Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Nyári ügyeleti napok:

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • 2019. július 3. (szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 10.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 17.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 24.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 31.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 14.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 21.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 28.(szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.


Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

2019. augusztus 26-én (hétfő) 9.00 órától


 

    Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika

      NEGYEDIK FEJEZET
      amelyben egy gonosz varázslat történik, és sajnos egy icipicit szegény Dzsoni szeretete is megrendül

    Szegény Dzsoni nekikezdett vándorolni, Árnika meg nekikezdett várni. De az a vándorlás nem ízlett ám szegény Dzsoninak. Nem fütyörészett se vidáman, se szomorúan, egyre csak az járt a fejében, hogy Árnika, Árnika, Árnika.

    Árnikának is nagyon lassan teltek a napok, egyre csak a naptárt leste, de olyan lassan múltak azok a fránya napok, mintha félnének a naplementétől. Lassan-lassan azért telegetett az idő. A hatodik hónap vége felé már nem is bírta Árnika, azt mondta Östör királynak:

    – Gyere, édesapám, menjünk el Dzsoni elé.

    – De hiszen nem is telt le még a hat hónap.

    – Hátha eltéveszti, hátha korábban jön – mondta Árnika reménykedve.

    Így aztán elindultak a kastély felé vezető úton, elmentek jó messzire, nézték, hátha föltűnik a távolban egy kicsi kis pont, nő, nődögél, s egyszer csak előttük áll szegény Dzsoni. Arra persze nagyon vigyáztak, nehogy a Százarcú Boszorka területére lépjenek – mert tudták, abból nagy baj származhatna.

    Szegény Dzsoni azonban nem jött, Árnikának bizony már egy-egy könnye is kipottyant.

    – Biztosan elfelejtett – mondta.

    – Ugyan már – korholta Östör király –, hiszen még nem járt le a hat hónap. Minek sírdogálsz!

    Aztán eljött az a nap is. Árnikával madarat lehetett volna fogatni, annyira boldog volt. Felvette a legszebbik ruháját, s mentek Östör királlyal szegény Dzsoni elé. De most az egyszer nem voltak olyan elővigyázatosak, mint máskor, a nagy várakozásban, örömre készülődésben észre sem vették, hogy átlépték a Százarcú Boszorka területének határát.

    – Most már jönnie kell Dzsoninak – mondta Árnika, és abban a pillanatban megzörrent mellettük egy bokor, s eléjük pattant a Százarcú Boszorka.

    – Szegény Dzsonit várjátok, mi? – vihogta. – De abból aztán nem esztek! Szegény Dzsoni az enyém lesz. Azt a kacska-macska farkát, változzatok azon nyomban kacsává!

    Sistergett valami, dörrent valami, reccsent valami, és hopp, két kacsa tipegett a Százarcú Boszorka lába előtt. Árnika meg Östör király. Bizony, kacsa lett belőlük.

    Hát most mi lesz? Tipegtek gyorsan hazafelé, bukdácsoló kacsaléptekkel, nyomukban a Százarcú Boszorka sivító gurgulázó, győzedelmes nevetése.

    Hazaért Östör király meg Árnika, s ott aztán hápoghattak a csodálkozástól. Mert a harminchat tornyú, háromszáz ablakos kastélyuk helyén egy kidőlt-bedőlt falú kacsaól rogyadozott, az udvari népségnek nyoma sem volt… hacsak… persze a kerek tavon egy kacsaraj úszkált, hápogott, lubickolt. Az volt az udvari népség. Mindenkiből kacsa lett.

    – Na, most aztán jól nézünk ki – mondta Östör király.

    – Én lettem a kacsakirály, te meg a kacsa-királykisasszony.

    – Ne félj – mondta neki Árnika –, majd szegény Dzsoni megszabadít bennünket.

    Azzal beletoccsant a kerek tóba, szomorúan úszott egy kört, a többi kacsa meg nagyokat bókolt előtte, mert így kacsaformában is látszott rajta, hogy ő Árnika, a kacsa-királykisasszony.


    – Szegény Dzsoni meg tudja őket szabadítani?

    – Remélem.

    – De amikor nincs neki varázsereje? Akkor hogyan szabadítja meg őket?

    – A szeretetével. Ha nagyon szereti Árnikát, akkor meg tudja őket szabadítani.

    – A szeretet olyan, mint a varázslat?

    – Olyan.

    – De csak a mesében, igaz?

    – Nem. Nemcsak a mesében. A valóságban is olyan.


    Szegény Dzsoni eközben szaporázta a lépteit. „Ejhaj – énekelte boldogan –, lejárt a hat hónap, enyém vagy, Árnikám!” – szedte a lábát, ahogy csak bírta. Beért a nagy kerek erdőbe, a Százarcú Boszorka területére. „Na, most már egykettőre ott vagyok – gondolta. Közben nagyon megszomjazott. – Csak lesz itt valahol egy forrás vagy egy ház ahol egy pohár vizet kérhetek.” Alighogy ez átvillant a fején, egy útkanyarulat mögött egy gyönyörű házikót pillantott meg. Csillogott-villogott a ház, pálmák meg eukaliptuszok nőttek az udvarán, s az udvar közepén egy kristálytiszta vizű szökőkút muzsikált. „Na, itt kérek egy ital vizet” – gondolta szegény Dzsoni. Megállt a kapu előtt, bekiabált:

    – Halló, van itthon valaki?

    Kinyílt a ház ajtaja, és egy olyan szépséges szép leány lépett ki rajta, hogy tátva maradt szegény Dzsoni szája az ámulattól. Mosolygott a szépséges leány, amilyen kedvesen csak tudott.

    – Mit parancsolsz, vándorlegény? – kérdezte.

    – Nagyon megszomjaztam – dadogta szegény Dzsoni, és a szemét nem tudta levenni a csodaszép lányról.

    – Kerülj beljebb, ülj le nálam – mondta a lány. Szegény Dzsoni leült egy fonott karosszékbe, a lány finomabbnál finomabb jégbe hűtött szörpöket adott neki, pecsenyét rakott eléje, hófehér kenyeret.

    – De jó, hogy betévedtél hozzám – mondta a csodaszép lány.

    – Miért? – kérdezte szegény Dzsoni.

    – Ismerlek ám régóta – mondta a lány –, te vagy a szegény Dzsoni.

    – Honnan ismersz?

    – Láttalak, amikor Östör király udvarában voltál. És… és… ugye nem haragszol, ha megmondom?

    – Mit?

    – Hogy első látásra nagyon beléd szerettem – mondta lesütött szemmel a lány.

    – Sajnálom, te szép lány – mondta szegény Dzsoni –, de én Östör király leányának, Árnikának vagyok a vőlegénye. Éppen hozzá igyekszem.

    – Én meg téged sajnállak, szegény Dzsoni – mondta a lány –, mert mialatt te távol voltál, Árnika úgy elfelejtett téged, hogy jobban se kell.

    – Nem igaz – mondta ijedten szegény Dzsoni.

    – De igaz bizony! Férjhez is ment közben egy királyfihoz. Úgy elfelejtett téged, hogy azt se tudja már, hogy a világon vagy.

    Fehér lett szegény Dzsoni, mint a fal, ijedten verdesett a szíve a mellében.

    – Nem hiszem – mondta.

    – Hát ha nem hiszed, győződj meg róla saját szemeddel. Még a kastélyukat is lebontatták, elköltöztek a kerek tó mellől, hogy sose találj rájuk.

    Szegény Dzsoni úgy ült a fonott karosszék ölében, mint egy megrokkant öregember, olyan nehéz lett minden tagja hogy úgy érezte, soha többé nem tud megmozdulni.


    – De hiszen hazudik neki ez a lány! Egy szava se igaz.

    – Persze hogy hazudik.

    – Mert ő… ő a Százarcú Boszorka?

    – Persze.

    – Ne hagyd, hogy tőrbe csalja!

    – Én nem tehetek semmit, szegény Dzsoninak kell kivágnia magát a bajból.

    – És kivágja?

    – Majd meglátjuk.


    Felcsillant a szeme a csodaszép lánynak, azaz a Százarcú Boszorkának. „Most az enyém leszel szőröstül-bőröstül – gondolta –, nem menekülhetsz! Azt a kacska-macska farkát!”

    – Ne törődj Árnikával – mondta cirógató hangon –, maradj itt velem. Hívebb feleséged leszek akárkinél. Meglátod, boldog leszel itt.

    Szegény Dzsoni nézte, nézte a lányt, már-már nyújtotta a kezét, hogy megsimogassa, de akkor megjelent előtte Árnika ártatlan-szép arca, és Dzsoni visszarántotta a kezét.

    – Nem igaz – kiáltotta –, Árnika nem hagyhatott el engem!

    Fölugrott, ámultan látta, hogy a csodaszép lány szeméből gonoszság sugárzik feléje, de nem sokat törődött vele, már futott is. A Százarcú meg megint vihar képét öltötte, csapkodtak a mennykövek, fütyölt a szél. „Na tessék – gondolta rohanás közben szegény Dzsoni –, ugyanannak a boszorkánynak a keze közé kerültem, akinek a múltkor. Jaj, majdnem elhittem neki, hogy elhagyott Árnika, jaj, de balgatag vagyok!” És futott, ahogy a lába bírta. A Boszorka megint próbálkozott a farkasordítással meg a tuskó trükkel is, de most Dzsoni résen volt, átugrotta a tuskót, és egyketőre kiért a Százarcú Boszorka területéről.

    Na de mit lát? Eltűnt a palota. A kerek tó partján csak egy kacsaól szomorkodik, a vízben meg kacsák lubickolnak. De most már eszébe sem jutott szegény Dzsoninak, hogy a boszorkány mégis igazat mondhatott, tudta jól, hogy itt valami varázslat történt. „Ha a világ végéig kell gyalogolnom – gondolta –, akkor is megkeresem az én Árnikámat!” Leült nagy búsan a kerek tó partjára, gondolkozott, hogy mitévő legyen. Hát ahogy ott ül, látja ám, hogy megbolydulnak a kacsák a vízen. Verdesnek a szárnyukkal, hápognak, kiabálnak, s ni csak, egy szép fehér kiskacsa egyenesen odaúszik szegény Dzsonihoz, kijön a vízből, a fejét szegény Dzsoni térdére fekteti, és néz, néz szomorúan. Szegény Dzsoni is szomorúan nézte a kiskacsát, megsimogatta, és azt mondta:

    – Hej, te kiskacsa, nem láttad az én kedves Árnikámat?

    Abban a szempillantásban, ahogy ezt kimondta, megdöndült a föld, morajlás futott végig a tájon, s hipp-hopp, ott állt a harminchat tornyú, háromszáz ablakos palota a helyén, minden kacsa visszaváltozott emberré, jaj, jaj, kiabált a tó közepén az udvari főszámolnok, mert nem tudott úszni, szerencsére a többiek kimentették. Árnika is visszaváltozott, talán még szebb volt, mint annak előtte, visszaváltozott Östör király is. Nagy volt az öröm, a hejehuja csak akkor szállt el a jókedvük, amikor Árnika fölsikoltott.

    – Jaj, Dzsoni – kiáltotta –, Dzsoni, mi van veled?! Mert bizony nagy furcsaság történt. Abban a szempillantásban, amikor az elvarázsolt emberek visszanyerték régi formájukat, szegény Dzsoniból kacsa lett.

    Ámultak-bámultak, szomorkodtak. Ejnye, azt a nemjóját, valami hiba van a kréta körül! Összedugták a fejüket az udvari főokosok és alokosok, még az udvari főbuták és albuták is összedugták a fejüket megtanácskozni, hogy most aztán mitévők legyenek. De nem tudtak kisütni semmit. Csak annyit tudtak, hogy szegény Dzsoni eljött, megszabadította őket a varázslattól, de ennek fejében ő maga kacsává változott. De ezzel bizony nem sokra megyünk, hiszen ezt tudjuk mi is.

    Sírt szegény Árnika, mint a záporeső, simogatta a kacsát, és azt találta mondani:

    – Ezen az áron én nem akarok ember lenni. Inkább maradjak kacsa, csak szegény Dzsoni lehessen ember.

    Hát abban a szempillantásban megvalósult, amit kívánt. Szegény Dzsoniból ember lett, Árnikából meg kacsa.

    – Hogyisne! – kiáltott szegény Dzsoni. – Hiszen én vagyok a hibás. Én legyek a kacsa, és Árnika az ember!

    Ahogy kimondta, már meg is valósult. Dzsoni lett a kacsa, Árnika az ember. Kapkodta a fejét az udvari népség, hát ez meg micsoda? Micsoda átkozott varázslat ez?

    – Úgy látszik, valami hibát követtünk el – mondta szomorúan Östör király.

    – Én követtem el a hibát – mondta szegény Dzsoni. Mert egy pillanatig hittem a boszorkánynak. Már-már beleegyeztem, hogy ott maradok nála, azt képzeltem ostoba fejjel, hogy Árnika elhagyott engem. Egy icipicikét megrendült a szeretetem. Megérdemlem hát a sorsomat, maradjak most már örökre kacsa.

    – Azt már nem! – mondta Árnika. – Inkább én legyek kacsa örökre.

    – Ugyan már – mondta a főudvarmester –, nem kell úgy nekikeseredni. Egyik nap te leszel a kacsa, és szegény Dzsoni az ember, másnap meg fordítva. Eléldegélhettek így a világ végéig is.

    – De ha Dzsoni kacsa, akkor én is kacsa akarok lenni – mondta Árnika. – Egyforma akarok lenni vele. Súgtak-búgtak az udvari népek, de mindhiába, nem jutott eszükbe semmi okos.


    – És ha szegény Dzsoni egy pillanatig sem hitt volna a szép lány képébe bújt boszorkának, akkor most nem kellene egyiküknek se kacsának lenni?

    – Akkor nem.

    – Nem is lehet rajtuk segíteni?

    – Nem tudom.

    – Tudod mit? Menjenek el a Hétfejű Tündérhez, és kérjék meg, hogy űzze el róluk a varázst. A Hétfejű Tündér biztosan megteszi, mert ő a világ legjóságosabb tündére. Nem igaz?

    – De nem tudják ám, hogy hol lakik a Hétfejű Tündér.

    – Hát keressék!


    [ Előző | Következő ]