Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Lázár Ervin: Csillagmajor

    A cirkusz

    Azt ígérte a cirkuszos, hogy trapézos mutatvány lesz, az ő embere trapézon dolgozik.

    – Mi az a trapéz?

    – Hinta.

    Aki már volt igazi cirkuszban, annak derengett valami. Két hosszú kötélen egy bot. Azon kunsztozik egy ember. Na jó, de mire köti? Az istállógerendára? Vagy a Nagyszederfára?

    Könnyen lehet, hogy az ember nem is hallotta a kérdést. Máskor is jártak Rácpácegresre cirkuszosok, de azok valamelyik üres szobában tartották az előadást. Először is beszedték a belépődíjakat. Akinek nem volt pénze, fizethetett tojással, szalonnával. Aztán a cirkuszos lángcsóvákat fújt a mennyezetre, láncot szakított szét a mellizmaival, nyulakat szedett elő a kalapjából, különböző tárgyakat varázsolt a nagyérdemű zsebébe, trükközött, mókázott. De trapéz?! Olyan aztán nem volt.

    Ez az ember meg ott állt a puszta közepén, se az üres szobát nem kérdezte, se belépődíjat nem szedett, mondani se mondott többet ennél a pár szónál. Csak állt ott, mint a faszent. Az is lehet, hogy bolond. Mert bolond is megfordult egypár Rácpácegresen. Tüzes volt a tekintetük. Tudtuk, hogy nem szabad velük kötözködni. Elmennek maguktól.

    Őmellőle is már-már elsomfordáltunk – csak álldogáljon ott kedvére az istenadta –, amikor valaki fölkiáltott:

    – Odanézz!

    Fönt, magasan, a bodroska bárányfellegek között megláttunk egy fura, fekete pontot. Ereszkedett. Nagyon lassan, mintha őrá nem vonatkozna a gravitáció. Közelebbről már láthattuk, valaki egy lengőhintán ül, mind a két kezével fogja a kötelet, a bal lábát maga alá hajlítja, a másikat kecsesen előrenyújtja. Közeledett, de mondom, nem ám suhanva, nem ám zuhanva, mint akármely közönséges hinta, hanem lassan, méltóságteljesen, az jutott eszembe, talán azért jön ilyen lassan, mert a trapéz kötele nagyon hosszú. Olyan messze rögzítették, hogy azt a távolságot ép ésszel már el sem lehet képzelni. Hogy jöhet másképp ilyen lassan?

    A trapézon ülő lába majdnemcsak érintette a Kissaroknál a juhar lombját, és lassan ereszkedett. Hej, lehet, hogy belecsapódik a földbe? Rosszul számították ki az ívet? De nem. A trapéz kellő magasságban maradt a föld felett. Egy világító szőke hajú fiú ült a hintán. Közvetlenül a föld fölött suhant. De csak annyira, hogy kinyújtott lábát be sem kellett hajlítania.

    Méltóságteljesen elszállt a csikókarám fölött, a lórédomb fölött, a vadzöld papsajtbokrok és paréjok fölött, egy pillanatig ott lebegett közvetlenül előttünk, akár meg is érinthetjük, csak a kezünket kellett volna kinyújtani, talán ha valaki megragadja a hinta kötelét, meg is tudta volna állítani. Vagy vele együtt elrepült volna? Ki tudja? A szőke fiú a szemünkbe nézett. Nem álltuk a tekintetét, mert volt benne valami szívszorító. Álltunk földbe gyökerezve. A hinta alig észrevehetően emelkedni kezdett. Majdnem megérintette a Nagyszederfa csúcsát, s a Paphegy fölé emelkedett. Távolodott. Belemerült a bárányfelhőkbe, ahonnan előtűnt, apró kis pont lett, aztán hiába meregettük a szemünket, nem láttunk semmit.

    A cirkuszos idegesen toporgott.

    – Miért nem kérdeztek tőle semmit?

    Tényleg, miért nem? Hát lehetett volna kérdezni tőle?

    – Majd, ha jön visszafelé – mondtam.

    Az ember csendesen rázta a fejét, és elindult a Paphegy felé.

    Priger András dühösen utánakiabált:

    – Maga azt mondta, hogy cirkusz lesz!

    – Egy szóval se! Mikor mondtam én azt, hogy cirkusz?! – rázta a fejét az ember, de meg sem állt közben.