajtófélfának.

    Ekkor szólalt meg a telefon. A csörgésre egyszerre megmerevedtek. Ibrahim kimeredt szemmel nézte a fekete jószágot – ott volt egy lépésre tőle, csak ki kellett volna nyújtania a kezét. De Ibrahim meg sem mozdult. Samu lassan felült, leszállt az ágyról, és fölvette a telefont.

    – Hullaszállítók – mondta.

    A hang a drót túlsó végéről magyarázott valamit, éles, pattogó hangon, de hogy mit, azt Ibrahim nem értette.

    – Jó – mondta Samu. – Negyedóra múlva – tette hozzá később.

    Letette a kagylót, a készülék rövidet, halkat csöndített. Egymást nézték. Mereven és diadalmasan.

    – Ő? – kérdezte Ibrahim. Samu bólintott.

    A lovakat nem siettették, a fekete kocsi lassan döcögött az éjszaka kihalt, néptelen utcáin.

    – Itt láttam meg – mondta Ibrahim a kanyar előtt.

    Szűk, keskeny kis utca volt, bal oldalán magas kőkerítés húzódott, jobb oldalán házak. A kerítés mögött gesztenyefák álltak, lombjuk kinyúlt az utca fölé. Már a sarokról meglátták az embercsoportot. Szorosan a kerítés mellett, fél kerékkel a járdán két autó állt, reflektoruk halványan világított.

    A hulla az utca közepén feküdt. Körülötte rendőrök álltak. Az autóknál egy ballonkabátos fiatalembert fogtak közre. Magas, szőke fiú volt, az arcát nem lehetett látni a félhomályban, de a testtartásán látszott, hogy összetört, a kocsi sárhányójának támaszkodott, és mereven nézte az utca közepén fekvő holttestet.

    – Ez vele volt – mondta Ibrahim.

    – Melyik?

    – A ballonkabátos.

    – Meglátott?

    – Fenét.

    – Semmire sem emlékszem, kérem, semmire – mondta a fiatalember sírós hangon.

    – Arra sem, hogy mivel ütötték le?

    – Nem hallotta, hogy jön valaki a háta mögött?

    A férfi rázta a fejét.

    – De nem gumibottal ütöttek le, kézzel – mondta –, tenyérrel, valaki tenyérrel a fejemre ütött.

    – Ne beszéljen marhaságot, tenyérrel nem lehet leütni egy embert.

    – Előfordulhatott – szólt oda valaki a hullától. – Baromi erejű ember csinálta, a fej tökéletesen kettévált az ütéstől.

    – Ez a vőlegénye – mondta az egyik rendőr –, azt mondja, a lány ma első lett a szépségversenyen.

    – Ez az? – kérdezte a másik meglepett hangon, és közelebb ment a holttesthez.

    A hullaszállító-kocsi akkor már ott állt szemben az autókkal. A gyér fény a lovakra meg Ibrahimra és Samura vetődött.

    – Elvihetik – mondta az egyik rendőr.

    A hullakamrában meggyújtották a villanyt, és kifordították a lányt a koporsóból. Szőke haja csuromvér volt, de Samu meg Ibrahim csak a kezére voltak kíváncsiak. A bal kezére, amelyen ott kell lennie a patkó alakú anyajegynek.

    Ibrahim a fény felé fordította a formás, lakkozott körmű keskeny kezet. Véres volt, Ibrahim letépett egy darabot a lány blúzából, és tisztára törölte.

    Samu akkor már mereven állt – látta, már akkor látta, mikor véres volt –, hogy a lány keze fején nincs ott a patkó alakú anyajegy. Ibrahim kimeredt szemmel fordult feléje, még fel sem egyenesedett. Egy hangot sem hallatott, düh sem látszott rajta, csak rémület.

    Samu rosszul ütötte meg Ibrahimot. Nem is azért ütötte meg, amiért máskor szokta, most méregből, dühből ütött. Ibrahim a falnak tántorodott, és nekirohant Samunak. Átölelték egymást – így nem lehetett ütni, túl kicsi volt a távolság. Samu Ibrahim nyakát szerette volna megkaparintani, Ibrahim meg kicsit távolabb szeretett volna férkőzni, hogy Samu arcába vágjon. Hangtalanul dulakodtak, néha hallatszott csak egy erősebb dobbanás és akkor, amikor elestek. A halott lány testében buktak föl. Elengedték egymást. Fölálltak. Egyik sem nézett a másikra. Samu leporolta a ruháját, Ibrahim kótyagos, tántorgó léptekkel kiment az ajtón.

    Némán feküdtek egymás mellett összeszorított foggal. A válluk összeért.

    Másnap az egész város megtudta a hírt, már kora reggel, hogy a tegnapi szépségkirálynőt az éjszaka meggyilkolták. A szabályok értelmében ilyenkor új szépségversenyt kellett tartani. Még aznap.

    – Mind megölöm. Mind – mondta Ibrahim reggel Samunak.

    Ennyi ember még soha nem gyűlt össze szépségversenyre. Egymás hegyén-hátán álltak, s harsogva, harciasan lármáztak, amitől Samu és Ibrahim kicsit meghökkent.

    Néma csend támadt, mikor a kikiáltó bejelentette a lányok bevonulását. Minden szem az emelvényre szegeződött, és harsogó éljenzés tört ki, amikor megjelentek a lányok. Hosszú sorban jöttek, a végét nem lehetett látni a tarka sornak.

    A lányok nem fértek fel az emelvényre, leszálltak a tömeg közé, az emberek utat nyitottak nekik, és éljeneztek, valami féktelen mámor töltött el mindenkit. Samu ijedten szorongatta a szavazócédulákat, a ceruza régen kiesett a kezéből.

    Ibrahim nézte a lányokat, fehérre vált arccal.

    – Oda nézz – mondta Samunak.

    Samu látta.

    Minden lány kezén vörösesbarna, patkó alakú anyajegy volt. Ibrahim meglódult. Vicsorgott, az emelvény felé rohant, az emberek idegenül és meghökkenve néztek rá, de ebben a hökkenésben nyoma sem volt félelemnek.

    Ibrahim az emelvény előtt roskadt össze, az emberek szánakozva néztek rá.

    – Rosszul van – kiáltotta valaki, mások mentők után kiabáltak. Felkapták Ibrahim testét, kézről kézre adogatták a fejek fölött a kijárat felé, ahol már ott állt a nagy, fehér testű mentőautó, az ápolók ágaskodva néztek át a tömeg feje fölött.

    Samu a kezeket nézte. A kezeket, amelyek Ibrahim testét tartották egy pillanatra, aztán lehanyatlottak, és új kezek, megint új és megint új kezek villantak fel előtte. Valamennyi kézen ott sötétlett a patkó alakú anyajegy. Mindenki kezén, Samu szomszédain is, öregasszonyok, kisgyerekek, kamaszok, férfiak, asszonyok, lányok, mindenki, mindenki kezén ott sötétlett az anyajegy.

    Samu lassan hátrálni kezdett a tömegben, nem ütközött ellenállásba, az emberek utat engedtek neki, pedig senkinek fel sem tűnt, hogy Samu hátrál.

    Ibrahim teste kint feküdt a mentőkocsi mellet. Az orvos elengedte a csuklóját.

    – Majd szóljanak a hullaszállítóknak – mondta. Ebben a pillanatban harsogott fel a tömeg. Megválasztották az új szépségkirálynőt.