Egykettőre bámész sokadalom vette őket körül. Az asszonyok szeméből kiröppent az álom, a gyerekek az anyjuk szoknyája mögül leselkedtek. A kör közepén két megszeppent öreg. Egy férfi és egy nő. A hajukban, a ruhájukon törött szalmaszálak. A kezükben batyu. Szotyoriné a csücskösre kötött asztalterítő csomóját nézte, s valami megfoghatatlan gyerekkori emlék fájdalma sejlett föl benne.
– Csak annyit mondok, hogy megérdemlik a sorsukat – mondta Hujber Gyula.
– Minek beszélsz annyit! – mordult rá Priger András, bár pontosan tudta, Hujber nem a két öregről beszél, hanem a svábokról általában. De most nem általánosságban a svábokról van szó, hanem ezekről itt. Pámer Konrádról és a feleségéről, Hoffman Liziről. Priger András reggel benyitott az istállóba, és ott találta őket az alomnak behordott szalmában.
– Hát maguk?
– Györkönyiek vagyunk – mondta Pámer Konrád. Az asszony mosolyogni próbált, de a keskeny, feszes ajkaktól csak egy fintorra tellett.
Priger András látta, hogy félnek, szerette volna megnyugtatni őket.
– Ismerem magukat a dorogi vásárról.
A szoba régóta lakatlan volt, porzott a földpadlat, a sarkokban háborítatlan életű pókok ültek a megfeketedett hálóbozontban, a piszokfoltos ablakon csak annyi fény szivárgott át, hogy a sivárság még lehangolóbb legyen.
Persze, némi fényecske már közeledett. A tenyeres-talpas Szotyoriné személyében, aki egy rossz lavórral, meszelővel, söprűvel meg néhány ringgyel-ronggyal fölfegyverkezve akkor vágott át a lórédombon. Szemében még ott csillogott az iménti párbeszéd diadalma.
Mért kell neked mindenbe beavatkoznod – mordult rá a férje.
Szotyoriné, mintha meg se hallotta volna, csak ennyit mondott:
– Eridj el sárgafődér!
Szotyoriné meg Lizi nekiláttak a takarításnak. Meszeltek, fölsározták a szobát, a friss mészillatot átlengte a sár testtelen, nedvekben bővelkedő szaga, büszkén feketéllett a megvasporozott tűzhely lapja, mélysárgán virult az ujjaik nyomától finoman csíkozott, nedves földpadlat, reményteli tisztaságszaga volt az egész világnak. Talán Györkönyben is érezni. Györkönyben?
– Az Isten szakajtsa rátok az eget! – mondta Lizi.
Szotyoriné elkerekedett arccal nézett rá.
– Mit mond?
Lizi hallotta a teherautóplatókra hulló tárgyak buffanásait, az ólba zárt baromfi ijedt kárálását, Hufftlesz Kati a zajok fölött keringő éles sírását, látta Szeip Gyuriékat, ahogy sóbálványként állnak a kenetlenül nyekergő lófogatok között, az asszony előtt a három gyerek, a kis Zsuzsi arca világít a fekete belinerkendőből. „Mit dörömbölsz, nem zártam be az ajtót, azért nem zártam be, nehogy betörjétek! Mit dörömbölsz?”
Nem, Györkönyig biztos nem hatott el ez a tisztaságszag.
– Az Isten szakajtsa rátok az eget! – mondta még egyszer Lizi.
Prigeréknél ebédeltek.
Mire visszaértek a szobájukba, a tűzhelyben rőzse lobogott, a sutba két-három nyaláb hasított fát rakott valaki. A szoba közepén két megviselt szék, Pámer Konrád a támlájánál fogva megmozgatta őket, látszott, alig kell igazítani rajtuk, s szilárd ülőalkalmatosság lesz mindkettőből.
– Na, Lizi, leülhetsz.
Lizi kifordított keze fejével egy könnycseppet igyekezett eltüntetni a szeme sarkából, „na, más időkre köllesz te”, mérgelődött a hirtelen jött érzelmességen.
A Jósvaiak hoztak egy szalmazsákot, az uradalmi kazal maradványaiból jó keményre kitömték. Gazdagék padlásán akadt egy rozzant ágy, igaz, kicsit letyegett az oldaldeszkák kapcsolódásainál, de Jósvai Jancsi ügyesen megékelte, megszögelte, a végére olyan peckes ágy lett, mint egy majdnem új. Hogy ki hozta a pokrócokat, azt észre sem vették, csak annyit, hogy mire végeztek az ággyal való piszmogással, ott találtak a széken két összehajtogatott lópokrócot. Bűtösné kölcsönadta az ünnepi petróleumlámpáját, amit amúgy csak dísznek tartott a szekrény tetején s nagyon büszke volt rá, joggal, mert a lámpának sárgaréz talpa volt, s ellenzője is volt, tejüvegből.
– Ne üljenek itt sötétben. Aztán majd ha szereznek maguknak másikat, ezt visszakérem.
De nem sokáig égették a lámpát, mert nagyon fáradtak voltak. Feküdtek a friss szalmazsákon, a szúrós lópokróc alatt, az oldaluk összeért. Lizi feszélyezettséget érzett, várakozást és nagy-nagy melegséget a férje iránt, éppen úgy, ahogy fiatalasszony korában, amikor először aludt egy ágyban Pámer Konráddal. Megfogta a kezét. Így aludtak el, kéz a kézben.
Ideges kaparászás az ablakon. Lizi álomtól kótyagosan kinyitja a szemét. Nem tudja, hol van. Világítanak a falak a hajnali félhomályban. Mészszag lengi körül. A kaparászás az ablakon kopogássá erősödik.
– Pámerék! – mondja valaki fojtott hangon. Hát persze, Rácpácegresen vannak.
Az ablak előtt Szotyori áll.
– Bújjanak el! Gyorsan. Siessenek! Katonák gyünnek.
Lizi visszaszalad az ágyhoz, fölkapja a kioldozott batyut, amivel tegnap érkezett. Aztán lassan visszaereszti. Leül az ágy szélére.
Szotyori behajol az ablakon. – Na! Gyüjjenek már!
– Nem megyünk sehová – mondja Lizi. Aztán még hozzáteszi: – Köszönjük.
Szotyori eltűnik az ablakból. Lassan, komótosan öltözködnek. Pámer Konrád sietne, de nem mer, érzi, hogy akkor Lizi rászólna. Begombolja a kabátját, aztán mégsem tud uralkodni magán, kapkodó mozdulatokkal szedi össze a hazulról hozott tárgyakat, rakja a kibontott batyuba.
– Hagyjad – mondja neki Lizi, s aztán, mivel úgy érzi, kicsit keményre sikeredett a szó, szelíden megismétli: Hagyjad, Kuni!
Kocsizörgés hallatszik, a lovak hangos dobbanással megállnak a ház előtt.
– Pámer Konrád! Jöjjön ki!
Lizi kézen fogja az urát. Az ajtóban megállnak. A ház előtt egy parasztszekér áll, a két egykedvű, sodrott ló gyeplőjét egy behúzott nyakú paraszt tartja. A kocsi mellett két katonaféle, szedett-vedett ruhában, az egyiken civil nadrág van. A közelebb álló nyakában dobtáras géppisztoly, a másiknál hosszú, szuronyos gyalogsági puska. A kocsiderékban szétvetett lábbal áll Bederik Duri.
Hátrább, tisztes távolban a nézőközönség. Ott áll Rácpácegres apraja-nagyja.
– Mit képzeltek maguk – mondja a szekérderékban a szétvetett lábú Bederik Duri –, magukra talán nem vonatkozik a törvény!?
A két öreg szótlanul áll a közös konyha ajtajában.
– Szégyelljék a pofájukat! – visít fel Szotyoriné. – Mit vétett maguknak ez a két öreg. Bederik Duri, rohadjon meg a szíved, te árultad el őket.
– Hallgasson, Szotyoriné, mert nem állok jót magamért! Magukat itt bűnpártolásért mind börtönbe csukathatnám. Ki engedte meg ezeknek, hogy beköltözzenek ide?
Priger András mozdul, hogy előrelépjen, de Hujber Gyula megelőzi.
– Én engedtem meg, mit szól hozzá!
A nép morajlik, éles női hangok, férfibrummogás hallatszik. A géppisztolyos katona megmarkolja a fegyverét, szembefordul a rácpácegresiekkel. Bederik Duri jobbnak látja, ha nem feszíti tovább a húrt, a két öreghez fordul.
– Na, hozzák a holmijukat és indulás!
Csend lesz. Pámer Konrád és Lizi nem mozdul.
– Eleget szívták a levegőt a magyar emberek elől. Menjenek a testvéreik közé, az imádott Németországukba.
Lizi előrelép, elhúzza a száját. Kivillan az aranyfoga.
– Te vagy magyar? Szar vagy te, nem magyar – mondja. Így hangzik: Te faty matyar? Szar faty te, nem matyar.
– Komm Konrád – mondja az urának, és elindulnak. Megkerülik a lovakat, elmennek a kukoricaszárral körbetámogatott szalmafedelű disznóól mellett, már majdnem elérik a lórédomb gizgazokkal benőtt oldalát, amikor Bederik Duri ocsúdik.
– Állj! – kiáltja.
– Állj! – kiáltja a puskás katona is, és nagy csattanással csőre tölt.
Pámer Konrád és Lizi megállnak, szembefordulnak Bederik Durival.
– Azonnal jöjjenek vissza.
A két öreg csak áll. Térdig ér nekik az elbokrosodott papsajt, a kinyílt koronás maszlag, bölöndök és fostos paréj. Lizi gyengéden megfogja a férje könyökét, segít neki leülni. Aztán hanyatt fekteti. Pámer Konrád eltűnik a gazban. Lizi lesimítja a szoknyáját és az ura mellé fekszik. Nem látszik belőlük semmi, a gizgazok rezdületlenek.
Kristálycsend. A lanyha szellő eláll, a fákon mozdulatlanok a levelek, az égen megállnak a felhők.
– Na, elég most már. Jöjjenek ide – mondja Bederik Duri, de mintha gombóc lenne a torkában.
Akkor már tudni lehet, ami tudható.
– Hozza ide őket – mondja Bederik Duri a géppisztolyosnak.
A katona odaóvakodik a tetthelyre, és áll földbe gyökerezett lábbal.
– Nincs itt senki.
Bederik Duri ordít.
– Mi az, hogy nincs?!
A hangját eltorzítja a félelem.
Az emberek lassan megindulnak a géppisztolyos felé. Látni akarják, hogy nincs ott a gazban senki. Még a behúzott nyakú paraszt is leszáll az ülésdeszkáról és közelebb megy. Egyedül Bederik Duri nem mozdul a kocsiderékból, áll, mint a sóbálvány.
A kör szűkül, a térdig érő gazban látszik a két test lenyomata.
Alul keserűfű, rajta a maszlag törött szárai, a paréjok és a papsajt ugyan már ágaskodóban, de azért pontosan látni: itt feküdt Pámer Konrád, itt meg Lizi. Mindenki nagyon vigyáz, rá ne lépjen a testek helyére. Még a katonák is.
Bederik Duri tajtékzik.
– Megkeresni őket! Mindent átkutatni!
De nem kutatnak át semmit. A katonák mintha menekülnének, fölugrálnak a kocsira, a paraszt megsuhogtatja az ostorát, a két sodrott lomha ügetésbe kezd, elporzik a kocsi Sárszentlőrinc felé.
A rácpácegresiek meg állnak a lehevert gaz körül, mintha egy éppen beföldelt sír mellett állnának. A férfiak leveszik a kalapjukat.
Aznap éjszaka Hujber Gyula arra riadt föl, hogy valaki sír. Tompa, nyüszögő sírás volt, alig hallható, de ahhoz éppen elég hangos, hogy ne tudjon tőle elaludni. Fölébresztette a feleségét.
– Hallod, asszony, valaki sír.
Füleltek.
– Nem hallok semmit – mondta Hujberné. – Nyugodj meg, Gyula.
De a hang csak nem akart szűnni, néha alig hallhatóan szüremlett át az ablaküvegen, aztán követelődzően fölerősödött.
Hujber Gyula magára kapta a ruháját.
Odakinn hideg, őszi párák motoztak. Összébb húzta magán a kabátot. Nem tévedett. Onnan jött a sírás. Fülét az elfeküdt gazra szorította, a hang felerősödött, felismerte Lizi elvékonyodó hangját s mögötte Pámer Konrád visszafojtott, halk zokogását. Gyufát gyújtott, és meglátta a virágot. A keserűfű virágot hajtott. Két köröm nagyságú, szivárványszínű virágot. Hujber Gyula tudta, hogy ilyen virág nincs, de egy kicsit sem lepődött meg. Elővette a bicskáját, nagy kört árkolt a kivirágzott keserűfű körül, hogy gyökerestül ki tudja emelni a földből. Levette a kalapját, a keserűfüvet jó kétmaréknyi földdel együtt beletette. Fülelt. Elhallgatott a sírás.
Fölkelt, gyors léptekkel elindult. A Kissaroknál balra fordult, a Nagysarok után rákanyarodott a ráadási útra. Félúton a Sió felé, mintha megmozdult volna egy útmenti bokor. Megállt, megmarkolta a bicskáját. „Most gyere ide, te leselkedő disznó” – mondta magában, és egy darabig merően figyelte a bokrot. De nem mozdult semmi. Azért egy darabig még menet közben is szorongatta a bicskáját, csak a Sión túl, a Szigetben vágta újra zsebre.
Átment a Sárvíz fahídján, kísértetiesen döngtek a léptei. Szorongatta a kalapot. Nekivágott a földeknek, toronyiránt Györköny felé. Tudta, a temető a falu innenső végén van, nem kell bemennie a faluba. A temetőt csak nem őrzik. A halottaktól talán nem félnek.
A temető rozsdás drótkerítésén nagy lukak éktelenkedtek. Átbújt az egyiken, a kalapot magához szorította.
Nagy márvány síremlékek közé keveredett, nyilván ide temetkeztek a györkönyi gazdagok.
– A fene a fölfuvalkodott svábjaiba – mormogta Hujber Gyula, s odébb ment a régi temetőbe, földbe süppedt sírkövek és töredezett fakeresztek közé. Megállt egy égig érő bukszus mellett, letette a kalapot a földre. Letérdelt, egy kalapnyi gödröt ásott a bicskájával, a kezével kikaparta a meglazult földet. Kivette a keserűfüvet, belehelyezte a gödörbe, körültömködte. A középső ujjával eligazgatta a virágokat, lerázta róluk a rájuk hullott porszemeket. Fölállt. Kifordította a kalapját, leveregette róla a rögöcskéket, kikotorta a kalapja bélését is. Visszafordította a kalapot, visszaütötte a tetejére a horpadást és a térde mellé eresztette.
– Na, Lizi néném, itthun vannak. Isten nyugtassa magukat – mondta.
Megfordult, elment a gazdagok síremlékei előtt, átbújt a lyukas drótkerítésen. Egy jó kilométer után a fejébe tette a kalapot. Ment Rácpácegres felé.