Nagypéntek körül érzik úgy a búzavetések, hogy elérkezett az utolsó pillanat; most még egy kis erőfeszítéssel elszakadhatnak a földtől, elrepülhetnek az egekbe. Őrült táncot ropnak a sivító böjti szélben, megszállottan tekereg karcsú, zöld testük, a magasság felé kapkodnak, mindenáron fel akarnak emelkedni. Hallani a gyökerek roszogását.
Tudom, mindez a kujtorgó miatt jutott eszembe. A kujtorgó miatt, aki azon az elátkozott napon a papföldi búzavetésen keresztül jött Rácpácegres felé, rossz kabátjába belekapdosott a szél, elszállni készen lobogott maga is, mint bokája körül a jajveszékelő búza.
Rácpácegresen az volt a szokás, hogy nem kérdezték a vándort, kiféle, miféle, egy éjszakára megalhatott az istállóban, ennivaló is került – s másnap mehetett Isten hírével.
Ez az ember a csiraistálló egyik üres állásában kapott fekhelyet, közvetlenül a fal mellett, az almozáshoz behordott szalmakupacban. Nagyon fáradt lehetett, mert azonnal levackolódott, úgy rendezte magának a helyet, hogy az istállóból egyáltalán ne lehessen látni, hogy fekszik ott valaki a szalmában. Az emberek meg is feledkeztek róla – el voltak foglalva a fejéssel, etetéssel. Almozás közben, egy villa szalmáért menet vette észre Kránicz Lajos.
– Erről meg megfeledkeztünk. Valami ennivalót kellene neki keríteni.
Szotyori István is közelebb lépett.
– De hiszen alszik ez, mint a bunda.
Úgy döntöttek, nem ébresztik föl. Hadd aludjon. Ha nem eszik, az sem baj, hiszen böjt van. Nagypéntek.
A munka befejeztével az istálló félhomályos langyosában – két viharlámpa pislákoló, sárga fényében – még kört formálva kaszinóztak egy kicsit az emberek, valamelyikük körbekínálta szűzdohánnyal telt dózniját, a súlyos kezek röppenő, finom mozdulatokkal csavarták a cigarettát. Némelyikük oda-odapillantott a kujtorgóra, jó lett volna vele szót váltani, hátha tud valami jó hírt a kinti világból. De a kujtorgó aludt rendületlenül, hallották mély lélegzetvételeit, így hát a ma esti terefere halkabban folyt – nehogy fölébresszék.
Szotyori István volt a napos. Amikor a többiek elmentek, még végigsétált a „placcon”, megnézte, rendben van-e minden, bepillantott a kandiba is, beleszimatolt a friss szecskaszagba, magába szívott egy lélegzetnyi szénaillatot. Minden úgy van, ahogy kell. Lefekhet.
Itt a csiraistállóban a napos éjszakai fekhelyét a fagerendás mennyezetre függesztették, talán azért, hogy föntről beláthassa az egész istállót, vagy hogy télen ne fázzon, hisz tudvalévő, a meleg fölfele száll, a mennyezet alatt van a legmelegebb.
Az ágyra a falba rögzített, ácskapocsszerű vaslétrán lehetett följutni. Szotyori István fölmászott, kibújt a kiskabátjából, fölakasztotta az ágy mellé e célra falba vert szögre, s nadrágostul, ingestül feküdt le, s azon nyomban el is aludt a szúrós lópokróc alatt.
Nagy döndülésre ébredt.
Hirtelen fölült, egy pillanatig nem tudta, hol van. Az istállóban sötét volt, a két éjszakai viharlámpa nem égett. „Aha, elszabadult egy tehén, a fenébe!” Hogy a lámpák kialudtak, nem jutott el a tudatáig. Lerúgta magáról a pokrócot, kezével a vaslétra legfelső foka után kutatott. Ekkor egy tompa zuhanást hallott, majd egy elfojtott emberi hangot, mintha valaki betapasztott szájjal azt mondta volna: „jaj”. Egy tehén ijedten elbődült, s nagyot rántva a marhaláncon, felpattant fektéből. Futó lábak dobogása hallatszott, kivágódott a kujtorgó fekhelye melletti ajtó, odakinn felberregett egy autó motorja, Szotyori István az ablakon át látta, ahogy a fényszóró csóvája átkúszik a lóistálló homlokfalán, fölvillantja a kút faszerkezetét, az itatóvályút, aztán belemélyed az éjszaka sötétjébe, és egyre gyorsulva távolodik.
Csend lett. Rossz csend. Szotyori István hallotta, hogy az állatok abbahagyták a kérődzést, feszülten figyelnek. Most vette észre, hogy nem égnek a lámpák, félelem fogta el. Hosszasan keresgélve lábával a létrafokokat, lemászott. Gyufát gyújtott a kis kallantyúval fölemelte a viharlámpa búráját, lángra lobbantotta a petróleummal átitatott belet. Ott állt a pár lépésnyi fénytócsában. A lámpát kinyújtott kézzel maga elé emelte, és megindult az alomszalma felé, ahova este a kujtorgó lefeküdt.
Ott feküdt most is. Hason. De nagyon furcsa pózban. Így nem alszik az ember.
– Hé, hall engem?! Ember, hall engem?! – kiáltotta elszorult torokkal Szotyori István.
A kujtorgó nem válaszolt. Feküdt mozdulatlanul.
Szotyori István lehajolt, megrázta a kujtorgó vállát. A test tehetetlenül mozdult a keze alatt. Hirtelen rántással megfordította. Fehér, dermedt arc meredt rá. És minden csupa vér volt, az ember melléből vastag sugárban dőlt a vér. Szotyori István hátraugrott, maga elé tartotta a kezét. Merő vér volt a keze.
Nem volt káromkodós, de most mégis az csúszott ki a száján:
– Az Istenit.
És mintha ez jeladás lett volna, egyszeriben megvadultak a tehenek, fölugráltak, tépték, rángatták a marhaláncokat, s rémülten bőgtek, sosem hallott nyöszörgő, síró hangokat hallattak.
– Hej, te! – próbálta nyugtatni őket Szotyori István, de a csitító szónak nem volt foganatja.
Kiszaladt az istállóból, hogy segítséget hív, de akkor már többen is előjöttek a hangzavarra, futva jött Priger András, Kránicz Lajos, s jött Hujber Gyula is, futás közben bújt az ingébe.
– Mi történt?
Futottak.
– De hiszen él még. Vérzik – mondta Hujber Gyula.
Priger András előrehajolt, a kujtorgó arcát nézte.
– Meghalt. Mérget vehetsz rá, hogy halott – mondta. De a vérzés csak nem akart elállni, a halott alatt a laposra hevert szalma már nem győzte fölinni a vért, a kanyargó erecske, mint egy alattomos kígyó, kisurrant a szalma alól, elindult az istálló közepe felé. Az állatok megérezték a vérszagot, még jobban nekibőszültek, félő volt, hogy elszaggatják láncaikat és letiporják egymást.
– Vigyük ki! Gyerünk!
Ketten megfogták, s vastag vércsíkot húzva maguk után kivitték a testet a szabadba.
Már pirkadt, vörösödött az ég kelet felől. Vérzett is.
– Ne a lóistálló felé vigyétek, a lovak is megbolondulnak.
– Hát hova? – alig várták már, hogy letegyék.
– A házvégibe tegyétek.
– Ez lehetetlen – motyogta Priger András –, honnan van ebben ennyi vér?
Ekkorra már kisereglett a puszta apraja-nagyja.
– Gyerekeknek itt semmi keresnivalója, menjetek haza! – kiabált Hujber Gyula.
A gyerekek hátráltak néhány lépést, de eszük ágában sem volt hazamenni.
A halottat két öregasszony vizsgálta, mert „hiszen hogyha vérzik, akkor él”. De nem párásodott el a szája elé tartott tükör, s az orra alá ejtett tollpihe meg se rebbent.
– Menjenek ki a véribül, nem látják, hogy a vériben gázolnak? – mondta Priger András.
A vér buzogva folyt a kujtorgóból, előbb egy nagy tócsa gyűlt körülötte, fenyegetően növekedett, mintha a hátára akarná venni a halottat, de aztán meggondolta magát, túlcsordult a házvég keményre taposott földjén, és mint egy fürge kis patak, elindult a csikókarám melletti kocsiút kerekek vájta mélyedésében.
– Állítsátok el! Állítsátok el a vért! – kiabáltak az asszonyok.
A férfiak megbűvölten nézték a buzgó vért. Ez lehetetlen. Ilyen nincs!
Hujber Gyulában felötlött az egyetlen lehető magyarázat. Hát persze! Dühtől töredezett arccal meredt Szotyori Istvánra.
– Te ölted meg!
– Te bolond! Te marha! Hát miért öltem volna meg?! – kivörösödött a hirtelen jött haragtól. Ordított. – Nem érted, hogy autóval jöttek!
– A kútba, a kútba folyik a vér! Vigyétek el innen! Vigyétek a lórédombra!
Négy férfi fogta meg, futottak vele a lórédomb felé.
Kinek lehetett ez annyira útjában, hogy benzint pazarolt rá – gondolta futás közben Priger András. Nézte a madzaggal felkötött rongyos nadrágot, az agyonfoltozott fölhasadt inget, s közben iszamos lett a keze a vértől.
Mert ahelyett, hogy csitult volna a vérzés, most még jobban nekikezdett, vérszökőkút tört fel a halott melléből, bepermetezte a lórédomb melletti árokban burjánzó bokrok leveleit, a papsajtok mintha rubinokkal ékesítették volna föl magukat, bíborban ragyogott a csikókarám földje, Rácpácegres földjének színe versenyre kelt a hajnali ég vörösével. Vérben úszott minden, a vérfolyam elindult a szántóföldeken át Sárszentlőrinc felé, végighömpölygött az országúton, fittyet hányva a természet törvényeinek fölfelé folyt a domboknak, ellepte a grófi szőlőt, ment Pálfának, Felsőrácegresnek, széles, vastag sugárban ömlött a Sióba, vöröslött a Sió vize.
– Emberek! El kell temetni – mondta Hujber Gyula.
A két hatalmas uradalmi góré között ásták meg a sírt. Nagyon gyorsan betemették, mert a gödörben is ömlött a vére. Lihegve támaszkodtak a lapátnyeleknek, véres sár borította őket tetőtől talpig. Véres volt az arcuk is. Levették a sapkáikat. Látták, hogy a frissen ásott halom átnedvesedik.
– Nyugodj meg most már. Nyugodj békében – mondta Priger András.
– És miránk ne haragudj – tette hozzá Hujber Gyula.
Akkor már láthatták, hogy Sárszentlőrinc felől lovas katonák igyekeznek Rácpácegres felé. Lóhalálában jöttek, habot vert mindegyik alatt a ló, amikor megálltak velük szemben. A gyerekarcú tiszt dühösen végigvágott vérsárral fröcskölt csizmáján a lovaglóostorával.
– Mivel árasztották el maguk a világot?! Mi ez?
– Vér – mondta Hujber Gyula.
A fiatalember sápadt-fehér lett. Majdhogynem suttogva kérdezte.
– Mit csináltak maguk?
– Semmit – mondta Priger András.
A katonák szó nélkül megfordították lovaikat. Távolodtak. A rácpácegresi férfiak pedig ott álltak bokáig vérben. Nehéz volt a szívük. Úgy érezték, valamit rosszul csináltak.
(Szigliget, 1989. március–Budapest, 1991. január)