Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Nyári ügyeleti napok:

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • 2019. július 3. (szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 10.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 17.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 24.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 31.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 14.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 21.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 28.(szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.


Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

2019. augusztus 26-én (hétfő) 9.00 órától


 

    Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika

      HETEDIK FEJEZET
      amelyben a tizenkét nagyon testvérrel találkozunk, és Árnika jól leteremti őket

    Szegény Dzsoninak meg repesett örömében a szíve. Attól is, hogy Rézbányai Győző jókedvűen kiabál, meg attól is, hogy most már egykettőre Csodaországba érnek, a Hétfejű Tündér színe elé.


    – De ha Csodaország felé mennek, akkor még találkozni kell nekik a tizenkét testvérrel.

    – Milyen tizenkét testvérrel?

    – Te mondtad egyszer, hogy Csodaország mellett lakik tizenkét testvér.

    – Én mondtam?

    – Persze, hát nem emlékszel?! Akik olyan nagyon testvérek!

    – Ja, akik nagyon testvérek. Tudom már. Hát persze hogy találkoznak velük.


    Félúton járhattak Rézbányai Győző virágos rétje és Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája között, amikor megláttak egy torzonborz, zsúpfedeles házikót.

    – Nagyon megszomjaztam – mondta Árnika –, kérjünk itt egy pohár vizet.

    Bement szegény Dzsoni a házba, köszönt illendőképpen, s látja ám, hogy tizenegy mogorva ember ül egy asztal körül. Nagyon hasonlított egymásra a tizenegy ember, a vak is láthatta, hogy ezek bizony testvérek. Már éppen mondani akarta szegény Dzsoni, hogy egy pohár vizet kér, amikor mind a tizenegy testvér fájdalmasan fölordított, és a lábaihoz kapott. De olyan egyszerre ám, mintha vezényszóra csinálták volna. Fölugrott mind a tizenegy az asztal mellől, ugráltak bal lábon, a jobb lábukat meg szorongatták.

    – Az ostoba! A fajankó! Az ügyetlen kétbalkezes! – kiabálták.

    – Mi az, megbolondultatok? – nézte őket csodálkozva szegény Dzsoni.

    – Megbolondultunk?! Megbolondultunk?! Ördögöt bolondultunk meg! Csak ez a kétbalkezes a lábára ejtette a fát.

    – Kicsoda?

    – Hát a tizenkettedik testvérünk. Elment az erdőre fát vágni, és puff, ajaj, jaj de fáj a lábunk, a lábára ejtette a fát az ostoba.

    – Honnan tudjátok? – kérdezte szegény Dzsoni.

    – Hát te nem tudod, hogy átok ül rajtunk? Ami egyikünknek fáj, az fáj a többi tizenegynek is, ajaj, rettenetes ez! Képzeld csak el, te vándorlegény, milyen szörnyű az életünk. A múltkor ez a nyavalyás beleesett a folyóba, és nem tud úszni, ott fuldokolt, küszködött az árral, mi meg valamennyien fuldokoltunk a parton.

    – Éppen te beszélsz! Te meg tegnap telezabáltad magad, és egész éjjel fájt a gyomrunk! Te lóbelű! Minek zabálsz annyit?!

    – Neked csak ne járjon a szád, te meg eltévedtél a múltkor az erdőben, három napig fáztunk és éheztünk miattad, mert sose tudod megjegyezni az utat.

    Már-már hajba kaptak a testvérek, szegény Dzsoni csak kapkodta a fejét, ugrált a tekintete a tizenegy testvéren. Azok meg nagy hirtelen abbahagyták a hajcihőzést, nekikezdtek nyögni.

    – Hű, de nehéz! – mondták.

    – Jaj, de nyomja a vállam! Haj, de göcsörtös ez a fa! Ej ez a féleszű, a fenének cipel ilyen nehezet!

    Nyögött, nyöszörgött a tizenegy testvér, hogy jobban se kellett.

    – Most meg mi bajotok? – kérdezte szegény Dzsoni.

    – Most hozza hazafelé a fát a tizenkettedik testvérünk. Azt, amelyiket az előbb a lábára ejtett… Az őrült, pont ilyen nehezet választott. Jaj, de megvert bennünket az isten!

    És ekkor megszólalt szegény Dzsoni hóna alatt Árnika:

    – Szégyelljétek magatokat.

    Fölkapták ám a fejüket a testvérek.

    – Ezt meg ki mondta? A kacsád?

    – Tud beszélni a kacsád?

    – Tulajdonképpen nem kacsa. Királykisasszony – mondta szegény Dzsoni.

    – Ugyan már! Nem hisszük – mondták a testvérek, és közben nagyokat nyögtek, meg tapogatták a vállukat fájdalmas arccal. Úgy látszik, a tizenkettedik testvér nagyban cipelte a fát.

    – Könnyen bebizonyíthatom – mondta szegény Dzsoni.

    – Legyek én a kacsa, s Árnika az ember!

    S hopp, ott állt Árnika a testvérek előtt, hóna alatt a kacsa.

    – Kerekre nyílt a szeme a tizenegy testvérnek.

    – Hű, de szép lány vagy! – mondták, pedig Árnika igencsak haragosan nézett rájuk.

    – És melyikőtöknek kell mondani, hogy változzatok át? – kérdezte az egyik testvér, s közben mind a tizenegyen megkönnyebbülten felsóhajtottak, mert a tizenkettedik testvér letette a fát, megállt pihenni.

    – Mindig annak kell mondani, amelyikünk az ember – válaszolt Árnika.

    – S nem félsz, hogy egyszer az ott a hónod alatt, ha ő lesz ember, elhajít, s úgy otthagy, hogy azt se mondja, fapapucs? Aztán maradhatsz örökre kacsa.

    – Na látjátok, ez a ti bajotok! – mondta haragosan Árnika.


    – Tényleg igaz, hogyha egyikük akarta volna, örökre kacsa marad a másik?

    – Igen.

    – Ez nekem eszembe se jutott.

    – Nagy szerencse, hogy nem jutott eszedbe.

    – És Árnikának meg szegény Dzsoninak?

    – Gondolhatod. Őnekik aztán az eszük ágába se!

    – De ezeknek a testvéreknek, látod, hogy az eszük ágába jutott.

    – Hát éppen azért kínlódnak, mert ilyen srófra jár az eszük.

    – Ha nem ilyen srófra járna az eszük, akkor most mind a tizenegyen elmennének segíteni annak a testvérüknek, aki a fát hozza, igaz? És akkor nem kellene nekik nyögni meg nyavalyogni, könnyebb volna mind a tizenkettejüknek.

    – Na látod! Éppen ezt akarja mondani nekik Árnika is.

    – Ha mi ketten ilyen nagyon testvérek lennénk, hogy mi az egyikünknek fáj, az fájna a másikunknak is, az jó lenne vagy rossz?

    – Én azt gondolom, hogy mi ilyen nagyon testvérek vagyunk. Legalábbis, ami neked fáj, az fáj nekem is.

    – De én úgy gondolom, hogy a hasra esésem is fájna neked, kék foltok lennének tőle a hasadon meg a térdeden.

    – Szerinted jó lenne vagy rossz?

    – Akkor én biztos nagyon óvatosan futkároznék, hogy hasra ne essek, nehogy neked fájjon.

    – Nagyon kedves tőled.

    – Te meg kevesebbet cigarettáznál, igaz, mert én is köhögnék különben reggelenként a cigarettázásodtól.

    – Azt hiszem, inkább egészen leszoknék a cigarettáról.

    – Akkor az nem is lenne olyan rossz. Vigyáznánk magunkra is meg egymásra is. Mondja meg a testvéreknek Árnika, hogy vigyázzanak egymásra, jó?

    – Már mondja is.


    – Ó, ti balgatagok – mondta Árnika –, inkább fuldokoltatok a parton, ahelyett hogy beugrottatok volna és kihúzzátok az úszni nem tudó testvéreteket a folyóból! És inkább éheztetek és fáztatok három napig, ahelyett hogy megkerestétek volna az eltévedt testvéreteket. Ej, de balgatagok vagytok!

    – Na éppen! Örökké egymásért fogunk majd ugrálni – mormogtak a testvérek.

    – De hiszen a világ legboldogabb emberei lehetnétek – mondta nekik Árnika. – Akármelyikőtök beleesne a folyóba, biztos lehetne benne, hogy a többi tizenegy utánaugrik és kihúzza. Akármelyikőtök eltévedne, bízhatna benne hogy máris keresik a többiek. Nagy bizalom és szeretet lehetne bennetek.

    – Tényleg – mondta a legidősebb testvér, és valamennyien elkerekedett szemmel néztek Árnikára. – Ez előbb is eszünkbe juthatott volna!

    És hopp, felnyögött mind a tizenegy. A tizenkettedik testvér a vállára vette a fát.

    Nosza, ugrottak is azonnal, futottak. Odaszaladtak a facipelő testvérükhöz, mind a tizenegyen segítettek neki. Tizenkettejüknek olyan könnyű volt a fa, hogy alig érezték a súlyát. Nem kellett már nyögni, nyöszörögni.

    Vitték nagy boldogan a fát, és egyszer csak elkezdtek ám kiabálni:

    – Hej, viszket a szemünk, melyikőtök sír?

    – Én sírok – mondta a tizenkettedik testvér –, de örömömben.


    [ Előző | Következő ]