Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Nyári ügyeleti napok:

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • 2019. augusztus 28.(szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.


Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

2019. augusztus 26-án (hétfő) 9.00 órától


 

    Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika

      HARMADIK FEJEZET
      amelyben szegény Dzsoni lába is meg szíve is nagyot nyilallik

    Bizony úgy otthagyta szegény Dzsoni a Boszorkát, mint a pinty. Annyit se mondott: fapapucs. Még az is meglegyintette, igaz, csak úgy alig-alig formán, hogy könnyen lehet, hogy most ő egy boszorkánnyal találkozott. Szedte is a lábát, sietett, minél messzebb akart kerülni a háztól.

    A Százarcú Boszorkányt azonban nem olyan fából faragták, hogy csak úgy ukmukfukk futni hagyja az áldozatát. Először is ki kellett dühöngenie magát, hát ripsz-ropsz, vihar képében végigszáguldozta az erdőt, tépte a fákat, ríkatta a füveket, jól megtépázta szegény Dzsonit is. „A fene ebbe az időbe!” – mormogta szegény Dzsoni, de azért csak ment, szedte a lábát, látott ő már ennél kutyább időt is. A boszorkány is kiviharta magát: „Na, elő a jobbik eszemmel – gondolta magában –, amíg ki nem ér ez a semmirekellő a területemről.” Ki is fundálta rögtön, mit kell tennie. Megrázta magát, és egy hatalmas, csimbókos szőrű farkassá változott. Megcsattogtatta fogát, és egy olyan remekbe sikerült farkasordítást vágott ki, hogy megreszketett bele az erdő.

    „Hűha, jönnek a farkasok!” – gondolta szegény Dzsoni és uccu neki, vesd el magad, futásnak eredt. De a farkasüvöltés egyre csak ott hangzott a nyomában, olykor-olykor még a vadállat lihegését is hallotta. Na, ennek a fele se tréfa, futott, ahogy a lába bírta. Erre várt csak a vén boszorkány, ripsz-ropsz fatuskóvá változott, éppen a szegény Dzsoni lába elé. Hopp, szegény Dzsoni akkorát esett a fatuskóban, hogy még a föld is megdöndült alatta. És sajnos reccsent is valami. „A lábam!” – sóhajtott szegé ny Dzsoni. Bizony eltörött a lába. Föl akart tápászkodni, de nem tudott. Sajgott, nyilallott, recsegett a lába. A Százarcú meg visszaváltozott öregasszonnyá, sietve igazgatta a haját. „No, most – gondolta – odamegyek, azt mondom neki, hogy majd én meggyógyítom. Visszatámogatom a házamba, s onnan már őkelme nem jön ki többé. Vagy ne hívjanak akkor Százarcú Boszorkának!” Nagyon sietett a boszorka, mert látta, hogy szegény Dzsoni éppen a területe határán fekszik. Olyanképpen, hogy a törött lába még benn van, de a törzse, feje, keze már kint. Ott pedig nem volt hatalma a Százarcúnak. Sietett hát, hogy visszacsalogassa szegény Dzsonit a területére. Ha másképp nem megy, hát visszavonszolja. Igen ám, de mire megigazgatta a haját, lesimítgatta a ruháját, odanéz szegény Dzsonira, látja ám, hogy ott guggol szegény Dzsoni mellett egy lány. „Azt a kacska-macska farkát – morogta dühösen –, most mitévő legyek?”

    – Jaj, te szegény, hiszen te eltörted a lábad – mondta a lány.

    Szegény Dzsoni annyira meglepődött, hogy még a törött lábáról is megfeledkezett, hirtelen fölült, és ezer szerencséje, mert ezzel a mozdulattal kívül került a Százarcú Boszorka területén.

    – Hát te, hát te meg ki vagy? – dadogta. Azért dadogott, mert ő ilyen szép lányt még életében nem látott. Vagyis hogy nem is annyira a szépség… inkább ilyen kedves lányt nem látott még soha életében… vagyis hogy szép is meg kedves is… ajaj… nagyot nyilallott szegény Dzsoni törött lába, meg a szíve is nagyot nyilallott.

    A lány meg föltámogatta szépen, és elindult vele hazafelé.

    – Csak támaszkodj rám bátran – mondta.

    – Ej – csóválta a fejét szegény Dzsoni –, egy ilyen nagy behemót ember, hiszen összeroskadsz a súlyomtól.

    – Dehogy roskadok – mondta a lány –, gyere csak. Nagyon fáj a lábad?

    – Az is fáj eléggé – mondta szegény Dzsoni –, de sokkal rosszabb, hogy valami igen szúrja a hátam.

    – Érdekes. – mondta a lány –, az enyémet is szúrja valami.

    Persze hogy szúrta. A Százarcú Boszorka vasvillatekintete, az szúrta a hátukat.

    – Na, megálljatok csak! Azt a kacska-macska farkát! Majd adok én nektek! – mormogta a Százarcú tehetetlen dühében.


    – Ugye a lány, aki segít szegény Dzsoninak, az Árnika?

    – Persze. Éppen gombát szedett az erdőben, és meglátta, hogy egy ember zsuppsz, elesik, és nem is tud fölkelni. Odaszaladt hát, és segített.

    – És már megszerették egymást?

    – Azt hiszem, igen. Mert mind a kettőnek nagyon bizsergett a szíve. Hallhattad, a szegény Dzsonié nyilallott is.

    – Az emberek, ugye, hamar megszeretik egymást?

    – Hát ki így, ki úgy. De nem az a fontos, hogy gyorsan vagy lassan, hanem az a fontos, hogy a szeretet igazi-e.

    – Van nem igazi szeretet is?

    – Az nincs. Csak olyan van, hogy két ember azt hiszi, szereti egymást, pedig dehogy. Sőt!

    – De Árnika meg szegény Dzsoni nem „pedig dehogy”

    – Majd kiderül.

    – Miből?

    – A cselekedeteikből.

    – Most mit cselekednek?


    Árnika hazavitte szegény Dzsonit a harminchat tornyú várba, sínbe tette a lábát – mert nagyon ügyes királykisasszony volt ám –, megmosdatta, megetette, és olyan vidám volt, amilyen még soha. Össze is súgott a várbeli nép

    „Nocsak, mi történt a mi Árnikánkkal, milyen jókedvűen jön-megy, mióta itt ez a törött lábú?” Maga Árnika is csodálkozott: „Nocsak, mi történt velem, de vidáman jövök-megyek, mióta itt ez a törött lábú?” Östör király meg csak mosolygott, mert ő aztán tudta ám, mitől jön-megy vidáman Árnika. Bizony Árnika beleszeretett szegény Dzsoniba.

    Szegény Dzsoni meg nyögött, nyöszörgött, méltatlankodott. Azt hihetné az ember, a törött lába miatt. Pedig törődött is ő a törött lábával! A szíve miatt nyögött, nyöszörgött, méltatlankodott. Mert a szíve úgy ugrándozott, ficánkolt, mint egy jókedvű kecskegida. Ha Árnika a közelében volt, azért, ha meg elment valahová, azért, hogy mikor jön már vissza. A szíve azt szerette volna, hogy Árnika mindig szegény Dzsoni ágya szélén üljön.

    „Még csak ez hiányzik! – korholta gidabakugrásokkal szökellő szívét szegény Dzsoni. – Elfelejtetted, hogy én vagyok a világ legszabadabb embere?! Máma itt, holnap ott, nem érted, fütyülök mindenkire!” Na de a szívének aztán beszélhetett! A szíve csak kalimpált boldogan. Akár akarta szegény Dzsoni, akár nem, be kellett látnia, hogy beleszeretett Árnikába. Árnika nélkül most már fakó lenne a világ, ellenségesek az erdők, szomorkásak a vándorlások, és a nagy kék égbolt is olyan lenne Árnika nélkül, mint egy jéghideg üvegbura. „Vége a szabadságodnak, Dzsoni!” nyögte szegény Dzsoni.


    – Azért vége a szabadságának, mert beleszeretett Árnikába?

    – Igen, szegény Dzsoni úgy gondolja.

    – És miért vége a szabadságának?

    – Mert most már nem kódoroghat a vakvilágban, most már törődnie kell Árnikával. Felelősséggel tartozik érte.

    – Miért? Ha kedve támad szegény Dzsoninak a vakvilágban kódorogni, Árnika biztos elengedi.

    – Én is azt hiszem, hogy el. De gondold meg, egyszer szegény Dzsoninak éppen kódorogni lenne kedve, Árnika meg megbetegedne. Akkor aztán otthon kéne maradnia, hogy Árnikát ápolgassa, gyógyítgassa, szeretgesse.

    – De ha Árnika megbetegedne, akkor már szegény Dzsoninak nem kódorogni volna kedve, hanem arra, hogy otthon maradjon, és Árnikát ápolgassa, gyógyítgassa, szeretgesse. Nem igaz?

    – Mondasz valamit.

    – Na látod. Akkor szegény Dzsoni most is a világ legszabadabb embere.

    – Várjunk egy kicsit, majd talán rájön ő is.


    Amikor meggyógyult szegény Dzsoni lába, nagy boldogan táncolt egyet a szoba közepén. Megköszönte Árnikának, hogy meggyógyította, aztán elpirult, és azt mondta:

    – Árnika, szeretnék valamit mondani.

    Árnika is elpirult, a cipője orrát bámulta.

    – Szeretlek – mondta szegény Dzsoni.

    – Én is téged – mondta Árnika.

    Megölelték, megcsókolták egymást, és kézen fogva szaladtak Östör király elé.

    Östör király meg sem várta, hogy megszólaljanak. Mosolyogva mondta:

    – Tudom, mit akartok. Össze akartok házasodni. Áldásom rátok, gyermekeim. De van egy kérésem. Elhiszem, hogy szeretitek egymást, de akkor még inkább elhiszem, ha a szerelmetek az idő próbáját is kiállja. Te, Dzsoni, menjél el vándorolni, és egy fél é v múlva, ha még akkor is szereted Árnikát, és feleségül akarod venni, gyere vissza. Te meg, Árnika, várjál rá, s ha fél év múlva visszajön, és még mindig a felesége akarsz lenni; csapunk akkora lakodalmat, hogy a felhőkig ér a vigasság. Jó lesz-e így?

    Szomorkodtak persze, de azért beleegyeztek.


    [ Előző | Következő ]