Szegény Dzsoni nekikezdett vándorolni, Árnika meg nekikezdett várni. De az a vándorlás nem ízlett ám szegény Dzsoninak. Nem fütyörészett se vidáman, se szomorúan, egyre csak az járt a fejében, hogy Árnika, Árnika, Árnika.
Árnikának is nagyon lassan teltek a napok, egyre csak a naptárt leste, de olyan lassan múltak azok a fránya napok, mintha félnének a naplementétől. Lassan-lassan azért telegetett az idő. A hatodik hónap vége felé már nem is bírta Árnika, azt mondta Östör királynak:
– Gyere, édesapám, menjünk el Dzsoni elé.
– De hiszen nem is telt le még a hat hónap.
– Hátha eltéveszti, hátha korábban jön – mondta Árnika reménykedve.
Így aztán elindultak a kastély felé vezető úton, elmentek jó messzire, nézték, hátha föltűnik a távolban egy kicsi kis pont, nő, nődögél, s egyszer csak előttük áll szegény Dzsoni. Arra persze nagyon vigyáztak, nehogy a Százarcú Boszorka területére lépjenek – mert tudták, abból nagy baj származhatna.
Szegény Dzsoni azonban nem jött, Árnikának bizony már egy-egy könnye is kipottyant.
– Biztosan elfelejtett – mondta.
– Ugyan már – korholta Östör király –, hiszen még nem járt le a hat hónap. Minek sírdogálsz!
Aztán eljött az a nap is. Árnikával madarat lehetett volna fogatni, annyira boldog volt. Felvette a legszebbik ruháját, s mentek Östör királlyal szegény Dzsoni elé. De most az egyszer nem voltak olyan elővigyázatosak, mint máskor, a nagy várakozásban, örömre készülődésben észre sem vették, hogy átlépték a Százarcú Boszorka területének határát.
– Most már jönnie kell Dzsoninak – mondta Árnika, és abban a pillanatban megzörrent mellettük egy bokor, s eléjük pattant a Százarcú Boszorka.
– Szegény Dzsonit várjátok, mi? – vihogta. – De abból aztán nem esztek! Szegény Dzsoni az enyém lesz. Azt a kacska-macska farkát, változzatok azon nyomban kacsává!
Sistergett valami, dörrent valami, reccsent valami, és hopp, két kacsa tipegett a Százarcú Boszorka lába előtt. Árnika meg Östör király. Bizony, kacsa lett belőlük.
Hát most mi lesz? Tipegtek gyorsan hazafelé, bukdácsoló kacsaléptekkel, nyomukban a Százarcú Boszorka sivító gurgulázó, győzedelmes nevetése.
Hazaért Östör király meg Árnika, s ott aztán hápoghattak a csodálkozástól. Mert a harminchat tornyú, háromszáz ablakos kastélyuk helyén egy kidőlt-bedőlt falú kacsaól rogyadozott, az udvari népségnek nyoma sem volt… hacsak… persze a kerek tavon egy kacsaraj úszkált, hápogott, lubickolt. Az volt az udvari népség. Mindenkiből kacsa lett.
– Na, most aztán jól nézünk ki – mondta Östör király.
– Én lettem a kacsakirály, te meg a kacsa-királykisasszony.
– Ne félj – mondta neki Árnika –, majd szegény Dzsoni megszabadít bennünket.
Azzal beletoccsant a kerek tóba, szomorúan úszott egy kört, a többi kacsa meg nagyokat bókolt előtte, mert így kacsaformában is látszott rajta, hogy ő Árnika, a kacsa-királykisasszony.
– Szegény Dzsoni meg tudja őket szabadítani?
– Remélem.
– De amikor nincs neki varázsereje? Akkor hogyan szabadítja meg őket?
– A szeretetével. Ha nagyon szereti Árnikát, akkor meg tudja őket szabadítani.
– A szeretet olyan, mint a varázslat?
– Olyan.
– De csak a mesében, igaz?
– Nem. Nemcsak a mesében. A valóságban is olyan.
Szegény Dzsoni eközben szaporázta a lépteit. „Ejhaj – énekelte boldogan –, lejárt a hat hónap, enyém vagy, Árnikám!” – szedte a lábát, ahogy csak bírta. Beért a nagy kerek erdőbe, a Százarcú Boszorka területére. „Na, most már egykettőre ott vagyok – gondolta. Közben nagyon megszomjazott. – Csak lesz itt valahol egy forrás vagy egy ház ahol egy pohár vizet kérhetek.” Alighogy ez átvillant a fején, egy útkanyarulat mögött egy gyönyörű házikót pillantott meg. Csillogott-villogott a ház, pálmák meg eukaliptuszok nőttek az udvarán, s az udvar közepén egy kristálytiszta vizű szökőkút muzsikált. „Na, itt kérek egy ital vizet” – gondolta szegény Dzsoni. Megállt a kapu előtt, bekiabált:
– Halló, van itthon valaki?
Kinyílt a ház ajtaja, és egy olyan szépséges szép leány lépett ki rajta, hogy tátva maradt szegény Dzsoni szája az ámulattól. Mosolygott a szépséges leány, amilyen kedvesen csak tudott.
– Mit parancsolsz, vándorlegény? – kérdezte.
– Nagyon megszomjaztam – dadogta szegény Dzsoni, és a szemét nem tudta levenni a csodaszép lányról.
– Kerülj beljebb, ülj le nálam – mondta a lány. Szegény Dzsoni leült egy fonott karosszékbe, a lány finomabbnál finomabb jégbe hűtött szörpöket adott neki, pecsenyét rakott eléje, hófehér kenyeret.
– De jó, hogy betévedtél hozzám – mondta a csodaszép lány.
– Miért? – kérdezte szegény Dzsoni.
– Ismerlek ám régóta – mondta a lány –, te vagy a szegény Dzsoni.
– Honnan ismersz?
– Láttalak, amikor Östör király udvarában voltál. És… és… ugye nem haragszol, ha megmondom?
– Mit?
– Hogy első látásra nagyon beléd szerettem – mondta lesütött szemmel a lány.
– Sajnálom, te szép lány – mondta szegény Dzsoni –, de én Östör király leányának, Árnikának vagyok a vőlegénye. Éppen hozzá igyekszem.
– Én meg téged sajnállak, szegény Dzsoni – mondta a lány –, mert mialatt te távol voltál, Árnika úgy elfelejtett téged, hogy jobban se kell.
– Nem igaz – mondta ijedten szegény Dzsoni.
– De igaz bizony! Férjhez is ment közben egy királyfihoz. Úgy elfelejtett téged, hogy azt se tudja már, hogy a világon vagy.
Fehér lett szegény Dzsoni, mint a fal, ijedten verdesett a szíve a mellében.
– Nem hiszem – mondta.
– Hát ha nem hiszed, győződj meg róla saját szemeddel. Még a kastélyukat is lebontatták, elköltöztek a kerek tó mellől, hogy sose találj rájuk.
Szegény Dzsoni úgy ült a fonott karosszék ölében, mint egy megrokkant öregember, olyan nehéz lett minden tagja hogy úgy érezte, soha többé nem tud megmozdulni.
– De hiszen hazudik neki ez a lány! Egy szava se igaz.
– Persze hogy hazudik.
– Mert ő… ő a Százarcú Boszorka?
– Persze.
– Ne hagyd, hogy tőrbe csalja!
– Én nem tehetek semmit, szegény Dzsoninak kell kivágnia magát a bajból.
– És kivágja?
– Majd meglátjuk.
Felcsillant a szeme a csodaszép lánynak, azaz a Százarcú Boszorkának. „Most az enyém leszel szőröstül-bőröstül – gondolta –, nem menekülhetsz! Azt a kacska-macska farkát!”
– Ne törődj Árnikával – mondta cirógató hangon –, maradj itt velem. Hívebb feleséged leszek akárkinél. Meglátod, boldog leszel itt.
Szegény Dzsoni nézte, nézte a lányt, már-már nyújtotta a kezét, hogy megsimogassa, de akkor megjelent előtte Árnika ártatlan-szép arca, és Dzsoni visszarántotta a kezét.
– Nem igaz – kiáltotta –, Árnika nem hagyhatott el engem!
Fölugrott, ámultan látta, hogy a csodaszép lány szeméből gonoszság sugárzik feléje, de nem sokat törődött vele, már futott is. A Százarcú meg megint vihar képét öltötte, csapkodtak a mennykövek, fütyölt a szél. „Na tessék – gondolta rohanás közben szegény Dzsoni –, ugyanannak a boszorkánynak a keze közé kerültem, akinek a múltkor. Jaj, majdnem elhittem neki, hogy elhagyott Árnika, jaj, de balgatag vagyok!” És futott, ahogy a lába bírta. A Boszorka megint próbálkozott a farkasordítással meg a tuskó trükkel is, de most Dzsoni résen volt, átugrotta a tuskót, és egyketőre kiért a Százarcú Boszorka területéről.
Na de mit lát? Eltűnt a palota. A kerek tó partján csak egy kacsaól szomorkodik, a vízben meg kacsák lubickolnak. De most már eszébe sem jutott szegény Dzsoninak, hogy a boszorkány mégis igazat mondhatott, tudta jól, hogy itt valami varázslat történt. „Ha a világ végéig kell gyalogolnom – gondolta –, akkor is megkeresem az én Árnikámat!” Leült nagy búsan a kerek tó partjára, gondolkozott, hogy mitévő legyen. Hát ahogy ott ül, látja ám, hogy megbolydulnak a kacsák a vízen. Verdesnek a szárnyukkal, hápognak, kiabálnak, s ni csak, egy szép fehér kiskacsa egyenesen odaúszik szegény Dzsonihoz, kijön a vízből, a fejét szegény Dzsoni térdére fekteti, és néz, néz szomorúan. Szegény Dzsoni is szomorúan nézte a kiskacsát, megsimogatta, és azt mondta:
– Hej, te kiskacsa, nem láttad az én kedves Árnikámat?
Abban a szempillantásban, ahogy ezt kimondta, megdöndült a föld, morajlás futott végig a tájon, s hipp-hopp, ott állt a harminchat tornyú, háromszáz ablakos palota a helyén, minden kacsa visszaváltozott emberré, jaj, jaj, kiabált a tó közepén az udvari főszámolnok, mert nem tudott úszni, szerencsére a többiek kimentették. Árnika is visszaváltozott, talán még szebb volt, mint annak előtte, visszaváltozott Östör király is. Nagy volt az öröm, a hejehuja csak akkor szállt el a jókedvük, amikor Árnika fölsikoltott.
– Jaj, Dzsoni – kiáltotta –, Dzsoni, mi van veled?! Mert bizony nagy furcsaság történt. Abban a szempillantásban, amikor az elvarázsolt emberek visszanyerték régi formájukat, szegény Dzsoniból kacsa lett.
Ámultak-bámultak, szomorkodtak. Ejnye, azt a nemjóját, valami hiba van a kréta körül! Összedugták a fejüket az udvari főokosok és alokosok, még az udvari főbuták és albuták is összedugták a fejüket megtanácskozni, hogy most aztán mitévők legyenek. De nem tudtak kisütni semmit. Csak annyit tudtak, hogy szegény Dzsoni eljött, megszabadította őket a varázslattól, de ennek fejében ő maga kacsává változott. De ezzel bizony nem sokra megyünk, hiszen ezt tudjuk mi is.
Sírt szegény Árnika, mint a záporeső, simogatta a kacsát, és azt találta mondani:
– Ezen az áron én nem akarok ember lenni. Inkább maradjak kacsa, csak szegény Dzsoni lehessen ember.
Hát abban a szempillantásban megvalósult, amit kívánt. Szegény Dzsoniból ember lett, Árnikából meg kacsa.
– Hogyisne! – kiáltott szegény Dzsoni. – Hiszen én vagyok a hibás. Én legyek a kacsa, és Árnika az ember!
Ahogy kimondta, már meg is valósult. Dzsoni lett a kacsa, Árnika az ember. Kapkodta a fejét az udvari népség, hát ez meg micsoda? Micsoda átkozott varázslat ez?
– Úgy látszik, valami hibát követtünk el – mondta szomorúan Östör király.
– Én követtem el a hibát – mondta szegény Dzsoni. Mert egy pillanatig hittem a boszorkánynak. Már-már beleegyeztem, hogy ott maradok nála, azt képzeltem ostoba fejjel, hogy Árnika elhagyott engem. Egy icipicikét megrendült a szeretetem. Megérdemlem hát a sorsomat, maradjak most már örökre kacsa.
– Azt már nem! – mondta Árnika. – Inkább én legyek kacsa örökre.
– Ugyan már – mondta a főudvarmester –, nem kell úgy nekikeseredni. Egyik nap te leszel a kacsa, és szegény Dzsoni az ember, másnap meg fordítva. Eléldegélhettek így a világ végéig is.
– De ha Dzsoni kacsa, akkor én is kacsa akarok lenni – mondta Árnika. – Egyforma akarok lenni vele. Súgtak-búgtak az udvari népek, de mindhiába, nem jutott eszükbe semmi okos.
– És ha szegény Dzsoni egy pillanatig sem hitt volna a szép lány képébe bújt boszorkának, akkor most nem kellene egyiküknek se kacsának lenni?
– Akkor nem.
– Nem is lehet rajtuk segíteni?
– Nem tudom.
– Tudod mit? Menjenek el a Hétfejű Tündérhez, és kérjék meg, hogy űzze el róluk a varázst. A Hétfejű Tündér biztosan megteszi, mert ő a világ legjóságosabb tündére. Nem igaz?
– De nem tudják ám, hogy hol lakik a Hétfejű Tündér.
– Hát keressék!