Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Nyári ügyeleti napok:

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • 2019. augusztus 28.(szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.


Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

2019. augusztus 26-án (hétfő) 9.00 órától


 

    Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika

      MÁSODIK FEJEZET
      amelyben szegény Dzsoni, a világ legszabadabb embere a Százarcú Boszorkával viaskodik

    Ott ballagott szegény Dzsoni egy nagy kerek erdő közepén. Fütyörészett. Hol szomorúan, hol meg vidáman. Már attól függően, hogy milyen kedve volt. „Én vagyok a világon a legszegényebb – gondolta, és egy szomorkás dallamba kezdett. Tényleg, a rajtavalón meg egy vándorboton és a bicskáján kívül nem volt semmije. – De hiszen a világon a leggazdagabb is én vagyok” – gondolta, és azon nyomban trillázni és bukfencezni kezdett a füttye. És valóban, ő volt a világon a leggazdagabb, hiszen az övé volt az erdő, a kék ég, a madarak, az út menti gizgazok; az övé volt az egész nagy tágasság, széles e világ az övé volt. Aztán még jobban nekividámodott a füttye, mert az jutott eszébe: „De hiszen a világ legszabadabb embere is én vagyok. Arra megyek, amerre kedvem tartja; ott hányok bukfencet, ahol akarok; senki parancsára nem vagyok kénytelen ugrabugrálni; hej, én vagyok a világ legszabadabb embere!” Aztán megint lekonyult egy kicsit a kedve, megszomorkásodott a füttyszava, mert az jutott eszébe, hogy ő a világon a legnagyobb rab, mert hiszen a szabadsága rabja ő, se barátja, se kedvese, se egy tenyérnyi földdarab, ahol boldogan hajtaná álomra a fejét, és azt mondhatná, otthon vagyok. Hát így fütyörészett, vándorolt, gondolkodott a nagy kerek ég alatt, a nagy kerek erdőben a szegény Dzsoni, és akkor még sejtelme sem volt arról, hogy besétált a mesénkbe, meg arról sem volt sejtelme, hogy a Százarcú Boszorka területére is besétált. Ha tudta volna, biztosan fejvesztetten menekül, reméljük persze, hogy nem a mese miatt, sokkal inkább a Százarcú Boszorka miatt, akinél gonoszabbat, fortélyosabbat hetedhét országon nem lehet találni.


    – Miért hívták Százarcú Boszorkának?

    – Mert százféle alakban tudott megjelenni. Kutya vagy denevér képében, még darázs is tudott lenni, ha akart. És az emberi alakokat is úgy váltogatta, mint más a zokniját. Ha akarta, szép volt, ha akarta, csúnya, ha akarta, fiatal vagy éppenséggel öreg.

    – Boszorkánynak lenni ugye nem jó?

    – Miért?

    – Mindenkinek bajt meg bánatot kell okozni. Az nagyon rossz lehet.


    A Százarcú Boszorka szomorúan gunnyasztott a háza kapujában. Egyre csak az járt a fejében, hogy egykettőre lejár a hét esztendő. Mert minden boszorkánynak hétévenként rabszolgájává kell tennie egy embert. De nem ám erőszakkal. Fondorlattal. Úgy, hogy az ember maga is belemenjen az alkuba. Csak akkor érvényes. A Százarcú Boszorkának meg alig volt már hátra egy esztendeje a hétből, és senki sem akadt addig a horgára, mert a környékbeliek széles ívben elkerülték a nagy kerek erdőt – éppen őmiatta, a Százarcú Boszorka miatt –, idegen meg még véletlenül sem tévedt arra, hiszen a nagy kerek erdő majdnemhogy a világ végén volt. Ezért szomorkodott, búslakodott a Százarcú: „Jaj, mi lesz velem – gondolta –, ha elhagy a varázserőm?” Na de figyelj csak! Felcsillant ám a Százarcú Boszorka szeme. Fütyörészést hallott. „Akármi legyek, ha ezen az erdei úton nem közeledik valaki” – mondta magában. Nem is tévedett, mert szegény Dzsoni közeledett ott az erdei úton. Hej, megörült a Százarcú. – „Itt jön az én emberem” – gondolta. Fogta magát, vénséges vén, mankós, botos, beteg anyókává változott. Szegény Dzsoni éppen odaérkezett a háza elé.

    – Jaj, szép fiam, de jó, hogy erre jársz – mondta a Százarcú –, legyél segítségére egy szegény, beteg öregasszonynak.

    – Miben segíthetek, öreganyám? – kérdezte szegény Dzsoni.

    – Nagyon beteg vagyok, alig bírom már magam – álnokoskodott a Százarcú -, arra kérlek, állj a szolgálatomba.

    – Hát, öreganyám – vakarta a fejét szegény Dzsoni –, segítek magának szívesen, amit csak akar, de a szolgálatába nem állok. Ha nem tudná, én vagyok a világ legszabadabb embere, nem állok hát senki szolgálatába.

    Hej, elsápadt ám a Százarcú, az ördög vinné el, épp a világ legszabadabb emberének kell erre kódorognia! „Na de akárki vagy, úgyis a szolgálatomba állsz” – mormogta.

    – Ó, nem hosszú időről van szó – sápítozta –, csak három napról. Három apró napocskáról. Meglátod, úgy elszáll a három nap, hogy észre sem veszed.

    – Nem – rázta a fejét szegény Dzsoni –, egy fél percre se állok senki szolgálatába.

    – Pedig nem akármilyen bért fizetnék – próbálkozott tovább a Százarcú.

    Szegény Dzsoni kíváncsi lett.

    – Milyen bért fizetnél?

    – Gyere, nézd meg.

    Odavezette a kamraajtóhoz, kinyitotta. Akkora fényesség tódult ki a kamrából, hogy szegény Dzsoni önkéntelenül a szeme elé kapta a kezét. Tele volt a kamra kincsekkel Aranypénz, igazgyöngy, ezüsttál, drágakő. Szikrázott, fénylett a sok kincs. Ravaszul pislogott a Százarcú szegény Dzsonira.

    – Ez mind a tied – mondta. – Csak három napot kell érte szolgálnod.

    Na és mit gondolsz, mit mondott erre a világ legszabadabb embere?

    – Mi az ördögöt csinálnék én ezzel a sok kacattal? – Ezt mondta.

    A Százarcú alig tudta palástolni pulykamérgét.

    – Ez neked kacat, te félküllős, te lüttyő, te dinnye! Válogatott kincs ez, nem kacat! Azt a kacska-macska farkát! A világ leggazdagabb királya is táncot ropna örömében, ha ez a kincstárában lehetne… Na… háromnapi szolgálatért mind a tiéd.

    Szegény Dzsoni rázta a fejét.

    – És mit kezdenék én ennyi kinccsel? Azon kezdem, hogy el se bírnám. Ha meg elbírnám is, a nyelvem lógna a cipekedéstől. A fene se cipekedik.

    – Jaj, de ostoba vagy! – mondta a Százarcú. – Veszel magadnak lovat, kocsit, arra rakod a kincset. Magad is kocsin utazol, nem kell gyalogolnod.

    – Először is – mondta szegény Dzsoni – szeretek gyalogolni. Másodszor, ha kocsim, lovam lenne, emészthetne a gond, hogy a lovaknak mindig legyen enni-innivalójuk, a kocsival is törődni kéne, új kerék, új lőcs, ajaj, más nem is hiányozna nekem! Harmadszor meg ott vannak a rablók, őriztethetném tőlük a kincset, kocsit, lovat. Haha, még fütyörészni is elfelejtenék. Edd meg a kincsedet, öreganyám!

    – Jaj, de élhetetlen vagy, nem viszed te semmire! – mondta a boszorkány. – Még hogy gond a kocsival meg a lóval! Hát majd szolgákat fogadsz. A rablók ellen meg építesz egy várat. Kitelik ebből a pénzből. Jó vastag falú várat, semmilyen rabló nem tud oda betörni.

    – Aztán kuksoljak örökké a várban, mi? Mint egy penészvirág. Hogy ne tudjak egy jóízűt csavarogni, mert mindig az járna a fejemben, hogy jaj, a váramba nem csapott-e be a ménkű, jaj, a váram így meg jaj, a váram úgy. Nem kell a kincsed, öreganyám. De nagyon szívesen segítek neked saját jószántamból. Mondd meg, miben segíthetek.

    Dúlt-fúlt magában a Boszorka, úgy tett, mintha nem hallotta volna, hogy szegény Dzsoni felajánlotta a segítségét.

    – Dolgod is alig lenne a három nap alatt – hadarta.

    – Csak mindennap egy almát kellene leszedned arról a fáról.

    Ott állt az udvaron egy almafa, alacsonyka, csököttke, és éppen három alma volt rajta. Egy gyerek is könnyen elérhette volna a földről mind a hármat.

    – Na hát, ez igazán semmiség – mondta szegény Dzsoni –, leveszem én neked ingyen mind a hármat.

    Azzal már lépett is az almafa felé.

    A Boszorkány meg elhajított mankót, botot, úgy fölpattant, mint akit a darázs csípett meg.

    – Jaj, hozzá ne nyúlj!

    Szegény Dzsoni gyanakodva. nézett rá.

    – De fürge lettél egyszerre, te szegény, beteg öregasszony. Miben sántikálsz te?

    Na persze hogy ugrált a Százarcú Boszorka. Mert gondolhatod, nem akármilyen almafa volt az. Azok a szerencsétlenek, akik a boszorkány szolgálatába álltak, még nevetgéreztek is magukban, hogy ilyen semmiségért egy rakás kincset kapnak. Hiszen egy kisgyerek is könnyedén le tudja szakítani azt a három almát. Le, persze hogy le, az elsőt. Mert azt már egyikük se tudta, hogy másnap, amikor a második almát kell leszedni, az almafa olyan magasra nő, hogy ember legyen a talpán, aki reggeltől délig föl tud mászni az almáért, és déltől estélig vissza is ér vele. A harmadik napról nem is beszélve. Mert harmadnapra már olyan magasra nő a fa, hogy akkor se lehetne egy nap alatt lehozni az almát, ha szárnya nőne az embernek. Akkor aztán előáll a Százarcú Boszorkány, és azt mondja: „Nemhogy kincseket nem kapsz, de még a szabadságod is az enyém. Enyém vagy szőröstül-bőröstül, mert nem teljesítetted a feltételeket!” Úgy ám. És mit tehetne szegény ember, hiszen maga vállalta a szolgálatot.


    – De hiszen a szegény Dzsoni nem vállalta.

    – Hallottad, hogy nem.

    – Nem is lett szőröstül-bőröstül a boszorkányé.

    – Egy körömfeketényit se lett a boszorkányé.

    – Jól tette, hogy nem kellett neki a kincs, igaz?

    – Nagyon úgy látszik.

    – És hogyha te tévedtél volna oda a nagy kerek erdőbe a Százarcú Boszorkához, neked se kellett volna a kincs?

    – Hát tudod, nekem biztos nem lett volna olyan egyszerű. Nekem eszembe jutott volna, hogy ezért a tömérdek kincsért mennyi mindent tudnék venni.

    – Például mit?

    – Például neked járóbabát, egy nagy házat az erdő meg a tó közelében, sok ruhát neked is meg a mamának is, bevakoltathatnánk a nagypapa házát, meg a kerítést is megcsináltathatnánk.

    – Nem látod, hogy szegény Dzsoni egy picit sem gondolkodott? Azt mondta, hogy nem.

    – Könnyű a szegény Dzsoninak. Ő a világ legszabadabb embere. Nincsen neki senkije, akinek járóbabát akarna venni meg ruhát, és semmilyen háznak a kerítését nem akarja megcsináltatni.

    – De ha vállalod, akkor szőröstül-bőröstül a boszorkányé leszel.

    – Ez benne a feneség. Sajnos.

    – Tudod mit?

    – Mit?

    – Az utolsó pillanatban valamit észrevennél, nem tetszene neked, és nem vállalnád. Jó?

    – Jó. Üsse kő, nem vállalom!

    – Na látod! Inkább sose legyen járóbabám. Ugye, a szegény Dzsoni is úgy otthagyta a Boszorkányt, mint a pinty.


    [ Előző | Következő ]