Aznap várták haza messzi földről Jósvai Jancsit, azért pillongattak gyakrabban az országút felé.
Így hamarabb észrevették a közeledő embert, mint máskor, már akkor, amikor befordult a Nagysaroknál. De már messziről gyanúsnak tűnt. Mert Jósvai Jancsi magas és könnyűléptű, ez az ember meg tömzsi volt, és súlyos, úgy lépkedett, hogy majd beszakadt alatta a föld. A kalapjának is furcsa formája volt, nem olyan, mint errefelé szokásos. S ráadásul az ember valami nagy, nehéz tárgyat cipelt, s mindenki tudta, hogy Jósvai Jancsi ajándéka nem efféle, némelyek még abban is reménykedtek, talán nem is tárgy lesz.
Ez valami idegen – mondta Bartalosné, és mindenki ment a dolgára, persze fél szemmel azért lesték, kit keres az ember.
Nem sokat teketóriázott, megállt az első lakás előtt, csak annyit lehetett látni, hogy valamit nagyban tárgyal Bűtösékkel, aztán Bűtösné kitárta az ajtót, az ember megemelintette ládaforma csomagját és bement.
Nemsokára aztán Bűtösék ablakán kékes fény villant, elsötétült, kifényesedett, cikázott, futkosott.
Talán tűz van odabent. Szotyori István odasietett, benézett az ablakon. Földbe gyökerezett lábbal állt. A homlokát az ablaküvegnek szorította.
– Mi van bent? – kérdezte Szabóné.
– Egy lány, egy lány van a ládában – motyogta Szotyori István –, csillagok vannak a hajában.
– Elment magának az esze – mondta Szabóné, és az ablakhoz sietett. Előbb beleszorult a szó, aztán meg majdnemcsak sikítva mondta: – Az meg egy ember pisztollyal, odanézzen, egy ember pisztollyal.
Mit csinálnak ezek ott az ablak előtt? Lassan odagyűlt az egész puszta, ágaskodtak, lökdösték egymást, hogy az ablakhoz férjenek. De akkor kinyílt az ajtó, kijött az idegen, furcsa kerek kalapjában furcsán mosolygott, s mintha nem is Bűtösék, hanem ő volna a házigazda, azt mondta:
– Tessenek befáradni.
Ott ültek hát tátott szájjal, fölkiáltva, fölsikkantva. A ládából dőlt rájuk a kép, előbb bokáig ért, aztán mellközépig, majd szép lassan ellepte őket.
– Mindenki itt van? – kérdezte az ember.
– Jósvainé nincs – mondta Szabóné –, főz a fiának. Állítólag ma jön meg a fia messzi földről. Az ám, a Jósvai Jancsi!
– Ne beszéljen annyit – mordult rá valaki.
Az idegen átment Jósvainéhoz.
– Jöjjön, nézze meg. Ilyet még nem látott.
– Főzök a fiamnak – mondta az asszony –, most jön meg messzi földről.
– Ráér vele – nyugtatta az ember –, jöjjön csak.
Jósvainé félrehúzta a lábast a csikótűzhelyen. Ment az ember után.
Csüggtek a ládán. Lüktettek. S akkor a kalapos fölállt, a fejük fölé emelte a kezét, valamit motyogott. A láda kifényesedett, villant, magába szívta a sok embert, üres lett Bűtösék lakása, falai megrepedtek. Az ember fölugrott, a láda köré tekerte a drótot és megemelte. Látszott, most sokkal nehezebb, mint amikor behozta. Sietősen ment az országút felé, hogy lerövidítse az utat, átvágott a búzavetésen. Letört búzaszárak maradtak mögötte. Jó sötét este volt már. Az országúton egy fiatalember jött vele szemben. Megállt.
– Ember, mi van a maga ládájában? Sírás hallatszik belőle.
– Sírás? Talán nevetés.
Tényleg, sírás vagy nevetés?
Jósvai Jancsi – mert hiszen ő volt – futni kezdett. Otthon minden üres volt.
– Anyám! Emberek! Merre vagytok?
Jósvai Jancsi benyúlt az inge alá, egy pici fényecskét vett ki belőle.
A falon beforradtak a repedések, a letiport búza felegyenesedett. Különben csend volt. Sehol senki.